Part 17
Az orvos: Igy beszélnek a boldog emberek. Akikhez kegyes és jó volt az élet. Akik csak azt tudják az életről, hogy erőt és ifjuságot és szerencsét bőkezüen osztogat… Az élet kedvencei nem akarnak tudni a halálról. Ezt értem. A halál felé azok fordulnak, azok várnak a haláltól pihenést, megnyugvást, azok értik a gyógyitó halált, akiket az élet megkinzott, megalázott, letaposott, elgyötört, hosszu esztendőkig mindig, mindig, mindig csak bántott… _(Elfordul.)_
A professzor _(megdöbbenve, hallgat)_.
_(Csend.)_
Az orvos _(visszafordul a professzor felé)_.
A professzor _(hirtelen)_: Hivő ön?
Az orvos _(meglepetve néz rá)_.
A professzor: Hisz Istenben?… Ateista?
Az orvos: Semmi sincs tőlem távolabb, mint a konok és fanatikus istentagadás. Nem tapadok az anyaghoz. Néha azt gondolom, hogy ha a legnagyobb gondolat, amely eddig emberi agyban született, – amelyből vallást kellene csinálnunk, ha nem volna tudomány – ha a fejlődés gondolata, az örök fejlődés és haladás igazsága: igazság, akkor a fejlődés nem fejeződhetik be itt a földön, akkor a haladás túl kell hogy lépje a mindenségnek ezt a kis részét. Az univerzum egy, az univerzum egyetlen nagy egység, – az az ut, amely az amőbától az emberig vezet, miért érne véget ebben a porban…
A professzor: Nagyon jó! Látja, ez nagyon jó…
Az orvos _(legyint)_: Álmodozás. Metafizika. A fejlődés nem is ér véget itt a földön. De nekem: az embernek, az egyénnek semmi közöm hozzá.
A professzor: Akkor?
Az orvos: Azért mégsem vagyok hitetlen. Nem félek a haláltól. Hiszem, hogy a halál: a csend, az elpihenés, a megnyugvás. Hiszem, hogy ha meghalok, csendes és szelid álomra hajtom a fejemet. Remélem, tudom, hogy két áldott nagy kar nyulik elém, befogad, megringat, elaltat. Ugy érzem, belesülyedek egy örökkévaló, csendes, nagy, tiszta folyóba, amely ringatva és lágyan elhömpölyög velem… elárad velem… elring velem valahová… Messzire… messzire… messzire…
A professzor _(komolyan bólint)_.
_(Csend.)_
Az orvos: A kis lány… Hallom! Itthon van.
A professzor _(nagyot lélekzik)_: Igen… kolléga ur… akkor kérem…
Az orvos _(kisiet és egy perc mulva visszatér a kis lánynyal)_.
A kis lány: Jóestét, bácsi.
A professzor: Jóestét, kis lányom. Megismersz még?
A kis lány: Hogyne. Tegnap voltunk az apukával a bácsinál. Megvizsgált engem.
A professzor: Igen. És most is meg foglak vizsgálni. Jó?
A kis lány: Jó. Apukám mondta, hogy akkor meggyógyulok. Apuka tudja. Ő is doktor. _(Gyorsan, beavatottan vetkőzni kezd.)_
A professzor: Hát hol voltál most? Sétáltál?
A kis lány: Igen. Sétáltam a kisasszonynyal. Mikor hazafelé jöttünk, akkor elesett egy ló az uton, annyi ember állt ott… _(Egészen levetkőzik. A nyelve szaporán pereg. A professzor a hátát kopogtatja; különös gonddal nézi meg a finom bőrén élesen lerajzolódó hátgerincet. Az egész vizsgálat nem tart azonban tovább két percnél; a kis lány élénken és jókedvüen beszéli még el az élményeit, mikor a professzor készen van.)_
A professzor _(megsimogatja az arcát)_: Jól van kis lányom, készen vagyunk.
A kis lány _(gyorsan öltözködni kezd)_.
A professzor: Hát hogy is hínak téged, kis lány?
A kis lány: Suzannenak. De a papa Zsuzsónak nevez.
A professzor: Hát Zsuzsókám, hova jársz te iskolába?
A kis lány: Én nem járok iskolába. Pedig ugy szeretnék. Papa nem akarja. Azt mondja…
Az orvos _(nem birja ki a várást)_: Zsuzsókám, szedd a holmidat, szaladj át a szobádba, majd ott öltözöl fel.
A kis lány: Igen, papa. _(Ősszekapja a ruháit és jókedvüen kisiet.)_
Az orvos _(sápadtan)_: Tanár ur…
A professzor _(elfogódva, kiszáradt nyelvvel)_: Tisztelt barátom, mindenekelőtt arra kérem önt, ne tartson a legrosszabbtól. Nem szabad a lelki egyensulyát elveszitenie…
Az orvos: Tanár ur… ez kinzás… Mi van a kis lánynyal? Mit lát ön rajta? Mi a véleménye? Ezt akarom…! Semmi mást…!
A professzor: A kis lány… _(Halkabban.)_ Az anya halálának az oka?…
Az orvos: Tuberkulózis.
A professzor: A testvérei…
Az orvos: Tuberkulotikus jelenségek.
A professzor: Nincs a gyermek más részről…?
Az orvos: Az én apám is tüdővészben halt meg. Én is fiatalkoromban…
_(Csend.)_
A professzor: Tisztelt barátom… hiszen ön orvos… azokat a jelenségeket, amelyeket én látok, ön is látja…
Az orvos _(nagyon halkan)_: A hátgerince meg van támadva.
A professzor _(int)_.
Az orvos: Meg fog görbülni.
A professzor _(int)_.
Az orvos: A szemét is veszedelem fenyegeti.
A professzor _(int)_.
Az orvos: A processzus eltarthat hét… nyolc… kilenc évig.
A professzor _(int)_.
Az orvos: Tizenhét, tizennyolc éves korára pupos lesz… Talán vak…
A professzor _(nem tud szólni, int)_.
Az orvos: A vizsgálat olyan rövid ideig tartott. Nem lehetséges tévedés?
A professzor: Rövid ideig tartott, mert… mikor nálunk voltak… mindennel tisztában voltam már… Lehetetlen a tévedés.
Az orvos _(lehajtja a fejét)_.
A professzor _(közelebb lép hozzá)_.
Az orvos _(a kezébe temeti a fejét, a teste vonaglásáról látszik, hogy sir)_.
A professzor _(megindultan)_: Kedves barátom…
Az orvos _(a professzor hangja olyan gyöngéd, hogy nem rejti el előle a sirását)_. Ilyen szép kis lány… Ilyen szép kis lány…
A professzor: Kedves barátom…
Az orvos: Ilyen szép kis lány… Szőke a haja és fekete a szeme… Mint a bársony, olyan a keze… Olyan szép kis lány… Az egyetlen, aki megmaradt…
A professzor: Nem vesziti el…
Az orvos: Nem veszitem el. Felnő és látja, hogy vannak erősek és épek, egészségesek és boldogok. És mire tizenhét és tizennyolc éves lesz – mikorra nő lesz, mikor a többiek a boldog asszonyságra készülnek – akkorra nyomorék lesz, beteg lesz és boldogtalan lesz…
A professzor: Együtt él önnel és…
Az orvos: Együtt él velem és egy napon megkérdezi tőlem, miért adtam neki ezt az életet. Mert ő éntőlem kapta az életét. Neki én adtam az életet. _(Csendesebben.)_ Neki én adtam…
A professzor: Igen, és kötelessége ezért az életért mindent megtenni, ami hatalmában van. Ami azon túl van, abba bele kell törődnünk, annak meg kell adnunk magunkat…
Az orvos _(feláll)_: Köszönöm a nagy jóságát. Köszönöm, hogy eljött. Hogy meg akart vigasztalni. De kérem, higyje el, nekem nincs szükségem a vigasztalásra.
A professzor: Azért kell erősnek lennie, mert a lánya egészen önre van utalva…
Az orvos _(a türelmetlenségnek egy árnyalatával a hangjában)_: Igazán nincs szükségem a vigasztalásra.
A professzor _(tudomásul veszi a visszautasitást, elfordul, megkeresi a kalapját és a botját, azután megértéssel és megbocsátással)_: Kedves barátom… Én is apa vagyok.
Az orvos _(elhomályosodó szemmel kezet nyujt neki)_.
A professzor _(megfogja a kezét, a kezében tartja)_: Isten önnel.
Az orvos _(nagyon halkan)_: Isten önnel.
A professzor: Viszontlátásra.
Az orvos _(nem válaszol. Könnyes szemmel int a professzornak, menjen el)_.
A professzor _(halk lépésekkel kimegy)_.
Az orvos _(egyedül marad, járkál, azután az ablakhoz lép és nézi a lenyugvó napot. A fejét nekitámasztja az ablaküvegnek és sokáig bámul az óriási, lángló vörösségbe)_.
A kis lány _(az ajtóban)_: Apuka…
Az orvos: Mit, Zsuzsókám?
A kis lány: Szabad bejönni?
Az orvos: Igen.
A kis lány: Nem mertem. Azt hittem, itt van még a bácsi.
Az orvos: Nem. A bácsi elment már.
A kis lány: Akkor gyere, apukám… _(megfogja az apja kezét)_.
Az orvos _(vezetteti magát)_.
A kis lány _(leülteti egy székbe, az ölébe ül)_: Mit csináltál, apukám?
Az orvos: Gondolkoztam, kis lányom.
A kis lány: Miről?
Az orvos: Ah… Mindenféléről… Rólad…
A kis lány: Mit gondoltál rólam?
Az orvos: Azt, hogy… _(nem tudja tovább mondani)_.
A kis lány: Mit gondoltál, apukám? No… Mondd!
Az orvos: Azt… hogy… majd… semmi… bajod… nem lesz már…
A kis lány: Azt? A bácsi mondta? A bácsi is azt mondja?
Az orvos: Azt.
A kis lány _(leugrik az öléből, izgatottan fordul vele szembe, egészen odamegy hozzá, a két kezével átfogja a fejét)_: Édes, drága, egyetlen apukám… akkor én… akkor nekem… egy nagy… nagyon nagy kérésem van…
Az orvos: Mi az, Zsuzsókám?
A kis lány _(izgatottan könyörög)_: Drága apukám… hadd hozzon fel nekem a Julcsa jegeskávét… Azt mondja, ő hozna, ha te engednéd… Hadd hozzon… Édes, egyetlen apukám…
Az orvos _(megnyomja a csengőt; jön a szobalány)_: Julcsa, menjen le a kávéházba és hozzon fel Zsuzsónak egy jegeskávét.
A kis lány _(izgatottan)_: Habot… Sok habot hozzá…
Az orvos: Sok habot hozzá. _(A szobalány kimegy.)_
A kis lány _(oda teszi a meleg arczocskáját az apja arcához)_: Édes, egyetlen apukám… köszönöm… köszönöm… te olyan jó apuka vagy… te vagy a legjobb apuka a világon…
Az orvos _(elfordul)_.
_(A szobalány hozza a jegeskávét. A kis lány boldogságban uszó arccal lát hozzá.)_
Az orvos: Ne edd gyorsan, Zsuzsó.
A kis lány: Nem, apukám… lassan eszem… hogy minél tovább tartson…
_(Csend. A kis lány a gyönyörtől reszketve eszik. Az apja elment a szoba lassan sötétedő másik végébe és onnan nézi.)_
A kis lány: Apukám…
Az orvos: Tessék, kis lányom.
A kis lány: Mindjárt elfogy.
Az orvos _(mosolyog)_.
A kis lány: Apukám…
Az orvos: Tessék, Zsuzsókám.
A kis lány: Ha én… egészséges leszek… ha most már egészséges leszek… szabad lesz nekem mindig jegeskávét innom?
Az orvos: Igen.
A kis lány: Igazán? Szabad? _(Tapsol a kezével örömében.)_ De jó lesz. – Apukám…!
Az orvos: Mit, kis lányom?
A kis lány: És mondd… ha egészséges leszek, akkor én is iskolába járok, mint a többiek?
Az orvos: Igen, kis lányom.
A kis lány: És korcsolyázni is fogok?
Az orvos: Igen.
A kis lány: És mondd, apukám… fürödni is mehetek?
Az orvos: Igen.
A kis lány: És… és nem lesz nagy baj, ha zöld gyümölcsöt eszem?
Az orvos: Nem.
A kis lány _(befejezte az evést; felkel; odamegy az apjához; szorongva)_. És mondd… apukám… szabad lesz… nyáron… meztelen lábbal járni… mint a többi gyereknek a tenger mellett…
Az orvos. Igen.
A kis lány _(nem bir magával, a boldogság mámorossá tette, odadől az apja ölébe.)_ Apukám!…
Az orvos. Igen… Ezentul mindent szabad Zsuzsókám… Mindent, mindent, mindent… Azt eszed, amit akarsz… Nem kényszeritelek semmire… Mehetsz a többi gyerekekkel… Járhatsz iskolába, ha akarsz… Nem vigyáz ugy rád a kisasszony… Jegeskávét kapsz mindig, amikor kérsz…
A kis lány. Mindig?
Az orvos. Mindig. És minden meglesz, ugy lesz, ahogy akarod. És minden meglesz, amit akarsz.
A kis lány. Minden?
Az orvos. Minden.
A kis lány. Apukám… akkor én… de ne haragudj… _(büntudatosan)_ igaz, hogy nem hiztam… nem érdemlem meg… de én olyan nagyon szeretném a fotografáló gépet…
Az orvos. Jó. Megkapod.
A kis lány _(alig tud szólni a boldogságtól)_. Istenem…
Az orvos. Az uj babakocsit is megkapod. És elviszlek a szinházba is. Azt akarom, hogy nagyon, nagyon, nagyon boldog légy…
A kis lány. Én olyan boldog vagyok papám. Én már nem is lehetnék boldogabb.
Az orvos _(meg-megakadó hangon)_. Most… csak… egy… injekciót kapsz… Zsuzsó…
A kis lány _(szolgálatkészen)_. Tessék apukám.
Az orvos _(előveszi a Pravaz-fecskendőt és a barna üveg tartalmából megtölti.)_
A kis lány _(tartja a karját)_. Ide apukám?
Az orvos. Nem. _(A szívhez közelebb eső helyet keres)_.
A kis lány _(hozzáértően.)_ Ez a vérszegénység ellen van, ugy-e apukám? Most megint mindennap adsz majd injekciót?
Az orvos _(nem tud felelni)_.
A kis lány. Hogy reszket a kezed…
Az orvos _(összeszedi magát)_. Megveszem neked a fotografáló gépet… Azután elviszlek a szinházba… Azután kimegyünk a ligetbe és felülhetsz a ringlspilre is…
A kis lány _(néma boldogsággal kulcsolja össze a kezét)_.
Az orvos _(csendesen és biztos kézzel szurja be a testébe a fecskendőt)_.
A kis lány. És mezitláb járhatok…?
Az orvos. Mezitláb járhatsz. _(Az asztalra teszi a fecskendőt)_.
A kis lány. De jó lesz… Apukám… de jó lesz… te olyan jó vagy… olyan nagyon jó vagy…
Az orvos _(a karjába veszi)_.
_(Csend)_.
A kis lány. Apukám… álmos vagyok… elalszom…
Az orvos. Aludj el… Zsuzsókám…
A kis lány. Tegnap éjjel… megint nem… tudtam… aludni…
Az orvos. Most tudsz majd. Szelid és csendes álmod lesz… Két áldott nagy kar nyulik eléd: megringat, elaltat…
A kis lány. A te karod… apukám…
Az orvos. Nem kis lányom. Két áldott kar… belesülyeszt egy végtelen nagy csillogásba… egy áradó, nagy fényességbe…
A kis lány. Csillogásba…?
Az orvos. Egy végtelen csillogásba, amely ringatva és lágyan elhömpölyög veled… elárad veled… elring veled… messzire… messzire…
A kis lány. Messzi…
Az orvos. Messzire.
_(A karjában tartja a kis lányt. A szivére öleli és halkan, melegen duruzsolva, mint egy anya, aki a gyerekét altatja, átmeséli, átringatja, átviszi a…)_
A kis lány _(szótlanul és mozdulatlanul fekszik)_.
Az orvos _(megfogja a pulzusát. Nem ver.)_
_(A szoba sötétedik. A lenyugvó napnak még egy utolsó fénysugara csillog át az ablakon.)_
Az orvos _(ráfekteti a kis lányt a diványra, föléje hajol… Azután ugy helyezi el a törékeny testét, hogy az utolsó fénysugár megvilágitsa, veszi a fecskendőt, leül egy karosszékbe és haldokolva a halott gyermek felé fordul)_.
A SZENT HÁZASSÁG
– _Két fejezet_ –
_Szereplők:_
A nagyságos ur.
A kisasszony.
Az inas.
ELSŐ FEJEZET
A nagyságos ur _(öltözködik; kemény, ragyogó ingmell, fehér selyemmellény, fehér nyakkendő, amelynek a korrekt megkötésével hosszabb idő óta fáradozik a tükör előtt)_.
_(Csengetés. Szelid, dallamos, szerény csengetés)_.
A nagyságos ur _(felüti a fejét)_.
_(Csend)_.
A nagyságos ur _(a nyakkendőjével fáradozik)_.
_(Ujabb csengetés. Kedves, szerény, de energikusabb)_.
A nagyságos ur: Marci! Marci!
_(Csend. Ujabb csengetés, megbántott, sürgető)_.
A nagyságos ur: Marci! Marci, a mindenségedet. Hová bujtál, Marci.
_(Kint ajtónyilás, ajtócsapás, néhány halk szó)_.
Az inas: Nagyságos ur, a kisasszony van itt.
A nagyságos ur: Jó. Ereszd be gyorsan. És máskor ne ülj a füleden, ha csengetnek.
Az inas: Igenis. _(Kimegy és kinyitja az ajtót a kisasszony előtt.)_
A kisasszony _(kalapban, kabátban, szerényen)_: Jó estét.
A nagyságos ur _(a nyakkendőjével bajlódik, hátraszól)_: Jó estét, kislány. Csakhogy eljössz már egyszer megint.
A kisasszony _(elfogultan)_: Nem is tudom, kellek-e még magának.
A nagyságos ur: Hogyne kellenél. Különösen, ha ilyen régen nem voltál nálam. Már azt hittem, hűtlen lettél hozzám.
A kisasszony: Ó, hogy gondolhat ilyent…
A nagyságos ur: Azt hittem, találkoztál egy szép fiatal emberrel, megszeretett, megszeretted…
A kisasszony _(kissé bánatosan)_: Nem szeretek én senki mást, csak magát.
A nagyságos ur _(elkészült a nyakkendőjével, hátrafordul)_: Igazán? _(Odamegy hozzá.)_ Bizonyos ez?
A kisasszony: Bizonyos.
A nagyságos ur _(megöleli)_: Kedves, meleg kis macskám. Kislány!… Kedves kislányom… Vesd le szépen a kalapodat és a kabátodat. Milyen régen nem voltál már nálam… Egy hete… nyolc napja, tiz napja…
A kisasszony: Nem is tudja, mióta nem voltam itt. Nem hiányzom én már magának. Azelőtt már a harmadik napon eljött volna értem az üzletbe. Most nem is tudja, mióta nem voltam itt. Megunt már maga engem. Tudtam, hogy igy lesz. Egyszer csak megun. Nem hiányzom én már magának.
A nagyságos ur: No, no… Szomoru kislányom… Hogyne hiányoznál nekem.
A kisasszony: Magának annyi asszonynyal van dolga… Magának van… annyi asszony van magának, amennyi kell… Meg lány… Meg az a sok szép szinésznő. Láttam a mult héten egygyel… egy orfeumi énekesnővel…
A nagyságos ur: Egy sincs ilyen kedves, finom, meleg, puha kis macska, mint te vagy. Le a kalappal. Le a kabáttal.
A kisasszony _(leteszi a kalapját)_: Nem is maradhatok itt. Csak egy félórát.
A nagyságos ur: Miért?
A kisasszony _(durcásan)_: Mert nem akartam itt maradni. Magának ugyse kellek. Otthon csak annyit mondtam, hogy később megyek haza az üzletből, mert sok a dolog. És ez igaz is.
A nagyságos ur: Hát holnap majd azt fogod mondani: olyan későn lett az üzletben, hogy már megint nem mehettél haza. És a barátnődnél aludtál. Ez nem lesz igaz, de annál kellemesebb lesz. Igen? Jó? Le a kabáttal.
A kisasszony: Nem. Nem. Nem maradhatok itt. _(Leveti a kabátját.)_ Borzasztó ez is, mindig igy hazudni. Borzasztó, amit én csinálok. Mi lesz én velem! Borzasztó, mit művelek.
A nagyságos ur _(megöleli és egy-egy csók között mondja)_: Borzasztó, amit müvelsz. _(Csók.)_ Borzasztó, hogy mi lesz veled. _(Csók.)_
A kisasszony _(kibontakozik az ölelésből)_: Hiszen maga nem is marad itthon. Elmegy. Hát én minek maradjak itt akkor…
A nagyságos ur _(felveszi a frakkját)_: Kislány, ide hallgass. Én most leszaladok a borbélyhoz, hamar elkészülök nála. Marci azalatt megterit itt. Feljövök. Együtt megvacsorázunk. Azután elmegyek… mondjuk egy… legfeljebb két órára. Te itt olvasgatsz egy kicsit… a könyvek között találsz egy pár gyönyörü detektivregényt… cigarettázhatsz is egy kicsit, azután _(mozdulat a hálószoba felé)_ bent szépen lefekszel; ha kedved van rá, elalszol, ha nem, akkor megvársz, én legkésőbb tiz órakor itthon vagyok és… _(magához szoritja)_.
A kisasszony: Istenem…
A nagyságos ur: Istenem, milyen borzasztó. _(Csók.)_ Milyen szörnyü módon borzasztó. _(Csók.)_
A kisasszony: Én egyedül maradjak itt az egész lakásban?
A nagyságos ur: Hát csak nem félsz? Hányszor voltál már itt…
A kisasszony: De még sohasem voltam egyedül.
A nagyságos ur: Ne félj. Most sem esik bajod. Szép csendesen elalszol a nagy ágyban, és majd én költelek fel. _(A csengőhöz megy, megnyomja a gombját.)_
Az inas: Parancs?
A nagyságos ur: Marci, terits meg itt gyorsan. Mire feljövök, meglegyen. A kisasszony velem vacsorázik.
Az inas: Igenis nagyságos ur.
A nagyságos ur: Szervusz kislány. Viszontlátásra.
A kisasszony: Viszontlátásra.
A nagyságos ur _(elmegy)_.
Az inas _(a szomszéd szoba szekrényéből abroszt, tányérokat, evőeszközöket szed ki. Az abroszt ráteriti a középen álló asztalra. Nagyon lassan terit, időről-időre egy-egy oldalpillantást vet a kisasszonyra)_.
A kisasszony _(zavarodottan áll meg az ajtónál, ahová a nagyságos urat elkisérte, azután a nagy könyvszekrényhez támaszkodik, azután leül egy karosszékbe)_.
Az inas _(a torkát köszörüli)_: Hm! Hm!… A kisasszonynak… régen nem tetszett már nálunk… lenni…
A kisasszony _(buzgón, zavarodottan, előzékenyen)_: Igen. Már régen nem voltam itt… Marci ur…
Az inas _(buzgón terit)_: Én nagyon sajnáltam, hogy már olyan régen nem tetszett itt lenni.
A kisasszony: Hogy… nem voltam itt… azt sajnálta… Marci ur?
Az inas: Igen.
A kisasszony: És miért sajnálta, ha szabad kérdeznem, Marci ur?
Az inas _(nagyon buzgón terit)_: Csak ugy.
A kisasszony _(kissé csalódottan)_: Csak ugy?
Az inas: No nem csak ugy. _(Abbahagyja a teritést, felnéz.)_ Ha meg nem sértem vele, hát azért, mert nekem nagyon tetszik a kisasszony.
A kisasszony _(szeliden)_: Azért Marci ur?
Az inas: Azért, mert nekem nagyon tetszik. Isten uccse… Az én gusztusom a kisasszony.
A kisasszony _(szemérmesen)_: A maga gusztusa, Marci ur?
Az inas: Abizony. De ne tessék azt gondolni, mintha nekem hiányosságom volna asszonynépben.
A kisasszony _(sietve)_: Én nem gondolom azt, Marci ur.
Az inas: Van nekem annyi, amennyi kell. Minden ujamra kettő. Ha füttyentek egyet, már jönnek. Ha csak füttyentek…
A kisasszony _(tisztelettel)_: Ha csak füttyent, Marci ur?
Az inas: Ha csak füttyentek, kisasszony. _(A bajuszát pödri.)_ Sok lány sirat engem már. Meg sok asszonynak az ura, ha tudná… volna ám háboru.
A kisasszony _(naivul)_: Volna?
Az inas: Volna bizony. Csak azért mondom ezt, hogy én ámbár parasztlegény voltam… az apám számadó juhász volt Csetneken a nagyságos ur birtokán… hát azért ne tessék azt hinni, hogy én valami utolsó legény vagyok.
A kisasszony _(buzgón)_: Én nem hiszem azt, Marci ur, dehogy hiszem én azt.
_(Csend.)_
Az inas _(tovabb terit. Zavarban van)_.
A kisasszony _(a kezét nézegeti. Még zavarodottabb)_.
Az inas: Hát ez készen volna… Nemsokára itt lesz a nagyságos ur is… Vele tetszik vacsorázni…
A kisasszony: Igen Marci ur.
Az inas _(megáll az asztal mellett, nem tudja, mihez fogjon)_: Jó ember a nagyságos ur…
A kisasszony: Nagyon jó ember.
Az inas: Jó a kisasszonyhoz is…
A kisasszony: Igen. Hozzám is nagyon jó.
Az inas: Engem is igen kedvel. Tudja-e kisasszony, mit igért nekem.
A kisasszony: Mit Marci ur?
Az inas: Azt igérte, hogy ha majd egyszer elmenne a kedvem a legyeskedéstől a mások felesége körül, és ha kedvem támadna a rendes életre, és ha megházasodnám, hát vagy adna nekem egy kis bérletet Csetneken, vagy megtenne itt a házban házmesternek. Ezt igérte. Ha megigérte, meg is tartja.
A kisasszony: Megtartja. Hogyne. Bizonyosan megtartja.
Az inas _(megfontoltan)_: Nem lesz rossz dolga annak, aki az én feleségem lesz.
A kisasszony: Nem Marci ur.
Az inas: Én a tenyeremen hordom majd. Jó dolga lesz annak az asszonynak.
A kisasszony: Bizony jó, Marci ur.
_(Hallgatás)_.
Az inas: Hát én már megteritettem… Kimehetek.
A kisasszony _(hirtelen)_: Ne menjen még Marci ur.
Az inas _(kicsit kényesen)_: Talán terhére is vagyok a kisasszonynak.
A kisasszony: Nem Marci ur, egy cseppet sem. _(Habozik.)_ Tudja Marci ur, hogy én is falusi lány vagyok.
Az inas: A kisasszony?
A kisasszony: Én. Kisbiró volt az apám Pélyen, Borsodmegyében. Ugy jött fel ide portásnak a gyárba, ahol most van. Mezitláb jártam én még az első iskolába.
Az inas _(ujjongva)_: Mezitláb? _(Egy lépést tesz előre.)_ Ejnye, hogy a mosolygó Szüz Mária áldja meg, de örülök neki. Hát a kisasszony is – ha meg nem sértem – parasztlány volt?
A kisasszony: Bizony, parasztlány voltam én is.
Az inas: Aztán, hogy lett itt…?
A kisasszony: Tudja, Marci ur, itt Pesten aztán cipőt kellett huzni, ugy kellett az iskolába járni. Aztán az apám kalaposboltba adott, aztán mamzell lettem…
Az inas _(alig bir magával)_: Ejnye, azt a ragyogó ünnepnapi égboltozatát, de örülök.
A kisasszony: Aztán egyszer, mikor az üzletből hazamentem, megismerkedtem a nagyságos urral.
Az inas _(megáll az előnyomulásban és a lelkesedésben. Kissé leforrázódott.)_
A kisasszony _(észreveszi a rossz hatást, feláll)_: Tudja-e Marci ur, hogy a nagyságos ur engem ki akart venni az üzletből?
Az inas _(nem az előbbi kedvvel)_: Ki akarta venni?
A kisasszony: Igen. Lakást akart nekem venni. Hogy majd ő tart el engem. De én nem akartam.
Az inas _(még mindig kissé komoran)_: Nem akarta?
A kisasszony: Nem. Nem én. Nem nekem való az. Tisztességes lány vagyok én. Dolgozni akarok én. Nem nekem való az… A nagyságos ur pénzt is akart nekem adni… De én sohasem fogadtam el…
Az inas: Miért nem?
A kisasszony: Nem… Nem fogadtam el… És tudja-e Marci ur, mit mond nekem mindig a nagyságos ur?
Az inas _(kissé már barátságosabban)_: Mit kisasszony?
A kisasszony: Azt mondja: »Kislány, ha egyszer itt akarsz majd hagyni vagy ha férjhez akarsz menni egy derék, becsületes emberhez, akkor az egész pénzt megkapod tőlem… egyösszegben… hozománynak…«
Az inas: Azt mondja?
A kisasszony: Azt.
Az inas _(megfontoltan)_: Ha mondja, meg is tartja.
A kisasszony: Meg.
Az inas _(habozva)_: Soká elmaradt… Mindjárt itt is lehet…
A kisasszony _(nyomatékosan)_: Igen. Mindjárt itt lehet.
Az inas _(még mindig habozik)_.
A kisasszony _(véget akar vetni a habozásnak, döntő cselekedetre akarja birni)_: Tudja-e, Marci ur, hogy én már nem is akartam idejönni?
Az inas: Nem akart? Miért?
A kisasszony _(egy hirtelen fordulattal, lágyan)_: Sajnálta volna, ha soha többet nem jöttem volna ide?
Az inas: Bizony, nagyon sajnáltam volna. De miért ne jött volna a kisasszony?
A kisasszony: Azért… mert nagyon jó ember a nagyságos ur, de én azt gondoltam… mégse nekem való dolog ez… Ugy is vége lett volna már hamar… És nem való ez egy szegény lánynak… Nekem magamhoz való ember kell…
Az inas: A bizony. Egy derék, szorgalmas, becsületes ember kellene a kisasszonynak.
A kisasszony: Igen. Egy derék, szorgalmas, becsületes ember, aki…
Az inas: Aki szeretné. Megbecsülné…
A kisasszony: Aki szeretne. Megbecsülne. És aki…
Az inas: És aki azután el is venné feleségül.
A kisasszony _(lesütött szemmel)_: Aki azután…
_(Nagy hallgatás)_.
Az inas _(összeszedi magát)_: Én már régen akartam a kisasszonynyal beszélni. Már régen lestem, hogy beszélhessek egyszer a kisasszonynyal.