Part 18

„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a szabólegén: „Agyon neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst, tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét, aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte. Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés, ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött, elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést, lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt. Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a korona!“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

112. A czigány és a Sárkány.

Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit, lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra, elviszlek, a hun az én anyám lakik.“

Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, _a kire ránézött: kűjé vált_, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet, hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7 akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul, föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy, hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét) szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“ Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a _Sárkány elszált_ onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“

A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte, mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya – vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40 czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40 kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást) elszált.

(Magyarszentmárton.)

=20. A kis macska.= Lásd a _Kisfaludy_: XII. k. 466. l. a XVII. meséje jegyzetét, a X. k. 289. lapján a _Rogozsin király_-t. Idegen változatai _Köhler_-nél a _Kater, der gestiefelte_ jeleléssel vannak érintve, _Bolte_-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, _Aarne_nál az 545. sz. jegyzetben. _Munkácsi vogul_ meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és _nagybácsija_, a _szász Der Federkönig_ (Josepk _Haltrich_: Deutsche Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.) arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat eredetileg embereknek tartsuk, mert a _vogul_ban a macska nagybácsija _ember_, mint már a mese neve is mutatja! a _szász_ változatban a _vadmacska_ a mesehősének az _anyja_, szinte ember. A meseirodalomban többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék hősei – valamely közellevő rokona _állatképében_ segiti, így _Arany_nál 36. l. _A veres tehénben_ az édesanya árva fiát mint _tehén_ táplálja, a _szerbek_nél (_Wuk_ Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen _tehén_ alakjában jön segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a fentemlitett _Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 450. sz. _János úrfiban_ és a szicziliai _Vom Conte Piro_-ban: _Gonzenbach_ 65. sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; _Rogozsin király_ban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három mese is arra enged következtetni, hogy az _eltemetést követelő állatok emberek:_ állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok hálás állatok, ilyen a _Csihán királyurfi Krizá_nál, a mónár eldugja az üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak. _Kisfaludy_: XII. 202. l., ugyanígy tesz a _kis ürge_ is _Kálmány_nál: Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a _Rogozsin király_, noha közlője _Kisfaludy_: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“ (_Kisfaludy_: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (_FFC_ 11. sz. 64. l.) Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt, hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az _érthetetlen_, hogy _rosszul_ bánik a macskával s a macska mégis _jóval_ fizet. Azt kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint _állatot_ tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a _dánoknak_ meséjök, melyben a _hálás halott_ – kit a hős temettet el, – éppen úgy házasítja a hőst, mint a _macska_ Rogozsin királyban s mikor a hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a hősé; _Köhler_: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a _gestiefelten Kater_ vagy nálunk a _A kismacska_-féle mesékkel érintkezőt, kérdés: az érthetetlen _Rogozsin király_ nem ily hálás halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért mondja-e, hogy: „Úgy _kéne_ stb.“ s az _elseprűzés_ után is azt mondja: „_Még ës_ én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát eredetileg embernek fogadva el, _macskává vált ember_-nek, megfejthető az eljárása: a _seprüzés után_ való _menyasszonyszerzés_ s a _pappal való temetés követelése_: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót, azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk, alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el, hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „_Megöltek egy legényt_“ (_Kálmány_: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a felköltöttnek mondott holt legelőször is _eltemetéséről_ kérdezősködik babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, _hálás álattá_. A mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: _Krizá_nál a _Csihán királyurfit_, _Kálmánynál_ _A kis ürgét_ (Szeg. népe I. k. 124. l.), kötetünk _kis macská_-ját, _fejlődésében_, vagy _átalakulásában megakasztottnak_ kell mondanunk a _Rogozsin királyt_ s a fentebb említett _János úrfit_ és ha okoskodásunk helyes, akkor a _székelyek_nél, _csángók_nál is _kell_ a halottakról ilyféle hiedelemnek lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a _palóczok_kal, náluk a hálás halottak szerepelnek (_Istvánffy_: 28. l. A mészároslegény, _Kisfaludy_: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig _Istvánffy_ nál a mese elég magyaros színezetű. _Gaal_ II. k. XXI. számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a szintén _Gaal_nál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk, hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát – mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy _nem_.

=21. Jágėrfa.= Változatait lásd az _Ethnographia_ XXV. évf. 14. lapján említettekben. _Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 603. szám alatt van egy számbaveendő változat; az idegeneket _Bolte_ (Joannes Bolte u. Georg Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm. 1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.

=22. Szüz Mária és Mári keresztlánya.= Változatai _Kisfaludy:_ VII. k. 573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett _Bolte_ műve 1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg: jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú _Nánika_ változatában feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve _Nánika_ idegenből származottnak: mutatkozik.

113. Nánika.

Innet-onnat, hetedhét ország ellen vôt ėgy embör, annak nagyon sok gyeröke vôt, mikor mögént születött ėgy kislánya, êmönt komát keresni, mer mán Szőregön nem tanát komát. Mönt, möndögélt, előtanát ėgy embört; öreg _Őszembör_ vôt mán, kérdözi: „Hova mégy? tė!“ aszongya az embör: „Êmék _komát keresni!_“ Aszongya az Őszembör: „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Nem köllesz!“

Akkor mögén mén, mén, előtanát ėgy kútat, ėgy _aszszony merte_ (belőle) a vizet, kérdöszte az Aszszony, hogy hová mén? Aszonta: „Êmék komát keresni.“ „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Maga jólösz!“ „No, hozza el a kis gyerököt – mongya az Aszszony – hozza el ide a kúthon, maj itt mökkörösztöjjük!“ Êvitte az embör a kis lányát, mökkörösztőték: Nánikának. Aszongya az Aszszony: „No, jó lösz ez a kis lán énneköm! maj hozok föl ėcs csomó ruhát,“ osztán lėmönt a kútba, hozott föl ėcs csomó ruhát, aszonta: „Esztet vidd haza a feleségödnek, add oda az ágyba, hogy ógygya ki.“ Mikor főbontotta a felesége, ruha vôt benne mög péz; a ruhábul _mindég vartak: osztán sosė fogyott, a pézbül mindég kőtöttek, osztán sosė fogyott._ Az az _aszszony a Krisztusurunk vôt_, aszonta Nánikának, mikor mán nagy lött: „Nánikám lelköm! ne ez a _bögre, ebbe nė nyûcsd az újjadat_, mer ha belenyûlsz, akkor bajod lösz, hanem csak őrizzed!“ Elik, hogy kimönt, Nánika mingyá belenyûtotta az újját a bögrébe; mikor kivötte türűgette az újjárû, de nem mönt lė a vér, akkor bekötötte az úját. Haza gyütt Krisztusurunk, möglátta az újját: „Nánika, lelköm, mi lelte az ûjadat?“ Aszonta: „Mögváktam!“ Oszt nem akarta mutatni. „Nánikám, lelköm, aszonta _Krisztusurunk_: „Mutazsd mög, mer főviszlek ėgy nagy, magos fára, oszt akkô néma lösző, nem tucz beszélni!“ Nánika csak nem akarta mögmutatni.

Oszt fölvitte ėgy nagy, magos fára, âra mönt ėgy úr, ėgy kiráj vadászni, kutyája âra szalatt, a fáhon, oszt vonyított föl. A kiráj êkűtte a kocsissát, hogy nézze mög: mi van odafönt? A kocsis êmönt oda, oszt nėszte, mikô viszszamönt, mingyá monta, hogy nagyon szép kis lány. Odamönt a kiráj, híta lė, oszt nem tudott beszélni, csak úgy mutatta, intött, hogy nem bír beszélni. Akkô a kiráj öszszeszödött létrákat, öszszekötöszte, oszt maga mönt föl érte; lėhoszta, oszt hazavitte ű hozzá. Mikô mán mögnyőt, êvötte feleséginek.

Ėccző a kirájnak háborúba köllött mönni, ekkô mán mög akart lönni a kis gyerök oszt a kiráj vigyázókat álított a felesége mellé, hogy sėnki sė möhessön oda. Odamönt Krisztusurunk, hát Krisztusurunk mind elaltatta, odamönt Nánikáhon: „Nánikám, lelköm, mutazsd mög az ûjadat, maj elviszöm a kis gyeröködet, oszt nagy kést töszök melléd oszt aszt gondojják, hogy mögölted.“ Aszonta Nánika: „Nem bánom én!“ Oszt Krisztusurunk nagy vérös kést tött melé, elvitte a gyerököt, de azért a kezit nem mutatta. Mikô fölébrettek, nészték, hát nagy vérös kés vôt mellette oszt az aszszony nem tudott beszélni. Minygyá irtak a kirájnak, hogy a felesége mögölte a gyerökit. Akkô a kiráj hazagyütt, otthun vôt ėd darabig oszt mögént el köllött neki mönni, oszt akkô mögént mög akart lönni a gyeröke, mögént fogattak vigyázókat, oszt aszonta a kiráj: ha még ėcczör nem vigyáznak, akkô minynyájinak fejvesztesége lösz. Mikô möglött a gyeröke, mönt Krisztusurunk, minynyájan aluttak, aszonygya: „Nánikám, lelköm mutazsd mög az ûjadat, mögént êviszöm a gyeröködet oszt nagy vérös kést töszök melléd, aszt gondojják: hogy mögölted a gyeröködet!“ Aszongya: „Nem bánom én, nem mutatom mög!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy, vérös kést tött mellé. Fölérzöttek a kik őrözték, mögijettek, hogy mögént mögölte a gyerökit. Akkô mögírták a kirájnak, hogy eszt mög nem löhet őrizni, mê mindég mögöli a gyerökit. Hazamönt a kiráj, otthun élt ėgy darabég, oszt mögént el köllött mönni, mögént fogadott mellé, hogy vigyázzanak rá. Krisztusurunk mögént bemönt: „Nánikám, lelköm mutazsd az ûjadat, mer mögén elviszöm a gyeröködet!“ Nánika csak aszonta: „Nem bánom én!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy kést tött mellé. Mögirták a kirájnak, hogy eszt nem löhet mögőrözni. Mikô hazagyütt a kiráj, csinátatott házat, ahun az álatok vôtak oszt az egész várost öszszehîták, hogy gyűjjön csudájára, mer Nánikát beledobik. Akkô mán minynyájan ott vôtak, még ėgy hintó gyütt sebössen, csillámlott, még aszt mögvárták. Mikô odaért, akkô lėszált Krisztusurunk, aszongya: „Nánikám, lelköm, mos mögmutatod-ė az ûjadat? Aszongya: „No, mos mán mögmutatom, mê látom, végem lösz!“ Mikô mögmutatta, a zsebkendőt kivötte a zsebibül, möktörűte, oszt minygyá lėmönt a vér: _az a vér Krisztusurunk vére_ vôt. Krisztusurunk oszt odatta neki a 3 gyerökit, hogy visejje gonygyát, úgy oszt nem dopták bele Nánikát abba a hászba, azután beszélni is tudott. Akkô még ėccző mögesküttek, most is élnek, ha mög nem haltak.

(Szőreg.)

=23. A 3 szent királ.= Az _1001 éj:_ XI. k. 260–288. l. _Die geschichte Khwadschah Hasans al Habbal_ feliratú, terjengős meséjének elég szépen elmondott változata. Másként tárgyalja az alább közlött 114. sz. adat, melyet főként a _Boldog_ szaváért közlünk – melynek változatait a _Kisfaludy_: XII. k. 460. l. XII. sz. meséje és _Aarne_ 495. sz. jegyzetében keresd. _Munkácsi_ (Bernát: Árja és kaukázusi elemek. 1901. Bpest. 173. l.) említi, hogy a boldog, bódog, bodog felix, glücklich érteményben is előfordul; így mondják a szótárak is a Félix = Bódog keresztnévnél, de ez idegennek látszik. E szerint az okoskodás szerint alakítva mesénk nevét, így szólana: melyik jobb, a Szerencse-e, vagy a Szerencse? A _boldog_ szóhoz fűzött megjegyzésekre ide jegyzem, hogy bôdog, vagy bódog, bodog alakban nem emlékszem, hogy a néptől hallottam volna az _ö-ző_ magyaroktól; nálunk mindig boldog. A tóteredetű Csanádpalotán hallottam először a _szolda_-t, hol _Pelpás_-Kovács is van; lásd Munkácsi sorait. A _boldog_ inkább gazdag érteményű: „Istenöm, de boldog, mindöne van.“ (Szeged) A kinek mindene van, a mire szüksége van, az gazdag.

A _kerek kőfogás_ a mennyiben vele szerencsés lesz, ennyiben ide számitandó, változata _Merényi_: E. I. k. 143. l. változatait lásd _Kisfaludy_: XVII. k. Hogyan ajándékozott Mátyás király? jegyzetében! ilyen alább a 115. sz. adatunk is.

A Szerencsét személyesítve _Gonzenbach_ II. k. 52. sz. jegyzetében emliti; a szerencsegolyót U. o. 21. sz. jegyzetben.

114. Mijik job: a Szöröncse-jė, vagy a Boldokság?

A Szöröncse mög a Boldokság tusakottak, hogy mijik job: a szöröncse-jė, vagy a boldokság (itt = gazdagság)? Amint tusakottak, mönt âra ėsz szögény embör: söprűt vitt a hátán a pijaczra elanni, aszonta a Boldokság a Szöröncsének, hogy ű boldoggá töszi eszt a szögény embört! oda hítta magáhon, adott neki 100 forintot, hogy nė köjjön neki többet söprűt hordani, lögyön boldog! Viszszavitte a szögény embör a söprűt, neki mán péze van, nem köl söprüt kötögetni! (Szegények foglalkozása.) Örűt a szögény embör, hogy a felesége sė tanája mög, főtötte a pallásra, beletötte ėgy zsák kórpa közé, aval ê mönt dôgára. A felesége mer nem vót péze, fokta a zsák kórpát, átvitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé. Keresi a szögény embör a korpát, hogy hun van? Az aszszony aszt vallotta, hogy el vitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé. „Hisz abba 100 forint vôt!“ monta a szögény embör. „Mé nem monta ken?“ mongya az aszszony. Mögint a szögény embör mit cseleködött? kötötte a söprüt, vitte a pijaczra mögint. A Szöröncse mög a Boldokság mögint ott vannak a pijaczon, láti a Szöröncse, hogy hozi a szögény embör a söprűt, aszondi: „Nészd, Boldokság! ott van a tė szögény emböröd, mögin hozi a söprüt!“ Oda híta a Boldokság, hogy huvá tötte aszt a 100 forintot, hogy mögén söprűt árul?“ Elmonta a szögény embör, hogy beletötte ėzs zsák kórpába, a felesége odatta ėgy fazék aluttéjé. Mögin adott neki a Boldokság 100 forintot, aszongya neki: „Többet mög nė lássalak a söprűvel!“ A söprűvel viszszamönt mögént, de a 100 forintot a feleséginek csak nem monta, beletötte ėsz szakajtó kukuriczalüsztbe. Szinte mögén átvitte a felesége a kukuriczalüsztöt a szomszédba, kicserélte búzalüszté, mer nem vôt nekik búzalüsztyük oszt köllött. Kereste a szögény embör a kukuriczalüsztöt, hogy hun van? „Átvittem a szomszédba búzalüszté, mer köllött.“ A szögény embör ėtürte, mögint csak hozzá fogott söprűt kötni, vitte a pijaczra. A Szöröncse mög a Boldokság möglátta meszszirül, hogy a szögény embör hozi a söprűt, aszongya a Szöröncse: „Nész Boldokság! a hun gyün a te szögény emböröd, hozi mán mögint a söprűt! Odahítta a Boldokság a szögény embört, aszonta: „Mos mán 200 forintot attam, nem adok többet!“

A Szöröncse mög aszonta: „No, nészd szögény embör! én csak ėgy krajczárt adok, evel kezgyél kereskönni, _lögyön hozzá szöröncséd!_“ Az 1 krajczárhon adott ojan szöröncsét, hogy gazdag embör lött: elsőbb is masinát vött ėgy krajczáré, elatta, oszt mán 2 krajczárja vôt, úgy oszt 2 krajczáré vött, elatta, úgy tovább, mögazdagodott, mer vôt hozzá szöröncséje.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

115. Kerek kő.