Part 15
Rudolf trónörökösnek azért nem szabad kijelenteni magát mig az apja él: mert ha megtudnák odafent, hogy él, baj lenne. Rudolfnak most bujdosni kell; mert a Rocsild fiját agyonütötte. A Rócsildnak a fija azzal dicsekedett, hogy annyi a pénzök, hogy akármerre lép, mindenütt őfelségének a _képire hág_. A pénzen rajta van őfelségének a képe, náluk meg a pénz annyi mint a szemét: mindenütt van; így azután akármerre lép, mindig őfelségének a _képire_ hág. Rudolf, mikor ezt hallotta, méregbe jött, agyonütötte a Rócsild fiját: miért hág az ő apjának a képére! Meg volt a baj! Őfelsége azt mondta: Életet életért! Most mit csináljanak? Rudolfot a jó emberei mindjárt elküldték bujdosni: bujdosson addig míg Őfelsége él, azután úgy is ő lesz a király. Csináltak azután gipszből embert, azt temették el Rudolf helyett, azt mondták, hogy Rudolfot agyonlőtték, oda van! Pedig Rudolf él, most is bujdosik. Édesanyám beszélte, hogy Kanizsán is járt, minálunk is volt. Mikor hírement, hogy Rudolf eljön Kanizsára, édesanyám tisztába tett mindent. Egyszer nyílik a nagykapu beköszöntött Rudolf, kérdezte, hogy vagyunk? Szülém mondta, hogy szegényesen, másnál lakunk: Takács Jánosnál, de nagyon jó ember. Majd lesz ez még máskép is, monta Rudolf, majd ha ő lesz a király! – Azután egy garast kért édesszülémtől, akkor még a garasok jártak. Édesapám mindjárt mondta szülémnek, hogy agygyon neki! Hát a mint tette be a pénzt, a felsőruhája felbillent, látszott, hogy _aranyos ruha_ volt alól; felől pedig rossz, vadász ruhája volt, zöld vadászkalap _fáczántoll_ volt rajta. Nem telt bele 10 nap, már a szomszéd falvakban beszélték, hogy Rudolf Kanizsán járt.
(Magyarkanizsa.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
81. A bőkezű Rudolf.
Besenyőn a kubikusok köszt mögjelönt Rudolf, ėgy kubikusnak kivötte a kezibül a tajicskát, föltaszította a tőtésre, osztán asz monta ėgy kubikusnak, hogy híja öszsze az öszszes kubikusokat, a kik itt dôgoznak. Mikor öszszegyüttek rakásra, _kigombolta_ aszt a rossz ruhát rajta, mögmutatta, hogy ű Rudolf. Kérdöszte asztán: „Mönynyit kereshetnek ėgy nap?“ Monták, hogy ėgy forint ötvenkrajczárt, némölik csak ėgy forint harmincz krajczárt. „Ez nagyon kevés ezér a munkájé!“ monta Rudolf. Kivötte a bugyėllárissát és mindėgygyik embörnek adott öt-öt forintot, oszt elmönt. Asz monta: „Eszt sönkinek nė mongyák!“
(Egyházaskér)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
82. Menekülés.
Aszt beszílik Rudolfról: mikor Vėcsėra Mári mėktutta, hogy ojan nagy tėttű rab van a tömlöczbe lėcsukva, sopánkodott, hogy miféle rab lėhet? nem tutta, pedig ő vitt a raboknak ėnni; csodálkozott azon, hogy őt hogy nem eresztik be? Vôt ennek a Vėcsėra Márinak ėgy kedvese lakatosmestėr embėr vôt, mėgbeszíték a sort, hogy mitėvők lėgyenek? nagy úr lėhet, hogy ő neki nem szabad bemėnni? Aszongya a lakatos: „Csinájon sárból mėntát, majd ojan kûcsot csinál!“ Mikor mėgcsinálta a kûcsot, aszt terveszték ki, hogy mikor lėhet oda mėnni? Ėcczėr törtínt az eset, hogy elmėnt a rabőrző, Vėcsėra Mári hítta a lakatost, hogy nízzék mėg aszt a rabot! Bemėntek, kírdėszték: kiféle? de nem merte mėgmondani, hogy kicsoda? Rudolfnak lába ereji nem igėn vôtak, mėgfokták, a lakatoshon vitték, mindėnt adtak neki, a mit kívánt ėnni. Rudolf érzėtte az izmajit, hogy erősödnek, aszonta a lakatosnak: hogy mėnekülhetne el? Asz monta a mestėr: „Êre mėg êre, ekkor mėg ėkkor (menekülhet) ícczaka.“ Aszonta a mestėrnek: ícczaka nem mėhet, Rudolf osztán hajnalba mėnekült mėg, ekkô mán mėgmonta, hogy kicsoda Rudolf osztán levelet írt a lakatosnak, hogy: „Vėcsėra Márival írtekėzzėn, mer Vėcsėra Márit be fogják fogni, meneküljėn énhozzám!“ A kölcségėt duplamossan mėgkűtte, Vėcsėra Mári el is mėnekült. Harmadnap mulva nísztík a rabot, hogy most mán mėghalt, mert nem attak neki sė ėnni, sė inni, de nem találták. A tömlöcztartót befokták, de nem tudott sėmmit sė vallani, kúrėntálták, hogy hol van? de nem tudott róla sėnki. Mikor kimėnt Vėcsėra Mári Rudolfhon, mėgbeszíttík, hogy a lakatos is jőjjön, mert neki is baja lėsz, ha ott marad és szípen elmėnekült az is. Ėgy hét mulva kerestík a lakatost, mert ő volt Vėcsėra Márinak a szeretője, annak tunni kėll, de nem taláták sėhol sė, Rudolfot pedig azé zárták be a tömlöczbe, hogy Rôcsing fiját agyonlőtte, mer öszszevesztek, hogy ki a nagyobb úr?
(Öcsöd.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Márialegendák.)
83. A haramia és a szentcsalád.
Mikor a Boldokságosszűz Szentjózseffel a legnagyobb haramijáhon mönt szálást kérni hogy mögfüröszsze a kis Jézust, a haramija adott neki, gondolta majd mögöli, asztán a mije van, elvöszi. Vôt a rablónak oj gyeröke, hogy nem vôt sė keze, sė lába. Mikor mögfürösztötte a Boldokságosszüzmárija a kis Jézust, monta, hogy űs füröszsze mög a kicsikéjét! Mikor _mögfürösztötte_, azonnal _lött keze, lába_. A ház elé öntötte a _vizet_, a lekszöb _virágok terömtek_. A rabló asz gondolta: Ez mégis csak csuda!
Nem hogy nem bántotta, – pedig mög akarta ölni –, hanem még el is kísérte az erdőbe, hogy sėnki sė báncsa. Mikor az erdőbe möntek, a vadállatok, mán mint róka, farkas, medve, ijesfélék, anynyijan vôtak az erdőbe, hogy azelőtt még soha sė vôt anynyi vadállat az erdőbe. A vadállatok _lėtérbetyűltek_, mikor mellettük möntek el.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
84. Szüzmária a fonyásával kereste a kenyerét.
Ȧ boldoksăgosszűz ȧ fonăsăvâ kereste mėg ȧ mindėnnȧpi kinyerit. Font ȧz ȧszszonyoknȧk, ȧ kis Jézus pegyig hortȧ hȧzȧ ȧ fonălt ȧz ȧszszonyoknȧk, ȧ kiknek font ȧ Boldoksăgosszűz. Hȧ ojȧn helyre mėnt ȧ kis Jézus, ȧ hol otthon vôt ȧ _rosz embėr_, sírvȧ mėnt hȧzȧ, mer nem ȧttȧk nėki semmit; hȧ pegyig ȧ _jó_ vôt otthon, örömê mėnt hȧzȧ ȧ kis Jézus.
(Gȧlgȧhévíz Pestvm.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
85. Mióta rakják keresztbe a búzát.
Mikor a Boldokságosszűz Heródes elül mönekült a kis Jézussal, odaért a szántóvető embörhön, aszonta neki: „Tė szögén embör! _vess el ėngöm, mint a búzádat!_“ Aszonta a szögén embör: „Hogy vesselek én tégöd a kisdeddel el, mikor embörnacscság vagy?“ „Majd _elváltozok búzának_ az én szen _fijammal_ oszt csak vess el mind a búzát!“ A Boldokságosszűzmárija a kis Jézussal _elváltódzott búzaszömnek_, akkor elvetötte a szögén embör. Odaért Heródes a katonájival, kérdöszte a szögén embört: „Nem láttá ėgy fehércseléddê ėgy kisdedöt? êre gyütt, nyomasztuk, de nincs sėhun!“ Aszongya a szögén embör: „De láttam, mikor vetöttem eszt a búzát!“ De mán akkô aratott. Aszongya Heródes: „Mos mán mit keresünk? Viszszafordultak. Mikor Heródes elmönt, a szögén embör mán köröszbe rakta a búzát, _azé_ rakta _köröszbe_, mer a Boldokságosszüzmárija möghatta a szögén embörnek: „De _köröszbe rakjad!_“ _Attul kezdve köröszbe rakik a búzát._ Hogy jó termés vôt, a búza hullott, akkor látta a szögén embör, hogy a búzán Márijának az _arcza_ mög a szent fijájé lácczik azûta lácczik rajta. Akkor elmöntek Ėgyiptomba.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Adomák és rokonneműek.
(Közönségesek.)
86. Hivták az esőt a lakodalomba.
Férhönatta a szél a lányát, êmönt az esőhön, hogy möghîja násznagynak. Az eső ajálkozott is, hogy êmén ha töheti. „Hanem – aszongya – tudod, hogy én nem möhetök mindönkor, maj mögnézzük mingyá! mikor is lösz a lakodalom?“ A szél osztán mögmonta, hogy ekkô mög ekkô, vasárnap. Aszongya az eső: „Mögájjé ken! aszszony! hosz be csak a kalėndárijumot.“ Az aszszony beviszi a kalėndárijumot, láti, hogy Szögedön éppen akkô vásár lösz, aszongya: „Nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz. (Innen a szólás: „Hítták az esőt lakodalomba, de aszonta: hogy nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz,“ ha vásárkor esik.)
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
87. A subadarab ura a szélnek.
Mikor a szél elindult útazni, hogy majd az egész világon körösztül mén, így szólt: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül!“ A szél mindég aszongya: dújj, fújj! Mönt is a szél még a legsűrűbb röngeteg erdőkön is körösztül, a hova sė a nap, sė a hôd, sė a csillag be nem világit, ha valakit möglátott, csak rákeszte: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül.“ A mint mönt, rátanát ėgy subadarabra, ki vôt vetve a faágakra és eszt möghallotta a subadarab, hogy monta a szél: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül.“ Asz mongya a subadarab a szélnek: „Mögáj, szél! még én rajtam sė.“ Akkor monta a szél: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“ Így oszt a szél mögcsöndesödött, mikor a subadarab mögtámatta. Úgy is van! Lögyön az embör kűépületbe, a szél oda csak bemén, de a subán, vagy ködmenyön nem bir körösztülmönni, azé monta, hogy: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
88. Kappan köpönyeggel.
Az ablakon nézett ki az uraság, az ablak alatt két koldus találkozott, egymást kérdezték, hogy telt el a karácson? mit evett ezen a nagy napon? Az egyik azt mondja: semmi különöset, a másik eldicsekedett, hogy kappant evett köpönyeggel. Az uraság mindezt kihallgatta, ők azután elváltak, mentek koldulni. Az uraságnak szeget ütött a fejébe a kappan köpönyeggel, milyen lehet az? még sohasem hallotta, mondta a feleségének, hogy a napokban neki is csináljanak kappant köpönyeggel. A felesége megvallotta, hogy még ilyent nem is hallott, kiment a szakácsnéhoz s mondta, hogy holnap ebédre csináljon kappant köpönyeggel. A szakácsné sem tudta, hogy miféle étel az, tudakozódott, hogy kicsoda evett már kappant köpönyeggel? Mondták, hogy ez és ez a koldus, elment a szakácsné hozzá és megkérdezte, hogyan készítik el azt? A koldus elmondta, hogy a pulyka száraz, nem zsíros étel, bele kell a kövér kappant tenni, úgy megsütni: ez a kappan köpönyeggel, a szakácsné azután sütött kappant köpönyeggel, bevitte, nagyon is izlett, akkor mondta az uraság a feleségének: „Látod! mi gazdagok vagyunk, még azt sem tudtuk, mi az a kappan köpönyeggel? a koldusoktól kellett megtanulni.“
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Gúnyolódók.)
89. Kitájékozás.
Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó (volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk: egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“ (a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán _kităjékoszták_, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.
Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve. Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki: „Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt, aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“ Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve – ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê, tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat. Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma! ȧkkô vėrės“. Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták, hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.
(Szeged)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
90. Gyermekköltés.
A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen nyoma. A _Zengő_ kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár. Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten! családtalanok vôtak.
Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is, sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“ Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget! addig lė ne gyűjön, még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt, gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte, lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön, fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a _tök_ kiugrott alula. Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta, hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta: „Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta, hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk! nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė, törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“
Szeged.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
91. A lótojás.
Fehér _tököt_ találtak a baranyiak a szántóföldön, találgatták, hogy mi az? mert még akkor nem ismerték a tököt az egyik azután eltalálta, hogy lótojás, ha ülik csikó lesz belőle. Közös költségen fogadtak azután egy embert, hogy ülje a lótojást még ki nem kel: átaljában fogadták az embert, nem napszámban. Ülte is az ember egy hónapig, de akkorára már elrohadt a tök, összeesett, az ember pedig a földre esett hanyatt, a háta megett legelt egy csikó, a hanyattesett embertől megijedt, elszaladt. Ment az ember utána, de nem birta elfogni, felment azután a faluházára jelenteni, hogy kikelt a lótojás, de a csikó elszaladt. Kiment a deputáczió, hogy lássa, hogy igaz-e, hogy kikelt a lótojás? hogy kifizessék-e az embert? A mint vizsgálják a rohadt tököt, ott látják a tökmagot, egy azután eltalálta, hogy tovább kellett volna ülni, mert abból a sok magból mind csikó lett volna, de most már nem jó, mert kihült.
(Szentes.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
92. Subák a templom alatt.
Templomot csináltak a – – –iak mikor már készen volt, valamelyiköjük eltalálta, hogy a templom fara nem jó helyen van, arább kellene neki tenni. Tanácskoztak, hogy mit csináljanak? Abban állapodtak meg, hogy odább tolják: összeszednek vagy tíz-tizenöt embert s arább tolják, tél volt az idő, subában döltek neki a templom farának. Már sokáig nyomkodták, mikor az úton szemközt jött rájuk egy atyafi, azt mondja: „Mėgăjȧnȧk kêtėk bătya! mă tovăbb is tėtték, mint kėllėtt vôna.“ Az embereknek, hogy melegök volt az erőlködés után, a subájukat rakásra hányták, úgy mentek a templom másik oldalára, hogy visszatolják a templom fȧrăt. Még ők a tulsó oldalon dülekedtek, arra jött egy ember kocsival, meglátta a gazdátlan ruhákat, felhányta a kocsira s odább áltt. Mikor azután gondolták, hogy most már jól van, visszamentek, hanem nem látták a subákat, egy azután azt mondja közülük: „No, mos jô nézünk ki! rătėttük ȧ subăkrȧ ȧ templomot.“ Vissza akarták azután megint tolni, de nem birták s ott hagyták, abban a hitben oszlottak szét azután, hogy a subák a templom alatt vannak.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
93. A hibások.
Ėgy aszszonnak vôt 3 jánya, mind a 3 hibás vôt: ėgy vôt szuszka (orrábul beszélő) a másik nagyot hallott, a harmadik sejpės vôt, de mind szeretėtt vôna fírhėn mėnni. Ėcczėr ėgy jánnéző jött, az édėsanynyuk roppant rájuk parancsolt, hogy akármi történik nė merjenek szólni, mer akkor otthon marannak, nem tunnak férhėnmėnni. Mikor a jánynéző mėg a násznagy odamėnt, pók mászott a násznagy bundáján, elkeszte az ėgyik: „Násznagy uram! mók mászik a bundáján.“ Aszonta a másik: „Mėmmonta édėsanyám: nė szôjunk!“ A harmadik aszongya: „Lám, én nem szójtam sėmmit!“ Igy osztán mind a 3 otthon maratt, êszólták magukat.
(Mezőtúr.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
94. A sejpössek.
Vôt ėgy aszszonnak 3 sejpös lánya: az ėgyik sejpösebb vôt, mint a másik, nem is kérték űket. Ėcczör mégis gyüttek lánynézőbe hároman is, az anynyuk mögmonta nekik, hogy nė beszéjjenek, csak szépen üjjenek. Éppen akkor sütöttek tojást (mikor a legények lánynézőben voltak,) parázsba tötték, a tojás nagyot durrant, aszongya az egyik: „A! mi bôt? A másik ráfeleleli: „Tutmony“ (tyúktojás.) A harmadik aszongya: „Tapajd ki!“ ott hagyta őket mind a 3 legény.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
95. Időcsináló kántor.
Az egyszeri kántor azt mondta a – – –aknak a kántorválasztáskor: „Ha _őtet_ megválasztják kántornak a faluba, olyan időt csinál, a milyent akarnak. A falu népe gazdálkodással foglalkozott, ilyen ember kellett nekik, megválasztották egyhangulag. Jött a vasárnap egyik a másik után, a hívek szorgalmatosan eljárogattak a templomba, hogy meggyőződjenek róla, hogy igaz-e, hogy a kántor ért az időcsináláshoz? ilyenkor legalkalmasabb idő megmutatni, hogy mit tud, de a kántor még a fülét sem mozgatta. Megúnták már várni, hogy mutassa be, hogy hogy csinálja az időt? felszólitották, hogy az igéretét teljesítse. „Jól van, jőjjenek el kendtek jövő vasárnap a templomba! akkor megmutatom, hogy kell az időt csinálni, de mindenki itt legyen!“ mondta a kántor. A következő vasárnap azután ott volt a templomba az egész falu népe, kicsije-nagyja, Mikor kijöttek a templomból, annyifelé állitotta őket a hányféle időt akartak: „A kinek szép, napos idő kell, ide álljanak! – mondta a kántor – A kinek eső kell, ide állnak! emide a kiknek szél kell!“ és igy tovább. Mikor már fel voltak állítva az emberek, felszólította őket: „Nohát, most már határozzák el kendtek, hogy milyen idő legyen holnap?“ Kinek milyen időre volt szüksége, a mellett kardoskodott, annyira mentek már, hogy majd egymás hajába kaptak, akkor azután a kántor igazságot tett köztük, azt mondja: „Bizzuk az Úristenre! ne veszekedjenek kendtek egymás közt! legjobban tudja az!“ A – – –ak is azután rámondták, hogy: „Legjobb is lesz: bizzuk az Úristenre!“
(Kövegy.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
96. Mióta hivják a szabót kecskének?
Megbetegedett a szabó, gyomorbaja volt, ki kellett a belét venni, megtisztítani s bevarrni. Az orvos miután elaltatta, a belét kivette s a kerítésre tette. Mig ő azután a szabó gyomrával el volt foglalva, a kecske a szabó belét megette. Fogja az orvos a kecskét megöli s a belét teszi a szabó hasába. Mikor a szabó felébredt, felment a fára levelet enni, azóta hivják a szabót kecskének.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
97. Mijé hijják a csizmadiát Nyehónak?
A kisteleki vásáron árult a majiszter a legényivel, oda álitott hozzájuk ėgy öreg parasztembör, hogy van neki ėgy rosz gebéje, nem vönné mög a bűre kedvijé, neki bűrre van szüksége! A majiszter, hogy rá nė fizessön a vásárra, elkűtte a legényit, hogy kerícsön elő ėgy kaptafát, mölik a legnagyob, mög plajbászt, a mijent az ácsok használnak! maj mögmérik, hogy körül-belül mönynyi bűr van rajta? Majd osztán kikészíttetik. Mikor előgyütt a legénye, fokta a nagy kaptafát osztán körülplajbászolta. A ló még a hátán mög a nyakán plajbászolta körül a kaptafáját, addig csak álta türelmesen, de mikor a hasáhon értek, a gebe rugdosódott. Hogy engödelmességre bírja a lovat, mögverögette a hátát, mindég asz monta: „Nye! nye!“ A legénye pedig fokta a száját, a mög mindég asz monta: „Hó! hó!“ A mérés alatt a sokadalom öszszegyütt, nészték, mi csinálnak a csizmadiják a lóval, hogy osztán hallották: „Nye! hó!“ elkörösztölték Nyehónak, azûta úgy is hijják űket, „Nyehó!“ hanem harakszanak érte.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
98. A cservelyi kantár.