Part 15
– Hiszen éppen ez a felháboritó. Ha csak kisérleteznék, ha csak szórakoznék, ha csak _ezt is meg akarná próbálni_, akkor jó volna. De hogy komolyan irónak tartja magát és hogy komolyan a pályájának nevezi az irodalmat, hogy meg akar élni belőle és hogy a talentum, sőt a genie jogait és kiváltságait reklamálja a maga számára, az türhetetlen, az megbizsergeti az embernek minden idegszálát, azt nem lehet elbirni.
– Meg fog élni – mondta Kálmán gőgösen.
– Meg fog élni, – válaszoltam – de nem az irodalomból. Hanem az apja pénzéből. Az irodalomban pedig lesz egy szánalmas, egy siralmas, egy nevetséges alak, aki mögött összemosolyognak az emberek, akit türnek, de lenéznek az irók, vagy akit egyszer csak nem is türnek már és akkor apritanak fel, amikor azt hiszi, hogy irigyelt és bámult mester.
– Te is irogattál!
– Igen, _irogattam_. De nem irtam. És idejekorán észrevettem, hogy vissza kell vonulnom, hogy itt van a helyem az ügyvédi irodában és hogy Anatole Francet olvasni sokkal nagyobb öröm, mint vizenyős műveket alkotni.
– Hát csakugyan olyan tehetségtelen?
– Hát te ezt most kérdezed? Hát te erről nem vagy meggyőződve? Hát nem látod a Vera kinos mosolygását, mikor néhány sorát elolvassa? Hát nem látod, hogyan csavargatja Ödön a bajuszát, mikor egy-egy _művét_ átnyujtja neki? Hát nincs szemed? Hát olvastál tőle valaha egy keményen megformált, egy erős, egy izmos, egy művészi sort? Hát olvastál tőle valaha valamit, amiben legalább a hibák lettek volna eredetiek? Hát nem dühöng-e mindenben, amit ir, a laposság, a lomposság, a tehetetlenség, a keserves kikeféltség? Az ellentéte mindennek, amit tehetségnek hivnak. Szánalmas másolás és nagyképü kapkodás minden sora. Csak a teljes tehetségtelenség, és az izlés és a művészi ösztön teljes hiánya lehet ilyen elbizakodottan bátor, mint az ő irásai. Hiszen soha egy percig sem vergődött, soha nem kinlódott; pedig még én is kinlódtam, aki sohasem voltam tehetség. De izlésem volt. Meg tudtam mérni az irói magasságokat. De neki még művészi ösztöne sincs, ami nekünk, a jóizlésü olvasóknak is megvan.
Kálmán gyáván szólott:
– Hátha megjön?
– Ó édes fiam!… Két embert semmi nem választhat el jobban egymástól, vastagabb falat két ember közé semmi sem vonhat, mint az izlés különbsége, mint a művészi ösztön, amely az egyikben nincs meg és a másikban megvan. Vannak emberek, akik sohasem fogják megérteni, hogy sorok és sorok, irók és irók között különbség van, hogy van az irodalomban krumplihámozás és van artisztikum. Ha van másvilág és Géza valamikor meghal és ott fent lesz és megtisztult elmével és mindent értő és sugárzó lélekkel onnan letekint… akkor talán… vagy még akkor sem fogja megérteni, mi az, ami nem volt abban, amit ő irt, hogy mi a tehetség és mi az, amit az irók most már egy kissé koptatott elnevezéssel artisztikumnak hivnak…
Kálmán vonogatta a vállát:
– Hát mit lehet akkor csinálni?
– Tudom, hogy hiábavaló, de én mégis megmondom neki. Könyörtelenül, kiméletlenül, brutálisan.
– De mikor tudod, hogy nem használ. És olyan jó fiu, olyan igazán nagyon jó fiu.
– Mégis megmondom; ezt nem lehet tűrni, az ember izlésének ezt a meggyötrését, ezt a kihivását, ezt a maltretirozását nem lehet eltűrni. Jó fiu. De nem bánom. Megmondom neki.
… Amikor ezt az utolsó szót haragosan, felhevülve és kiabálva kiejtettem, akkor valami rettenetes dolog történt. Az ebédlő ajtaja kinyilott és beesett rajta Géza. Az arca fehér volt. A homlokán verejtékcseppek látszottak és a haja izzadságtól nedvesen lógott a homlokába. A szeme kitágulva és könnyesen nézett rám, és az ajka remegett, mintha nem tudna belefogni abba, amit el akar mondani.
Kálmán felugrott. Ijedten néztünk rá.
– Hallgattam, – mondta Géza és csuklott, mintha a sirását nyelné le – hallgattam, mindent hallottam… Hát mondd… hát mondd…
Nem tudott tovább beszélni. Leült egy karosszékbe, az ajkát mozgatta, mintha a sirás akarna kitörni belőle.
Nem tudtam megszólalni. Álltam előtte és a kezemet emelgettem.
Fájt a szivem és rettenetesen szégyeltem magamat. Kinoztam az agyamat: mit mondjak, mit hazudjam, hogyan tagadjak le mindent, amit hallott. De hiszen lehetetlen, mondtam magamban. És a rémülettől és a szégyentől és a fájdalomtól reszketni kezdettek a lábaim és dideregtem.
*
Ekkor felébredtem. A párna be volt gyürve a fejem alá, az ujság ott hevert mellettem a földön. Körülnéztem és megdobbant örömemben a szivem. Ohó, hiszen csak álmodtam, álmodtam, álmodtam.
Boldogan nyujtózkodtam ki. A rémületet és a fájdalmat minden tagomban éreztem még, elállott a lélegzetem, ha arra gondoltam, ami majdnem _történt_. De most már nyugodtan és kényelmesen ásitoztam.
Azután kint csengettek. Kinyilott az ajtó és Géza jött be sugárzó arccal, a dicsőségtől mámoros szemmel, a gőgtől és a büszkeségtől részegen. Felugrottam. Kezet fogtam vele. Nem is vártam, mig szól; sietve, örömmel elragadtatva, boldogan és hálásan mondtam neki:
– Most olvastam a novelládat. Elsőrangu. Pompás. Erős, értékes, finom, művészi munka. El vagyok ragadtatva tőle…
VASUTON
– Szabadka felé beszállni…
Kimentem a perronra és sietni kezdtem hogy elébe vágjak annak az emberáradatnak, amely a harmadik osztályu váróterem felől hömpölygött a vonat felé. A vonat a harmadik sinpáron állott. Elértem; felugrottam egy kocsiba; elhelyezkedtem. Rajtam kivül csak egy hetykeorru, fekete bajuszos fiatalember volt a fülkében. Pepitanadrágot viselt és zöld nyakkendőt. Én az indulás irányában helyezkedtem el az ablak mellett, ő a másik oldalon az ajtó mellé telepedett le.
Meleg, nyári éjszaka volt, a fülke fülledt párákkal, gőzökkel és szagokkal volt tele, az ember ugy érezte, hogy a bársony és az ülés bőre tapad a piszoktól. Unalmas, utálatos, izzadságos meleg, kellemetlen éjszaka lesz. Miért utazom most? Miért nem vártam legalább a gyorsvonatra? Miért kellett általában eljönnöm otthonról, miért vannak az embernek kötelességei? Miért kell az életnek azt a legalacsonyabb és legostobább formáját élnem egy éjszakán át, amelyet egy vasuti utazás jelent? A feketebajuszost ezek a kérdések nyilván nem bántották. Jókedvüen és megelégedetten rendezkedett be éjszakára. Készült a gallérját legombolni.
Kint zugott a tömeg a harmadik osztályu kocsik felé, a szomszéd fülkék ajtait csapkodták, helykereső emberek tekintgettek be a mi szakaszunkba és kettő csakugyan be is jött hozzánk. Két asszony volt. Az egyik nagyon kövér, a másik nagyon sovány. A kövér hozott egy kézitáskát és támogatta a soványat. A sovány rendkivüli módon sovány volt, leaszott, elhervadt, elkinzott, elnyomorodott; a melle és a hasa tájékán azonban valószinütlen és hihetetlen módon megduzzadt, kidagadt a teste. A szeme bágyadt és megtörött, ijedt és lemondó pillantásokat vetett maga köré, az orra körül két fájdalmas és csüggedt vonás huzódott lefelé. Bejöttek hozzánk és a kövér értelmetlenül, kutatóan és kissé dacosan nézegetett körül, mint aki sejti, hogy nem jár jó helyen. A pepitanadrágos méltatlankodva nézett rájuk és ugy látszott, mindjárt kiküldi őket azzal, hogy ez itt első osztály, nekik nem itt a helyük.
A kövér asszony azonban leültette a soványat, elhelyezte, megtámogatta, azután hozzám fordult és tört németséggel kérdezte, hogy Szabadka felé megy-e ez a vonat.
– Igen, – feleltem neki, – Szabadka felé megy.
A kövér asszony erre leült, elhelyezkedett, párnát tett a sovány asszony feje alá, azután suttogó hangon és valami ismeretlen nyelven beszélni kezdett vele. Talán kinált neki valamit: vizet, gyümölcsöt, ennivalót. A sovány asszony bágyadtan rázta meg a fejét, azután nyögni kezdett, félrebillent a feje és a fénytelen, megtört szeméből könnyek szivárogtak ki. Mellettem ült. Túl rajta, az én oldalomon, az ajtó mellett, a pepitanadrágossal szemben ült a kövér asszony. Ijedten szóltam át hozzá:
– Mi az? Rosszul van ez a hölgy?
– Igen, – felelte a kövér asszony kissé konok, kissé dacos szomorusággal.
– Hát segiteni kell rajta valahogyan. Mi baja?
– Nem lehet rajta segiteni.
– Nem lehet? Legalább is külön fülke kellene a számára?
A kövér asszony fájdalmasan és dacosan vonogatta a vállát.
– Ez, ugy-e, ugyis első osztály? – kérdezte.
– Igen.
– Nekünk második osztályu jegyünk van. De sehol sincs hely. És a kalauzt nem lehet megtalálni.
– Hát mi baja voltaképpen ennek a hölgynek?
– Operálták.
– Operálták?
– Operálták.
Egy fejmozdulattal odamutatott a sovány asszony megduzzadt derekára. Az ott mind kötés és pólya. Megborzongtam.
– Mikor operálták?
– Négy napja.
– És eleresztették a kórházból?
– Dehogy eresztették. De nem lehetett vele birni.
Dacosan, konokul és fájdalmasan rángatta a vállát.
– Nem lehetett vele birni. Haza akart menni. Reggel vonatra kellett vele ülni.
– Reggel? Hát honnan jönnek?
– Bécsből. És itt lekéstünk a déli gyorsvonatról.
– Szent Isten… És ilyen állapotban…
Az asszony ujra konokul és fájdalmasan rángatta a vállát.
– Nem lehet vele birni.
– Hová mennek?
– Horvátországba.
– Hiszen akkor nem erre kell menniök.
– Lekéstünk a gyorsvonatról és erre megyünk, hogy a jegy érvényes maradjon.
– Miért nem pihentek meg éjjel?
– Nem akart. Otthon akar lenni.
A sovány asszony lecsuklott fejjel ült a helyén, a formátlan, nyomorék teste meggörbült és a szeméből lassan hullottak a könnyek.
– Nagy fájdalmai vannak?
– Igen.
Kint kiabálás és füttyszó hallatszott, a vonat megzökkent, indulni készült, ekkor egy hordár rontott be hozzánk és felhajitott a hálóba egy szép, nagy kézitáskát. Utána egy szurtos, feketearcu, tüskésbajuszu, pohos ur jelent meg az ajtóban; fekete ruha, sárga cipő és szalmakalap volt rajta; mögötte egy karcsu, fehérarcu, barnahaju fiatal asszony jött. Szürke porköpönyeg volt rajta, óriási gyémántfüggők a fülében és karperecek – három-négy – a cérnakeztyüs kezén. A hordár megkapta a járandóságát, leugrott a vonatról, a vonat lassan megindult, a szurtosképü, pohos ur pedig bekémlelt a szakaszba.
– Adjon Isten, ügyvéd ur, – kiáltott fel hirtelen harsány hangon.
Azután visszafordult az asszony felé:
– Ide nézz, Darinka, ki van itt.
Darinka bejött a fülkébe; a pepitanadrágos felállott és előbb a pohos urral fogott kezet, azután megcsókolta a Darinka cérnakeztyüjét. A pohos ur velem szemben az ablaknál ült le, a pepitanadrágos maradt a helyén, az ajtó mellett. Darinka közöttük foglalt helyet.
– Cudar meleg, disznó meleg! – mondta a pohos ur és törülgette a homlokát. Hogy van, ügyvéd ur? Budapesten volt? Mit csinált? Kimulatta magát?… Züllött egy kicsit?… Haj Budapest…
A pepitanadrágos zavarodottan tiltakozott. Általában kissé zavarodottnak látszott, sőt alaposabb megfigyelés után Darinka is kissé zavarodottnak látszott. Mereven ült, az állát és a finom orrát magasra emelte, a porköpönyeget nem vetette le és karpereces, keztyüs kezét mozdulatlanul tartotta az ölében. Csak a pohos nem volt zavarodott. Jókedve volt.
– Ügyvéd ur, azt mondom magának, házasodjon meg. Csak a házas ember tisztességes ember. Mit ér az a maga lumpolása. Ha majd maga is nászutra megy, akkor látja meg. Olyan az, mint három hét a paradicsomból.
Darinka vörösre pirult, az ügyvéd ur egészen megzavarodottan krákogott, a szurtosképü azonban nem zavartatta magát és tovább magasztalta a házasság intézményét, a nászut örömeit, továbbá feleségét, a jelenlévő Darinka asszonyt. A nyilatkozataiból kitünt, hogy most térnek haza háromhetes nászutjukról otthonukba. Az ügyvéd ur és Darinka asszony végül is beletörődtek a dologba és mindegyik a maga módja szerint egy-egy szóval, vagy egy-egy fejbólintással hozzájárult a pohos ur fejtegetéseihez. A pohos ur arca olyan fekete és szurtos volt, hogy szinte fénylett.
Ferencvárosnál a pohos ur kiment a szakaszból, hogy valami gyümölcsöt vásároljon. Darinka és a pepitanadrágos a távozása után öt másodpercig zavarodott és merev hallgatásba merült; a pepitanadrágos azután mozgolódni kezdett. Darinka ránézett. Előbb egy kicsit farkasszemet néztek, azután suttogva, egészen halkan, gyorsan és élénken beszélgetni kezdtek. Csak az első mondatot lehetett hallani.
– Haragszik még rám? – kérdezte Darinka.
Amit a pepitanadrágos felelt, azt nem lehetett hallani. Nyilvánvaló volt azonban, hogy még mindig haragszik. Darinka hűtlenséget követett el, ezt világossá tette az egész helyzet. Darinka leánykorában, nemrégiben szerelembe volt borulva a pepitanadrágossal, a pepitanadrágos csinos, de kezdő ügyvéd volt, közben jelentkezett a pohos ur a szurtos arcával és a terjedelmes földbirtokával; Darinka feleségül ment hozzá, most jön haza a nászutjáról és a pepitanadrágos haragszik rá.
Darinka még nem engesztelte ki a pepitanadrágost, amikor a pohos ur öt-hat gyümölcsös zacskóval megjelent az ajtóban. Darinka hanyagul visszadőlt a helyére, a pepitanadrágos megmerevedett, a pohos pedig letelepedett a helyére és harsányan kinálgatta nekik a gyümölcseit. A pepitanadrágos köszönte, nem kért belőle, Darinka csipegetett egy kicsit, a gyümölcs impozáns tömegét a pohos maga fogyasztotta el. Azután fujt egyet, kinyujtózkodott és kezdett berendezkedni éjszakára. A gallérját legombolta, a mellényét kigombolta és látnivaló volt, hogy azon habozik, ne vesse-e le a cipőjét. Kutatva tekintett körül. Szigoruan és mereven néztem a lábára. Nem vetette le a cipőjét.
Jött a kalauz. Megnézte a két asszony jegyét, konstatálta, hogy nincs joguk első osztályon utazni, – »az bizony jó volna, második osztályu jegygyel!« – egyelőre azonban itt hagyta őket ebben a fejedelmi kényelemben, mert a második osztályon nincs hely. Igérte, hogy éjszaka közepén átszállitja majd őket. Azután elment.
A fülkében megkezdődött az éjszaka. A pohos ur lehuzta a Darinka porköpönyegét; Darinka meg lassan lehuzta a keztyüjét; ez volt az éjjeli toalettje. A pepitanadrágos maradt, a hogyan volt. A kövér asszony leoldotta a kendőjét és levette a sovány asszony szalmakalapját. A sovány asszony csendesen nyögött. A pohos ur lehuzta a lámpa ernyőit, jóéjszakát kivánt, bebujt a sarokba – velem szemben – és öt perc mulva mélyen aludt.
A fülke homályos volt, csendes, fülledt. A vonat zötyögött, zakatolt, kattogott, idebent mindenki mozdulatlanul ült a helyén. A levegő türhetetlenül megmelegedett és megfülledt. A sarokba támasztottam a fejemet; aludni akartam, aludni, aludni, aludni! De nem tudtam. Émelygett a gyomrom és egy nagy méltatlankodás, egy nagy felháborodás támadt bennem azért, hogy itt kell lennem, ezekkel az emberekkel együtt, bepréselve, összezsufolva. Mit csinálnak vajjon?
Kinyitottam egy kissé az égő szememet. Darinka egyenesen ült a helyén, mereven, kifeszitett derékkal. A szeme le volt hunyva. A keze – szép, sima, puha, keze, a karperecekkel – rajta pihent az ülése két karfáján. A jobb keze jobboldalt a férje felé, a bal keze baloldalt a pepitanadrágos felé. Alszik?
A pepitanadrágos be volt dőlve az ülése bal sarkába, a szeme lefelé fordult, mintha be lett volna hunyva. A keze azonban, a jobb keze egyszerre csak lassan és óvatosan megmozdult. A könyöke surolta a Darinka ruháját. A keze lassan csuszott előre és óvatosan, tapogatódzva, lassan ráhelyezkedett a Darinka kezére. Előbb csak megsimogatta, megtapogatta, kipróbálta, azután megfogta, hatalmába vette.
Alszik Darinka? A szeme le volt hunyva, de egyszerre csak a lehunyt pillája alól egy kutató, gyors negyedpillantás repül felém. A jobb szemét nyitotta ki, a bal egészen zárva maradt. A pepitanadrágos felé alvást mutat az arca. Én lehunyom a szememet.
A sovány asszony felnyög. Darinka ugy tesz, mintha most ébredt volna fel és most vette volna észre a közeledést. Elhuzza, méltatlankodva elrántja a kezét. A pepitanadrágos megrezzen, visszakapja a kezét és besorvad a sarokba. Csend. A pohos ur alszik.
A sovány asszony felnyög. A kövér hozzáhajlik, beszél hozzá, kérdez tőle valamit, kinál neki valamit, a sovány asszony bágyadtan megingatja a fejét, halkan nyög befelé és könnyek csurognak le az arcára. A kövér asszony arra akarja rábirni, hogy feküdjék le, ő majd kimegy a folyosóra és ott áll. A sovány asszony ezt nem akarja. Nem akar egyedül maradni. Fél. A kövér asszony erre felhajtja az ülés támláját, amely közöttük van, nagyobb helyet csinál a sovány asszonynak és rábeszéli, hogy igy nyujtózkodjék ki legalább. A sovány asszony megpróbálja. Beledől, a nyomorék teste beletörik a sarokba; amennyire lehet kinyujtózkodik; egészen halkan jajgat, a kövér asszony annyira összehuzódik, amennyire a kövérsége mellett csak tud; a sovány asszony elhallgat és a kövér asszony behunyja a szemét.
Csend. A pohos ur hosszuakat, nyugodtakat szuszog. A Darinka keze ismét rajta van az ülés támláján. A pepitanadrágos óvatosan közeledik feléje és a hatalmába keriti. Darinka alszik. A pepitanadrágos egészen odafészkeli magát az ülése jobb sarkába, hogy a válluk összeérjen; a Darinka keze után meghóditja a Darinka egész alsó karját. A sovány asszony megmozdul, felül. Darinka méltatlankodva rántja vissza a kezét, az ügyvéd ur mozdulatlanul kucorog a kuckójában. A sovány asszony felül és körülnéz. Vak tekintettel néz meg mindenkit; szólni akar, de csak sóhajtozni tud; nagy, keserves, lihegő sóhajtások szakadnak fel a melléből; a kövér asszony felé fordul… A kövér asszony azonban alszik, fájdalmas, konok, dacos arccal alszik. A sovány asszony halkan, egészen magában, olyan csendesen, mintha a hang nagy messzeségből jönne, jajgatni kezd, a mellére szoritja a kezét, szorongatja a megduzzadt, vastagon bepólyázott, szegény testét, azután könnyes arccal hátradől az ülésen és elhallgat.
Csend. A Darinka keze ismét megjelenik az ülés támláján. A pepitanadrágos most már alig vár egy-két percet; sietve keriti a hatalmába. Darinka nem huzza vissza. A pepitanadrágos egészen magához vonja a Darinka karját. Darinka lemondott arról, hogy a pepitanadrágossal szemben fenntartsa az alvás fikcióját. A szeme be van hunyva, de csak azért, hogyha a jobboldalon mozgás támadna, akkor az alvás állapotában találtassék.
A pohos ur azonban alszik. A pepitanadrágos egészen áthajol jobb felé, a Darinka kezét a maga bal kezébe veszi, a jobb kezével pedig a Darinka dereka mögé nyul be. Darinka elhuzódik. Nem engedi. A bal kezét is visszavonja és a bal kezével és a jobbal egyszerre tolja vissza a dereka felé nyuló kezet. Csendes, szivós küzdelem, amelyet egy megriadás, egy-egy megrezzenés félbeszakit néha, amely azonban rögtön ujra kezdődik, mihelyt csend van és a pohos ur szuszogása hallatszik.
A pepitanadrágos győzött. A karja átnyulik az ülés támlája fölött, körülfonja a Darinka derekát és az egész Darinkát lassan áthuzza balfelé. A sovány asszony ekkor feljajdul. A kövér felébred, ráhajlik a soványra, kérdez valamit; a sovány felel valamit, azután elhallgat. A kövér visszahuzódik a sarokba, összevonja magát, amennyire tudja és aludni akar.
Ekkor a mozgás zajára a pohos ur is felébred. Csodálkozva néz körül, mint aki mély, édes, tiszta álomból ébredt fel; azután balfelé fordul.
– Alszol, Darinka?
Darinka nem felel.
– Alszol, Darinka?
Darinka kinyitja a szemét:
– Tessék?
– Hogy alszol-e?
– Igen. Miért?
– Csak hogy aludj jól, fiam. Jóéjszakát.
– Jóéjszakát.
A pohos ur fordul egyet és három perc mulva ismét alszik. Darinka lehunyja a szemét. A keze az ülés támláján van, csörögnek a karperecei, amint odateszi. Öt perc mulva megjelenik az ügyvéd ur keze, átfogja és balfelé vonja Darinkát. Darinka balfelé csuszik. A pepitanadrágos most már csigaalakban helyezkedik el az ülés támlája körül; fent és lent áthajlik, az egész testét át akarja préselni. Darinka védekezik. Csendes és szivós harc folyik a homályban, a vonat kattogva rohan előre, telnek a negyedórák, végül Darinka megadja magát. A fejét jobbfelé forditja, mert jobbra kell figyelnie. De az egész karcsu teste beledől, beleomlik a bal sarokba. A derekát, a csipőjét, a lábát, a vállát, mindent átad a pepitanadrágosnak.
A pepitanadrágos azon fáradozik, hogy a fejét is visszaforditsa. Meg akarja csókolni. Darinka nem engedi. Fél. Most már nem tettet alvást, aggódó és gyanakvó pillantásokat vet felém. Én behunyom a szememet. Amikor ismét kinyitom egy kissé, Darinka visszaforditotta a fejét és egy gyors és futó csókra átengedte az ajkát a pepitanadrágosnak. A pepitanadrágosnak ez nem elég. Hosszabb, tartósabb, odaadóbb, tüzesebb csókot akar. Darinka védekezik.
Elálmosodom. Lehunyom a szememet. Elalszom. Amikor kinyitom a szememet, csend van még mindig, félhomály, fülledt levegő. A pepitanadrágos egészen győzött; már nem is félnek, az ülés támláját is felemelték, Darinka szinte az ölében van; ami eldöntetlen, az még csak egy dátum.
– Holnap, – mondja a pepitanadrágos.
– Nem, – mondja Darinka.
Darinka védekezik, a pepitanadrágos magához szoritja, szinte megfojtja az ölelésével. Darinka védekezik; végre megadja magát és ráhagyja, hogy jó, – hát holnap.
A kövér asszony ekkor megmozdul. Föléje hajol a soványnak. Szól hozzá. A sovány nem felel. A kövér asszony ijedten kezd vinyogni. A pohos ur felébredt. Darinka mozdulatlanul ül a helyén. A pohos ur ásit és félrehuzza a függönyöket. Szép reggeli világosság árad be. A kövér asszony jajgat. A sovány mozdulatlanul fekszik. Föléje hajolunk.
– Meghalt.
JENŐKE
– … Igen, ügyvéd ur, önnek elmondok mindent. Elmondok mindent teljes őszinteséggel. Hiszen nagy érdekem is. Ha felakasztanának, azt nem bánnám, higyje el, egy cseppet sem bánnám. De hiszen nem akasztanak fel. Tulságosan sok az enyhitő körülmény. Ugy-e, hogy az? Ön is azt mondja? Ha pedig nem akasztanak fel, akkor azt akarom, hogy minél kevesebb ideig legyek becsukva. Utálom a börtönt. És sok a tennivalóm, sok a dolgom… Hogy mi a dolgom? Az nem tartozik most ide. Ön most csak hallgassa meg, kérem, ezt az őszinte vallomást, amelylyel – mellesleg megjegyezve – arról is meg akarom győzni, hogy nem vagyok őrült. Ha az a doktor, aki délelőtt itt volt nálam, effélét mondott volna önnek, akkor az a doktor ostoba tökfilkó. Nem mondott effélét? Annál jobb. Hát akkor kérem a szives figyelmét; a magam részéről igyekezni fogok, hogy összefüggően, logikusan és ökonomikusan adjam elő, ami mondanivalóm van. Helyes? Igen, helyes, ugy-e? Tehát. (Kérem, ezzel az ideges gesztussal ne törődjék. Néha heves fejfájásom van, ilyenkor természetesen a homlokomat szorongatom. Egyszerü neuraszténiás tünet. És ki nem neuraszténiás manapság! Ugy-e, igaz.) Tehát.
Ott kell kezdenem, hogy én ma harminchét éves vagyok. Igen, hiszen ezt tudja ön. Banktisztviselő majd husz esztendeje már, mindig nyugodt, rendes, csendeséletü, higgadt és jó ember. Igen, mindig jó ember voltam, ezt különösen hangsulyoznom kell; szerettem segiteni másokon; szerettem az embereket és mindig jó viszonyban voltam a környezetemmel. Hogy szerettek-e? Hiszen éppen erről van szó. De várjunk csak. Sorjában, sorjában!
Az apám, mint ön tudja, a vörösvágási kincstári uradalom igazgatója. Jómódu, derék ember… egyébként ismeri. Csak látásból? Az elég arra, hogy megitélje, mennyire hasonlitok rá. Vonásról vonásra olyan az arcom, mint az övé. Az alakom ugyanaz: középtermet, sem magas, sem alacsony, sem kövér, sem nagyon sovány. Középtermet! De a hangom is olyan, mint az övé és a lelki tulajdonságaimban is ráütök. Ő is ilyen nyugodt, rendes, csendes, jó ember volt világéletében. Éppen ilyen az öcsém is, az ügyvéd, – azt ismeri? Igen, ismeri. Akkor hát megitélheti. Éppen ilyen. És éppen ilyen, mint mi vagyunk, az én fiam is, Jenőke… (Bocsásson meg, harcolok minden elérzékenyülés ellen, de néha nem birom. Pedig éppen erről van itt szó.)