Part 1

Chapter 12,956 wordsPublic domain

HAGYOMÁNYOK

MESÉK ÉS ROKONNEMŰEK

GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA

KÁLMÁNY LAJOS

I. KÖTET

ÁRA 3 KORONA

KIADJA A NÉPHAGYOMÁNYOKAT-GYÜJTŐ TÁRSASÁG.

Vácz, 1914. Első Váczi Sajtó. (Herrmann A.)

Tartalom:

34. A bárgyú ember 118 81. A bőkezű Rudolf 160 98. A cservelyi kantár 172 25. A czigány, a pap és a bíró 99 112. A czigány és a Sárkány 196 118. A dohány szó eredete 211 =Adomák és rokonneműek= 163–179 Gúnyolódók 165–174 Kópéságok 174–177 Közönségesek 163–165 Nagyokatmondók 177–179 43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul 123 26. A fájós lábú mester a harangozó hátán 101 101. A forró kása és a csizmadiainasok 174 83. A haramia és a szentcsalád 162 107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be 178 109. A 3 orvos 189 23. A három szent királ 93 44. A hegy keletkezése 127 45. A hegyek nagyobbodása 127 93. A hibások 170 102. A huszár pénzt szerez 175 21. A jágėrfa 88 125. A kása 218 =A jegyzetekben idézett művek megjelelése= 180 6. A kiskanász 37 4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút 30 29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs 107 20. A kis macska 86 31. A kitanult katona 113 27. A koma 103 116. A lelkek esznek 206 91. A lótojás 169 11. A lusta gyermek és a bűbájos leány 58 54. A magyarok származása és lakóhelyei 133 78. A mákos tészta hatása 158 16. A medve 77 28. A nagygusztusúak 106 24. András: a kitett gyermek 96 100. A német és a teremtés 174 38. A német és az ürge 121 103. A pokol létszámának emelése 175 14. Aranykacsa 69 37. A róka szabadulása a kútból 120 123. A sejpös lányok 217 94. A sejpössek 170 87. A subadarab ura a szélnek 164 105. A szabadságos katona és a czigány 177 9. A szép kocsmárosné 50 12. A szögén árva legén 60 117. A vereshajma és a lusta asszony 207 48. Az angol nyelv eredete 129 36. Az osztozkodó medvék 120 46. Az ördög el akarta rekeszteni a világot 127 70. Balázs 148 =Bevezető= VII–IX 76. Bocskai 157 47. Csak egy aszszony vôt 128 3. Csinosomdrága 23 104. Csizmadiahal 176 111. Ėgy csapásra százat 194 40. Én is úgy akartam 122 119. Félegyháza elnevezése 211 120. Foggal ellett csikók 214 90. Gyermekköltés 167 110. Gyöngyösszőrű kis kecske 193 86. Hivták az esőt a lakodalomba 163 95. Időcsináló kántor 171 56. Jász-kunhalom eredete 134 =Javító= 219 =Jegyzetek= 182 75. Jumėrcsák 156 88. Kappan köpönyeggel 164 115. Kerek kő 205 71. Kinizsi 150 32. Kire marad a kis ködmön 115 108. Kis Guba 186 77. Kiszabadulás a tömlöczből 158 89. Kitájékozás 165 8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya 42 1. Köles 1 53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni 131 7. Legeltetés a Sárkány pusztáján 41 62. Mátyás király a czinkotai kántornál 143 61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában 141 63. Mátyás király bėgréje 144 60. Mátyás király és a jószívű szegény ember 141 65. Mátyás király és a mutatványos 145 68. Mátyás király és a részeges bíró 146 58. Mátyás király és a részeges huszár 139 69. Mátyás király vette le a rabigát 147 82. Menekülés 161 =Mesék és rokonneműek= 1–127 Állatmesék 119–127 Boszorkányfélékről 42–79 Egyűgyűekről 115–119 Elegyesek 86–99 Nagykópékról 99–115 Ördögökről, Óriásokról 79–86 Sárkányokról 23–42 Szörnyetegekről 1–23 42. Mé harakszik a kutya a macskára? 123 41. Mé nincs a békába büdös? 123 51. Miből lett a gomba? 130 80. Miért kell Rudolfnak bujdosni? 159 121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját? 216 35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr? 119 97. Mijé híjják a csizmadiát Nyehónak? 172 114. Mijik jobb: a Szöröncse-je, vagy a Boldokság? 203 13. Miklós 65 39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija 121 52. Mióta akasztják a betyárokat? 130 66. Mióta csizmadia a csizmamester? 146 49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa? 129 96. Mióta hivják a szabót kecskének? 171 67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni? 146 99. Mióta nem ember a tót? 173 50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje? 130 85. Mióta rakják keresztbe a búzát? 163 17. Miska 79 59. Mi van legtöbb a világon? 140 =Mondák és rokonneműek= 127–163 Hőseinkről 148–157 Krisztus mondák 130–132 Márialegendák 162–163 Mátyás királyról 139–147 Örökéletűekről 158–162 Őseinkről 133–139 Világteremtő és alakitó mondatöredékek 127–130 106. Nagyotmondó huszárok 178 124. Napoleon és a kecskék 217 113. Nánika 200 15. Őzike 73 5. Pézös 32 79. Rákóczi lova fordított patkója 159 10. Rózsa és Iboja 55 122. Rudolf Amerikában 216 92. Subák a templom alatt 169 64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár 145 19. Százat egy csapásra 83 55. Szolnok elnevezése 134 73. Szömölcs 154 84. Szűz Mária a fonyásával kereste a kenyerét 162 22. Szűz Mária és Mária keresztleánya 89 =Tartalom= III–VI 30. Tréfás Jankó 112 72. Toldi 151 74. Toronyi Tamás pihenőhelye 155 18. Trikkum-trákum 81 33. Ügyetlenek 117 57. Vasas János 135 2. Zirínyi Miklós 13

Bevezető.

Gyüjeményeimnek oly nevet kellett keresnem, mely alá sorozhassam – ha kell – nem pusztán a népszáján forgó kötött és kötettlen alakú, népismertető adatokat; hanem bele lehessen foglalnom a csak jelekre szorítkozó szokás-töredékeket, babonáskodásokat; szóval mindazt, mit egyik vagy másik szempontból becsesnek itélve, mint hagyományt – ha nem a népé is – közölhetek.

Az itt bemutatott adatok beosztásánál első sorban a néphagyományokkal foglalkozókra voltam figyelemmel: oda törekedtem, hogy – a mennyire lehetséges volt – a hasonnemű adatokat csoportosítsam, hogy így könnyen feltalálhassuk; hogy az azokkal megegyező, velünk rokonnak tartott, vagy érintkező népekéit, a mennyiben a mienkkel találkoznak, megjelöljem és kiemeljem.

Már a hagyományok lejegyzésénél tekintettel voltam a nyelvkincseinkben előforduló kölönösségekre, minők a közönséges embernél többet tudó, vagy hatalmasabb lények: nevöket nagy kezdőbetűvel vetettem papirosra s egybeírtam, olykor dűlt betűkkel szedettem, hogy a sorok közt könnyen feltalálhatók legyenek. Innen van, hogy _Őszembernek, Őrdöngősvénasszonynak_ irottakról olvashatunk; az állatoknál nevöket a jelzőjükkel összekapcsolva s ha többféle tekintetből érdemelnek figyelmet, nem pusztán nagy kezdő, de dűlt betűkkel is szedettem. Ha azonban mindezeket közönségesnek tüntették fel a hagyományok, nem volt miért a szokottól eltérően jelelni. Ez az oka, hogy egyik adatban eltérően, a másikban a szokott alakban vannak bemutatva; hogy az egyik adatban, hogy példát is hozzak fel, Haramiának van lejegyezve, a másikban már haramiát találunk. Nem tettem azonban ezt a feltünést keltő közlést a tátos lónál, mert más kötetben el akarok róla egyet-mást mondani, mit régen meg kellett volna tennünk.

Feltűnést mutat némely bekezdés is: mikor az adat oly helyen van – mondjuk – kettészakítva, a hol a tárgy előadását szem előtt tartva, nem szabad lett volna; ez az eljárás is a feltünés czéljából történt.

Ha meg nem jelelem is, a mesék legtöbbjéről le lehet olvasni, ha egy ember mesélte. A 2., 9., 13., 23., 29., 30. számúban az utánozni szerető mesemondó csakúgy szórta a _felé_ határozó helyett a _fele-t_. Utánzásra vall németszerű hangsúlyozása, mint: Zi_rí_nyi, akárcsak Ká_ró_li-t, bir_kó_zik-ot mondott volna _Ká_roli, _bír_kozik helyett. Szinte megismerhetni, hogy a 10., 14., 15., 16., 24., 26., 28., 115. mesét egy mesemondó mondása után írtam le. Olvasottságára vezetendő vissza, hogy – habár a nép gyermeke –, nem beszéli hűen a nyelvjárását s hogy semmi nehézséget sem okoz neki a lejegyzésre való mesélés.

Pár szóval megemlékezem a nyelvjárás és az irodalom nyelvén közlött hagyományok lejegyzéséről is. A hol csak tehettem a nyelvjárás figyelembevételével írtam le a mesemondó szavait, mit felesleges volt foganatba venni az irodalom nyelvén beszélőknél. Különben míg a fonografot annyira nem tőkéletesítik, hogy vele a nyelvhagyományokat könnyű szerrel megörökíthetjük, addig a meséket sem jegyezzük le úgy, a mint kellene. A hangsúlyozást nem is említem, ezt még csak úgy, a hogy meg lehetne jelelni; de egyebet nem vethetünk hűen papirosra. Többnyire másképpen meséli, ha szabadon, egyfolytában – a mint szokta – mondja el és másképpen, ha meg kell neki várni a lejegyzést. A szaggatott előadású mesélés – mikor a mese közben meg-megáll: időt kap magát akként kifejezni, mint nem tudta volna, ha nem leirásra mesél – a válogatott kifejezések létrehozója, no meg hogy sokszor az irodalom nyelvén, vagy mint ők mondják, urasan iparkodnak elmondani. Mondjam-e, hogy hatással van a mesemondóra, ha tanult embernek mesél? urasan akar beszélni. Mindez pedig a szülője annak, – a mi megtörtént velem – hogyha az ember betűről-betűre irta is le az elmondása után az adatot, a mikor lenyomatva megjelent a meséje s felolvasták előtte, hogy így mondta-e? a felelet az volt: hogy ilyen formán, de nem egészen így. Találtam azonban olyanra is, kivel többször elmondattam a mesét, mindíg egyformán mondta; értem az egyformaság alatt, hogy egy betűt sem tett hozzá, sem el nem vett. Igaz, hogy hamar vége szakadt a mesetudásának s olvasni sem tudott, hogy más, hasonneművel töltötte volna meg a fejét.

A ˘ jelre (ă) megjegyzem, hogy szükséges jel hiányában a terpesztve ejtett _a_-ba menő _á_ jelelésére használom. A hiányjeleket ezúttal nem alkalmazom.

A népet tartottam szem előtt: mikor Atillát, Budát, Delilát őseinknek jeleltem; a Mátyás királyról szóló adomákat a mondák közé soroztam, melyeket a nép megtörténteknek hisz. Még hallani sem szereti, hogy ezeket az adomákat más országban más jeles emberhez fűzik, hogy mindez csak mese, nem valóság; úgy látom, hogy fáj neki a kiábrándulás. Mily nagyra, megjegyzésre méltónak tartja a nép jeleseit, mutatja a 63. és 74. számú adatunk, mely még azt a bögrét is kiváló tiszteletben tartottnak mutatja, melyre reáfogták, hogy Mátyás király ivott belőle s azt a helyet, hol állítólag Toronyi Tamás pihent.

Mesék és rokonneműek.

(Szörnyetegekről.)

1. Köles.

Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak, harmadikat Kölesnek. A kirájnak _ėgygyik szöme_ mindég _sírt_, a _másik_ mög mindég _nevetött_; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? „Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be, maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést, utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles _kardot_ köt, bemén az atytyáhon, oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám? addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya: „Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom: mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták, hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya: „Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk országot-világot tróbálni.“

Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér, kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“ „Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt, mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“ Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt, hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára, elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem _kerezsd fő Ződ Imrét!_“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost, ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a _hetedik_ ménöst! A csikós behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni az udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta, kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a _kard_, hogy nem bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta, főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett. Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ _hét_ esztendejig jártunk; de még a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el, ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket; mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre, ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem, akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor _elnyerítöm_ magam, akkô a másik _szöm szakad_ el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“ Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném, de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt mellé az ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba. Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel, látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul. Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy nézzön a lovak felé; hanem híjja be, _vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök_.“ Aszonta neki Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán _bátytya lött neki Ződ Imre_. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a balt?) Aszt mán nem tudom, oszt _mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló testvérök lösznek_.