Part 12

Pávay felkelt és átment a rendelőszobájába. Az előszobában nyüzsögtek az emberek, nem volt elég nekik a szék, álltak, sétáltak, azután egyenkint mentek be Pávayhoz. Délután háromkor kezdődött a rendelés és eltartott hét óráig. Hét órakor elment az utolsó beteg, Pávay kinyitotta a rendelőszobája ablakát és az iróasztala fiókjából átvitte a pénzt – egy kosárra való aranyat, ezüstöt és bankót – a páncélos szekrényébe.

Azután bement a leányhoz.

– Nem vacsorázom itthon – mondta neki. – Tiz-tizenegy órára itthon leszek. Addig vársz reám.

A leány egyedül vacsorázott, azután a zongorához ült és játszott, azután könyvet vett elő és olvasott. Elmult tiz óra; tizenegy és tizenkettő is. A leánynak fájt a szeme az álmosságtól, a szemhéja égett és szurt; vizbe mártott egy zsebkendőt, azzal hüsitgette a szemét és erősitette az éberségét. Egy órakor hazajött a professzor. Sápadt volt az arca és zavaros a szeme.

– Kicsit többet ittam, – mondta – mint kellett volna.

A leány alázatosan mosolygott; boldog volt, hogy nemsokára alhat. Pávay bement a hálószobájába és lefeküdt. A leány álmosan figyelt a vetkőzése hangjaira, hallgatta, amint ágyba fekszik, amint eloltja a lámpát és amint tiz perc mulva ütemes, hosszu lélegzeteket vesz. Ekkor rohant a szobájába, ledobálta a ruháit és boldogan bujt be az ágyába.

Rögtön elaludt. Tiz perc mulva bekopogtattak hozzá. Felriadt:

– Ki az?

– Én vagyok, az inas.

– Mit akar?

– A nagyságos ur kéreti, tessék azonnal bemenni hozzá.

A leány fáradtan, részegen az álmosságtól, felkapott egy ruhát magára és beszaladt a hálószobába. A szobában égett a lámpa. Pávay ült az ágyában, csapkodta a takaróját a kezével és a szeme kimeredt. A leány ugy megijedt tőle, hogy a gyötrő álmosságból is kijózanodott.

– Ilona! – orditotta a professzor. – Hogy mertél elmenni? Hogy mertél magamra hagyni?

A leánynak remegett a lába a félelemtől.

– Bácsi, – mondta dadogva – azt hittem, hogy alszik.

– Nem aludtam! – orditotta Pávay. – És azután hasztalan kiabáltam utánad. Itt voltam egyedül a sötétben.

A leány most értette meg először, hogy a nagybátyja fél egyedül lenni a sötétben és ez a gondolat bátorságot adott neki. A lábai nem remegtek, a szive nem dobogott, nyugodtan és hangosan válaszolt:

– Hát most itt vagyok már. Csak aludjon, bácsi.

Bement a másik szobába, ujra elővette a könyvét és olvasott. Pávay eloltotta a lámpáját. A leány elálmosodott a könyv felett, öt perc mulva azonban a sötét szobából kiszólt a nagybátyja hangja:

– Itt vagy, Ilona?

– Itt.

A leány végigfeküdt egy kanapén, behunyta a szemét és rögtön elaludt. Tiz perc mulva uj kérdés ébresztette fel:

– Ilona, itt vagy?

– Igen – válaszolta álmosan.

Tiz percenkint és negyedóránkint felébresztette ez a rémült kérdés. A reszkető kiáltásra felébredt, bekiáltott egy álmos igent, azután tovább aludt. Hajnalban egy hosszu jajgatás hangzott ki hozzá, fuldokló nyögés és vergődő hörgés. Azután kétségbeesett és dühös hivás:

– Ilona!… Ilona!…

A leány felugrott, bement a szobába és meggyujtotta bent a lámpát. A professzor kitágult szemmel és nyitott szájjal feküdt az ágyban, az arca fehér volt és a homloka verejtékes.

– Ilona, – nyögte a leánynak – Ilona, meghalok.

A leány most már egy cseppet sem félt tőle, ugy bánt vele, mint egy gyerekkel.

– Nono, bácsi, – mondta neki vigasztalóan – nem kell megijedni, majd elmulik.

– Meghalok! – mondta a professzor.

– Hát mi baj van?

– Eláll a lélegzetem… Nem tudok levegőt színi… Megáll a szivem… Meghalok…

Levegő után kapkodott és a szivére szoritotta a kezét. A leány megigazitotta a párnáját, paplanát, letörölte a homlokát és vizet adott neki. Pávay nehezen lihegett, azután lassan magához tért.

– No, ugy-e, hogy elmulik, bácsi? – mondta a leány nagy jósággal.

A professzor megfogta a kezét, belekapaszkodott és ijedten és panaszosan mondta:

– De megint jön. Hidd el, Ilona, megint jön.

– Hát mit csináljunk, bácsi? Valami port kellene talán bevenni. Vagy hideg borogatás kellene.

A professzor válaszolni akart, de egy kegyetlen görcs eltörte a hangját. Kinlódva görnyedt össze. Azután fuldoklása támadt. A leány most megijedt:

– Mit csináljak? Mondja, bácsi, mit csináljak?

A görcs engedett, a Pávay szeme tele volt könnyel, a könnyei lehullottak a párnájára. Sirt.

– Meghalok, Ilona! – mondta sirva.

– De édes bácsi, – kiáltotta a leány kétségbeesve – hát mondja meg, mit kell csinálnom? Ne hozassak valami gyógyszert? Mit kell csinálni?

A professzor ránézett, feléje hajolt és titkolózva sugta neki:

– Én nem tudom.

A leány elbámult.

– Nem tudja? – kérdezte csodálkozva.

A professzor ujra a szivére szoritotta a kezét, összegörnyedt és most már kiabált:

– Nem tudom, Ilona! – orditotta keserüen. – Én nem tudok semmit. Én csaló vagyok. Én szédelgő vagyok. Én semmit, semmit, semmit sem tudok.

– Bácsi, – mondta a leány – csak fájdalmában mondja ezt.

A professzor a görcsei közben toporzékolt.

– Nem, nem, nem! – orditotta sirva. – Semmit se tudok. Harminc év óta csalom az embereket. Ezért kell most megdögölnöm. Nem tudom, mi a bajom.

Egy hosszu és gyötrő görcs jött rá, utána lihegve szólt a leányra:

– Küldj el Kálmánfiért. Kálmánfi professzor: a Liget-utcában.

A leány elhülve nézett rá.

– Kálmánfiért? – kérdezte bámulva.

Pávay rákiáltott:

– Ne tátsd itt a szádat. Igen, Kálmánfiért.

Kétségbeesve emelte fel a kezét:

– Mert ő tud; csak ő tud; azt is tudta mindig, hogy én csalok.

A lány megrettenve csengetett, elküldte az inast és ijedten és szótlanul ült az ágy mellett. Egy félóra mulva jött Kálmánfi, megvizsgálta a beteget, rendeléseket adott ki és elment. Pávay lecsillapodott, a fájdalmai megszüntek és nemsokára elaludt. A leánynak a szomszéd szobában kellett aludnia.

A betegség négy napig tartott. Kálmánfi mosolygott rajta.

– Egy kis alkoholmérgezés volt az egész – mondta nyugodtan, mielőtt utoljára elbucsuzott.

Pávay elpirult, beleharapott az ajkába és egy félórával azután, hogy felkelt az ágyból, ujra olyan hideg, előkelő és méltóságos volt, mint azelőtt. A leány ujra félt tőle.

Azután folytatták a régi életet. A leány egy napon az ebédnél végigsimogatta a homlokát. Pávay ránézett, a leány ijedten sütötte le a szemét.

– Nézz csak rám! – mondta a professzor. A leány ránézett.

– Hiszen neked lázad van! – mondta Pávay. – Látom a szemedből. Azonnal feküdj le!

A leány lefeküdt. Pávay megvizsgálta és egyelőre borogatásokat rendelt neki. A leány láza gyorsan nőtt. Az arca izzott, a vére forrón nyargalászott az ereiben és a halántékán egy kis kalapács makacs, szapora ütéseit érezte. Félni kezdett.

Hét óra után megkérdezte a szobalánytól itthon van-e még a nagybátyja.

– Nincs – mondta a szobaleány. – Már egy órája elment.

A leány ekkor felkelt az ágyból és felöltözködött. Ruhát vett, kabátot és kalapot. Mikor a szobájából ki akart lépni az előszobába, találkozott a nagybátyjával.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte bámulva a professzor. – Hová akarsz menni?

A leány megrettent, kapkodott, dadogott.

– Hová akartál menni? – kiáltott rá Pávay.

A leány szédülő fejjel támaszkodott az ajtónak és rémülten hebegte:

– Nagyon rosszul vagyok…

– Azért jöttem haza, hogy megvizsgáljalak. De hová akartál menni?

– Sehová…

– Ne hazudj! Hová készültél?

– Nagyon félek – mondta a lány.

– Mitől?

– Hogy meghalok…

A professzor rákiáltott:

– Takarodj vissza az ágyadba!

A leánynak elhomályosodott az öntudata, összezilálódtak a gondolatai, a láz kinozta és a rémület.

– Nem! – mondta kétségbeesve. – Én elmegyek…

– Hová akarsz menni?

A leány rémülten és dacosan fakadt ki:

– Kálmánfihoz!

Pávay haragosan orditott rá:

– Kálmánfihoz? A legnagyobb ellenségemhez? Mikor én itt vagyok!

A leány most nem birta tovább. Az életét féltve, fellázadva, reszketve, zürzavaros keserüséggel kiáltotta:

– Én itt meghalok! Maga nem tud meggyógyitani!… Nem ért hozzá… Maga mondta!…

A professzor visszahőkölt, elsápadt a megdöbbenéstől, azután vörös lett a haragtól.

– Maga nem ért hozzá – mondta a leány. – Maga mondta.

– Hazudsz! – orditotta a professzor. – Hiszen te hazudsz! Hiszen te meg vagy őrülve!

Tébolyodottan orditott, dühödten esett neki a leánynak, vak haraggal megrázta, megütötte és belóditotta, belökte, visszavágta a szobájába.

FLIRT

A fürdőn egy budapesti társaság verődött össze: jómódu, kényes és exkluziv családok. Az öregek együtt töltötték az időt, a fiatalok is együtt mulattak.

A leányoknak ebben a társaságban egytől-egyig volt valami becéző-nevük: Tusi, Nusi, efféle nevek. A fiukat is csak a keresztnevükön szólitották.

Egy estén magas, szőke fiatalember társaságában jött közéjük a két Kürth-leány. Kérdő pillantások fogadták őket és a kisebbik leány kissé kómikus méltósággal mutatta be az idegent:

– Kürth Kálmán, az unokabátyánk…

A leányok kezet fogtak vele, a fiuk szervuszszal fogadták és mindjárt tegezték, Kürth Kálmán nyugodtan nézegette kék szemével a társaságot. Magashomloku, erős ember volt, rideg és kemény vonásokkal, amelyekről sugárzott a dacos energia és amelyekkel különös ellentétben volt kék szemének meleg és álmodó pillantása félig lecsukott szemhéja alatt.

Az egyik leány megkérdezte tőle:

– Hogy van az, hogy eddig nem ismertük?

Kürth mosolyogva válaszolt:

– Amig Budapesten voltam, addig igen sok volt a dolgom, különben pedig évek óta Jénában lakom.

Az egyik fiu ijedten kapta fel a fejét:

– Csak nem te vagy az a Kürth, aki most egyetemi tanár lett?

– De igen.

– A kisérleti kémia…

– Igen.

A fiu – aki az egyetemre járt – megilletődve hallgatott és a többieknek is kényelmetlen volt a szőke fiatalember hiressége, tudós mivolta, professzorsága.

Kürth Kálmán igyekezett azon, hogy ezt elfeledtesse. Jókedvü volt, készen volt minden bolondságra és – tréfásan – életre-halálra udvarolt a leányoknak, akik eleinte bizalmatlankodva, később teljes jóindulattal egyszerüen Kálmánnak szólitották.

Maga Kürth legtöbbet talán Koltay Sárival foglalkozott. Az első órában észrevette, hogy a feketeszemü leány uralkodik az egész társaságon, és eleinte gunyolódott _Sári királykisasszony felett_. Lassankint azonban maga is beállott a karcsu leány táborába.

A leányt eleinte kissé zavarta a Kürth Kálmán ismeretlen, megszokatlan és idegenszerü viselkedése, arca, szikár alakja. Kürth akárhogyan igyekezett, nem tudta egészen eltalálni a társaság hangját: azt a tónust, amely évek ismeretségéből, bizalmasságából, együtt átmulatott éjszakákból és hajnalig táncolt táncokból szürődik le.

A leány merészségét, vakmerőségét, biztos parancsolását megzavarta az uj ember arca és tekintete. De azután összebarátkoztak. Kiderült, hogy Kürth tud jó pajtás lenni, és kiderült, hogy a leány több is tud lenni, mint csak éppen jó pajtás. A leány, aki eladdig mélyen lenézett minden komolyságot, rajtakapta magát, hogy komolyan beszél, és Kürth rajtakapta magát, hogy a leány kacagását szebbnek tartja minden tudománynál. A szerelem közeledett a két ember felé. Már ott is volt. Már szerették is egymást.

Mert egymást keresték már a társaságban, amelynek nem volt értéke egyikükre sem, ha a másik nem volt ott. Hallgatag megegyezéssel találkozásokat rendeztek, mikor a többiek távol voltak. És együtt sétálgatni egyszerüen és közömbös dolgokról beszélgetve, szép volt, jó volt, dicsőséges volt.

Házasságról nem beszéltek, de Kürth ezt mondta magában:

– Mielőtt hazamennének, megkérem a kezét.

A leány ezt gondolta – elfeledvén egész hirtelenkedő, tüzes és meggondolatlan természetét – édes és alázatos odaadással:

– A felesége leszek.

Ekkor egy napon rettenetes dolog történt. Ebéd után, a kis kioszkban, feketekávénál – nők nem voltak jelen – a leányokra terelődött a beszéd. És a fiuk közül az egyik – valamelyik, akinek éppen olyan gondosan simára volt fésülve a haja, mint a többieknek – ezt mondta teljes nyugalommal:

– Koltay Sári!… Az aztán a leány! Milyen leány, istenem!… Remek leány!

Azután elhallgatott alávaló hallgatással és egy undoritó mosoly ömlött el az arcán:

– Hogy táncol az a leány… Ha hozzásimul az emberhez!… Mennyi tüz, mennyi temperamentum. Csupa láng és forróság az a leány. A télen egy egész éjszaka csak vele táncoltam hajnalig.

Ismét hallgatott egy másodpercig és undoritó mosolyával finoman és pointirozva hozzátette csattanó gyanánt:

– Akkor pedig elbujtunk egy sarokba…

Kürth valóságos fizikai rosszullétet érzett. A gyomra összeszorult és a torkát az undor fojtogatta.

A társaság tovább beszélt a leányról és mindegyik tudott egy nevezetes táncot, egy emlékezetes éjszakát, egy felejthetetlen összebuvást előadni. És dicsérték a leányt, magasztalták és mindegyiknek az arcán ott volt az emlékezésnek, a tudásnak, az ismerésnek az a jelentős, egymást értő, undoritó mosolya.

A Kürth megdöbbenése és undorodása elviselhetetlenné vált. Felkelt és otthagyta a társaságot.

Ugyanaznap délután a kisebbik Kürth-leány, aki láthatólag rajta volt, hogy unokabátyját magának hóditsa meg, elkeseredetten fakadt ki.

– Utálatos az a Sári. Mindenkivel kikezd. A télen Tass, a festő volt a flirtje, azelőtt Győrffy Géza, tavaly Domokossal bujt össze mindig. Egy tucatszor kompromittálta már magát és még mindig nem elég neki.

Kürth Kálmán nagyon hallgatott. Hallgatott egész este is, de mikor a társaság egy kicsit szétszóródott, sétálni indult Sárival. Szótlanul mentek. A leány érezte, hogy az első elhangzó szó valamely fontos, komoly és nagyjelentőségü szó lesz, de Kürth csak ennyit mondott:

– Üljünk le erre a padra.

Leültek. Ismét nagy hallgatás következett. Végre Kürth minden bevezetés nélkül, idegesen, zavartan és rekedt hangon megszólalt:

– Sári, mi volt az a dolog Tassal, Győrffyvel…

A leányon egy rándulás futott végig. Olyan váratlanul, olyan megdöbbentően, olyan rettenetesen érte ez a kérdés, hogy a lélegzete a torkán akadt. A szive egy kinos görcsben facsarodott össze és fehér arccal bámult a férfira. Az a bajuszát tépte és szorongva nézett rá. Kinos, feszült hallgatás volt.

És a rettenetes hallgatásnak ebben a percében a leány megértette, hogy ezzel a férfival ő már nem indulhat el az élet nagy utjára. Megértette, hogy az ő tisztaságát tüzes éjszakák tüzes táncai, forró odasimulások és mámoros táncölelések rabolták meg, hogy ő lányságát, érintetlenségét részletekben kiszolgáltatta lelkétől idegen férfiaknak, akik csak a mulatásra voltak társai, megértette, hogy az ő teste és az ő lelke tulajdona volt már másoknak és hogy ez a keményvonásu és álmodó pillantásu férfi nem elégedhetik meg azzal, ami érintetlenségéből megmaradt…

Mereven felállott ekkor, egyetlen szót sem ejtve megfordult és elindult.

Fehér alakja lassan távolodott az éjszakában. A férfi csüggedten ült és fáradtan tekintett utána. De nem hivta vissza.

SZAKITÁS

Esteledett, az utca tele volt köddel és nedvességgel. Az asszony felemelte a szoknyáját, ugy tett, mintha egy pocsolyát akarna kikerülni és mintha a gyalogjárót vizsgálgatná, óvatosan körülnézett és besurrant a kapu alá. A lakás ajtaja előtt megállott és csengetett. Az ajtó rögtön kinyilott. Az asszony belépett. Pélyi becsukta mögötte az ajtót, kezet csókolt neki, lesegitette a kabátját, levette a kalapját. A kabátot felakasztotta a fogasra, a kalapot letette egy asztalra; mindennek megvolt a maga megszokott rendes helye; az egész találkozásuknak megvolt a maga programmja; a nagyon udvarias kézcsókról, amelylyel Pélyi az asszonyt fogadta, a nagyon udvarias kézcsókig, amelylyel bucsuzott tőle, minden ugy történt a hét elején, mint a hét végén: két év óta, mióta az asszony hetenkint kétszer eljött a lakására.

Pélyi kezet csókolt az asszonynak. Bekisérte. Azután megcsókolta. Később beszélgettek. Beszélgetés közben folytonosan egy mosoly bujkált az asszonynak az arcán. Egy állandó, elnyomott nevetés, az örömnek az elrejthetetlen kisugárzása, az olyan ember ujjongásának a korai jelentkezése, aki valami kedves, nagy meglepetést tartogat.

– Mit nevet? – kérdezte a férfi.

– Semmit – mondta az asszony.

És nevetett. Pélyi udvariasan belenyugodott e letagadásba. Később az asszony megkérdezte, hány óra.

– Háromnegyed hét, – mondta Pélyi. – Miért?

– Csak ugy kérdeztem, – mondta az asszony és nevetett.

Később az asszony megint megkérdezte, hány óra.

– Három perc mulva hét, – mondta Pélyi. – De miért?

– Semmiért, – válaszolta az asszony és nevetett.

Pár perc mulva az asszony ismét az óra után kérdezősködött.

– Hét óra – mondta Pélyi.

– Pontosan?

– Pontosan.

Az asszony felemelte a fejét és ragyogott az arca az örömtől. Odahajolt a férfihoz és a fülére tette a száját.

– Akkor hát, – sugta az ujjongás hangján – akkor hát megsugom magának, hogy Lujza ebben a percben fordul be a Duna-utca tizenegyedik számu házába.

A férfi elbámult.

– Mi? Mit? Hová?

– Duna-utca tizenegy. Első emelet kettő.

– Solt Kálmán?

– Igen.

– Kicsoda?

– Lujza.

Pélyi hátrakapta a fejét, elsápadt, azután hirtelen vörös lett az arca.

– Lujza? – kérdezte dadogva. – Melyik Lujza?

– Melyik Lujza, – mondta bosszankodva az asszony – tudja, hogy csak egy Lujza nevü barátnőm van.

– Dériné?

– Igen.

Az asszonynak az arcán ragyogott a boldog nevetés, a férfi három hosszu lélegzetet vett, azután felugrott.

– Biztos ez? – kérdezte hangosan. – Honnan tudja?

Az asszony gyönyörüséggel ujságolta:

– Hetek óta látom már Lujzán, hogy valami készül. Tegnap felmentem hozzá és nagyon izgatott volt. A szobalánytól tudtam, hogy tiz perccel azelőtt ment el tőle Solt. Elővettem. Próbálta egy ideig tagadni, de azután bevallotta.

– Bevallotta?

– Igen. Minek titkolózol előttem – mondtam neki. – Ha te bevallod, én is elmondom neked az enyémet.

– És elmondta neki?

– Igen. Erre ő is vallott. Ma megy először Solthoz.

Pélyi egészen odafordult az asszonyhoz. Az arca kipirosodott, a szeme dühtől csillogott, ökölbe szoritotta kezét és orditott:

– És ezt igy mondja? És ezt most mondja? Amikor már későn van? Amikor már nem lehet segiteni? És ezt igy mondja el?

Az asszony arcán megállott a mosolygás, nyitva maradt a szája, megdöbbenve bámult a férfira.

– Nem érti, – orditotta Pélyi – hogy ezzel bünrészességet vállal, nem érti, hogy cinkosává szegődik egy piszkos dolognak?

Az asszony nagy szemmel bámult rá, az arcára lassan ráereszkedett az ijedtség, a két kezét leeresztette és az ölébe rakta. Pályi ránézett, de undorodva ismételte:

– Egy ilyen piszkos dolognak… Egy ilyen szennyes, mocskos dolognak…

Az asszony összeszedte magát.

– Nem értem, – mondta halkan – azt nem értem, miért van igy felháborodva.

– De kérem, – mondta türelmetlenül és izgatottan Pélyi – hogy lehet ezt nem érteni. Egy ilyen szennyes dolog…

Ujra orditott:

– Solt Kálmán!… Egy ilyen cinikus gazember, egy ilyen romlott fickó, egy ilyen lelki briganti! Kiszolgáltatni neki egy ilyen asszonyt, egy szép, derék, tiszta asszonyt! Egy ilyen asszonyt.

Az asszony félénken mondta:

– De ha szeretik egymást.

A férfi dühösen kacagott.

– Szeretik egymást? Ugyan kérem, ne mondjon ilyen gyermekmeséket. Szeretik egymást. Ha szeretik egymást, miért nem hagyja ott Lujza asszony a tisztelt férjét? Nyilván, mert jóval vagyonosabb Soltnál. És próbálja csak Soltnak ajánlani, hogy vegye feleségül szerelmét. Majd hall tőle valamit. Hát ne mondjon románcokat a szerelemről. Szeretik egymást. Szép kis szerelem.

Dühösen kacagott és rázta az öklét:

– Hacsak legalább egy órával ezelőtt mondta volna.

Az asszony ekkor felállott, odament Pélyihez és halkan, de remegés nélkül való hangon kérdezte tőle:

– Akkor mit tett volna?

Pélyi megzavarodott:

– Akkor… akkor lehetett volna valamit tenni… Akkor valahogyan… megakadályozhattuk volna…

Az asszony egy kicsit felemelte a hangját:

– Miért akarta volna ezt megakadályozni? Mi köze magának a Déri Valérné hitvesi hüségéhez?

A férfit egészen megzavarta az asszony kutató, hideg hangja és nyugodt, felsőbbséges vallatása.

– Megakadályoztam volna… mert… mert…

Az asszonynak könnyek gyültek a szemébe és könnyektől fojtott hangon dadogta:

– Mert… mert őt szereti.

A férfi kényelmetlenül és kinos zavarban emelte fel a kezét.

– De kérem, – mondotta – de kérem, ne sirjon.

– Mert őt szereti. Másképpen nem törődött volna az egész dologgal. Mit bánta volna máskülönben. De őt szereti. Őt akarta. Most féltékeny rá.

– De kérem, de kérem…

– Csak azért, mert őt szereti. Régen láttam már.

A férfi dühbe jött.

– És azért segitette őt a Solt Kálmán lakásába. Magához hasonlóvá akarta tenni.

Az asszony egészen elsápadt. Leült egy székre. Elhallgatott. A férfi is elhallgatott, kellemetlen, keserves, kinos csend volt. Az asszony összeszedte magát, nyelt egyet, összeszoritotta az ajkait, előrehajolt és erős elhatározással megkérdezte:

– Feleségül venne maga engem?

– Kérem…

– Feleségül venne-e, igen vagy nem?

– Nem.

Az asszony hátradőlt a székben és ujra hallgatott. A könnyeit egy ideig vissza tudta fojtani; azután lassan csepegni kezdett a szeméből egy-két könnycsepp, azután zokogni kezdett és ömlöttek a könnyei.

– Akkor hazudott, – zokogta – akkor hazudott. Azt mondotta, hogy szeret. Akkor hát hazudott.

A férfi hallgatott.

– Hazudott, hazudott, – zokogta az asszony.

A férfi megpróbálkozott a vigasztalással és a béküléssel. Az asszony elkergette:

– Hazudott!…

A férfi ujra ingerült lett.

– Mikor hazudtam? – kérdezte haragosan.

– Mindig hazudott. Mikor azt mondta, hogy szeret.

A férfi összecsikorgatta a fogát dühében és lassan és kegyetlenül megszólalt:

– Bocsásson meg, próbáljon kissé erőt venni a haragján, amely a tisztánlátását elhomályositja. Legyen olyan szives megmondani nekem, mikor mondtam én, hogy szeretem?

Az asszony meglepetve nézett rá, sirni is elfelejtett.

– Mikor mondta? – kérdezte bámulva. – Mikor? Mindig mondta.

– Például mikor?

– Mindig. Például első nap, a szigeten.

– Az emlékezete megcsalja, én a szigeten egy árva szóval sem mondtam, hogy szeretem.

Az asszony ugy elbámult, hogy haragudni is elfelejtett.

– Nem mondta? Hát mit mondott?

– Elmondtam, milyen szép asszony maga. Elmondtam, hogy örülnék, ha eljönne hozzám, elmondtam, hogy hetek óta magára gondolok, elmondtam, hogy magát meg akarom tanitani rá, mi a mámor… De egy árva szóval sem mondtam, hogy szerelmes vagyok.

Az asszony a kezeit rászoritotta az arcára és ujra zokogni kezdett.

– Igy ejtett meg engem – zokogta panaszosan. – Ilyen hidegen, ilyen számitóan. Igy csábitott engem, igy rontott meg engem.

– Bocsásson meg, – mondta nyugodtan a férfi – ezeket a panaszokat határozottan vissza kell utasitanom. Én nem ejtettem meg magát, én nem csábitottam el magát. Ezt maga utólag gondolta ki, talán hogy szebbé tegye a dolgot, talán hogy mentse magát. Kegyeskedjék visszaemlékezni. Maga hivott engem nyaralni a szigetre. Maga mondta nekem, hogy kisérjem el az esti sétáján. Maga szoritotta meg a karomat. És végül maga mondta meg, hogy tizenkét óra után sötét van a folyosón. A mi közben van, azt én kitöltöttem néhány igen meleg szóval, a mint hogy nekem csakugyan nagyon kellemes volt a maga kedvessége. De szerelemről soha sem beszéltem. És csábitásról egyáltalában szó sincs. Az asszonyok szeretik és tudják az elmult dolgokat ugy látni, amint nekik kellemes. Ez irigylésreméltó tulajdonság. A magam védelmére azonban ezuttal meg kellett állapitanom, hogy nem minden férfi szivtelen csábitó és nem minden asszony szerencsétlen áldozat.

– Két év óta sohase mondta ezt.

– Semmi okom sem volt rá. Ez a két év nekem igen kellemes volt. Vallja be, hogy magának is.

– Azt hittem, hogy szeret. Azt hittem, feleségül is venne.

– De maga nem jönne. Mindezt utólag csak a maga igazolására, a maga lelkiismeretének kényelmes megnyugtatására találta ki.

Az asszony sértődötten felugrott és sietve öltözködött. A férfi udvariasan segitett neki, mint ahogy rendesen segiteni szokott. Az asszony felvette a kabátját, felvette a kalapját és kifelé indult. A férfi mentegetőzni akart még; az asszony azonban sietett, kinyitotta az ajtót, kisurrant a kapu alatt és kinn volt az utcán. Egészen este lett, sürü köd ereszkedett le, az asszony nem kerülte ki a pocsolyákat, nedvesen, sárosan, csatakosan sietett a sötétben hazafelé.

AZ ARCKÉP

– Mama, – szólt Krausz az asszonyhoz – le foglak festetni.

A kissé elhizott, szép asszony csodálkozva tekintett a férjére.