Part 9

Megindul a harc. A fiut kitiltják a házból, a lányon pedig kipróbálják a családi kinzókamra minden művészetét. A lány szenved, de makacsul tartja magát. Őrizet alatt áll; nem szabad egyedül elmennie otthonról; nem szabad levelet irnia. A fiunak időről-időre egy barátnője utján küld rövid értesitést: bizzék benne. Elviszik utazni; megizleltetik vele a gazdagság örömeit; a sátán felviszi a hegyre és megmutatja neki a világ szépségeit…

– A történetet már! – szóltam közbe.

– Mondom már. Odaérünk. Eltelik tizenkét hosszu hónap. A lány ekkortájt egy napon egyedül van az ötvenéves emberrel. Otthon: kivágott nyaku, nyitottujju házi ruhában. Nyugodtan, okosan, szépen beszél az emberrel Megmondja neki: – Nézze, én nemcsak nem szeretem magát, hanem mást szeretek, hogyan óhajtja azt, hogy mégis a felesége legyek. Nem utálna-e? Nem kellene-e szégyelnie magát? – Az ember megfogja a kezét; ráhajlik a nyakára; az arca kivörösödik, minden ere kidagad; remeg és dadog: – Nem, nem, csak legyen az enyém, legyen a feleségem, legyen… legyen az enyém… – A lány elámulva néz rá. Az ember megcsókolja a nyakát, a lány feláll, az ember félájultan esik bele egy karosszékbe. A lány gondolkozik; ebben a percben megértett száz olyan dolgot, amiről azelőtt semmit sem tudott; belenézett abba a másik világba, amelyet egy lány számára az asszonyság jelent; erőltetetten gondolkozik, hidegen megnézi a lihegő embert és abban a másodpercben _halálra itéli_.

– No… Mi az?…

– Várj csak. Még eltelik három hónap. A lány a családi inkvizició kinzásait nem is birná el tovább, de a türésre már nincs is szüksége. Nem néma türő többé; ő is harcba lépett. Engedékenységet mutat; egyelőre apró jeleit adja a hajlandóságának és az a kevés szabadság, amelyet a reménykedni kezdő család igy ad neki, elég arra, hogy mindent megtudjon, amire még szüksége van és kigondolja a világ legkegyetlenebb és legaljasabb tervét, amely csak azért marad rideg és fenséges, mint maga a bosszuálló sors, mert nem egy falánk hetéra gondolta ki, hanem egy üldözött szüz…

– Csodálkozni ráérünk később. A történetet!

– A lány megtudja, hogy az ötvenéves ember hajlik az apoplexiára, népszerüen: a gutaütésre. Egyszer már történt is valami ilyenféle baj vele; az orvosa óva inti olyan izgalmaktól, amelyek ismétlődést okozhatnának, mert az ismétlődés halálos lehet. Látja, hogyha ez az ember megfogja a kezét, akkor vérbe borul a feje és remegni kezd a teste. Megérez egy mértéktelenül felcsigázott testi vágyat, egy betegessé lett idegrendszert és kitalál mindent, amit még tudnia kell. Elszánja magát és higgadtan, hidegen, nyugodtan, kegyetlen egyszerüséggel és tudatossággal cselekszik.

– Mit csinál?

– Megüzeni a szerelmesének, hogy bizzék benne, ő soha semmiképpen, akármi történnék is, nem lesz a másé, még akkor sem lesz a másé, ha máshoz menne feleségül… És kijelenti, hogy feleségül megy az ötvenéves emberhez. Nagy öröm a családban. A lány sürgeti a házasságkötést és gondosan átnézi a házassági szerződést. A házassági szerződés kielégiti. El fognak utazni; – ő szabja meg, hogy hová. Három hét mulva megvan az esküvő. Elutaznak. Megérkeznek. Este lett és a lány egyedül marad azzal a férfival, akit halálra itélt.

– És?

– Várj csak: meg merned irni ezt a nászéjszakát? Gondold meg: a lány halálra itélte ezt az embert. Hogyan fogja végrehajtani ezt a halálos itéletet. Gondold meg: védekeznie kell, de csábitania is kell; neki magának nem szabad veszedelembe kerülnie, de a teljes, vagy a reménytelennek látszó visszautasitás véget vethet az egész dolognak. Halálos veszedelemben van, de szerelemmel akar ölni. Életről és halálról van szó, mert ha nem győz, akkor ő fog meghalni. Ez a küzdelem! Ez az irtózatos harc! Egy szüz és egy sertés… Meg mernéd irni?

– Nem. Nem merném megirni. De mondd már, mi történt?

– A lány este tiz órakor egyedül maradt a férfival. És reggel négy órakor kijött és orvost hivatott. Az orvos vonogatta a vállát. Az ember meghalt.

– Azután?

– Azután: távirat a családnak. Temetés. Gyászruha. A család megrettenve és tisztelettel nézi a gazdag özvegyet; a gyilkos szüz pedig hideg és mozdulatlan arccal intézkedik a maga sorsára nézve. Egyelőre elutazik. Értesités a szerelmesének. Félévig távol marad. Félév mulva hazajön. Egy év mulva esküszik. És most asszonynyá lesz, egy tiszta szüz, aki…

– Vajjon boldog lesz-e?

– Az! Már az. Ennek négy esztendeje. Két gyerekük van. Az asszony imádja az urát és az ura imádja őt. Drága és hüséges asszony. édes és jó anya, általában: gyöngéd, jószivü, tiszta, kedves…

Hallgattunk.

– Hihetetlen, – mondta a barátom – az asszonyok!… Az asszonyok!…

– Igen!… – mondtam – nyugodtan át tudnak lépni egy halotton, ha a szerelmük hivja őket. Értik az irgalmatlanság művészetét ha szerelmesek. Ha a mérleg egyik serpenyőjében a szerelmük van és a másikban nem egy élet, hanem száz, az egész világ, – akkor csak a szerelmüknek van sulya. Naivul kegyetlenek és az irgalmatlanságuk tudatlanul szent. Ez a nagyságuk…

– Igen, – mondta a barátom – ezért egészen mások, mint mi. Romlatlanul tudnak rosszat cselekedni és…

Sokáig beszélgettünk még az asszonyokról.

A BECSÜLET

Halász Istvánhoz kis küldöttség látogatott el egy napon. A küldöttséget Kazay vezette, a polgármester, benne volt Réti Kálmán, az ügyvéd és még öt igen tekintélyes és igen vagyonos ember. Az urak leültek Halász szobájában, a házigazda meglepetve és kiváncsian ült le szembe velük, a polgármester azután röviden előadta, miért jöttek.

– Kedves barátom, – mondta – legkésőbb egy év mulva föloszlatják a képviselőházat. Az uj választás elé nem akarunk oly készületlenül menni, mint ahogyan a legutóbbi választás elé mentünk. Nem türjük az eddigi gazdálkodást. Uj városi pártot alakitunk, és jó előre megkeressük a jelöltünket: a legkiválóbb embert közölünk. A győzelmünk bizonyos. És a jelöltünk nem lehet más, csak te.

Halász megdöbbenve hallgatta a polgármestert; nem válaszolt mindjárt; az arca elfehéredett, és szótlanul és megmeredve bámult az urakra.

– Bizonyosra veszszük, – mondta rövid várakozás után a polgármester – hogy elfogadod. Szinte formalitás, hogy eljöttünk. A formális beleegyezésedre azonban szükségünk van. De a többi egészen a mi dolgunk.

Halász sápadtan állott föl, elfordult, néhány lépést tett az ablak felé, azután visszafordult az urakhoz és halkan mondta:

– Bocsássatok meg, nem fogadhatom el.

A polgármester meglepetve kiáltott egyet, a többiek fölugrottak, kiabáltak, szörnyüködtek. Halász azonban sápadtan és rendületlenül ismételte.

– Nem fogadhatom el.

– De miért? – kérdezte Réti.

Halász vállat vont, hallgatott, azután csendesen mondta:

– Mindegy, hogy miért… Nem fogadhatom el.

A társaság kért, könyörgött, Halász azonban rendületlen maradt. A polgármester végre felállott.

– Kedves barátom, – mondta – mi most nem tehetünk egyebet, minthogy belenyugszunk az elutasitásba. Egy hét mulva azonban ujra eljövünk hozzád, és még egyszer megkérdezzük, mi az elhatározásod? És én remélem, hogy addig meggyőzhetünk róla, hogy igent kell mondanod: nem a magad kedvéért, hanem a mi kedvünkért, a város érdekében.

A küldöttség ezután eltávozott. Estére Halász fölkereste Rétit, az ügyvédet. Réti nagy örömmel fogadta.

– Azért jössz, ugy-e, – kiáltotta – hogy igent mondj?

– Nem – felelte Halász. – Nem azért jövök.

Halkan beszélt és szomoru volt. Réti leültette, és várakozóan és aggódva nézett rá.

– Kálmán, – mondta Halász lesütött szemmel – miért jelöltetek ki engem?

– Azért, – felelte Réti – mert te vagy közöttünk a legkülönb ember. A legokosabb. A legderekabb. A legmunkásabb. A legvagyonosabb. Sőt – csodálatos módon – a legnépszerübb is. Ez csodálatos azért, mert rendesen a szájas, üres gazfickók a népszerüek. Téged mindenki szeret, habár becsületes és okos ember vagy. Veled könnyen győzhetünk. És azt hiszem, csak veled győzhetünk.

Halász lehajtott fővel, mozdulatlanul ült. Hallgatott. Azután megint nagyon halkan megszólalt:

– Mikor a jelölésről beszélgettetek… vagy tanácskoztatok… nem volt ellenem… valami kifogás… valami vád?…

– Hogy lett volna? Hogyan lehetett volna?

– Ugy értem: valami erkölcsi kifogás.

– Ah! – kiáltott Réti szörnyüködve – hogy gondolhatsz ilyet.

– Kazay sem mondott semmit?

– Persze, hogy nem – felelte Réti bámulva. – Ő lelkesedett legjobban a jelölésedért. Valóságos himnuszt zengett rólad. Áldás lesz a városnak, – mondta – ha te leszel a képviselőnk.

Halász elgondolkozott. Réti csodálkozva és kiváncsian nézta az arcát.

– Kálmán, – szólalt meg aztán Halász – te tizenkét-tizennégy éve vagy itt nálunk. Te nem ismered az én fiatalságomat. Nem hallottál te most, a jelölésnél valamit… az én fiatalságomról?

– Most semmit sem hallottam. De tudom, hogy husz-huszonkét éves korodban nagyon vidámul éltél. Hát aztán? Mi van abban?

– Nem hallottál semmit az öreg Kopjással való esetemről?

– Nem.

Halász felemelte a fejét. Az arca sápadt és szenvedő, a szeme beesett, a tekintete fáradt és bánatos.

– Hát hallgass ide, öregem, – mondta elszántan, hangosabban. – Az öreg Kopjás az anyai nagybátyám volt. Nagyon gazdag, nagyon pedáns ember. Én voltam az egyetlen örököse, de azt kivánta tőlem, hogy éljek meg abból a fizetésből, amit a vármegyétől kaptam. A vármegyénél voltam akkor… kaptam hatvan forintot egy hónapra… Huszonkét éves voltam, és vidámul éltem. Nyugodtan költöttem a pénzt, nyakra-főre csináltam az adósságokat… Egyszer azután nem ment tovább. Nem kaptam pénzt sehol. A hitelem is elfogyott mindenütt: szabóknál, pincéreknél. Akkor elmentem az öreg Lingauerhez és tőle kértem pénzt. Az öreg Lingauer derék öreg ember volt, de száz percentre dolgozott. És énnekem csak ugy akart pénzt adni, ha a váltóra ráirom a nagybátyám nevét is. Irjam rá nyugodtan, – mondta – a váltó bent marad az ő Wertheim-szekrényében, és csak akkor kerül elő, ha a nagybátyám már meghalt. Akkor pedig könnyü lesz fizetnem. Aláirtam.

Az ügyvéd összeráncolta a szemöldökét; Halász megrettenve nézett rá, azután összeszedte magát és elszántan folytatta:

– Kaptam ötszáz forintot. A pénzzel elutaztam szabadságra. Három hétig nem voltam itthon. Mire hazajöttem, megtudtam, hogy váltóhamisitás miatt följelentés van ellenem a törvényszéken, és hogy egy-két nap mulva le fognak tartóztatni. Ez igy történt. Az öreg Lingauer meghalt. Az örökösei értékesitették minden követelését. Az én váltómat prezentálták a nagybátyámnak. A nagybátyám minden habozás nélkül kijelentette, hogy az aláirása hamis. Az örökösök erre följelentést tettek. Huszonnégy órai időm volt…

Halász lassan kipirult. Ujra érezte azoknak az eseményeknek az izgalmasságát, amelyeket elbeszélt. Remegő kézzel simogatta végig a homlokát.

– És? És mi történt? – kérdezte Réti feszült érdeklődéssel.

– Elmentem a nagybátyámhoz – mondta Halász. – Mielőtt elmentem, jól meggondoltam, mit kell tennem. Ismertem az emberemet. Az öreg fagyos arccal fogadott, le sem ültetett, halkan és megvetően kérdezte, hogy mi tetszik. Én erre nyugodtan és csendesen elmondtam neki azt, aminek az elmondására elkészültem. Hogy igen: én hibáztam. Nagyot hibáztam. Ezért a hibáért azonban keservesen meglakoltam. Az életemmel ezt a hibát megfizettetni nem volna igazságos, nem volna méltányos, nem volna jó a legközelebbi rokonomtól, az anyám testvérétől. Neki az az ezer forint – ennyiről szólott a váltó – semmi. De ha ugy találná, hogy ennyit sem fizethet, ennyit sem érdemes fizetnie, akkor egyszerüen tekintse kölcsönnek ezt a pénzt, én, – havi részletekben, ugy, ahogy tudom – visszafizetem. Csak ezt tegye meg: jelentse ki, hogy tévedett, az aláirás mégis csak az övé; és előlegezze a pénzt és mentse meg vele az életemet… Az öreg előbb hallgatott, azután felállott, és ridegen és hangosan ennyit mondott: »nem«. Azután ott akart hagyni. Én könyörögtem neki. Megfogtam a kezét, szinte letérdeltem előtte. Az öreg lerázott magáról. »A ki váltót hamisit, – mondta – annak börtönben a helye.« Erre én fölállottam, kivettem a revolveremet, és ezt mondtam neki: »Én pedig börtönbe nem fogok jutni. Ha egy félperc alatt azt nem mondja, hogy megteszi, amit kértem, vagy ha éppen itthagy és kimegy a másik szobába, akkor én itt, ezen a helyen főbe lövöm magamat.« Az öreg elfordult, az ajtóhoz ment… én a homlokomhoz emeltem a revolvert… az öreg az ajtóban megállott, várt, visszafordult, kivette a kezemből a revolvert, összeszidott, – de nem tréfásan, jóságos, öreg nagybátyák módjára, hanem dühösen, rosszindulatuan, tajtékozva, – elmondott gazfickónak, váltóhamisitónak, tolvajnak, másnap azonban elismerte, hogy az aláirás az övé, és kifizette a váltót…

– És? – kérdezte Réti.

– Mit és? Mit akarsz tudni?

– Hogy hogyan békültetek ki?

– Ah hiszen az mellékes… Az öreg látta, hogy mi lett belőlem az eset után… Három év mulva, amikorra visszafizettem a pénzét, kibékült velem, és hat év mulva, amikor meghalt, mégis csak nekem hagyta a vagyonát. De nem erről van szó…

– Hanem?

– Hanem erről: hiszed te, hogy én ilyen körülmények között vállalhatom a jelöltséget?

– Látod, – felelte az ügyvéd – erről nincs szó. Hogyne vállalhatnád. Miért ne?

– Egy ilyen exponált hely… Ha a szemembe vágnák… Itt sokan tudják még… Kiásnák. Kazay is tudja.

– És látod: Kazaynak eszébe sem jutott, hogy ez akadály is lehet. Nem is juthat eszébe senkinek, akiben a méltányosságnak, az igazságérzésnek, a lovagiasságnak csak egy szikrája van.

– De akiben nincs?

– Hát az is mit mondhat?

– Hogy… váltóhamisitó vagyok…

– Jog szerint, törvény szerint nem vagy az. Sőt akármiféle lovagias vagy kaszinói itélkezés szerint sem, ha valakinek eszébe jutna az ilyen itélkezést provokálni. Formálisan nem vagy az. Pedig csak azoktól kell tartanod, akik a formális becsületnek, a becsület külsőségeinek a bálványimádói. Másnak, dolgozó embernek… innen közülünk akárkinek… eszébe sem juthat, hogy a becsületességedet, a becsületedet kétségbevonja. Nevetséges. Te vagy a legbecsületesebb, legkorrektebb, legtisztább jellemü ember Magyarországon.

– De hátha valaki mégis… Hátha valaki… ott fent…

Réti elgondolkozott.

– Te jó vivó vagy, ugy-e? – kérdezte azután.

– Igen.

– És jól lősz célba?

– Nem.

– Hát, édes jó öregem: tanulj meg jól célba lőni. De egészen jól. Nagyon, nagyon, nagyon jól. Biztosan. Azután vállald nyugodtan a jelöltséget. És ha valaki merészelne még ezek után is szólni – ha elterjed a hire a biztos lövéseidnek, pisze lesz az egész banda – ha csak mukkanni merészelne, vágd pofon. Azután lőjj beléje. Azután… nem fogsz megállni a miniszterségig…

Halász méltatlankodott:

– Áh, nem, – mondotta – hogy gondolsz ilyet. Én, aki husz év óta senkit egy gyöngédtelen szóval meg nem bántottam. Nem tudom én ezt. Nem birom. Nem tudok kemény lenni, irgalmatlan lenni…

– Pedig az kell, – felelte Réti. – Ez az egyetlen mód. Nincs mit válogatni. Amerikában vagy Angolországban gondolkozhatnál azon mit csinálj. Magyarországon ez az egyetlen mód: jól célba lőni. Értelmetlenség, ostobaság, gazság volna, ha egy semmiség, egy rossz emlék utjába állana a gyönyörü, nagy pályádnak, annak, hogy egy város helyett egy ország ismerjen és szeressen. Aki ezt az ostobaságot, ezt a gazságot mégis föl akarja idézni, azt lődd keresztül.

Halász egy hét mulva igent mondott a küldöttségnek. Azután pisztolyokat szerzett be, és mindennap órák hosszat lőtt célba. Tiz hónap mulva megkezdődtek a képviselőválasztásra az előkészületek, és Halász hivatalosan is képviselőjelölt lett.

A választás előtt egy héttel már bizonyos volt a győzelme. A választás előtt való napon fölment a kaszinóba. Réti jött elébe.

– Pajtás, – mondta – egy kellemetlen hirem van a számodra.

– Tessék.

– Az a banda, – mondta Réti dühösen – az a csőcselék őrjöng dühében, mert látja, hogy most már bizonyosan győzünk. Eddig nem mertek téged a személyedben megtámadni. Most ezzel próbálkoznak meg. Hornyicky Jóska, a szamár, aláirásokat gyüjt egy beadványra… Hogy téged golyózzanak ki a kaszinóból… Tudod… a váltó dolga miatt… Az a tervük, hogy a beadványt azután kinyomtatják háromezer példányban, és holnap reggel szétosztják a választóhelyiség előtt… Ők azt hiszik, hogy ezzel megbuktatnak… Ebben persze tévednek… A mi derék embereinknek beszélhetnek ők már…

Halász sápadtan nézett Rétire.

– Most mit csináljak? – kérdezte halkan.

Réti megvonogatta a vállát, és fölemelte a kezét.

– Öregem, – mondta – most igazán neked kell már tudnod…

Halász beleharapott az ajkába. A sápadtsága egyszerre eltünt; az arca kipirult; a kezét ökölbe szoritotta. Tomboló düh támadt föl benne. Ez a gazság… Ez az alávalóság… Ez az orgyilkos merénylet…

Fölkapta a fejét.

– Hol van Hornyicky Jóska? – kérdezte halkan.

– A nagyteremben.

Halász elindult a nagyterem felé. Mikor belépett, egyszerre csend lett. Halász átment a hosszu termen, odalépett a megriadt Hornyicky elé, és a nagy csendességben, a vissza fojtott lélekzetü emberek között, teljes erővel pofon vágta.

A teremben meglepett zugás támadt, Hornyicky visszatántorodott, azután ő is fölkapta a kezét és ütni akart, ekkorra azonban a nézők közbevetették magukat és elválasztották őket.

Halász bement az olvasóterembe. Három perc mulva jelentkeztek nála a Hornyicky segédei. Öt perc mulva elküldte hozzájuk az ő segédeit. A Hornyicky segédei becsületbiróságot kértek annak a megállapitására, lovagias, teljes értékü ellenfél-e Halász, vagy csak olyan gyengébb becsületü ember, akinek a pisztolya elé egyszerüen kiáll egy gentleman. Félóra mulva tárgyalt a becsületbiróság és egy óra mulva meghozta a döntését: Halász István igenis hibátlan becsületü ellenfél, akivel lelkifurdalás nélkül párbajozhatik a leglovagiasabb ember. Délután öt órakor kikocsizott az egész társaság a Herceg-erdőbe.

Amikor Halász kezébe kapta a pisztolyát, akkor egy másodpercre megdöbbent még. Mit akar csinálni? Mire készül? Szánalmat érzett. És szégyenkezést. Azután megkeményitette a szivét. Felidézte magában az első dühét…

Felemelte a pisztolyát és lőtt. Hornyicky arccal előre végigesett a füben. Az orvosok és a segédek odaszaladtak hozzá. Halász mereven nézett feléjük. Réti azután odament hozzá és karonfogta:

– Gyere.

– Meghalt? – kérdezte Halász.

– Igen.

Másnap megvolt a választás. Délután Réti elment Halászhoz.

– Két-három óra mulva, – mondta – jön érted a küldöttség. Óriási többségünk van. Az a banda már el is takarodott. Csak a mi választóink jönnek még mindig.

Halász nem válaszolt. Sápadtan és megtörve bámult maga elé.

– Hát szedd össze magadat, öregem, – mondta neki Réti. – Ne kinozd magadat… Te nem tehetsz róla… Jogos önvédelem volt…

– Nem tudom, – mondta halkan Halász, – elfogadom-e a mandátumot.

– Hogyne fogadnád el… Csak az kellene még… Most már nyugodtan elfogadhatod… Meg sem állsz a miniszterségig…

Halász a kezébe hajtotta a fejét, és szomoruan és halkan sugta:

– Éppen azért… Sohasem tudnám elfelejteni, hogy ha valamit elértem, nemcsak dolgoznom kellett érte, hanem ölnöm is…

SZÁZHATVANKÉT CENTIMÉTER

Apáti bekopogtatott hozzám egy este. Jókedve volt, titkos mosolygás bujkált az ajka körül. Leült.

– Tudod, – kérdezte azután – miért bujok előled három hónap óta?… Mert megházasodom. Nem akartam, hogy lebeszélj. Most jösz a menyasszonyomhoz.

Azt válaszoltam neki, hogy nem is beszéltem volna le, ellenkezőleg: örülök és gratulálok; azután elindultunk a menyasszonyához. A menyasszony Thaler Marianne volt, egy gazdag kereskedőnek a lánya; szép, okos lány volt, nagy hozományt is kapott, Apátit nyilvánvalóan szerette, minden rendben volt, a házasságnak boldog házassággá kellett lennie.

Ott tartottak vacsorára, és a vacsora alatt megtudtam, hogy a jegyespár nagy harcot viv a lány apjával. Az öreg Thaler szivesen látta az eljegyzést, örömmel fogadta Apátit vejének, az esküvőt azonban el akarta halasztani. Még pedig teljes két évvel. Marianne ahhoz csak tizenhét éves volt.

– Lehetetlen, – mondta az öreg – hogy egy tizenhét éves lány férjhez menjen. Nem lehet belőle sem derék asszony, sem jó anya. Tizenkilenc éven alul nem szabad lánynak férjhez menni.

Apáti hevesen és elkeseredve hadakozott ez ellen a felfogás ellen. Minden elképzelhető érvet csatarendbe állitott; ez a tilalom, mondta, brutális és kegyetlen; elmaradt, oktalan, rossz értelemben vett patriárkális gondolkozásnak a szörnyü szülötte; hogyan szabad a boldogságot ilyen szükkeblüen mérni, hogyan szabad egy istennek és embereknek tetsző, a természettől megáldott és minden józan észtől javasolt boldog egyesülésnek egy agyrém miatt elébe állni? Marianne sem okosabb, sem jobb, sem szebb, sem asszonyabb nem lehet, mint amilyen most…

Marianne, amennyire csak az illendőség engedte, derekasan szekundált a vőlegényének. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon szeretik egymást. Megkérdezték az én véleményemet is, de én kitértem az állásfoglalás elől. Az öreg Thaler pedig nem engedett…

Egy hónap mulva diadallal jelentette Apáti, hogy az öregből sikerült kicsikarniok a beleegyezést: ő sokat beszélt és Marianne sokat sirt. Három hét mulva lesz az esküvő, legyek tanuja.

Tanuskodtam a házasságkötésnél, végigettem az esküvői ebédet, amikor visszajöttek az utazásukból, az első vendégük voltam és a leggyakoribb maradtam azután is. Az öreg Thaler aggodalmait semmi sem igazolta: a rejtelmes jóslatokból, a melyekkel az öreg ur a jegyeseket fenyegette, semmi sem vált be. A házasság a legszebb, a legboldogabb, legnyugalmasabb, legszerelmesebb házasság volt, amelyet valaha láttam.

A tizenhét éves leányból szép, elegáns, komoly asszony lett. Apáti harminchárom éves volt; Marianne pompásan hozzáilleszkedett. Apáti szerette a nagy társaságokat; az asszony befelé és kifelé egyformán kitünő háziasszonynyá vált. Még a külsejükben is egymáshoz illettek; egyforma nagyok voltak, mind a ketten karcsuak, az asszony szőke, a férfi barna és a járásuk ritmusa – ez fontos dolog együttélő embereknél, de különösen szerelmeseknél – az első naptól kezdve hibátlan volt. Jókedvü, megelégedett, szép, irigylésreméltóan boldog emberek voltak.

A második év közepén az asszonynak gyereke született: szép, rózsaszinü baba, egy kékszemü, szőkehaju kis lány. Az Apáti boldogsága ebben az időben állandó mámorrá fokozódott. Imádta az asszonyt, imádta a kis lányt, egész nap ott ült az asszony mellett és altatta a gyereket. Az asszony hamarosan talpra állott, friss volt, rózsás, karcsu, erős, egészséges: Apáti minden héten uj fotografiát mutogatott a kis lányáról…

Öt-hat hónap mulva egyszerre lelohadt az Apáti jókedve. Csendes volt, szótalan, fanyar. Lassankint egészen elborult; a rosszkedve haragos izgékonysággá és szomorusággá vált. A hetedik hónapban – éppen a házasságuk harmadik éve kezdődött – egyedül találtam otthon az asszonyt és megkérdeztem tőle:

– Mi baja van Gyurkának? Nem lehet ráismerni…

Az asszony elpirult, habozott, nem akart válaszolni, azután meggondolta a dolgot:

– Mégis: megmondom magának. Hátha segithet… Hátha tud valami okosat tanácsolni…

Azután ujra habozott. Zavarban volt.

– Olyan nevetséges – mondta zavarodottan. – Olyan nevetséges egy dolog…

– Hát mi az?

Végre elmondta:

– De olyan nevetséges… Hát nézze, az az egész baj, hogy én… _növök_.

– Mi? Mit?

– Az a baj, hogy én növök. Nagyobb leszek, megnyulok. Amióta felkeltem, minden ruhámat le kellett eresztenem… És ugy látszik, hogy még ez sem elég.

– És Gyurkát ez bosszantja?

– Hát látja: igen. Mikor hozzámentem, éppen egyformák voltunk. Most azt mondja: hogy lehet az, hogy én nagyobb leszek nála. Haragszik rám. Hát istenem, mit tehetek én róla!… Hát, mondja, mit csináljak?

Nem tudtam tanácsot adni; hogy lehet egy ilyen dologban tanácsot adni? Majd megbékül Gyurka, nem lehet komoly az elkeseredése, csak türelmesnek kell hozzá lenni…

A Gyurka elkeseredése nem szünt meg. Néhány hét mulva az utcán találkoztam az asszonynyal. Rosszkedvü volt. Pár szót mondott csak.

– Az isten szerelmére, – mondta, – beszéljen Gyurkával… Borzasztó, mit müvel…

Semmiképpen sem volt inyemre ez a megbizatás, de ugy éreztem, hogy baráti kötelesség néhány nyugodt szót mondani egy ok nélkül elkeseredett embernek; felkerestem hát Gyurkát a hivatalában.

Barátságtalanul fogadott; szinte kinézett és kigorombáskodott. De én nem hagytam magamat; végül tehát kifakadt: