Part 6

Margitból görcsösen tört ki a zokogás. Az egyik asszony csendes, mély sirásba kezdett és a reggelizőasztal körül sirt az egész család És öt esztendő eltelte után emésztő, fájdalmas és őszinte bánat, keserü könnyek, görcsös zokogás siratta meg az elköltözött, gyenge halottat, akire öt évig nem gondolt senki igaz gyászolással.

KÉPEK

Az Andrássy-ut sarkán találkoztam Peredy Gyurkával. Nagyon megörültünk egymásnak. Kiderült, hogy Gyurka azért jött fel Pestre, hogy megint kimulassa magát egyszer istenigazában. Otthon igy télen nincs dolog; felhozott egy csomó ezrest, a felének már a nyakára hágott. Eddig Gyurkáról volt szó. Most reám került a sor.

– Milyen lapnál dolgozol most? – kérdezte Gyurka érdeklődve.

Megmondtam neki.

– Nagyszerü! – kiáltotta örömmel – hiszen az az én lapom. Én is azt járatom. Mit irsz bele?

– Vezérczikket.

– Azt én nem olvasom.

– Egyéb aktuális czikket.

– Nem, én azt sem olvasom.

– Igen sok tárcát.

– Nem, – mondta Gyurka szomoruan – én azt sem olvasom.

– Hát mit olvasol a lapban? – kérdeztem tőle.

– Az időjárást – felelte Gyurka örömmel. – Az a fontos a gazdának. És az csak a ti lapotokban van meg.

Óvakodtam Gyurkát felvilágositani róla, hogy az időjárás más lapban is megvan, csakhogy nálunk könnyebben található meg egy tipográfiai tréfa következtében, de egyuttal lemondtam arról is, hogy irói és ujságirói kiválóságomról meggyőzzem őt. Az ő életéről kérdezősködtem inkább; az érettségi óta alig találkoztunk. Az ő élete? Gazdálkodik, télen néha feljön Pestre kimulatni magát, de utálja már az egészet; az lesz a vége, – egye meg a fene – hogy megházasodik…

A Műcsarnok elé értünk.

– Ide mégy? – kérdezte Gyurka. – Mi van itt?

– Képkiállitás.

Gyurka rámnézett, azután megnézte a bejáratot, azután megint rámnézett. Nyilvánvaló volt, hogy habozik.

– Gyere be, no – mondtam neki.

– Bemenjek? – kérdezte gyanakodva.

– Be hát; – mondtam neki biztatóan. Most ugy sem tudsz mit csinálni. Nincs még orfeum.

Még mindig habozott.

– Gyere be, – mondtam. – Zene is van.

– Zene? Akkor bemegyek.

Végigjártuk a termeket. Gyurka veszedelmesen ásitozott, tájkép, portré, figurális kép: egyik sem érdekelte; szerencsére jött egy pár aktkép: azok felvillanyozták kissé.

– No, – mondta leereszkedően, – nem is olyan unalmas, mint gondoltam.

Az öreg Loredan Róbert gyüjteménye egészen megnyerte a tetszését. Egy egész szoba, tele meztelen női testtel; karcsu lábak és karok, ruganyos mellek, sima hátak, megfeszült derekak, rózsaszinü, virágzó, üde hus…

Megállott egy kép előtt, a mely alatt csak ez állott: Lygia. A képen izmos férfi tart a vállán egy asszonyt és indul vele valamerre. Felemeli a lábát, a lábán játszanak az acélból való izmok. Az asszonyt a jobb vállán tartja görcsösen szoritó kézzel. Mind a ketten hátat forditanak a nézőnek. Az asszony feje előrehajlik, a haja kibomlott, az arcából semmit sem lehet látni. A teste elernyedten csüng le, a lába megnyulik, a gyöngéd, puha női test leomlik a széles vállon, az erős férfiháton.

– Ejnye! – mondta Gyurka.

Sokáig nézte ezt a képet. Csóválta a fejét.

– Te, – kérdezte azután, – ezek a festők mind eleven modell után festenek, ugy-e?

– Igen.

– És a modellek, azok ugy-e… mind _olyanféle_ nők?

– Na, nem éppen. Ez például éppenséggel nem.

Gyurka elszomorodott.

– Kár, – mondotta, – de kár. Szerettem volna megismerkedni vele. Éppen ezzel. Hát ez kicsoda?

– Ez a leánya az öreg Loredan Róbertnek. A festőnek. Annak, aki ezeket a képeket festette.

– A leánya!… Ne mondd! És nem szégyelli?… Uri lány?

Meg sem várta, mig felelek.

– Uriember? – kérdezte. – Az apja! Uriember?

– De milyen! – mondtam nevetve. – Hiszen te jártál Velencében. Nem emlékszel a nevére?

– Nem, – felelte Gyurka, – én Velencéből csak arra emlékszem, hogy nagyon rossz szaga van.

– Ez nem sok. Hanem az uriember, öregem. Az ősei dogék voltak. És ő maga akkor is grandseigneur volna, ha az ősei csizmadiák lettek volna.

– Kár! – mondta Gyurka. – Kár.

Hosszan és figyelmesen nézte az erős férfivállon leomló női testet. A szomszéd teremből hangos beszélgetés és nevetés hallatszott. Kinéztem, azután odamentem a műélvezetbe elmerült Gyurkához.

– Gyurka, – mondtam neki – most meg fogsz ismerkedni ezeknek a képeknek a modelljével.

– Hogyan? – kérdezte ijedten.

– Itt van a szomszéd teremben Loredan Irma egy nagy társasággal. Bizonyosan ide is bejönnek. Ha rögtön nem szökünk, alig kerülhetem ki, hogy be ne mutassalak.

– Ne is kerüld – mondta Gyurka idegesen. – Mutass be.

A társaság bejött. Csupa ismerős volt. Bemutattam nekik Gyurkát. Gyurka huszárosan, mereven összecsapta a sarkát, meghajolt, azután nem szólt többé egy árva szót sem, csak nézte hol a képeket, hol Irmát. A dolog kezdett feltünő lenni. Közbelépésre és némi enyhitésre volt szükség. Odaléptem a leányhoz és ezt mondtam neki:

– A barátom eddig nem igen foglalkozott képekkel. Ha megnyerem a művészet számára, akkor ez teljesen a maga érdeme lesz.

– Ugy látom, – felelte a leány kissé élesen – hogy a barátja tulságosan is fontosnak vagy nagyon is különösnek találja az én részemet az apám művészetében.

Gyurka ekkor megszólalt. Nem is hallgatott arra, a mit a leány mondott.

– Milyen szép maga! – tört ki elragadtatva.

A kitörése olyan őszinte volt, annyira látszott, hogy semmi más nem foglalkoztatja, mint ez az elragadtatás, annyira látszott, hogy semmit sem hall és semmi egyebet nem lát, csak a leányt, hogy a leány nevetni kezdett és beszélgetésbe ereszkedett vele. Felsőbbségesen, leereszkedően, kötekedve beszélt vele.

– Mulatságos ember, – mondotta nekem később nevetve.

Amikor azonban elváltunk, akkor kiderült, hogy Gyurka meg van hiva hozzájuk. Menjen el majd egyszer, ha kedve van rá, ő minden délután otthon van… Hallgatva mentünk Gyurkával lefelé az Andrássy-uton. Megnéztem Gyurkát. Most vettem észre, milyen szép legény lett belőle. Izmos, karcsu, sasorru, tüzesszemü. Loredan Irma szőke, kékszemü, finom kisorru…

Gyurka hallgatva nézett ki a kocsiutra.

– No, szervusz, – mondtam neki később – most már mehetsz az orfeumba.

Rámnézett. Megrázta a fejét.

– Nem megyek az orfeumba – felelte halkan. – Veled maradnék, ha megengednéd.

Együtt töltöttük az estét. Gyurka nem volt mulatságos. Egész este hallgatott.

Pár hétig nem találkoztam vele. Tél vége felé felkeresett.

– Hát pajtás, – mondta – megházasodom. Vőlegény vagyok.

– Gratulálok. Ki a…

– Loredan Irma.

Ujra gratuláltam. Gyurka elmondta a történetet:

– A mióta azt a képet megláttam és utána a leányt, nem volt nyugtom. Egyre a szemem előtt volt, reggel, este; vele álmodtam… Másnap kimentem oda… a Műcsarnokba, meg akartam az összes képeket venni, az egész szobát, de kutya drágák ám azok a képek, pajtás… Négyet vettem. Hanem annál rosszabb volt. Minél inkább a szemem előtt volt a kép, annál jobban vágyódtam a leány után. A kép bolonddá tett. A kép… tudod a kép… eh, ugysem tudom megmagyarázni… Felmentem hozzájuk. Bizony, eleinte alig tudtam én azzal a leánynyal beszélni. Nem vagyok én festő, nem vagyok én iró, láttam mindig, hogy parasztnak tart. Hanem azért lassankint megbarátkozott velem; aztán nem vagyok én az utolsó legény, a birtokom sem az utolsó, a házamat kastélynak is nevezhetném, ha kedvem volna rá. Megszeretett. Négy hét mulva esküszünk. Te leszel az egyik vőfélyem. És most fel kell jönnöd hozzá, mert ő is meg akarja neked köszönni, hogy akkor elvittél oda a kiállitásba.

Elmentem Gyurkával. A leány kedves volt, jókedvü, nevető, szerelmes, a szép kezének a fehér ujjaiból is sugárzott a boldog leányszerelem. Ha Gyurkáról beszélt, tréfálni kellett, hogy ne lássék rajta a meghatottsága.

– Vadember! – mondta róla. – Barbár. Borzasztó volna a feleségévé lennem, ha nem volna olyan szófogadó és engedelmes velem szemben.

Gyurka azonban tökéletesen engedelmes volt és egy félóra alatt nyilvánvaló lett, hogy ez boldog pár és a házasságuk boldog házasság lesz.

Négy hét mulva megvolt az esküvő. Nyáron a Gyurka birtokán laktak, télre feljöttek Budapestre és ekkor gyakori vendég voltam náluk. A lakásuk szép volt, az asszony rendezte be; az életük boldog volt, mert Gyurka változatlanul szerette az asszonyt és az asszony imádta az urát.

Tél végén egyszer felmentem hozzájuk. Vitatkoztak; nem hevesen, de szokatlan élénkséggel.

– Hát hallott ilyent, – fordult hozzám az asszony – Gyurka minden áron azt akarja, hogy egy képet vigyünk magunkkal Peredre. Mindet itthagyná, de éppen azt az egy ostoba képet magával akarja vinni. De a képnek árt is az örökös utaztatás.

– Mindegy, – felelte Gyurka mosolyogva, de makacsul, – én azt az egyet mindenütt magammal akarom…

Megpróbáltam egy közvetitő inditványt tenni.

– Fotografáltasd le – mondtam Gyurkának. – A fotográfiát kényelmesen magaddal viheted.

Gyurka habozott. Az asszony megszólalt:

– Jó, ez helyes. Ezt nem bánom. Nem tudom ugyan, miért éppen ezt a képet…

Hozzám fordult.

– Tudja, – mondta nevetve, – Gyurkának még mindig nincs fogalma sem művészi dolgokról. Hiába volt minden fáradságom… az Uffiziben, a Tribuna-teremben ugy ásitozott, hogy botrány volt. Ez magyarázza meg, hogy éppen ez a halott asszony hóditotta meg a szivét.

– Mi, – kérdezte Gyurka meghökkenve – miféle halott asszony?

– Mi! – felelte az asszony nevetve és bosszankodva. – Ez a Lygia. Ez a férfivállon lecsüngő asszony. Nagyszerü! Hát ezt sem tudtad eddig?

– Nem – mondta Gyurka elsápadva. – Hát honnan tudtam volna? A cime csak ez: Lygia.

– A cime…! Rá kell nézni a képre. Hát lehet ez élő asszony? Kiereszkedhetik egy élő test igy? Elomolhat igy? Elnyulhatik ilyen mereven? Ez legfeljebb ájult asszony lehet. De nem az. A papa sokáig tanulmányozta, hogy az élő test rózsaszine rögtön a halál után megváltozik-e és ezt itt szándékosan festette egy kicsit sárgásra és tésztásra… Utálatos.

Gyurkának verejtékes lett a homloka. Dadogott.

– De hiszen, – mondta – de hiszen… te voltál… a modell…

– Én voltam; de milyen fáradságomba került, hogy ilyen halott módra elnyuljak. Nem is tudtam igazán. A papa nem is festette meg azt a nagy képet, amelyet meg akart festeni. Keresztény mártirok az arénában: valami ilyesmi lett volna. És ez a Lygia egy halott szüz, aki megölte magát és akit egy hü szolgája vagy szerelmese felragad a vállára, hogy a holttestét megmentse legalább. A papa abbahagyta inkább az egészet.

Gyurka nem szólt. Elfordult.

– Hát elvigyük? – kérdezte az asszony egy kissé meghökkenten.

– Nem, – felelte Gyurka halkan – ne vigyük el.

Az asszony leült és beszélgetni kezdett velem. Gyurka fel és le járkált; megállott a kép előtt és rémült és iszonyodó arccal nézte meg, azután ránézett az asszonyra. Az asszonynak kellemetlen volt ez az összehasonlitgatás, eltiltotta Gyurkának. Gyurka engedelmeskedett, de aztán ismét visszatért a képhez; az asszony erre néhány ideges szót mondott…

Kellemetlen volt a hangulat. Felálltam és bucsuztam.

– Veled megyek – mondta Gyurka.

– Kérlek, maradj itthon, – szólt remegő szájjal az asszony.

– Nem, – felelte Gyurka.

– Gyurka kérlek, – mondta könnyes szemmel az asszony – maradj itthon.

– Nem, nem maradhatok, el kell mennem.

Az asszony keservesen küzdött a sirással. Gyurka eljött velem. Összehuzott szemöldökkel, hallgatva nézett maga elé.

– Gyurka, – mondtam neki szemrehányón, – miért nem maradtál otthon?

Megtörölte a homlokát; nehezen vett lélekzetet.

– Nem tudtam, – mondta halkan. – Nem tudtam volna most egyedül maradni vele.

– Gyurka, te bolond vagy, – mondtam neki. – Menj hozzá vissza.

Gyurka végigborzongott, azután hangosan felelte:

– Nem! Nem tudok.

Rámnézett. A szemében rémület volt és iszonyodás.

– Én nem is tudom, – mondta halkan – vissza tudok-e még hozzá menni. Én azt hiszem… nem tudom többé szeretni…

– Meg vagy őrülve, – mondtam neki haragosan. – Holnapra elfelejted az egészet.

– Nem, – felelte Gyurka halkan és szomoruan, – nem, én nem tudom őt szeretni már…

– De miért? Te őrült. Miért?

Szomoruan rázta a fejét és csüggedten, halkan és borzongva mondta:

– Olyan… mintha eddig is… mindig egy halottat öleltem volna…

BOLDIZSÁRÉK

A két Boldizsár, Iván és Péter egyedül maradt a dohányzóban. A vendégek mind elmentek, az asszonyok is – Etel, az Iván felesége és Juliska, a Péter felesége – lefeküdtek. Csak ők ketten nem tudnak elválni egymástól, az örömüktől, a most felavatott uj háztól; a cselédeket is elküldték aludni, maguk közé állitottak néhány borospalaczkot, és kint lassan szürkült már a téli hajnal, amikor még mindig borozgattak.

– Látod, fiam Péter, – mondta Iván – most boldog ember vagyok. Ha az ember ilyen házat épithet magának, akkor már boldog ember lehet.

– Az Isten adjon hozzá szerencsét mind a kettőnknek, – mondta Péter. – Szeretetet, békességet.

Elérzékenyülten koccintottak, harmincharmadszor erre a jókivánságra ezen az estén.

– Szeretet, az lesz, – mondta Iván – békesség az lesz. Volt a régi házban is, pedig ott szüken voltunk. Hogyne lenne itt, ebben a nagy házban, ebben az emeletesben. Palota ez.

– Palota! – mondta büszkén Péter. – Még az unokáink is itt laknak majd velünk.

Ugy veregette meg a karosszéket, amelyen ült, mint ahogyan egy szép lovat szokás megveregetni. Gyönyörködve nézegette a többi butort és hátrafordult, hogy átnézzen az óriási ebédlőbe. Iván elmélyedve nézett bele a boros poharába.

– Békesség az lesz, – szólt mosolyogva a pohárnak.

Azután az öcscse felé fordult.

– Mert mink szeretjük egymást. Mink nagyon szeretjük egymást. Ha az öreg most láthatna bennünket.

Az apjukra gondoltak, elérzékenyültek, összeölelkeztek és huszadszor ezen az estén boros csókot váltottak. Azután Péter szólalt meg:

– Mink szeretjük egymást; az asszonyok meg összeférnek. Derék két asszony.

– Jó két asszony, finom két asszony, drága két asszony, – mondta Iván a karját emelgetve.

Szótlanul emelgette a karját tovább is az elragadtatása jeléül. Péter szótlanul, de teljes meggyőződéssel bólintgatott hozzá az egész testével.

Koccintottak. Azután töltöttek és megint ittak.

– A te Juliskád! – szólalt meg Iván. – Hogy az milyen asszony.

– Hát Etel! Hogy az milyen teremtés.

– Boldog lehetsz vele.

– De te is.

– Én is. Mind a ketten.

– Mind a ketten.

Ismét ittak. Hallgatva üldögéltek egy ideig, azután Iván csendesen belemosolygott a poharába. Péter ránézett. Iván nem szólt hozzá, csak halkan, boldogan nevetett a poharára.

– Mit nevetsz? – kérdezte Péter.

Iván legyintett a kezével.

– Semmit, pajtás. Csak eszembe jutott valami.

– Mi?

– Csak az, hogy micsoda gyönyörüséges egy asszony is ez a te Juliskád.

– Hát Etel!

– Etel is szép. Szeretem. A feleségem. Talán szebb is. De Juliska… az olyan kicsi… olyan finom… olyan csecse…

Elérzékenyült.

– Ne haragudj rám, fiam Péter, – mondta sirva – amikor hazahoztad két éve a régi házba… olyan szüken voltunk ott… ugy együtt voltunk egész nap… szép, rózsaszinü fiatal asszony volt… olyan kivánatos volt… Megkivántam…

Péter meghökkenve nézett rá.

– Nem sajnálom tőled – mondta Iván. – Nem irigyeltem a boldogságtokat. Nem szóltam volna én egy szót se. A világ minden kincséért se. Inkább leharaptam volna a nyelvemet. Hiszen szerettem is a feleségemet. De amikor olyan friss volt, olyan szép volt… Megkivántam. Nem tudtam tőle aludni. Elmult. Ne haragudj érte testvér.

Péter komolyan nézett maga elé.

– Ne haragudj, testvér, – mondta Iván sirva.

Péter megrázta a fejét.

– Nem haragszom, dehogy haragszom…

A homlokára ütött.

– Csak gondolkozom, – kiáltotta komolyan. – Emberek vagyunk. Ember vagy. Ember vagyok.

Az embervoltukon elokoskodott még egy ideig, azután tanitó hangon, nyugodtan és komolyan mondta:

– Amikor Etelt elhoztad, nyolc esztendeje, én huszonnégy éves kölyök voltam. Szép asszony! Szép fiatal asszony volt akkor. Sugár, erős, pirosarcu. Együtt voltunk sokat. Szerelmes lettem beléje.

Iván felemelte a nehéz fejét.

– Szerelmes lettél?

– Szerelmes lettem. Ő nem tudta, nem is tudja, ne is tudja, de nekem?… nekem…

Felemelte a mutatóujját.

– Nekem, – mondta szótagolva, – kilógott a nyelvem.

Iván szólni akart, de nem tudott mit mondani. Végre kiforditotta a tenyerét.

– Hát szép két asszony, – mondta dadogva – azt meg kell hagyni.

– Hát az bizonyos, – mondta Péter.

– Nem haragszol rám, testvér!

– Te se én rám, testvér!

Kezet fogtak, azután ujra összeölelkeztek és megcsókolták egymást.

– Ha az öreg ezt láthatná, – szólt Péter elérzékenyülten.

Iván sirni kezdett. Péter is a könnyeit törülgette; siratták az apjukat, azután ismét összeölelkeztek, ittak, és világos reggel volt, amikor elbucsuztak egymástól. Iván ment a ház kerti szárnyába, Péter felbotorkált az emeletre.

Délben keltek fel; Iván elment a gyárba, Péter elment az üzletbe és csak a vacsoránál találkoztak. Szótlanul fogtak kezet és mind a ketten szótlanul ettek. A két asszony beszélgetett, a gyerekek nevetgéltek, ők mind a ketten a tányérjukra hajoltak, csak néha néztek körül vizsgálódva és elkapták a fejüket, ha az egymás tekintetére akadtak.

Iván másnap reggel találkozott Juliskával, a Péter feleségével a lépcsőn. Az asszony félrevonta.

– Iván, kérlek, – mondta izgatottan – mit beszéltetek tegnapelőtt éjjel Péterrel én rólam?

Iván megzavarodott.

– Istenem, – mondta, – tudom is én. Be voltunk rugva. Miért?

– Mert Péter agyongyötör engem. Egész éjjel nem aludtunk. Hidd el: majd megvert. Azt mondja, kiderült rólam, hogy alávaló teremtés vagyok; és hogy te gazember vagy. És hogy nem félek-e, hogy megöl… Hát miért? Mi történt?

Iván válaszolni akart, az asszony azonban ijedten hallgatózott, azután elsurrant az ebédlő felé. Péter jött le a lépcsőn. Álmatlan, fáradt arccal. Karikás szemmel jött lefelé; meglátta az elsurranó asszonyt és düh szikrázott fel a szemében. Odalépett a bátyjához.

– Iván, – mondta neki rekedten, – ha azt akarod, hogy szerencsétlenség történjék, hát az meglesz.

– Mi bajod?

– Juliskával beszélgettél!

– Vele beszélgettem. Hát aztán?

– Ebből emberhalál lesz.

– Péter, te meg vagy őrülve. Azért mert Juliskával beszélgettem?… Hát aztán. Minden nap százszor beszélgettem vele eddig és sohasem jutott eszedbe…

Péter összeszoritott szájjal, csendes gyülölettel nézett a bátyjára és rosszindulatuan mondta:

– Ugy látszik, elfelejtetted, mit voltál szives nekem tegnapelőtt éjjel elárulni. Most le akarod tagadni?

– Dehogy akarom. Részeg voltam.

– De kiöntötted a szivedet. Amit mondtál, az igaz volt.

– Hát aztán! De nagy dolog… Igazán érdemes ilyen lármát csapni érte.

– Ugy? Azt hiszed, hogy nem érdemes. Azt kotyogtad ki, hogy… Gyalázat… Aljasság.

– Péter, meg vagy őrülve.

Péter csikorgó foggal támadt neki:

– Hogy merted, hogy merészelted… Juliskát… megkivánni… Hogy mertél ilyen szemmel ránézni…

Ökölbe szoritott kézzel állott előtte. Iván hátralépett és haragosan káromkodott egyet.

– Az istenfáját, – mondta, – ez mégis csak sok. Hát te hogy mertél Etelbe szerelmes lenni?

– Az egészen más, – felelte Péter dühösen.

– Dehogy egészen más. Az tökéletesen ugyanaz. Még nagyobb gazság. És most fogd be végre a szádat.

– Fogd be te.

Haragosan orditottak mind a ketten és már csaknem elcsattant az első pofon, amikor odajött hozzájuk Etel, az Iván felesége.

– Ne kiabáljatok itt, – mondta ijedten és méltatlankodva. – A cselédek hallják. Ha van valami elintézni valótok, gyertek be az ebédlőbe.

Bementek az ebédlőbe. A reggelizőasztal meg volt teritve, de nem ültek le hozzá. Iván leült az ablakba és kinézett a kertre. Péter haragosan járt fel és le.

– Hát mi bajotok van? – kérdezte Etel.

Nem válaszoltak. Az asszony vállat vont.

– Hát gyertek legalább reggelizni, – mondta nekik.

Péter megmordult:

– Azzal az urral én nem ülök egy asztalnál.

Iván fenyegető arccal állott fel.

– Péter, – mondta, – fogd be a szádat.

– Gazember! – felelte Péter.

Ökölre akartak menni, de a két asszony közbevetette magát. Juliska sirni kezdett, Etel pedig reszkető hangon mondta:

– Most azonnal beszéljétek el, mi bajotok van.

Péter gunyosan intett Iván felé.

– Az az ur nem engedi ám. Fél tőle.

– Én nem félek, – felelte Iván dacosan. – Tőlem elmondhatod, ha olyan izetlen szamár vagy.

– Elmondhatom?

– El.

Péter nagy lélegzetet vett és odafordult Etelhez:

– Hát hallgass ide, Etel. A kedves férjed tegnapelőtt éjjel közölte velem…

Elmondta az Iván vallomását. Azután egy széles mozdulattal, amely ilyesmit jelentett: »hát tessék!«, kiszolgáltatta Ivánt Etelnek és várta, mi történik. Mielőtt azonban Etel szólhatott volna, Iván felemelte a kezét és ezt mondta:

– És most hallgass ide te, Juliska. Miután én ezt részeg fővel elmondtam, a kedves férjed kijelentette…

Elmondta a Péter vallomását és ő is egy ilyenféle mozdulattal fejezte be: »hát tessék!«

Csend lett. Zavarodottság. A két férfi elfordult. Etel szólalt meg:

– Ez az egész? – kérdezte.

Péter visszafordult:

– Igenis, ez az egész, – mondta haragosan. – Neked ez nem elég? Nekem éppen elég. Tökéletesen elég. És minthogy nem akarom, hogy több is történjék – ha ugyan nem történt már – hát el is költözöm innen. Egy percig sem maradok egy házban ezzel az urral.

– De Péter! – mondta Juliska.

– Ah, te szeretnél itt maradni? – kiáltotta rá Péter.

Juliska ijedten hallgatott el. Etel azonban ráütött az asztalra.

– Péter, – mondta – igazán meg vagy bolondulva. Nekem éppen annyi okom van a haragra, mint neked… Azaz, hogy neked nincs rá okod. Te sem vagy jobb Ivánnál. Minden férfi egyforma. Piszkos gondolkozásu. És ostoba is. Mert mit lármáztok most? Sértődésre csak Juliskának van oka, meg nekem. Te megbántottál engem gondolatban és Iván megbántotta Juliskát. És most még te lármázol? Nekem végre is mindegy, ha elmentek. De ostoba vagy, ha elmégy. Legalább is gondold meg a dolgot. Várj egy hétig. És mindenekelőtt üljetek le reggelizni.

– Én elmegyek – mondta Péter dacosan.

– Jó. De most ülj le reggelizni.

Péter leült és mogorván enni kezdett. Iván leült az asztal másik végére és a csészéje fölé hajolt. Előbb hallgatás volt, azután a két asszony beszélgetni kezdett.

A reggeli végén Péter nem mozdult. Várta, hogy Iván menjen el. Iván végre felállott.

– Megyek a gyárba, – mondta.

Szótlanul megcsókolta a feleségét: Péterre rá sem nézett; Juliskának kezet csókolt. Juliska egy gyors pillantásra kiváncsi, nagy szemmel nézett fel rá, azután lesütötte a szemét és elhuzta a kezét.

Egy perc mulva Péter állott fel.

– Megyek az üzletbe, – mondta.

Megcsókolta a feleségét és kezet csókolt Etelnek.

– Milyen ostobák vagytok mind, – mondta Etel és mosolyogva veregette meg az arcát.

Kint hallatszott, amint Iván dühösen becsapja maga mögött a kaput. Azután a Péter haragos lépései kongtak el. A két asszony egyedül maradt. Mosolyogtak. Másról beszéltek, de mind a ketten kellemes nyugtalanságot éreztek. Jókedvüek voltak.

AZ ÖRÖKSÉG

_(Egy fanatikus nőgyülölő elbeszélése.)_

I.

A férfi felkönyökölt az ágyban és gyanakodva mondta:

– Itt akarsz hagyni.

Az asszony kacéran igazgatta virágos szalmakalapját és mosolyogva felelte:

– Bolondom, hogy gondolsz ilyet! Sétálni megyek.

… Elment egyenesen a hajóállomásra és – ugy amint volt, a kerti kalapban, a könnyü nyári ruhában, otthagyva minden holmiját – elutazott.

A férfi várta. Csendes vágyódással előbb, feltámadó gyanakvással azután és hogy jött az est, szilaj dühöngésben. Teltek az órák és Raguza csodaszép olasz éjszakájában, az illatos tavaszban a férfi láztól gyötörten fetrengett az ágyon és rágta a párnáját.

Két hete volt, hogy odajöttek. A szerelmük hatodik esztendejében beteg lett a férfi A szerelmi őrület, egymás dühös marcangolása, amelyben éltek és amitől pompázóan virult az asszony szépsége, őt megőrölte, felemésztette. A Déltől, ahová reménykedve szöktek – az asszony a szinpadtól, a férfi az iróasztalától, a verseitől – valami uj életet vártak, egy uj tavaszt, valamely csodálatos renaissancet, a szerelmüknek egy uj virágos kezdetét.

A férfi azonban egyre betegebb lett. A tüdeje, a gerince romlott meg és szinte a halált lehetett érezni belőle. Az asszony acélos egészsége megundorodott tőle.