Part 7

A férfi egyedül maradt, betegen és nyomorultan. A legközelebbi hajót alig várta azonban. Ment az asszony után. A tengeri ut meggyötörte, a vonat mintha a fején robogott volna, és amikor félholtan, megalázkodva az asszonyhoz ment, az isteni szőke asszonyhoz – nem eresztették be. Elküldték, bezárván előtte az ajtót, majd hogy ki nem dobták, látni sem akarta az asszony.

Ekkor megértette, hogy a halálos kórt, a betegséget, e pusztulást, magát a halált utálja benne az asszony bestiális egészsége és hogy részvétet nem ismer az asszony.

– Meg fogok halni, – mondta magában és várta a halált.

A halál azonban nagy ur, nem jön parancsszóra és ő az ágyban fetrengett még hetek mulva. És a magánosságban, amint az asszony arca rajzolódott előtte sötét éjszakákon és amint kétségbeesésben fuldokolva gondolt rá, hogy az asszony szeretni fog még – ah, hogy fog szeretni – mikor ő már nem lesz, és amint porig alázta a megsemmisülés, az abszolut tehetetlenség, a megbosszulás teljes lehetetlenségének tudata, lassanként – félve és irtózva először, vad és diadalmas örömmel azután – beteg, letaposott, lázas és szenvedő lelke megteremtette bosszujának a tervét.

Barátját hivatta, az orvost.

– Hiszel a lélek halhatatlanságában? – kérdezte tőle.

Az orvos nem válaszolt.

– Én sem hiszek – folytatta. – Meg fogok semmisülni. Az asszony tette ezt, akitől óvtál és akit gyülölsz. A rossz asszony, a legrosszabb asszony, a legszebb és legszőkébb asszony. Én meg fogok halni. Ő élni fog tovább, de én a csontkezemmel átnyulok a halálból az életbe és kiütöm kezéből az örömek poharát.

… Fantasztikusan beszélt, különös páthoszszal, de világosan. Az orvos megdöbbenve nézte, de látta, hogy tiszta az eszmélete.

– A végrendeletemben meghagyom, hogy neked adják át a testemet: – tudományos kisérletekre. Te elviszed a testemet a te boncolóházadba és átformálod, megtisztitod, hogy a váza maradjon meg csak. Legyek olyan szép, fehér csontváz, mint amilyen a szobád sarkában áll. A poéta, az édes szonettek költője csontváz lesz, mint a téglahordó napszámos… Junius huszadikán – jól megjegyezd, ird fel magadnak – junius huszadikán veszel egy nagy csomó piros szegfüt. Junius huszadika volt a mi szerelmünk első napja, minden esztendőben megünnepeltük és a piros szegfü, a nehéz illatu, sötétvörös volt a mi virágunk. Junius huszadikán piros szegfüket veszel nagy halomban, szárával, bimbósan, mert ugy szerette ő. Junius huszadikán elküldöd neki a szegfüt, elküldöd azt a levelet, amit irok majd – a boritékon is az én irásom lesz – és elküldöd neki az én szép, fehér csontvázamat. Igy ünnepelem meg a szerelmünk napját. Mert az a csontváz én leszek: ez a kar lesz az a kar és ez a fej lesz az a fej… Esküdj meg rá, hogy megteszed.

… Az orvos megdöbbenve hallgatott.

– Te is gyülölted. Ha nem tennéd meg, menj akkor tőlem, akkor hivatok mást, aki megteszi majd. A haldoklók akaratát teljesiteni szokás.

Az orvos felállott.

– Esküdj meg rá.

– Esküszöm.

– Igy jó. Papirt adj és tollat.

Reszkető kézzel fogta meg a tollat és gondolkodás nélkül irt. A toll röpült a papiron és az orvos mély megindulással nézte a lázas, elgyötört, sorvadó, szép férfifejet.

A toll megállott.

– Készen van, – mondta. – Nem szép, nem is kell, hogy szép legyen. Boritékot.

Megcimezte lassu, szép irással, szinte gyönyörüséggel időzvén az asszony nevénél.

Az irást odanyujtotta az orvosnak.

– Olvasd.

Az orvos borzongva olvasta ezt a kusza, zavaros, rut és szörnyü irást, amelyben a lázas gondolat néhol mégis dallamosan csendült meg:

Isteni asszonyom, én felséges urnőm, csodaszép madonnám: hódolatra jöttem!

Minden, ami bennem mulandó volt, elmult.

Minden, ami bennem teremtő volt, elmult.

Minden, ami bennem fájdalmas volt, elmult.

Ami siralmas volt, gyenge, gyáva, hitvány, ami erőtlen volt csókra, ölelésre – elmult.

Leperzselte mindet a te ölelésed, a te lángolásod, telhetetlen vágyad mind elhervasztotta. Mind lerágtad rólam, mind felfaltad rólam: az izmot, a velőt. A felséges velőt, a teremtő velőt te tikkasztottad el, te szikkasztottad fel.

Megmaradt a csont. A csont örökkévaló. Öleld hát a csontot.

Csontkar el nem fárad, csontajakam csókol, amikor akarod… Hogyha vágyban égnél ujra, hogyha örök vágyad parázstüze égne, – izzó tested körül ott leszen a csontváz, ölelkezzél véle. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé…

Ez a kar ugyanaz, amely ölelt téged, ez az ajk ugyanaz, amit csókolgattál, ez a fej ugyanaz, amelynek fürtiben vágyvillámos éjek kéjzivatarában a két kezed duskált.

Tied ez a váz. És te az övé vagy.

Ha eszedbe jutna, mást is befogadni fehér nyoszolyádba, ott leszen a váz. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé. Odacsuszik hozzád – mily erős a karja – s elriasztja, elzavarja ujabb szeretődet.

Övé vagy és nem lehetsz a másé.

Ölelésre mindig, mindig készen van. Mikor gyul a vágyad, ott terem s átölel. Ha a vágyad tenger, tenger az ereje.

Mást már nem szerethetsz, mást már nem ölelhetsz, szent hüségre, nagy hüségre örök frigygyel kötött hozzá az én elmulásom, az én szép halálom, az én rut halálom.

Általad multam el, itt vagyok hát néked Most ölelhetsz engem, most perzselhetsz engem, most gyilkolhatsz engem.

Eltiltalak mástól. Megátkozok minden csókot, mivel mást csókolnál. A szemed tüze kialudjon, a szived lángja jéggé fagyjon, rothadás szagát érezd a csókban, a véred minden cseppje csipjen, mint a skorpió, bénuljon meg a jobbod és tikkadjon el a nyelved, ha mást csókolnál hüségtörő csókkal, becstelen asszonyom, gyalázatos urnőm, parázna madonnám.

Mikor elolvasta, megrettenve pillantott fel az orvos.

– Megérdemli, – szólott a beteg és fáradtan dőlt a párnájára.

II.

Két hónap mulva, május elején meghalt. Az orvosnak majdnem két hónapja volt még esküje beváltására.

A fogadása első részét ugy végezte el, hogy egyre csititgatta borzadását.

– Hiszen ugy sem fogom elküldeni.

De mikor a csontváz előtte állott, fehéren és mereven, felébredt benne az asszony ellen való gyülölet, a férfi sorsán való szánalom, a dühös him haragja, a pusztitó, erős és kegyetlen nőstény ellen, az esküje kötelező mivoltának az érzése, sőt – titkon és bátortalanul először, de egyre erősödve és tisztulva – az érdeklődés is: mi lesz mindennek a vége.

Junius közepén izgatottan járt-kelt, piros szegfüket látott álmában és huszadikára meg volt vásárolva a szegfü, nagy halomban, szárával, füszeres nehéz illatu, sötétvörös, az asztalán volt a levél és bársonynyal bélelt, lágy és puha, diszes ládában volt a csontváz.

Ő maga ment el az asszonyhoz.

– Tessék a szalonba menni, – mondták neki.

Odavitette a ládát.

– Ajándék van benne – szólt magyarázatképpen.

Egyedül maradt. A szive ijedten vert.

Az asszony jött: erősen, szépen mosolyogva.

Először a virágot adta át dideregve. Az asszony arcán meghalt a mosolygás. A levelet nyujtotta át szótlanul. Az asszony rápillantott az ismert, finom betükre és hamuszinüvé vált az arca.

Olvasta a rettenetes irást félig eszméletlenül és rémült kérdéssel tapadt a szeme a férfi arcára.

A férfi menekülni szeretett volna. De most már nem volt hátrálás. A halottra gondolt, az esküjére. Odalépett a ládához és felemelte a tetejét. Fekete bársonyon ott feküdt a csontváz.

Az asszony ajka sikoltásra nyilt ki, felemelte a karját és szótlanul zuhant végig a puha szőnyegen.

III.

Két napig beteg volt. Egy hétig nem tudott aludni. Még vagy egy hétig irtózott a csontváztól. A következő héten már nem félt tőle. Még egy hét mulva megbarátkozott és bizalmaskodott vele. A rákövetkező héten kinevette. És még egy hét mulva, ha látogatói voltak és koszoruit, ajándékait megmutatta már, igy szólt:

– A legérdekesebb ajándékom nem ez. A mi felejthetetlen édes poétánk hozzám irta a szonettjeit és nekem hagyta örökségül a csontvázát. Ott van a sarokban a függöny mögött.

MICI

– A Zelenyák-házhoz! – mondta Iván a kocsisnak.

A kocsis bólintott, ő beleült a kocsiba és tiz perc mulva otthon volt. A ház kapujában már várta az apja, az anyja és a két testvére: Georgine és Melanie. Megölelgették, sorra csókolták, kézről-kézre adták és diadalmenetben vitték be a házba. A holmiját a cselédek szedték le a kocsiról; ő nem is látta őket.

Bent már az asztalon állott az ebéd, de Iván eleinte alig ehetett, mert folyton kérdésekkel ostromolták. Hogy mi mindent csinált egy hosszu év óta? Hogy nem érezte-e magát nagyon elhagyatottnak abban a messzi Halleban? Hogy voltak-e ott még magyarok? Talán marosváriak is? Hogy a jövő évben már ugy-e bizonyosan Budapestre megy a doktori diplomát megszerezni?

Iván végre mindenre válaszolt és végre jóétvágygyal, kiéhezetten enni kezdett, amikor a nyugalmas ebédet megzavarta egy kellemetlen incidens. A szobaleány bejött az inasnak segiteni az asztal gyors leszedésében; egy mártásos csészét elvett az asztalról; Miklós odanézett és látta, amint az anyja beszélgetés közben egy gyors mozdulattal, véletlenül meglöki a csészét, a csésze megbillen és néhány csepp belőle ráhull az anyja lilaselyem háziruhájára…

– Vigyázz! – kiáltotta jókedvüen.

De alig hangzott el a figyelmeztetés, a lilaselyem ruhán már ott volt a szürke mártás néhány cseppje; ugyanabban a másodpercben az anyja már fel is ugrott, kipirult arccal fordult szembe az elfehéredett szobaleánynyal és hatalmasan pofonvágta.

– Takarodj ki! – mondta neki.

Iván elámulva és megdöbbenve nézte ezt a jelenetet. A szobaleány arcának az egyik fele kivörösödött a pofontól; a szeme könnyes lett; megfordult és kiment.

Az inas még bent volt, Iván tehát angolul beszélt:

– Mama, az Isten szerelmére, – mondta csendesen – bocsáss meg… ezt igazán nem értem… Ez csak nem volt ok rá, hogy pofonvágd?

Az anyja türelmetlenül tisztogatta a ruháját és idegesen felelte:

– No tessék… Talán már te is el vagy ragadtatva tőle?

– Kitől?

– Ettől az ocsmány békától. Ettől a bestiától.

– De kitől?

– Hát Maritól. A szobaleányunktól.

– Én meg se néztem eddig.

– De ő bizonyosan azért szorgoskodott ugy idebent, mert te itthon vagy. Ahol az egy férfit érez…

– Mama, nekem ahhoz semmi közöm. De igy nem lehet bánni emberekkel. Küldd el, ha akarod, de…

– Hát tudod mit: ne szólj bele a dolgomba. Nektek könnyü. Aztán, ha nem kapok cselédet…

Iván csodálkozva vont vállat és odafordult a két hugához. De rögtön látta, hogy azok sem értenek vele egyet. Georgine gunyosan mosolygott, Melanie pedig vonogatta a vállát.

– Téged is elbüvölt, – mondta Georgine.

– A mamának igaza van, – mondta Melanie. – Ez a bestia türhetetlen már.

Iván nagynehezen tisztázta magát az alól a vád alól, hogy Mari elbüvölte és a felindult és haragos nők ekkor elmondták neki, hogy kicsoda Mari. Mari a bognárnak a leánya Nánásról; a Zelenyák-birtok ispánja küldte; féléve van itt és a férfiak izlése igazán hihetetlen; hallatlan, hogy milyen aljas minden férfi; ez a donna, – a hölgyek kedvvel nevezték donnának Marit és ugy mondták ki ezt a szót, mintha sulyos sértés volna – ez a donna tetszik nekik; ez a donna félévvel ezelőtt még parasztleány volt, nézd meg: hogy jár most; nem fogod elhinni: sokszor elegánsabb, mint mink…

Iván tudomásul vette ezeket a felvilásitásokat és ebéd után csakugyan megnézte végre Marit, aki az utjába került. Meg volt lepetve. Ez csakugyan nagyon szép leány, még pedig a legkülönösebb és legérdekesebb fajtából. Vöröses, aranyos haj; nagyon fehér arcbőr; nagyon finom orr; sötét szem. Hihetetlen, – gondolta Iván – hogy ez félévvel ezelőtt parasztleány volt.

Többet azután nem törődött Marival. Szigoru és becsületes elhatározása volt, hogy otthon semmiféle piszkosnak érzett kis kalandot nem kezd és Mari az ő számára sohasem lett több szobaleánynál. Abban igazat adott utóbb az anyjának, hogy a leány erősen forgolódik körülötte; a forgolódása azonban sohasem volt tolakodó, inkább nagyon igyekvő és nagyon alázatos kiszolgálás volt. Nem értette, miért támadt fel a leány ellen az egész házban a nagy harag és miért bánnak olyan rosszul vele, de egy-egy szelid elvi tiltakozásnál most már nem ment tovább.

– Miért nem külditek el? – kérdezte egypárszor. – Nem is értem, miért marad itt nálunk.

Ennél tovább nem ment. Ő maga jóindulatu és udvarias volt a leányhoz, de amikor őszszel Budapestre utazott, már a vasuton elfelejtette.

Husvét tájban jött megint haza. Egy félév alatt nagyon sokat tanult, nagyon sokat dolgozott és most – a vizsgája után – jókedvü volt és nagyon vágyódott a pihenésre. Délben megjött, megebédelt, azután lefeküdt aludni. Öt óra tájban felébredt, meguzsonnázott és a testvéreivel elment sétálni. A Fő-utca korzóján sétáltak. Friss tavaszi alkonyat volt; az utcán nyüzsögtek az emberek. Iván a két testvérével beszélgetett és egyszerre látja, hogy a két leány megmereviti a fejét és beszélgetés közben összehuzott szemmel néz el a távolba.

– Kin akarnak ezek átnézni? – gondolta Iván.

Egy suhogóruhás, tollaskalapu, szőke nő jött velük szembe. Egyenesen feléjük tartott. Ivánnak olyan ismerős volt, hogy szinte a kalapjához nyult már, hogy köszönjön neki. De előbb valami bizonytalan érzés visszatartotta és azután gyorsan eszébe jutott a leányok gőgösen felemelt feje. Nem köszönt. A szőke nő egy rejtett, bujkáló mosolygással nézett végig rajtuk, azután továbbment.

– Ki volt ez? – kérdezte Iván. – Olyan ismerős…

Georgine nem is akart felelni.

– Ah! – mondta bosszusan.

Melanie gunyosan nevetett.

– Mari! – mondta. – A volt szobaleányunk. A protegéed!

– Óriási! – szólt Iván őszinte álmélkodással.

– Hogy az ilyen szemétnek szabad itt sétálnia! – mondta Georgine haragjában szinte sziszegve.

– Szégyelhetnétek magatokat! – mondotta szemrehányóan Melanie. – Ti férfiak mind…

Iván megilletődötten hallgatta haragos testvéreit és nem szólt. Nem akart a Mari karriérjéről tőlük kérdezősködni. Otthon, vacsora után azonban megkérdezte az apját.

– Barátom, – mondta neki az öreg – olyant még nem láttál. Egy héttel azután, hogy te elmentél, itt hagyott bennünket. Egyszerre csak feltünt a korzón: selyemruha, tollas kalap. Valaki felruházta. Azután kaszirnő lett a Koronában, de csak azért, hogy valami foglalkozása legyen és mert szereti a pezsgőt. Meg van vele bolondulva az egész város. Tisztára meg vannak bolondulva. Most Micinek hijják. Egyszer, a gazdasági egylet közgyülése után elmentünk a Koronába; szeparéba; hivattuk, nem jött. Ehhez mit szólsz? Nem jött, mert én ott vagyok. Azzal mulat, akivel akar. A Korona-kávés azért mégis tartja, mert amióta ott van, azóta folyik nála a pezsgő… De miránk haragszik. Nagyon haragszik ránk.

Iván nevetett.

– Hát hadd haragudjék! – mondta.

– Nono, – felelte az apja – nono… Nem jó, ha haragosai vannak az embernek…

– Ugyan, apám! – mondta Iván.

– Nono, tudom én, amit tudok.

Iván vállat vont és nem törődött tovább a dologgal. Másnap a korzón ujra találkozott a lánynyal és ekkor már teljes mértékben méltányolta a Mici dicsőségét. A barátai el voltak tőle ragadtatva. Milyen okos. Milyen szellemes. Hogy tud csufolódni. Iván mosolyogva bólogatott ezekre a dicséretekre.

– Nálatok volt szobalány – mondta az egyik barátja.

– Igen – felelte Iván. – Hát nem titkolja ezt?

– Ellenkezőleg. Dicsekszik vele.

Iván ekkor ugy vélte, mintha a társaság egyik tagjának az arcán rosszindulatu mosolyt látna. De azután elhessegette ezt a gondolatát. Este a korzón megnézte a lányt és ő maga is szépnek találta.

– Igazatok van, – mondta másnap a barátainak a kaszinóban. – A Mici csakugyan szép és elegáns. A legfurcsább az, hogy a ruhája milyen raffináltan elegáns. Egy parasztlány!

– Mikor nálatok szobalány volt, akkor nem volt olyna elegáns, mi?

– Én nem sokat néztem, de azt hiszem, nem.

Ivánnak ekkor ismét ugy tetszett, mintha a társaság egyik tagjának az arcán valami gonosz mosolygást látna. Összehuzta a szemöldökét, de rögtön érezte, hogy a haragnak semmi értelme. Rosszindulatu mosolygás? Hátha jóindulatu volt? Ki tudhatja azt?

Ugyanennek a napnak az estéjén feldult állapotban találta az egész családját, mikor hazament. A Georgine szeme ki volt sirva és a többiek sötéten hallgattak.

– Mi történt? – kérdezte Iván később az anyjától.

– Az történt, hogy Georgine és Kovácsy között vége mindennek.

– Miért? Hogyan?

– Délután találkoztak a tennisznél. Kovácsy már két napja kerülte Georginet. Georgine beszélni akart vele… szó szót követett… Kovácsy kijelentette, hogy neki nem kell olyan lány, aki éjszaka az ablakon át szinészekkel csókolózik…

– Mi? Mi? Hát…

– Hát ugyan kérlek, itt volt ezelőtt egy évvel az a Tamásfi, a bonvivant, aki most Pesten van… Örökké itt járt az ablak alatt; hát az a lány egyszer kinyitotta az ablakot és beszélgetett vele…

– De éjjel.

– Ééééjjel! Hát aztán! Semmi se történt. Csak néhány csók. Mi van azon. Georgine őszintén bevallott mindent.

– Mindent?

– Mindent, de előbb egy nagy pofont adtam neki.

– És Kovácsynak is bevallotta?

– Annak nem. Tagadta. Okosan tette.

– Hát akkor Kovácsy honnan tudta?

– Ezt nem tudjuk mi sem. Ez az, amit nem tudunk.

Iván azon törte a fejét: mit csináljon. Barátságos beszélgetés? Pofon? Provokálás? Egyiket sem találta okosnak. Végre elhatározta, hogy egyelőre vár és a további eseményektől teszi függővé, hogy mit csinál. Másnap délben azonban Melanie sirva jött haza Radákéktól, akiknél látogatóban volt. Bezárkózott a szobájába, nem akart az ebédhez jönni és senkit sem eresztett be magához. Georginet végre beeresztette és Georgine egy óra mulva zavarodottan és dacos ajakkal jött ki tőle.

– Mi baja? – kérdezte az anyjuk.

Georgine nem akarta elmondani. Az anyjuk pofonnal fenyegette; Georgine ekkor félrevonta és elmondta neki a dolgot.

– No, mi az? – kérdezte Iván.

Nem akarták neki elmondani. Este lett, mire az anyja rászánta magát, hogy elmondja.

– Hát Melanie ott volt Radákéknál. És Radák Kata elbeszélte neki, hogy a bátyja – az ő bátyja: Radák Pista – elbeszélte neki, hogy Melanie, ha lefekszik és jókedve van, a párnáját magához szoritja és azt mondja: – »Pista, Pistukám«… és csókolgatja… és ölelgeti… A párnáját. No, hát ez!

– És ez igaz? – kérdezte Iván felháborodva.

– Igaz.

– Hát ez hallatlan! Felháboritó!

Georgine közbeszólt:

– Ugyan menj! – mondta megvetően. – Ti férfiak mind egyforma szamarak vagytok.

Iván nem felelt. Most jön a pofon, – gondolta – itt már csak a pofon segit.

Azután visszariadt ettől a gondolattól. Szent Isten hiszen ebből botrány lesz; hiszen akkor még többen megtudják azt, amit most csak egy-két ember tud. De honnan tudja ez az egy-két ember?

– Hát honnan tudja ezt Radák Pista? – kérdezte.

– Ez az, amit nem tudunk – mondta az anyja. – Nem is sejtjük.

– Gondolkozzatok csak.

Gondolkoztak, de nem találták ki. Haza jött az apjuk és annak elmondták a dolgot Az öreg Zelenyák köhögött, zavarodottan igazgatta a gallérját, huzogatta a mancsettáját, fel-lejárt, végre megállt és hagosan mondta:

– Kicsoda? Tudni akarjátok, kicsoda? Hát: Mici!

– Mici?… Mari?

– Igenis: Mici… Mari… Ő terjeszti rólunk ezeket a dolgokat. Még sokkal rosszabbakat is.

Egy másodpercre nagy hallgatás támadt, azután kitört a felháborodás zugása.

– De hát ez hallatlan! Ez szemtelenség! Be kell csukatni! És te ezt tudtad?

– Csend! – mondta Iván.

Odafordult az apjához.

– Apám, – mondta – bocsáss meg, igazán furcsa, hogy te ezt tudtad és mégis csak most szólsz. Hiszen itt tennünk kell valamit.

– Én már próbáltam, – mondta az öreg dörmögve és zavarodottan. – De velem szóba sem akar állni. Szóba sem áll velem.

– Hallatlan, – mondta az asszony ájuldozva – hallatlan! Ennek is a te tehetetlenséged az oka. Tehetetlen vagy. Gyáva vagy. Szégyen, gyalázat, hogy milyen gyáva figura vagy.

– Te pedig hallgass, – kiáltotta felcsattanva az öreg – mert majd elmondom, hogy _rólad_ mit beszél. Hogy miért félted ugy a lilaselyem háziruhát. Hogy kinek tetszel olyan nagyon abban a ruhában. Hogy a kis szalonban…

Iván ránézett az anyjára és elállott a szive verése, a mikor látta, hogy az anyja elsápad és a harciassága egyszerre eltünik. Az anyjáról mindig azt tartotta, hogy csodálatosan fiatal és szép még mindig; most egyszerre rutnak látta.

– Apám… kérlek, – mondta kinzottan – ne folytasd.

Csend lett. Az asszony sirásra álló szájjal nézett ki az ablakon. Georgine lesütött szemmel és merev arccal ült a helyén. Az öreg fel- és lejárt. Iván összeszedte magát.

– Végre is, – mondta nagy erőfeszitéssel – most az a fontos, hogy valahára tudjuk, kivel állunk szemben. Azt hiszem, igy nem lesz nehéz elbánni vele.

– Nagyon tévedsz – mondta az öreg Zelenyák. – Nem is tudunk vele elbánni.

– Miért, hogyne tudnánk…

– Hogyne tudnánk! Hogyne… Be akarod talán perelni? Először: igazat mond. Másodszor: mindig csak egy embernek mondja egyszerre. Harmadszor: akármit csinálunk, az csak nekünk árt. Talán a járásbiróságnál akarod tárgyaltatni ezeket az ügyeket?

Iván nem felelt.

– A pletyka nem büntetendő cselekmény, – mondta az öreg. – Különösen ha igaz. És a pletyka mindig igaz.

Iván összeszoritotta az öklét.

– De hát csak van rá mód, hogy elbánjunk vele? – kérdezte haragosan. – Eltoloncoltatjuk.

Az öreg megvetően legyintett.

– Beszéltem a főkapitánynyal – mondta. – Nem toloncoltathatja el, mert nagy lárma lenne belőle. Jóbarátságban van az ujságirókkal. És a tetejébe: a mult héten vett egy kis házat is. Háztulajdonos lett.

– Hát ki vagyunk neki szolgáltatva? – kérdezte Iván fogcsikorgatva.

– Ki vagyunk neki szolgáltatva, – felelte az öreg.

– És ki tudja, még mi mindent fog rólunk elbeszélni – mondta Iván a dühtől lihegve.

– És… ki tudja… még mi mindent… fog rólunk elbeszélni, – mondta halkan az öreg.

Az asszony lehajtotta a fejét; Georgine csendesen szipogni kezdett. Nagy csend volt Iván végre felkelt.

– Hová mégy? – kérdezte az apja.

– Megyek Torday Andorhoz. Ő bizonyosan amugy is tud mindent. Megkérem, menjen el ahhoz a nőhöz… és egyezkedjék vele. Kináljon pénzt neki… Most már ez az egy megoldás van csak… vagy az, hogy megölöm.

Iván egy negyedóra mulva visszajött.

– Mi ujság? – kérdezte az apja.

– Még nem tudom. Andor elment hozzá. Ha végzett, idejön.

Eltelt két, három óra; az egész család idegesen és nyugtalanul várta a közvetitőt; tizenegy óra lett, mire megjött. A leányokat kiküldték és Iván türelmetlenül kérdezte:

– No, mi hir?

– Semmi különös… vagy semmi jó… ahogy akarod. A Mici először is két óra hosszat váratott, amig egyáltalában beszélni volt hajlandó velem _erről_ a dologról. Mikor meghallotta, hogy erről van szó, otthagyott. Én, amikor végre leült mellém, előbb megpróbáltam fenyegetni. Erre azt mondta, hogy nem értem a mesterségemet; rossz ügyvéd vagyok; ő nagyon jól tudja – kitanittatta magát – hogy semmi bántódása nem lehet. Igy azután pénzt igértem neki. Erre kinevetett. Azután kérni kezdtem. Erre elkomolyodott és azt mondta, hogy ő vele – bocsánat – itt rosszul bántak. És legvégül azt mondta, hogy velem nem is beszél többet erről a dologról. És hogy egy ember van, akivel egyelőre csak beszélni hajlandó – mert azt még nem tudja, hogy megbocsát-e – és az az egy ember: Iván.

– Én?

– Igen. És ha megengeditek, hogy beleszóljak a dologba, én azt tanácsolom, menj el hozzá és beszélj vele. Nincs rá más mód. Annyival inkább, mert – én csak az ő szavait ismétlem – ez még nem jelent semmit. Ő – azt mondta – még nem tudja, megbocsát-e. De neked hajlandó elmondani… a feltételeit.

– A feltételeit?! Na hát…

Iván elhallgatott, gondolkozott, azután a kalapja után nyult.

– Hová… mégy… Iván? – kérdezte az anyja.

– Micihez, – felelte Iván kurtán.

Azután hozzátette:

– Remélem, nem akartok lebeszélni róla?

Senki sem válaszolt. Iván elment. Tordayval és egy óra mulva – éjfél tájban – egyedül jött haza. Az egész család ébren várta.

– No, mi van? Mit végeztél? Rendben van? – kérdezték tőle türelmetlenül.

Iván leült, végigsimitotta a homlokát és halkan mondta:

– Nyugalom. Rendben _lesz_. De előbb várjunk.

Az egész család nagy figyelemmel várt.

– Hát Mici nagyon kegyesen fogadott – mondta Iván gunyosan. – Nagyon kegyesen azért, mert én voltam az egyetlen, aki ebben a házban tisztességesen bántam vele.

– Hát az apád? – kérdezte gyorsan az anyja.

– És aki semmit sem akartam tőle, – folytatta Iván nyugodtan.