Part 8

Az öreg Zelenyák elpirult és az asszony diadalmasan emelte fel a fejét.

– Én tehát megkértem Micit, – folytatta Iván – hogy hagyja abba ezeket a dolgokat. Ő erre megmagyarázta nekem előbb, hogy mi teljesen ki vagyunk neki szolgáltatva. Én ezt beismertem. Ő azután elmondta, hogy hogyan csinálja a dolgot: hozzá jár az egész város… minden valamirevaló fiatalember… csak az kell, hogy ő egy ilyen fiatalembernek a fülébe sugjon valamit… például ő kis toalett-titkokról is beszélhet és akkor annak a fiatalembernek rögtön elmegy a gusztusa attól a lánytól, akiről ő ilyesmit elbeszélt.

Iván körülnézett. De senki sem nézett a szemébe.

– Ő azonban jó lány és egyelőre – egyelőre – semmi ilyen kis titkot el nem beszélt. Ő általában eddig nagyon kiméletes volt. Mert mi mindent tud ő. Amit eddig elmondott, az olyan, hogy az ellenkezőjét is elhitetheti. Ő például annyit beszélhet egy bizonyos lány szépségéről egy fiatalembernek, hogy az a fiatalember visszatér hozzá, ha ott is akarta hagyni. Ez tőle függ. Mert ő szobalány volt és egy szobalány mindent tud. Mi mindent tud.

Iván elhallgatott.

– Hát végre is mit akar? – kérdezte az öreg.

– Persze, ez a fontos, – mondta Iván. – De igaz, hogy el ne felejtsem, közben megjegyzem, hogy az inas előtt ne beszéljetek ezentul angolul. Minden szót ért. Amerikában volt két évig.

Erre általános szörnyüködés támadt.

– Ezt is a… Micitől tudod? – kérdezte Melanie.

– Igen. Ezt és még sok mindent.

Ujra hallgatás támadt.

– Hát mit akar? – kérdezte ujra az öreg.

Iván felemelte a fejét és ránézett az órára.

– Egy negyedóra mulva itt lesz, – mondta lassan, – és mama bocsánatot fog tőle kérni azért, mert összesen ötször pofonütötte.

A család felzudult. Iván halkan hozzátette:

– Megjegyzem, hogy mama _Mici nagysádnak_ fogja szólitani és a lányok nevében is bocsánatot kér tőle… Mert csipkedték, kilökték, gorombáskodtak vele…

– Hallatlan! Soha! – mondta az asszony ájuldozva.

– Igazán utálatos vagy, – mondta Georgine.

– Ezt szépen elintézted, – mondta Melanie.

Iván hallgatott, azután az órára nézett.

– Tiz perc mulva itt lesz, – mondta. – Ez már nagy eredmény volt: hogy ne mama menjen el hozzá és hogy a lányoknak külön is ne kelljen tőle bocsánatot kérniök. Csak azzal tudtam rábeszélni, hogy azt mondtam neki, mennyivel szebb, ha itt kapja az elégtételt, ahol a sérelem érte…

A nők még mindig hevesen tiltakoztak. Iván hallgatott. Azután megint az órára nézett.

– Még öt perc – mondta halkan. – Ha a bocsánatkérés megtörténik, ő sem a többiről, sem erről soha egy szót sem szól senkinek. Ha nem: akkor jönnek a toalett-titkok és a többiek… Ő – azt állitja – el tudja venni akárkinek a gusztusát…

Csend lett.

– Még két perc, – mondta Iván. – Azt mondta, nagyon pontos lesz.

– Még egy perc, – mondta azután.

Kint kocsirobogás hallatszott.

– Lemenjek kinyitni a kaput? – kérdezte Iván.

Az anyja felállott.

– Menj! – mondta határozottan.

A lányaihoz fordult:

– Ti takarodjatok a szobátokba.

Iván lement a kapuba és félperc mulva feljött Micivel. Mici elegáns volt és suhogott a selyemtől. Iván előrebocsátotta. Mici mosolyogva és ismerősen nézett körül, azután megállott. Iván intett az anyjának. Az anyja megmozdult; nehezen előre lépett néhányat; az arca sápadt volt és az ajka remegett.

– Mici nagysád, – mondta fulladozva – én bocsánatot kérek… kegyedtől… A leányaim nevében is bocsánatot kérek.

– Oh nagysád, – felelte Mici rövid habozás után, – én most már kegyednek tiszta szivből megbocsátok.

Egy kis szünet támadt. Mici kiváncsian és mosolyogva körülnézett, azután meglepetve kérdezte:

– Ni, hát az ottan nem az Iván ur szobája már?

Az asszony egy nagyot nyelt és készségesen felelte:

– Nem. Iván most a kerti házban lakik.

– Jobb is az, kérem, fiatal embernek. Ha a szobalánynak több is igy a takaritanivalója.

Hallgatás támadt. Iván odalépett. Mici elé udvariasan, de egy olyan mozdulattal, a mely a kiksérésre való szándékát jelezte. Mici megértette.

– Hát kezét csókolom, – mondta.

Azután finomabban bucsuzott.

– Jó éjt, – mondta röviden.

Megbiccentette a fejét és indult. Iván kisérte. Micinek nagyon jó kedve volt. Folyton beszélt és a lépcsőházból visszakiáltotta:

– Aztán ne tessék busulni a kisasszonyok miatt. Majd férjhez adom én már most őket.

A SZABADULÁS.

Olyan rossz volt, – beszélte előkelő, de kissé patetikus modorában a fiatal Laczffy – mint amilyen csak egy szép, fiatal szinészlány lehet.

Vannak ezeknél a szinházaknál – magyarázta azután – fiatal lányok, akik valósággal gyerekek voltak, mikor a szinházhoz kerültek. És mivel szépségük állandóan ki van téve néma bámulásoknak és hangos dicséreteknek, és mivel érvényesülésük utját más, szerintük öreg nőktől elzárva látják és mivel fiatal elméjüket és szivüket idő előtt rohanja meg a mérges suttogó tudás: rosszak lesznek, gonoszak, lelketlenek. Jól meg tudják magukat őrizni, mert tudnak mindent, de a lelkük meghal. Az egész lány maga a ragyogó szivtelenség, a testet öltött falánkság, csupa mohó, sivár étvágy: hir, pénz, dicsőség, hódolás után. Még az indulataikat és ösztöneiket is megfojtotta a szinház levegője, nem szeretnek mást, mint magukat, és nem érdeklődnek más iránt, mint a maguk hóditása, gazdagodása iránt.

Ennek a ragyogó szinházi bestiának a tipusa Tábor Panni. Akkor még nem volt primadonna, de már kezdett azzá lenni. És tudta, hogy az lesz.

Én szerelmes voltam belé. Háromnegyed éve volt már, hogy ismertem. Hamar megbarátkoztunk, tegeződtünk és Tábor Panni a második hónapban azt mondta nekem:

– Ha egy millióm volna, feleségül mennék hozzád. Ha egy milliód volna, szeretőd lennék. Igy csak jóbarátok lehetünk.

Mindenáron el akartam hitetni magammal, hogy a jó barátság és egy-egy csók, amit néha kaptam tőle, elég nekem, de kegyetlenül szenvedtem. És ha néha kitört belőlem az indulat, Tábor Panni, ez a tizennyolcéves édesszemü baba, ez a lány, a tudás mosolyával válaszolt:

– Majd ha előbb eljött a milliomosom.

Felháborodtam ezen a cinizmuson, de sokkal jobban szerettem, semhogy egy napnál tovább távol tudtam volna maradni tőle. Egy napon igy megismerkedtem nála Klein urral, Klein Salamonnal, a Grün és Hausner cég utazójával.

Nem csekély idegenkedéssel fogtam először kezet vele. Alkalmatlan is volt és kellemetlennek is találtam, habár inkább arra lett volna ok, hogy megessék rajta az ember szive. Olyan ügyetlen volt, olyan szánalmas és olyan szerelmes. Esetlenül ült a székén és nedves, könyörgő, nagy keleti szemeivel ugy nézett a ragyogó, rossz leányra, mint egy hü állat. Tábor Panni kegyetlen volt hozzá, olyan kegyetlen, mint amilyenek csak az alkalmatlankodó multhoz tudunk lenni.

Kiderült ugyanis, hogy Klein ur és Panni gyermekkori játszótársak voltak egy ferencvárosi kis házban, ahol az öreg Taubernek – a Panni apjának – pálinkamérése volt. Az öregek itt abban is megállapodtak, hogy a két gyerek egymásé lesz, és ők menyasszonynak, vőlegénynek tekintették egymást. Panni azonban tizennégyéves korában egy napon, egy átkozott napon a sziniiskolába került és most, amig Klein ur szövöttárukkal látja el az országot Nagyváradtól Mezőkövesdig, azalatt Panni egyre távolodik tőle, egyre emelkedik, egyre csillogóbb magasságba, ugy, hogy az embernek könnyezik a szeme, ha sokáig néz utána.

Akkor mindezzel nem igen voltam tisztában. Klein ur akkor csak alkalmatlan volt nekem, bántó, terhes és kellemetlen. Ő viszont irigyelt és gyülölt engem annyival is inkább, mert nem tudhatta, hogy én is csak koldusa vagyok a Panni szerelmének és nem élvezője, hogy nekem is csak morzsák jutnak és hogy a teritett asztal másra vár.

Valóban van-e szánalmasabb lény a világon, mint egy ilyen commis voyageur, aki egy primadonnába szerelmes! Ez még csak nem is diák, hogy bizonyos romantikája legyen a szerelmének. Ez se hirt, se pénzt, se tapsot nem hozhat. Egy szövöttárunagykereskedő is gyenge legény a szinfalak mögött, hát még valaki, aki csak az lesz, valamikor… talán. Hozzá képest én a kaszinóval, amelynek tagja voltam, a lapokkal, amelyekbe irok, a virágjaimmal, a nevemmel, és a görög profilommal: a hóditás eszközeinek valóságos krözusaként tündököltem. Elég szükkeblü voltam Klein urat mégis ki nem állhatni. Talán az osztályösztön is megszólalt bennem, a gyülölet az iránt, aki kemény munkával a helyünkbe dolgozza fel magát, aminthogy Klein ur – a leendő és máris igen takarékos kapitalista – a birtokban levőt, a társadalmi javak élvezőjét is gyülölte bennem a vetélytárson kivül.

Ekkortájt egy napon megjelent a milliomos: Hartmann Leo, az Országos Bank igazgatója ez a dusgazdag, rut élvező, aki hihetetlen müvészettel és raffinementnal tudja elkölteni minden évben a maga félmillióját.

Hartmann egy napon megnézte a szinházban _A fjordok lányát_. Másnap megint eljött a szinházba és harmadnap meglátogatta Tábor Pannit. Még vagy kétszer vizitelt nála, harmadszor megtette neki a maga üzleti hangu, fejedelmi, aljas ajánlatát és egy hétre rá készen volt az uj lakás, amelyet felajánlott a lánynak.

Klein ur ekkor egyszer összeszedte a bátorságát és azt kérdezte tőlem:

– Kérem, ez a Hartmann feleségül veszi Pannit?

Rábámultam. Mennyi együgyüség!

– Nem, – válaszoltam elkeseredve, durván és kegyetlenül, – kocsit tart majd neki, de feleségül nem veszi.

A derék emberben szinte felhördült a becsületesség, a felháborodás.

Otthagytam. Rettenetesen el voltam keseredve. Az a kufárkodás, amely a szemem előtt ment végbe, fellázitott, a szerelmem elkeseritett, gyötrött. Lázasan jártam egész nap, idegesen, dühöngve, kinlódva. Este már alig birtam elviselni az idegeimet. Az órák nagynehezen teltek, lefeküdtem és ujra felkeltem, társaságot kerestem és a téli éjszakában kávéházakban botorkáltam.

És az akaratom ellenére, szégyenkezve, gyötrődve és átkozódva el kellett mennem _oda_, az elé a ház elé… Az első emeleten a hosszu sor ablak a Tábor Panni lakása most. A leeresztett függönyök ott a világ legaljasabb kufárkodását takarják, egy hitvány árulást, egy hallatlan bünt a természet ellen.

Csikorgó foggal néztem fel az ablakokra, a hosszu sor függönyre, amelyek hallgatagok voltak. És egyszerre csak mellettem állott Klein ur. Ő is itt volt, őneki is ide kellett jönnie.

Egymásra pillantottunk. Szomoruak és nevetségesek voltunk.

De amint jól szembenéztünk egymással, éreztük, hogy két becsületes és tiszta férfi áll itt az éjszaka magányosságában. Éreztük, hogy mind a ketten alávalóságok áldozatai vagyunk, hogy a méltatlan szenvedésben társak és testvérek lettünk. Kinyujtottam a kezemet és ott, azok előtt az ablakok előtt, komoly, nemes és férfias barátsággal, igaz szeretettel és részvéttel kezet szoritottunk.

Ekkor nyilvánvaló lett, milyen méltatlan, rongy és hitvány dolog egy ilyen szerelem igájában járni. Megráztam magamat és leráztam magamról ezt a piszkos szerelmet. Még gyötrődnöm kellett egy kicsit, de a szerelemnek vége volt. Azzal a ragyogó bestiával nem is beszéltem azóta. Klein urral azonban jó barátságban vagyok és ugy találom, hogy nyertem a cserével.

JULIETTE

Rác bekopogtatott a műterembe; Péteri megfordult a vászontól, amelyen dolgozott, letette a palettáját és elébe ment.

– Szervusz öregem, – mondta kissé elfogódottan – ülj csak le.

Rác leült.

– Igen, – mondta, hát tessék.

Péteri köhécselt, fel és alá járt egy kicsit, azután hirtelen elhatározással odafordult Ráchoz.

– Hát öregem, – mondta rekedten, – én elveszem Juliettet.

Rác felugrott, összecsapta a kezét, kiáltott egyet, azután erőszakosan megfékezte magát, nyelt néhányat, megfordult, leült és nyugodtan mondta:

– Feri ezt nyilván azért közölted velem, mert tudod, hogy jó barátod vagyok. A legjobb barátod. És azért közölted, hogy mondjak is róla valamit.

Péteri gyorsan közbeszólt:

– Igen; bár az elhatározásom megmásithatatlan.

– Annál rosszabb rám nézve. Mert én azt, ami a szivemen van, mégis megmondom. Feri, most készülsz az életed legnagyobb őrültségét elkövetni. Ez még nem is volna baj. De ezzel a dologgal tönkreteszed magadat.

Péteri dacosan szólt közbe:

– Nem törődöm vele, mit szólnak az emberek.

– Én sem arra gondolok. Ha nem kapsz több meghivást előkelő urakhoz és urhölgyekhez, az csak használhat neked. A társadalmi karriéredet nem bánom. De el fogsz zülleni. Müvészi értelemben elzüllesz.

– Miért?

– Nekem Julia ellen semmi kifogásom nem volna. Én nem bánom, hogy a modelled volt… És hogy előbb mások modellje volt…

– De mindig tisztességes volt!

– Boldogok, akik hisznek. De hát én ezen sem akadnék fenn. Nem vagyok én az erkölcsök őre. Ha csak tudnám, hogy szeret. De nem szeret.

– De igen.

– De nem. Szivtelen, éhes kis bestia, aki elvéteti magát veled, mert te elég bolond vagy arra, hogy elvedd.

– Nem igaz, nem igaz…

– De igaz. És még ez se volna baj. De ennek az éhes kis bestiának az egyetlen célja, hogy kihasználjon. Hogy dolgoztasson. Hogy uj ruhákat és uj kalapokat festtessen veled magának. Azért fogsz csak dolgozni, hogy őt öltöztesd. Robotba fogsz dolgozni; le fogod szállitani a nivódat; eleinte tudatosan, azután már észre sem veszed, milyen silány vásári mázolásokat gyártasz; amióta itt van nálad, azóta már ugyis az az egyetlen célod, hogy gyorsan eladható képeket fess; ez megy valameddig; de ha soká tart, elzüllesz; és ez a kis bestia nem érdemli meg, hogy…

Péteri felkapta a fejét:

– De megérdemli, – mondta dacosan. – Ha te tudnád, milyen hálás.

Rác felkelt, odament hozzá, megsimogatta a fejét.

– De fiam, Ferkóm, – mondta melegen – hát legyen eszed. Meg fog csalni. A legelső emberrel, aki nagyon akarja. Hát legyen eszed.

– Nem igaz, – mondta Péteri halkan és kinzottan.

– Ez fáj neked, öregem, de ez igaz. A legelső emberrel.

– Nem igaz. Nem igaz. Nem igaz.

– Igaz.

– Nem igaz. És én elveszem. Ne rágalmazd.

Rác elhallgatott, sóhajtott egyet, legyintett a kezével.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte azután.

– Most már minden irás megvan. Dispenzációm is van. Holnapután esküszünk.

– Ezen nem lehet változtatni?

– Nem.

Rác ujra elhallgatott, csendesen összetette a kezét, felemelte a szájához, belefujt, azután hallgatott.

– Feri! – mondta azután.

– Tessék.

– Hát egyet igérj meg nekem.

– Mit?

– Azt, hogy ha egyszer belátnád… ha egyszer rájönnél… ha egyszer bebizonyosodnék, hogy nem méltó hozzád… akkor lesz elég erőd arra… hogy végezz vele…

– Ezt megigérhetem. Megigérhetem. Mert ugysem kerül rá a sor.

Azután hallgattak. Nemsokára jött a lány. Kipirosodottan, jókedvüen jött be. Skatulyákat hozott, mind a két kezében néhányat. Péterivel összecsókolózott.

– Szervusz Jankó, – mondta Rácnak.

– Szervusz, – mondta Rác, – természetesen bevásárolni voltál.

– Igen. Hoznak még egy kalapot is. Az esküvőn azt fogom viselni.

Rác elhallgatott; a lány járt-kelt az atelierben; azután egyszerre kihivóan odafordult Ráchoz.

– Te nem akarod, – mondta, – hogy Feri elvegyen engem.

– Dehogy nem akarom, – válaszolta Rác. – Nem látod, hogy én vagyok az örömapa?

– Igazán? – kérdezte gyanakodva a lány.

– Igazán – válaszolta Rác komolyan – Örülök, hogy szép családi tüzhelyet alapittok. Mindennapos vendégetek leszek.

A lány ekkor a nyakába ugrott és megcsókolta. Péteri értelmetlenül hallgatta a beszélgetést. Rác felkelt és odament hozzá:

– Szervusz Feri, én most elmegyek. De csakugyan mindennapos vendégetek leszek. Ha már igy van, vigyázni fogok rátok.

Péteri hálásan mosolygott rá, kezet fogtak és Rác elment. Harmadnap megvolt az esküvő és Rác csakugyan mindennapos vendég lett az uj házaspárnál. A második hónapban egy napon felment hozzájuk.

– Feketekávéra jöttem, – mondta.

Leült az asztalhoz, megkapta a kávét, kavargatta a kanalával, beszélgetett, azután hirtelen felnézett és ártatlan arccal kérdezte:

– Igaz, Julia, mit csináltál tegnap estefelé az Őr-utcában?

Az asszony elsápadt, kinyitotta a száját, nem tudott szólni, azután gyorsan, elkényszeredetten mosolyogni kezdett és hebegve mondta

– Az Őr-utcában?… Az Őr-utcában?… Egy szabóné van ott… egy uj szabóné… annál voltam…

Péteri összeráncolt homlokkal és villogó szemmel állott fel, az asszony elkényszeredetten mosolygott; Rác gyorsan felhajtotta a kávéját és elment.

– Most kirepül! – gondolta és nagy öröme volt.

Este találkozott Péterivel. Péteri megfogta a karját és félrevonta.

– Gyere csak, kérlek, akarok neked mondani valamit.

– Tessék.

Péteri hozzáhajolt és a fülébe sugta:

– Te azt hiszed ugy-e, hogy Auernél volt az Őr-utcában?

Rác ránézett és vállat vont. Péteri komolyan sugta tovább:

– Tudom, hogy vele gyanusitották. Még mielőtt hozzám jött. De nem igaz. Rágalmazták. Ma is a szabónénál volt. Csakugyan a szabónénál. Nem az Őr-utcában. Az Őr-utcán csak keresztülment. A Duna-utcában.

Rác bólintgatott és nem válaszolt. Péteri nyugtalankodva mondta:

– Te nem hiszed…

– Én? – válaszolta Rác gunyosan. – Én esküt teszek le rá.

Két hónap mulva találkoztak egy délután a kávéházban.

– Hogy tetszik Az arab táncosnő? – kérdezte Péteri.

– Mázolás, – válaszolta Rác.

Péteri elhallgatott. Rác egyszerre nagy részvétet érzett iránta. Közelebb hajolt hozzá és halkan mondta neki:

– Fiam, tönkremégy.

Péteri megint nem válaszolt. Rác ekkor egészen odahajolt hozzá és gyorsan a fülébe sugta:

– Kérdezd csak meg a feleségedtől, mit csinált a mult héten a Szőllősi műtermében.

Péteri elsápadt, felállott és elment. A választ másnap hozta meg:

– Jankó… az a dolog a Szőllősi műtermével egészen jelentéktelen… semmiség… Egyszerüen meglátogatta… egyszerü látogatás…

– És mért nem tudtál róla te eddig?

– Azért nem mondta meg nekem, hogy ne nyugtalankodjam.

Rác dühbe jött, összeszoritotta az öklét; az első kedve szerint nekiment volna és megverte volna; azután meggondolta a dolgot, intett a fejével, nyugodtan hátradőlt a székén és ujságot kezdett olvasni.

Másnap délután öt órakor felment a műterembe. Az asszonyt egyedül találta, Péteri kávéházban volt.

– Szervusz, Juliette, – mondta az asszonynak – hogy vagy?

– Köszönöm – válaszolta az asszony hidegen. – Elég jól. Feri nincs itthon.

– Annál jobb, – mondta Rác jókedvüen, – régen nem beszélgettem már veled egy kicsit. Pedig most még szebb vagy, mint voltál.

Az asszony gyanakodva fülelt; Rác azonban lelkesen dicsérte a szépségét; gyors, mosolygó szerelmi vallomásokat tett neki; az asszony felengedett, nevetett, lefeküdt egy diványra, a lábát kinyujtotta és a Rác ölébe tette.

Másnap Rác megint felment hozzá.

– Te, Juliette, – mondta neki, – nézd, én pár héttel ezelőtt vettem ezt a selymet. Meg akartam vele lepni valakit. De inkább neked adom.

Az asszony ekkor a nyakába ugrott és össze-vissza csókolta. Harmadnap délután öt órakor Rác odatelefonozott a Nápoly-kávéházba. Péterit hivatta a telefonhoz. Péteri odajött.

– Kedves Feri, – mondta ekkor nyugodtan bele a telefonba, – te nem akartad nekem elhinni, hogy Juliette mindenkivel megcsal, aki nagyon akarja. Ha a kávéházból most elindulsz, félóra alatt otthon lehetsz. Légy otthon és meglátod.

Péteri izgatottan szólt vissza valamit, azután haragosan orditott; Rác nyugodtan letette a telefonkagylót és ment fel az asszonyhoz.

Husz perc mulva megzörrent az ajtó kilincse. Egy dühös kéz rántotta meg. Azután haragos ökölcsapások döngöttek a fán, utána tébolyodott rugások. Az asszony rémülten nézett Rácra, azután rámeredt az ajtóra. Rác egy pillantással végignézte még a szobát, azután nyugodtan odament az ajtóhoz és kinyitotta.

A küszöbön megjelent Péteri. Az arca vörös volt, a szemei forogtak, a homlokáról verejtékcseppek hullottak le. Lihegve tekintett be a szobába. Rác komolyan nézett vele farkasszemet, azután félrelépett az utjából és szótlanul, csak egy fejmozdulattal mutatta meg az asszonyt.

Péteri lihegve, kétségbeesetten, sirásra álló szájjal nézett az egyikről a másikra. Az asszony, aki eddig összekuporodva ült az ágyban, most egyszerre kiugrott, odavetette magát a Péteri lábához, a két karjával átfogta a lábát, ráborult a cipőjére és gügyögve, ártatlanul, panaszosan zokogta:

– Ő az oka… Ő volt a rossz… Ő csábitott rá… Én nem akartam… Addig beszélt… Ő az oka.

Rác fanyar mosolygással nézett le az asszonyra és vállat vont. Erre a mosolygásra és erre a mozdulatra a Péteri piros arca még pirosabb lett; a keze megrándult.

– Ő az oka… Én nem akartam; – zokogta az asszony.

Péteri ekkor egy rántással kiszabaditotta a lábait az asszony öleléséből, odaugrott Ráchoz és ökölbe szoritott kézzel belevágott az arcába. Rác felkiáltott és védekezni akart, de Péteri üvöltve verte le a védekezését és mind a két öklével őrjöngve vágta.

HALÁLOS KÜZDELEM

– Hja, az asszonyok – mondta a barátom.

– Igen… az asszonyok – mondtam én.

Én nem gondoltam semmi különöset az asszonyokról, csak ugy általában tisztelegtem előttük egy felsóhajtással, a barátom azonban gondolt valamit.

– Idehallgass, – mondta, – és ezt ird meg.

Bizalmatlanul hallgattam a történetet, de azután gyorsan feltámadt az érdeklődésem.

– A lányt, – mondta, – Erzsébetnek hitták. A szép, nyugodt, tiszta és hidegnek látszó Erzsébetek közül való volt, abból a szőke fajtából, amely nagyon szerelmes tud lenni, de mindvégig szemérmes marad, amely nehezen gyullad fel, de azután lángol és egy egész életen át hüséges…

– A hősnőre nem vagyok kiváncsi; a történetet!…

– A hősnő itt fontos. És jegyezd meg magadnak, amit mondtam: tiszta, szép, szőke és szemérmes volt. A családja derék, nyugodtan élő és vagyonosodó polgári család. Közöttük a lány a legkülönb, de ez otthon nem derül ki, mert a lány mosolygó, tartózkodó, kedves és szerény lánya papának, mamának. Elvégzi az ugynevezett felső leányiskola hat osztályát; megtanulja, mikor uralkodott Barbarossa Frigyes és hogy a Zrinyiász Sándor-versekben van irva, – ez az egész élettapasztalata. Ekkor tizenhat éves. Egy évig teljes csend az életében. Még nincs tizennyolc éves, amikor megismerkedik egy huszonegy éves fiuval, egy hatalmas szál barna legénynyel aki nem csupán szép fiu, hanem akinek minden szavából sugárzik az okosság és a talentum. A fiu technikus; mérnök lesz; nagy tervei vannak… A lánynyal egy évig vizsgálgatják egymást; egyikük sem adja meg magát könnyen egy áradó, gátat törő nagy érzésnek; néhányszor visszahuzódnak egymástól; mire a lány tizenkilenc éves és a fiu huszonkettő, akkorra azonban mind a kettő szerelmes, tökéletesen, az egész testet és az egész lelket átmelegitő, nyilván egy életre szóló, nagy, csendes, forró szerelemmel szerelmes.

– Az majd harminc év mulva állapitható meg, hogy egy egész életre szólt-e a szerelmük. Vagy még akkor sem.

– Várj csak. Miközben ez a szerelem rügyezik, kifakad és kivirágzik, betéved a lány családjához egy ember. Ötven éves… elhizott… igen gazdag… igen komisz… Valami üzleti összeköttetés… Egyszer véletlenül ott járt náluk… Meglátta a lányt és másodszor is eljött… Másodszor, harmadszor, tizedszer… félév óta jóformán minden nap. A család megrendülve nézi ezt a rájok virradó nagy szerencsét; visszafojtott lélekzettel lesi a többszörös milliomos érzelmeinek egyre világosabb jelentkezését és dobogó szivvel biztatja a lányt:

– Légy kedves hozzá… Micsoda szerencse.

A lány eleinte közömbös. Nem törődik az emberrel. Türi maga mellett, elfogadja az ajándékait; melegséget nem érez, de nem érez undort sem, még nem szerelmes a másikba. De lassanként szerelmes lesz. És abban a mértékben, amint a huszonkét éves fiuba szerelmes lesz, abban a mértékben válik utálttá a számára az ötvenéves ember. Összehuzza a szirmait; bezárkózik; elfordul tőle; rosszul bánik vele. A huszonkét éves fiu egy napon megkéri a lány kezét a szüleitől; ugyanakkor megkéri az ötven éves ember is. A fiut elutasitják:

»Kedves fiatal barátom, maga még az egyetemre jár. Ha kikerül is, meddig tart az, amig állást kap. És meddig, amig el tud tartani egy családot. Legyen becsületes ember. Ne tegye tönkre a lányunk jövőjét.«

Satöbbi, satöbbi. Az ötvenéves ember ezt választ kapja:

»Mi nagyon örölünk… Szülői áldásunkat! Csak Erzsébet ne ellenkezzék!«

Erzsébet ellenkezik. Nagyon nyugodtan, szinte mosolyogva: – olyan biztos a maga dolgában.