Part 2

Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött, mögütötte az asztalt, hogy a _poharak_ mind a _pallót verték_, asz kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, – aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“ Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût, sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk, mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár _rézgalamb lábon forog_. Mikô odaért Köles, kitekíntött a _rézhajú lán_, kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő van; hanem ne, adok ėgy _gyűrűt_, a hányszor mögfordítod az újjadon, annyi _100_ embör _ereje mén beléd_.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“ „Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė, hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor _200_ embör _ereje mén beléd_.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög, hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt, anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy _kendőt_, ha aval möktürülközöl, anynyi _300_ embör ereje mén beléd, a hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“ „Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén, anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos, szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a pinczekûcsot! Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a _fejit_ a szurtos szôgálónak, _kard högyire tötte_, úgy vitte be Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe, szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek, vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt, aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „_Köpjünk_ mán János bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt, hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé. Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere, űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy _veszszőt_, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy ezüstszál _veszszőt_, háromszor mögcsapod vele, minygyá ezüstalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy rézszál veszszőt, _háromszô_ mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek, anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket, hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán, aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“ Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, _ėsz száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket_; mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek, hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a zsebibű, _főhajíti_ a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet, körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak.

Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség, Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe. „No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög aszt a palotát _háromszô_, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki, elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy: Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz, monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt: „Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt lösz hejjed; de van _három_ lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a gongyukat viselöd!“

Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta a Világszépaszszonyát a gája ôrán sarkig érő aranyhajávâ, aszonta Kölesnek, hozza el Világszépaszszonyát. Itten goncságba esött, hogy mi csinájjon ű? aszonta a lova: „Mi bajod mán, Köles?“ „Hon nė vôna bajom, mikô az az Ólomfejűbarát aszonta, hogy neki hozzam el Világszépaszszonyát.“ „Itt, aszonygya, az lekkeveseb, csak hoszd el az Ólomfejűbarát lekszöb ruháját!“ Az Ólomfejűbarát nem gondolt vele, odatta, fölőtözött; azelött sė vôt csunya embör Köles, de azután még hécczörte szöb lött. Mén Köles, szalad, intöget a kendőjivel, hogy ájjanak mög. Aszonta Világszépaszszonya a kormányosnak, hogy tarcson ki! Ėgy krajczár sė vót Kölesnek a zsebibe; de azé bemönt a hajóba, mintha vásárolna: „Hogy tartya Világszépaszszonya, ezöket a portékákat?“ De a hogy tartotta, ű csak mindég felit ígérte. „Nagyon drága ez a portéka!“ ha nem agygya, ű elmén. El is indult, a Világszépaszszonya elkísérte a gája ôrájig. Akkô Köles elkapta, kiugrott vele a partra. Kölesnek a lova aszt hatta, mikô kiugranak, nė gondojjon vele, ha mind a ketten elesnek is, csak a gáját úgy rúgja mög, hogy nė lássák. Mög is tötte Köles, hogy bemönt a gája anynyira, hogy mire főkeltek, a szömükkel is alig látták. Haza mönt Világszépaszszonyával; de aszonta Világszépaszszonya: „Magadnak viszöl-ė, vagy másnak?“ „Másnak viszlek lelköm, de magamnak is szeretnélek.“ „Nė búsûj Köles ezután sömmit sė, eddig magad vôtá; de ezután ketten löszünk!“ Haza értek, az Ólomfejűbarát (aszt mondja:) „No, szívem, mos má eskügygyünk!“ Aszongya: „A ki én velem mög akar eskünni, az _hét esztendejig hintájjon!_“ Kapta az Ólomfejűbarát, hintált. Akkor a hét esztendő elgyütt: „No, mos mán eskügygyünk, szívem!“ „Még a ki én velem mög akar eskünni, _hét esztendejig tajicskán tojogájjon, hét esztendejig bőcsőbe ringázzon!_“ Az Ólomfejűbarát aszt is möktötte. Világszépaszszonya öszszebeszélt Kölessel, hogy kitudakolja, hun van az Ólomfejűbarát ereje? „Halod szívem, mon mög, hun az erőd, mer én nagyon beteg vagyok!“ De _pofon vákta_ ám Világszépaszszonyt, hogy _hét esztendejig elalut_. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, _lüvődözzön_ öszsze _szúnyogokat_ anynyit, a mönynyibű lösz paprikás. Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, itt van a paprikásnakvaló, mögén aszonygya: „Halod-ė, szívem, mon mög, hun az erőd? mer én nagyon beteg vagyok!“ Pofonvákta-ė? de pofon ám, hogy majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, „szögygyé neköm szúnyog ôdalbordákat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás.“ Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, hozott paprikásnakvalót, mögén kérdöszte: „Halod szívem, mon mög, hun az erőd; mer én nagyon beteg vagyok.“ Mögént pofonvákta, majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta: „Hoty ha mög nem mondod, hogy hun az erőd, szőrnyűthalok!“ „Itt mög itt van ėgy erdő, annak az erdőnek a közepin van ėgy rét, annak a közepin van ėgy kút, oda jár a kútra ėgy szarvas inni, abba a szarvasba van ėgy galamb, abba a galamba van ėgy tojás, abba a tojásba van ėgy _darázs, az_ az én _erőm_.“ Az aszszony kikűtte a barátot vásárolni a gájára, Kölest mög az erdőre, hogy lűjje mög a szarvast, az ėgygyik csűvibül a puskának a szarvast, a másikbul mög a galambot. Mikô kiröpűt belüle, még oda vôt az Ólomfejűbarát vásárolni az arany mönyhalat. Akkora Köles is hazaérközött, möglűtte először a szarvast, azután a galambot, kivötte belűle a tojást, a zsebibe tötte, êmönt haza. Mikor otthun möktörte a tojást, kiszált a darázs, szádogott, csak aszt kijabáta: „Barát, barát!“ Sėhogy mög nem fokhatták a darázst kézzel; hanem eltátották a szájukat, aval halászták. Világszépaszszonyának a szájába szált, a mög a Köles szájába eresztötte, csak ojan erős löt, mint az Ólomfejűbarát, még erősseb. Hazagyütt az Ólomfejű barát; de mán akkô Köles bent ült a sarokba. „No, szivem, itt van a hal!“ „De – aszonygya – ki a tė szíved, kutya? minygyá kitakarogy az istálóba a lovakhon!“ Aval kimönt az Ólomfejűbarát. A lovak aszonták neki, az ű lovaji: „Mán tė lötté a kocsisunk?“ „Bizon én löttem.“ „No hát mon mög a Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm, mer nagyon beteg vagyok, maj eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles; „Várj ėgy kicsit, maj fölkötöm a _tatársarkantyút_.“ Fölült rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyuszta, anynyira, hogy másfél rőfnyire kinyúlt a béle, Köles êgyütt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az ezüsszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok, majd eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkanytyút.“ Fölűlt rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyúszta anynyira, hogy tágított; mert anynyira sarkanytyúzta, hogy ėgy rőfnyire kinyúlt a béle. Köles êgyűt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az aranszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok! majd eltemetöm én Kölest.“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkantyút. „No, csak vezes ki az istálóbul!“ Fölűlt rá Köles, hogy főkapta, lėvákta a tengör partyára. „Nė verd a hátunkat – monták a halak – mert külömben eltemetünk!“ De Köles nem halott sömmit sė. A ló elmönt, Kölest mögfokták a halak, bevitték a tengörbe, _három_ malomküvet ráhúsztak. Köles az alul kibût vôna, de még háromat ráhúsztak. A ló hazaért, aszonta, mán ű Kölest eltemette. A Világszépaszszonya kimönt a gájásokhon, mögvött ėgy aran czötthalat. Mikô haza vitte Világszépaszszonya, kikűtte az Ólomfejűbarátot, mönynyön szúnyogokat lüvődözni, addig ű mosogatta a halat. Aszonta a czötthal: „Eresz viszsza a tengörbe, én kiszabadítom Kölest!“ A czötthal szalad a halak kirájáhon, monygya, hogy Kölest teremcse elő; mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün rėstávâ, lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk. „No hát – aszonygya a halak kirája – kisbírót, plajást, mind ide köl hajtani!“ Hajtik öszsze a halakat, mind mökkérdöszgették, csak még ėgy maratt el: csónkafarkú, kusza czötthal. Aszonygya a halak kirája: „Tė akasztófára való, hun vôtá enynyi idejig?“ „Honnė marattam vôna el, mikô Kölessel kíllóttunk, mikô három malomküvet ráhúsztam, az alul kigyütt vôna!“ „Hogy gondoltátok, minygyá tögyétök a tengör partyára, mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün, rėstávâ lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk!“ Kölest kitöszik a partra, Köles főkászolódik, elmén haza, bemén igenyöst az istálóba, az aranyszőrű csődört körösztűszúri, mög a rézszőrűt. Aszonygya Világszépaszszonya Kölesnek: „Mi csinájunk evvel az Ólomfejűbaráttal! nem ögyebet, mint jó nagy fatüzet rakni a konyhába, rátartani a fejit, elolvasztani!“ Mögfokták, rátartották, elolvatt. Fölült Világszépaszszonya az ezüstszőrű csődörre, ű a magájéra, elútasztak haza; akkô még az atytya is élt, mögesküttek, csaptak lakodalmat, vôt lé mög leves, hogy a szűrke ló a szűgyivê tolta; vôtak

Herczegök, grófok, Nagyülepű tótok, Róka, macska, tamburált, Sándor, Pétör tánczolt, Egygyiknek vôt czipellője, Szamárbűrbű kikészítve, A ki esztet így êtugygya mesélni, Kap ėgy pohár bort.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

2. Zirínyi Miklós.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 fija, _elzárta űket_ az apjuk ėgy _rejtött várba_, ott vôtak 12 esztendejig abba a várba. Ott kitanultak mindön vitésségöt. Vôt ėgy tüszt velük, kitanította űket minden vitésségre. Mögúnták már a várba az életüket is, öszszemöntek, hogy fölkérik az apjukat, hogy ereszsze mán űket ki. Lóra ültek, először bemönt a legöregeb bátya a kirájhon, az apjáhon. A kiráj éppen övött délbe. „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk már az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė?“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza hejjedre!“ Kiugrott oszt êszalatt. Mikô kint vôt, kérdöszte a második testvére: „Mit mondott kirájatyám?“ „Maj mögmongya nektök is, csak mönynyetök be!“ Bemönt a középszörű. A kiráj éppen övött délbe, aszonta: „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk mán az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė!“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza a hejjedre!“ Kiugrott ez is, oszt êszalatt. Mikô kintvôt, Miklós kérdözi: „No, mit mondott neköd kirájatyám?“ „Eregy be, majd mögmongya neköd is!“ Miklós oszt kicsapta a bajúszt keményen, bekopogtatott: „Agygyon Isten jó napot, kiráj őfelsége atyám! Azér gyüttem be, mögúntam már rejtök várba az életöm, szöröncsét akarok mönni próbálni.“ Kiráj oszt főkapta a nagy kést, mögsuhíntotta, úgy oda vákta Miklósnak a czombjába, hogy körösztülmönt rajta. Miklós oszt möktürűte, oda vitte: „Tessék, kirájatyám!“ A kiráj főkelt, mögverögette a vállát, aszonta: „Embör vagy, Miklós fijam! Tégöd kibocsátunk a várbul. Kötözd be a lábodat, oszt itt maracz a kastélba, még ki nem gyógyûsz. A két bátyádnak mög mon mög, hogy mönynyenek viszsza a várba.“ Miklós _kezet csókolt_ az apjának, kimönt és monta a két bátytyának: „Mönynyetök viszsza a várba!“ Ű osztán bemönt ėgy külömös szobába, ott vôt még mög nem gyógyult a lába; akkor oszt fölmönt mögén az atytyáhon, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kirájatyám! mos mán kigyógyultam, mos mán mék szöröncsét próbálni.“ „Hogy mégy, fijam! lóháton-ė, vagy _hajón_?“

„Hajón mék, kirájatyám!“ Itt oszt főrakottak a hajóra három hónapravaló eleségöt. Elbúcsúzott az apjátul és az anynyátul, útnak indult az emböreivel. Mönt a tengörön egész az ezüsthídig, ott mögpihent, asztán mönt továb az aranhídig, onnan – itt is mögpihent – mönt a gyémánthídig. Mikor oda ért, kikötött, lėeresztötte a vasmacskákat; éjjel vôt mán akkô, mindönki lėfekütt, csak Miklós maratt a födélzetön, gondoskodott, hogy mönynyön-ė továb, vagy nė? Ėczczör hajja, hogy valami suhog a feje fölőtt; 3 _gója_ röpül, lėröpültek a hajó tetejire. Ėgygyik gója kérdözi a másiktul: „Mi az újság felétök? pajtás!“ „Ej! mifelénk nagy az újság: Zirínyi Miklós útnak indult szöröncsét próbálni; _hajón hasztalan mén_, azon nem tanál szöröncsét, ha világbul kimén sė; job vôna, viszszafordûna! Van az apjának 99 ménösse, a _kilenczvenkilenczedik_ ménösbe van ėgy csikó, azon a csikón mönne szöröncsét próbálni, azon tanálna szöröncsét!“ Evel oszt Miklós, mind végig halgatta, fölkelt; a három gója mögrivatt és elröpült, Miklós pedig bemönt a szobájába, lefekütt. Röggel, mikô főkêt, monta az embörejinek: „Fordíjjátok viszsza a hajót haza felé!“ Mikor oszt hazaértek, az apja elébe sijetött:

„Agygyon Isten jó napot, édösatyám!“ „No, haza gyütté? Miklós fijam! még nem vártalak, möddig vôtá?“ „A gyémánthídig vôtam, kirájatyám!“ „Ó, fijam! mikor én fijatal vôtam – aszongya – anyádnak mögfoktam a kezit, odájig szalattunk mög viszsza!“ „Nem is azér gyüttem én viszsza, kirájatyám; beteg löttem, beteg embörnek bajos útazni!“ „Abba igazad van, fijam! hogy bajos útazni beteg embörnek, eregy a szobádba, majd ott ápolnak!“ Miklós ott vôt két hônapig otthun. Mögén bemönt a kirájatytya szobájába, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves atyám! mos mán nem vagyok beteg, mos mán _lóháton_ szeretnék szöröncsét próbálni!“ „Löhet fijam – aszongya az atytya – van ölég ménösöm, válaszhacz, a mijen ló teczczik!“ Behajtatta a ménösöket, Miklósnak egygyik sė teczczött, hanem mikor gyütt a kilenczvenkilenczedik ménös, lekhátû gyütt ėgy iszonyatos rosz csikó, ojan hoszszú szőre vôt, hogy a fődön nyútt, Miklós oszt elébe szalatt, fejibe húszta a kötőféköt: „E lösz az én lovam!“ Az atytya aszongya: „Ó, Miklós fijam! mit akarsz aval a rosz lóval? van itt szöb bés jobb, válaszhacz, nė aszt a roszszat fog mög!“ „Esz köl neköm, másik nem!“ Miklós osztán útnak indult. A hogy mönt, möndögélt, kiért a városbul, de csak a lovat úgy vezette; itt osztán a ló főbukott. Miklós oszt a kantárszárat kihúszta a fejibül, végigvákta, a ló nagynehezen főkelt. Ballaktak továb, mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárral; mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárrâ. Itt oszt fölugrott a ló, Miklós oszt ráült, elkeszdött szalanni vele, úgy êhajíntotta Miklóst, hogy _háromat_ buksengölt Miklós, úgy lėhajíntotta. Aszongya neki: „No, édös gazdám: Zirínyi Miklós, hogy soha mög nė üsmerté vôna! azér hajíntottalak, a mér háromszor rám váktál a kantárszárral.“ Akkor _mögrászkódott_, gyönyörű szép paripa lött belüle: „No, édös gazdám! nyizsd mög a _job bôdalamat, van ottan pánczél, kard, csizma, ruha_, mindönféle!“ Miklós fölőtözött a szép ruhába, akkor asz monta a lova: „Mielőtt útnak indulunk, mök köl _eskünni_ mind a kettőnknek, a mit nyerünk: _fele az enyim, fele a tijed!_ beleėgyezöl-ė ebbe, Miklós gazda?“ „Bele! – aszongya – fele a tijed lösz, fele az enyim!“ „No, mos mán űlj föl a hátomra, osz mond mög: hogy mönynyek veled, mind a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy möny velem – aszongya – sė tėbenned hiba nė lögyön, sė énbennem!“ Főrepűtt vele a levegőbe, hetedhét ország ellen êrepült, a korpakazalokon is túl, az üveghögyekön innet Mikor a korpakazalokat elhatták, mögszólalt a lova: „Hallod-ė édös gazdám! látod-ė aszt a fekete erdőt?“ „Látom.“ Aszongya: „Látod-ė aszt a fehér gunyhót? abba fekszik a kutyafejűtatároknak a vezérje.“ „Látom.“ „Látod-ė aszt a lovat, a möjik a gunyhó mellett van?“ „Aszt is látom.“ „Az az én néném, ha odaérünk, úgy pányvázz ki mellé, hogy öszsze nė érjünk! A kutyafejűtatár most alszik, eregy be és fekügy lė mellé, nyizsd ki az ôdalamat, van ėgy kis _üveg az ôdalamba, mikor_ csak _gyöngének érzöd magadat_, abbul _igyál ėgy csöppet_. Majd ha főkel a kutyafejűtatár osz kérdözi: hogy merésző tė ide gyünni? Tė feleld neki: én hattalak tégöd pihenni, tė jis hagygyál pihenni!“ Mikor odaértek, Miklós úgy cseleködött, a mint a lova monta néki. Mikor kialutta a kutyafejűtatár magát, _mögrukta_ a Miklósnak a _lábát_: „Mit kereső tė itten te, gazficzkó az én hajlékomba?“ „Hagy pihenni, én sė bántottalak tégöd, hattalak pihenni, ha kipehenöm magam, maj akkor beszéj!“ Úgy oszt a kutyafejűtatár hatta pihenni még csak akart. Miklós kipihente magát, főkelt, akkô mögszólalt a kutyafejűtatár: „Hogy kerülté ide? gyere velem birkozni a rézszűrűre!“ „Nem bánom! – aszongya Miklós – gyerünk!“ Kimöntek a rézszűrűre, öszszeölelkösztek birkozni. A kutyafejűtatár úgy főthönvákta Miklóst, hogy térgyig lėmönt a fődbe. Miklós oszt kivötte a zsebibül a kis üvegöt, ivott belüle, kiugrott, mögfokta a kutyafejűtatárt, úgy csapta a főthön: hogy lėmönt nyakig a fődbe, kihúszta a kargyát, lėvákta a nyakát, a _kargya högyire tűszte_, vitte a lova fele, aszonta: „Itt van édös lovam! a kutyafejűtatárnak a feje.“ „Vitéz vagy, édös gazdám, de még vitézebb lönné, ha Toronyi Tamásnak a fejit mutatnád a kardod högyin!“ „De még mutathatom, édös lovam!“