Part 16

Tehát Jenőke… igen, igen… köszönöm… már vége!… Tehát: a fiam. Egyetlen gyerek, a házasságunk első évében született. Azóta a feleségem nem akart… De hát ez nem tartozik ide. Én huszonöt éves koromban házasodtam meg. Nagyon fiatal kor, azt tetszik mondani? De tetszik látni, éppen ez az, amit mondok: hogy rendes, derék, jó ember voltam, – én nem akartam ugy élni, mint a mai fiatalemberek. És amikor egy leányba szerelmes lettem, azt el is vettem. Pedig szegény leány volt. Nem mondom: urileány, de olyan »fent az ernyő, nincsen kas« uraság volt az. Az apja táblabiró, de a mészárosszámlát elsején nem tudták kifizetni. Szóval: én elvettem. Mondhatom, apja, anyja boldog volt, nemcsak ő. Jó partie voltam én már akkor is, – nem dicsekvésből mondom, de ugy van. Ki vette volna el, ha én nem? Ki van manapság olyan becsületes ember, hogy pénz nélkül is elvesz egy uri leányt? Kérem, az igények egyre nőnek…

Igen, igen, – rátérek a tárgyra. Elvettem. Nagyon szerettem. Akkor ő is szeretett engem. Talán azután is, azóta is, mindig, hanem… hiszen éppen erről van szó. Én nagyon szerettem és az ölébe raktam volna a világ minden kincsét. Dolgoztam – már igy szokás mondani – mint az állat. Nem eredménytelenül, azt nyugodtan állithatom, ugy-e? Jó módban éltünk, a feleségemnek megvolt mindene, amit kivánt. Amit csak kivánt. Pedig sok mindent kivánt. Szép lakás, sok szép ruha, drága nyaralás… Megvolt minden. Én boldog voltam, hogy adhattam neki. Egy régi barátom egyszer azt mondta, hogy mit dolgozom agyon magamat, legyen egy kicsit szerényebb az asszony. Én kinevettem. Azért beszél igy, gondoltam, mert csunya asszony a felesége. Ha olyan szép volna, mint az enyém! Mert szép asszony volt, azt meg kell adni, ugy-e, ügyvéd ur?

Igen, igen, – hát én csak neki éltem, meg a kis fiunak, Jenőkének. Ő is szerette Jenőkét, nem lehet mondani, hogy ne szerette volna. De az ő szeretete valahogy olyan különös szeretet volt, hogy mondjam? Olyan hüvös, olyan tartózkodó szeretet. Engem is igy szeretett. Olyan… igen, olyan hüvösen, olyan tartózkodóan. Olyan… Olyan felsőbbségesen, olyan leereszkedően. Legalább igy éreztem akkor, amikor még csak azt hittem, hogy szeret. Vagy talán csakugyan szeretett mindvégig… de a maga módja szerint?… Lehetséges az, hogy egy asszony megcsalja az urát és mégis szeresse? Mert hiszen soha egy rossz szó köztünk nem esett…

Persze, persze, bocsánatot kérek, most nem erről van szó. Folytatom. Az tehát hamar feltünt nekem, hogy a szeretete egészen különös fajtáju. De belenyugodtam. Ilyen, hát ilyen. Szép asszony, nem lehet ettől azt kivánni, hogy olyan legyen mint egy szolgáló, vagy mint egy kokott. Ugy-e, kérem, ebben igazam van?… Tehát, én bele is nyugodtam ebbe és minthogy őt a társadalmi kötelezettségei nagyon elfoglalták, Jenőkét ugyszólván én neveltem. Mondhatom: sok örömem volt benne. Kérem, az a kis fiu olyan értelmes, jól nevelt, okos, szerény gyerek. Elbámulna, ügyvéd ur, ha zongorázni hallaná. Vagy franciául beszélni… Okos, szerény, csendes kis fiu. És szép; apai tulzás nélkül mondhatom, hogy szép. Tessék a fotografiája, itt hordom a medaillonban, hogy mindig velem legyen… Ugy-e, nagyon szép, ámbár rám hasonlit. Gyerekkoromban egészen ilyen voltam. És hiszen – be lehet vallani – engem sem tartottak soha rut embernek; legénykoromban szép fiuszámba mentem… Volt egy esetem…

Igen, igen, rátérek a dologra. Tehát Jenőkét én neveltem és különösen amióta nagyobbacska, azóta mindig az én szárnyaim alatt van. Az anyját nagyon lefoglalták a társadalmi kötelezettségei – hiszen ezt már mondottam – és a kis fiu mindig velem járt sétálni, játszani, tornaórára, uszodába, ahová már az ilyen kis fiut el lehet vinni. Az utolsó két évben különösen sokat voltunk egyedül, mert az anyját – hiszen mondtam, mert igy mondtuk akkor – nagyon lefoglalták társadalmi kötelezettségei. Sokat voltunk egyedül és nekem nagy gyönyörüségem volt Jenőkében. Kérem, az ember azt hiszi, hogy ha egy kis fiu okos, jól nevelt, csinos, szerény, jószivü, akkor megvan minden tulajdonsága, amelyre szüksége lesz az életben. Azután jön egy perc, amikor az ember látja…

Igen, igen, rátérek az esetre. Hiszen éppen _annak_ a napnak a történetét akarom elmondani. Ünnepnap volt, ma egy hete… vagy nem; hat napja… mégis egy hete… de hiszen az mindegy. Tehát ünnepnap volt; későn keltünk, én délben el akartam az asszonynyal menni a korzóra, de ő azt mondta, hogy társadalmi kötelezettségei vannak és egyedül ment el. Én olvastam a lapot, Jenőke játszogatott, – olyan csendesen el tud játszani az a kis fiu órák hosszat… pedig már tizenkét éves – az asszony ebédre hazajött, nem vettem észre rajta semmi különöset. Ebéd után szivarra gyujtottam, le akartam feküdni egy kicsit, de ő akkor ezt mondja: »Nem viszed el Jenőkét?« »Hová?« – kérdezem én. »A szigetre«, – mondja ő – »olyan rég nem volt friss levegőn«. Igaz, mondom én erre és bár szerettem volna aludni egyet, felöltöztetem Jenőkét, megfogom a kezét és viszem a szigetre.

Utközben vettem még egy lapot, a szigeten leültem és elkezdtem olvasni. Jenőkének tudniillik ott voltak a rendes játszótársai: a Péteri Sárika (az orvosnak, a Mária-kórház igazgatójának a leánya), meg a Wigand Gyuri (a pléhlemezgyáros fia, a Wigand és Fényes Wigandjának). A három gyerek játszik, én ülök, szivarozom, olvasok. Mulik az idő.

Egyszerre csak a közelembe kerül a három gyerek. Ők nem látnak engem a bokroktól, én nem látom őket. De hallom minden szavukat. Jenőke beszél. Vonakodik valamitől. »Nem, nem«, – mondja – »ez unalmas játék«. »Ne beszélj«, – feleli rá Gyuri – »ez a legjobb játék. Igy akarsz nagy fiu lenni?« »Nem, nem«, – mondja Jenőke – »majd megint csak állok és állok egy félórahosszat és hiába állok.« – »Te vagy az őr«, – mondja neki a Wigand Gyuri – »te vigyázol rá, mikor jönnek az indiánok. Ugy-e, Sári?« Erre megszólal a kisleány is. »Igen, Jenőke«, – mondja és megsimogatja Jenőkét – »neked itt kell állnod és el nem szabad mozdulnod, mig a kapitány azt nem mondja, hogy már lehet«.

Jenőke erre rögtön belenyugszik a dologba. Megáll a világos, napsütéses pázsiton, nekiveti a hátát egy fának és komolyan néz bele az erdőbe. Becsületes, hűséges, őrtálló kis katona! A másik kettő megfordul, elkezd szaladni és egy vihogással eltünik. Ejnye, de ostoba játék ez – gondoltam magamban. Már ugyis felálltam és megnéztem az én becsületes kis katonámat; most megnézem, mit csinál az a másik kettő. Mit vihogtak azok?… Lassan utánuk lopódzom a bokrok mellett. Nem kell messzire mennem, a legközelebbi fordulónál már hallom a hangjukat. És amint most egyre közelebb és közelebb lopódzom hozzájuk, a hangjuktól egyszerre őrületesen dobogni kezd a szivem, borzasztó félelmet érzek és a lábam alig akar vinni. Micsoda hangok ezek!… Két gyereknek a hangja!… Odaérek hozzájuk és a bokrokon át benézek a rejtekhelyükre. A szivem eláll. Ott ül a két gyerek és csókolózik. A Gyuri csókolja a Sárit és a Sári csókoltatja magát. Mosolyogva, kényesen, a fejét elforgatva, néha… és néha vissza is csókolja a Gyurit. És én kimeredt szemmel nézem őket… Higyje el, ügyvéd ur, hogy csak a jó Isten mentette meg akkor annak a két gyereknek az életét; soha olyan közel az a két gyerek – ha még addig él is – nem lesz ahhoz, hogy valaki véres rongyhalmazzá tapossa őket…

Hogy ártatlan csókok voltak azok? Gyerekcsókok, testvéri csókok? Persze, hogy azok. De az én fiamat csalták meg vele, az én fiamat, szegény hűséges, őrtálló kis katonámat, aki becsületesen vár ott az erdőben, aki őrségre állott ennek a lánynak, ennek a gyerekbestiának egyetlen szavára, aki el nem mozdulna onnan…

Hogy nem csalták meg őt? De igen. Ez az első szavukból kiderült. Ez adta meg a csókjaik becstelen örömét. Szennyes gyerekcsókok! – boldog Isten, hát ilyen is van? Annak örültek, hogy Jenőkét otthagyták, hogy becsapták, hogy nem mozdul el onnan, ahová állitották. Máskor is ezt szokták tenni; kipróbált dolog volt; biztonságban érezték magukat… A becstelenek.

Ez mentette meg őket. Visszafordultam. Rohantam Jenőkéhez. Mit adtam volna érte, ha nem találom ott! Ha megunja a várást! Ha elmozdul a helyéről! Türelmetlenkedik, bosszankodik, gyanakszik… De nem! Ott állt, nekivetve a hátát a fának, belekémlelve az erdőbe, hűségesen várva az indiánokat; szegény, becsületes, kötelességtudó, megcsalt kis katonám…

Megálltam. Néztem. Vártam, mikor unja meg. És amint ott álltam, vártam, és néztem a fiamat, egyszerre megláttam benne magamat, megláttam benne az én életemet, az egész fajtám életét, az apám életét és megláttam az ő jövendő életét is.

Az apám… Nagyon szeretem az apámat és ezért nem szerettem soha a multjára gondolni. Nem szerettem a multjára gondolni… mert… azért is, mert az anyjáról ne gondoljon soha rosszat az ember. De ott, amikor a fiamat, szegény megcsalt kis Jenőkémet néztem, akkor egyszerre eszembe jutott, hogy az apám… az apám mindig jó ember volt. És az anyám… nem volt méltó a jóságára. Rossz asszony volt, ha az apám nem is tudta. És az öcsém. Milyen derék, jó ember! – A felesége nem jó asszony. És én…

Végiggondoltam a házasságunk tizenhárom évét. Én csak ezért az asszonyért éltem. És ő? Életemben most először kérdeztem meg magamtól, lehet-e, hogy egy asszonyt a társadalmi kötelezettségei igy távoltartsanak a családjától? Nem, én soha sem voltam gyanakvó ember. De most eszembe jutott egy férfi, azután megint egy és megint egy… amint sorban föltüntek az életünkben és amint ismét letüntek. Nem voltak nálam különbek, esküszöm, hogy nem voltak nálam különbek. De hát különb-e ez a Wigand-gyerek, ez a szeplős, neveletlen gazfickó, az én szép, okos, jólnevelt fiamnál? Nem különb nála és mégis…

Sokáig tartott, amig ezt mind végiggondoltam. Nehezen, ő, nagyon nehezen születtek meg ezek a gondolatok a fejemben; nem szoktam én soha hozzá az ilyen bizalmatlansághoz, az ilyen pesszimizmushoz. És még ezek a gondolatok sem vittek volna rá, hogy valami rosszat tegyek, ha nem jön vissza az a két becstelen gyerek.

Kiélvezték a csalásukat; jó félórája volt, hogy elmentek; most vihogva, vágtatva jöttek vissza. Jenőke elmozdulhatott a posztjáról. Jenőke elégedetlen volt. De ekkor Sári – a gyalázatos asszony! – megsimogatta az arcát és ezt mondta neki: »Nagyon jól őrködtél, Jenőke«. És ekkor a Jenőke arca földerült… és legközelebb ujra őrködik… és ujra megcsalják… egész életében megcsalják…

És ekkor nem birtam már magammal. Ekkor nem tudtam már, mit teszek. Rohanni kezdtem. Rohanva értem haza; bezörgettem a lakásba; a cselédek nem voltak otthon, az asszony elküldte őket. Dörömböltem és az asszony csakugyan otthon volt és ott volt vele az a férfi is, akire gondoltam. Az asszony otthon volt, oda merte hozni azt a férfit, ugy bizott benne, hogy nem mozdulok el az őrhelyemről. De elmozdultam. A férfi elmenekült. Az asszonyt megfojtottam. A saját kezemmel, ezzel a két kezemmel fojtottam meg… de hiszen ezt már tudja, ügyvéd ur…

Megbánást? Nem, nem mondhatom… Csak akkor, ha arra gondolok, hogy hiszen talán nem is őt kellett volna… Hogy Jenőkéről azért nem forditottam el ezt a sorsot… a mi sorsunkat… az apámét, a testvéremét, az enyémet… ha erre gondolok, akkor néha ugy érzem, hogy Jenőkét kellett volna megfognom és őt kellett volna… Ó, csak azt ne gondolja, kérem, hogy őrült vagyok. Csak azon a cimen ne akarjon fölmentetni, hogy majd szanatóriumba dugnak. Nem megyek! Én nagyon világosan és logikusan gondolkozom, különösen most, hogy napok óta gyötröm magamat vele. A mi sorsunk titka, ennek a családi átoknak a titka nem is titok. Jó emberek vagyunk, gyenge emberek vagyunk és mind rossz asszonyokba leszünk szerelmesek. Erősakaratu, rossz asszonyokba. Megcsalnak bennünket. Nemzedékről, nemzedékre; visszafelé: tiz, ötven, száz ősön át. Nem irtózatos gondolat ez? Mi vagyunk azok, a kiknek az a hivatásunk, hogy örök időkre a megcsalt férjeket szolgáltassuk az emberiségnek. Nevetséges, mi?… Rettenetes!… Én fellázadtam ez ellen a hivatás ellen és ez az én lázadásom, ez a véráldozat talán fölmenti a fajtámat, – ezt az átkozott középtermetü fajtát – az átok alól. És én a fiamat már keménynek, kegyetlennek, irgalmatlannak nevelem majd. Ez az a munka, amely rám vár. Rátaposni az asszonyra! Ura lenni, nem szolgája!… Mert ha azt gondolom, hogy a Jenőke sorsa mégis csak az lenne, hogy megcsalják, ha ezt örökölte volna tőlem, akkor inkább őt fognám torkon… őt szabaditanám meg ettől a nyomorult élettől, amelyet tőlem kapott… Bocsásson meg, nem birok magammal, ha a Jenőke élete jut eszembe; látom őt, amint ott áll a fa mellett… és ölni akarok… És zokogok… szegény… szegény… kis… katonám!…

A LÁZ

– _Egy iró feljegyzéseiből_ –

_»ÖCSÉMURAM!«_

Tifusz. Negyvenfokos láz. Elveszve fetrengek a forró ágyban. A lepedő minden ránca süt és horzsol; vagy belesülyedek egy lángoló folyóba, amelyben hiába kapkodok segitségért, vagy izzó kősziklán vergődöm. Aludni akarok. Kétségbeesve kapaszkodom bele az álomba; a láz süket álmát akarom; aludni akarok, aludni, aludni, aludni.

Nem lehet. A párna áttüzesedett a fejem alatt, forró lángok lövelnek ki belőle, a fülem ugy fáj, mintha perzselődnék. Nem lehet aludni. Hát akkor mit? Most mit, szent Isten, mit? Gondolkozom; erőltetem az agyamat; rettenetes erőfeszitéssel gondolkozom. Most mit, most mit? A kábult álomba hirtelen belevillan az egyszerü, boldog, diadalmas gondolat: meg kell fordulni, a jobboldalamról át kell fordulnom a balra, a párnának ezt az izzó jobb sarkát itt kell hagynom és fel kell keresnem a bal sarkot.

Még várok. Epekedve gondolok a hüvös bal sarokra, de még nem tudok a zúgó, tompa, mély álomtól elszakadni. A fejem alatt azonban süvitve csap ki a tüz a párnából, a fülem sziszegve perzselődik, a lángok elboritják a hajamat, nem lehet itt maradni, nem lehet, nem lehet, nem lehet…

Kitépem magamat az álomból, a gondolatból elhatározás lett, az elhatározásból még abban a pillanatban tett, egyetlen rándulással átdobom magamat a baloldalamra, belefurom a fejemet a párnába… Hüvösség! Hüvösség! Álom!

… Hányszor ismétlődik ez meg velem egy napon? Huszszor, harmincszor, negyvenszer? Nem tudom. Nekem nincsenek most napok és éjszakák, csak forróság és hüvösség van. A jobboldalamon szeretek feküdni, de az vált meg, az nyugtat meg, az ad pihenést és enyhülést, ha átdobom magamat a baloldalamra.

A párnám bal sarka, a bal szöglete… Amint ujra meg ujra hozzá menekülök, huszszor, harmincszor, ötvenszer egy nap, lassanként valami karaktert kap ez a bal sarok. Előbb bizonytalan, elmosódó; azután kialakul, formálódik és egyszerre megvan.

_Urambátyám-karaktere_ van. Vállveregetés, bizalmas jóindulat, dörmögő hang. Amint ezentul eszembe villan, hogy át kellene menekülni a baloldalra, a bal sarokhoz, _hozzá_, amint már könnyebben, megszokottabban, de még mindig fájó erőlködéssel elszakitom magamat az álomtól, amint egy rándulással átvetem magamat a baloldalamra, biztatóan, sürgetően, jóindulatu követelődzéssel _megszólal_ a hangja:

– Gyerünk csak, öcsémuram, gyerünk csak…

… A lázam nő. Süket álmomban rángatódzik a kezem és eltorzul az arcom; a tifusz tipikus rángatódzásai ezek. Álmomban grimaszokat vágok. Mulatságos lehet. Itt az ágyam mellett könnyes szemmel nézi valaki. Én minderről nem tudok semmit. A lázam nő, elveszve fetrengek a forró ágyban és üdülést, gondolatot, hangot, életet csak a bal sarok jelent a számomra. Urambátyám! Nincs más. Nem hallok mást. Ez minden, ez maradt az élet:

– Gyerünk csak, öcsémuram, gyerünk csak.

_TEMETKEZÉS_

… A paplanom körül, az ágy végében néha egy rut, pici öregasszony táncol. Körülsuhanja a paplan szegélyét, azután táncol; erőlködöm, hogy jobban lássam, de nem tudom látni. Nem nyugtalanit. Nem bánom. Aludni akarok.

Egyszer valaki megrángatja a párnámat. Felébredek. Ki volt az? Arasznyira tőlem áll a másik ágy, amelyen vizes lepedőkbe szoktak csavargatni. Onnan nyult át valaki. Ujra megrángatják a párnámat kissé türelmetlenebbül. Ki az?

Az öreg asszony. Pici. Rut. Nagyon rut. A párnán ül az ágy fejénél, hosszu, ráncos kezével onnan nyult át hozzám. Még egyszer megrántja a párnámat türelmetlenül. Kiváncsian fordulok szembe vele. Előrehajol, az arcomba vigyorog, azután hosszu, ráncos kezével lemutat a földre:

– Odanézzen.

Odanézek. Az ágy ekkor eltünik, az öreg asszony eltünik, a padló megnyilt, zöldelő fákat látok és napfényben csillogó folyót…

Mi ez? Nem a Körös ez? Milyen város ez? Nem a kedves Nagyvárad ez?… A Körös partján van egy elvadult telek, rajta egy omladozó ház; az elvadult telek mellett egy másik ház. Egy fiatal ujságiró a lakója. Ki az a fiatal ujságiró? Én vagyok? Más? Nem tudom.

… Az ujságiró éjszaka jár haza. Éjszakánkint a ház udvarán egy suhanó alakot lát néha; az udvaron óvatosan, lopózkodva végigsurran éjszakánkint egy élő lény. Egy ember… egy asszony. Az elvadult telek felé megy, vagy felőle jön. Az ujságiró figyeli. Egyszer összeszedi a bátorságát, ráles és karon ragadja. Asszony. Öreg. Szegényes ruháju. Ájuldozik.

Az ujságiró magához tériti, kivallatja. Az asszony vall. Ő most szegény cseléd. De ő Biharmegye legrégibb és legnagyobb nemzetségének az utolsó sarjadéka. Valaha a vármegye harmadrésze volt az övék. Mind elmult, mind elveszett. Ő cselédsorba sülyedt, idekerült ennek az elvadult teleknek a szomszédságába; ez a telek is az ő nemzetségéé volt. Most ő már megöregedett, készül a halálra, a családja ősi földjén akar nyugodni, az ősi földből itt van ez a telek, ott készit Ő most magának – éjszakánként dolgozik rajta – pihenőt, alvóhelyet, ravatalt, kriptát…

Az ujságiró nem hiszi. Hát jöjjön és nézze meg. Átmennek az udvaron, be az elvadult telekre, bozótok között le a Körös felé. Pincenyilás. Le kell menni. Az ujságiró megborzong, de szégyel visszatérni. Az asszony lámpást gyujt. Lebotorkálnak egy rozzant falépcsőn. A hajnal tompán beszürődő, ködös világosságában és a lámpás megtört fényében feltornyosul a didergő ujságiró előtt a világ legbizarrabb, legszebb, legszomorubb és legnevetségesebb látványa.

Egy ravatal. Egy halotti ágy. Takarók, leplek, emelvény, menyezet, fehér csipkék és fekete csipkék. És az egész ravatal, az egész nagyzoló, pompás halotti disz, az asztalosmunka és a csipkeszövés egy öreg cseléd kérges, szegény kezéből került ki. Rudak tartják a menyezetet, de a rudak alig vannak meggyalulva. Az ágy deszkáin meglátszik, hogy savanyuvizes ládákból feszegették ki őket. A csipke durva és az aranydisz kopott. Az egész pompa olyan, mint azoknak a szobroknak a pompája, amelyeket sötét börtönben láncra vert rabok mintáznak ki piszkos kenyérbélből. Az öreg cseléd szemében _ez_ az ősi nemzetséghez illő pompa, ilyen diszben kell az utolsó sarjnak megtérni az ősök földjére.

… Mi lesz azután? Mi legyen? Vége-e itt a dolognak, vagy folytatódjék még? Vonuljon-e vissza az öreg cseléd – mint a halálváró állat – a magacsinálta szegény pompába, ebbe a szomoru, nevetséges diszbe és halotti bucsuztatóját pap helyett mondja-e el könnyes szemekkel egy megindult fiatal legény, egy szabad szivü ember?

Mindegy. Meg kell irni. Téma.

Felnyitom a szememet. Az öreg asszony eltünt. Azóta, hogy a földre mutatott a kezével, két másodperc alig telt el, a két másodperc alatt láttam mindent, amit láttam. Meg vagyok lepetve. Mi történt? Gondolkoztam? Az agyvelőm – lázasan, akadozva, gyeplőtlenül rohanva – mégis működött? A tüzes forróság köde, amely a fejemet beburkolja, egy kicsit szikkad… Mi történt?

Óvatosan fölém hajol valaki, megnézi, alszom-e?

– Mi ujság? – kérdezem érdeklődés nélkül.

– A lázad csökken.

_A TIZEDIK MUZSA_

Éjszaka közepén kinyitom a szememet. Miféle fényesség ez? Az ágyamtól jó távol, a szoba legnagyobb szabad területén ismeretlen nő ül egy trónszéken. Ki ez a nő? És ez a trónszék hogyan került a szobámba? Ez a trónszék… hogyan… került…

Felkönyöklök. A nőt alulról jövő fény boritja el, mintha szinpadi világitásban ülne; nagy vakitó ezüstös sugárkévék reszketnek rajta, mintha szinpadi reflektorok öntenék rá. Ki ez a nő? A ruhája a leglágyabb redőkben leomló görög ruha; a haja mint a milói Vénuszé; a nyaka szabad: egy istennőnek a nyaka. A termete csupa szépség, a hátrahajlása csupa grácia. Csak az arca… az arca… milyen fájdalmas ez… az arca plebejus-arc… durva, kiálló pofacsontu, barna, mosogatólány-arc… Egy istennő; trónszékben ül; de a feje egy mosogatólányé. Királyian ül, de ezt a rut fejet félrehajtja és negédesen, rutul, otrombán, ostobán, megelégedetten, közömbösen mosolyog.

Rábámulok. Nem néz rám. Közömbösen mosolyog. Ki ez?… Egy másodpercig habozom, azután sietve, biztosan, készen felelek magamnak:

– Ez a tizedik muzsa. _A közömbösség muzsája_. A világnak a képe, amely nem törődik azzal, aki eltünt vagy elesett. Voltak barátaid, sokan voltak, akik szerettek, még többen, akik érdeklődést mutattak irántad, most mind nem törődnek veled. A világ tovább él, közömbösen mosolyog, amig te fekszel itt és várod a halált. Az élet, a világ: szép, nagy, felséges és fejedelmi, mint a muzsa, de a képében benne van ez a rut vonás, az arcán rajta van a közömbösség otromba mosolygása…

… A fényesség azután kialszik, lassan visszahanyatlom a párnámra, a trónszék eltünt. Hüvösség van és sötétség. Felnyitom a szememet.

Gondolkozom. Mi volt ez? A láz hová ragadta az álmomat? Miért érzékenyültem ugy el? Miért lettem szentimentális? Hiszen ez már nem is a láz becsületes fantaziálása. Hiszen szimbólumokat magyaráztam. Hiszen ez affektálás. Hazugság. Póz. Hiszen ez irodalom.

Gyógyulok.

A GYÓGYITÓ HALÁL

A professzor. – Az orvos. – A kis lány.

Az orvos: Tanár ur…

A professzor: Azért jöttem, tisztelt kollégám, hogy a kis lányt lássam.

Az orvos: El akartam vinni. Ugy volt, hogy holnap a rendelő órában… Abban állapodtunk meg…

A professzor: A rendelő óra olyan hajsza. Nincs rá idő, hogy az ember igazán foglalkozzék valakivel. És hogy azután egy-két nyugodt szót váltson. Legutóbb is… ugye…

Az orvos: Mennyire sajnálom. Ha tudtam volna… A kis lány most nincs itthon. Sétálni küldtem. Talán mégis elviszem holnap. Olyan nagy hálára vagyok kötelezve, tanár ur, hogy…

A professzor: Ha nincs itthon, megvárom.

Az orvos: Tanár ur…

A professzor: Érdekel. Tegnap óta sokszor gondoltam rá. Olyan szép kis lány…

Az orvos: Szép kis lány.

A professzor: Olyan okos, eleven, kedves gyerek. Nekem is van egy ilyen kis lányom. Ezért jöttem. És az ön iránt való szimpátiám és nagyrabecsülésem…

Az orvos: Tanár ur…

A professzor: Sajnálom, hogy önhöz olyan ritkán van szerencsénk. Sehol sem lehet látni. Nagyon visszavonult életet él.

Az orvos: Ami szabad időm van, azt a kis lányommal töltöm.

A professzor: Egyetlen gyerek?

Az orvos: Igen. Négy volt. Ez az egy maradt.

A professzor: Ugy látszik, a kis lány nagyon szereti önt.

Az orvos: Azt hiszem, szeret. Megpróbáltam, hogy az anyját is pótoljam. Nehéz feladat egy férfinak. De amennyire férfinak sikerülhet, azt hiszem, sikerült.

_(Hallgatás.)_

A professzor _(a kémlő-csészékre mutat, amelyek az asztalon állnak)_: Mivel foglalkozik most? A legutóbbi cikke nagyon érdekes volt. Uj szempontok…

Az orvos: Még mindig az a kérdés foglalkoztat. A meghalás. Az orvos mint haláltadó…

A professzor _(felemel egy barna üveget)_: Ez itt?

Az orvos: Morfium-keverék. Morfium dioninnal. Az eddigi kutatásaim szerint a legjobb, a legbiztosabb, a legnyugalmasabb… Csendes elalvás… Lágy elszunnyadás…

A professzor _(élénken)_: Én nem értek egyet az ön cikkével. Általában tagadom, hogy az orvosnak szabad volna ölnie. Soha, soha, soha nem szabad ölnünk. Az élet mindenféle formájában olyan becses, a leghalványabban, a leghitványabban élő lángja olyan kipótolhatatlanul, olyan visszahozhatatlanul drága, annyi örömlehetőséget nyujt a nyomorékok legnyomorékabbjainak is, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad ölnünk. Ki tudja, mit hoz a holnap! A tudományunk olyan véges… Még aki ma meg akar is halni, holnap talán sikoltva ragaszkodik az élethez. Az ölés jogával, az ölés lehetőségével akkor volna szabad élnünk, ha adni is tudnánk életet. Az élet szent…

Az orvos _(egy udvarias kézmozdulattal, egy csendes és keserü mosolylyal válaszol)_.

A professzor: Nem, tisztelt barátom, soha sem szabad ölnünk. Miért mosolyog ön?