Part 13

– Le foglak festetni, – mondta ujra Krausz – a születésnapodra ez lesz az ajándékom.

Az asszony még mindig nem volt tisztában a dologgal. A családban csak krétarajzok voltak forgalomban. Az apákról, anyákról, nagyapákról, mindegyikről volt egy krétarajz a lakásban, fotografia után készült vérlázitó portrék, amelyeket olcsón lehetett beszerezni és amelyeket meglepően hasonlatosaknak találtak az ismerősök. Ezekre a krétarajzokra őszinte kegyelettel tekintett mindenki és soha sem lehetett hallani, hogy valaki kételkedett volna értékes és művészi mivoltukban.

A lefestés uj, meglepő és kissé érthetetlen volt. Krausz magyarázta:

– Boros tanácsolta a törvényszéken. Együtt tárgyaltunk ma. Ő is lefesteti a feleségét. Azt mondja: egy szép kép a legszebb disze a lakásnak. Az ujság is mindig ezt irja.

Az asszony ebbe belenyugodott. A következő napok azzal teltek el, hogy Krausz festő után kutatott. Előbb a hires, divatos festőket kereste fel. De ezek nagyon drágák voltak. Alapos megbeszélés után az asszony sorban mindegyiket elutasitotta. A lefestés ügyét már bizonyos fanyarság kisérte a családban. Krausz végre egy napon ragyogó arccal jött haza.

– Megvan, mama – kiáltotta diadalmasan. – Holnap kezdődik a kép.

– Ki az? – kérdezte érdeklődve az asszony.

– Tárkányi Árpád. Kitünően tud festeni. Rajztanár a ferencvárosi reáliskolában. Tanult ember és mégsem olyan követelő, mint azok a többiek, akik iskolát se jártak.

– Mennyit fizetsz neki?

– Százötven forintot és velünk uzsonnázik mindennap. A törvényszéken valami ügye volt és én helyettesitettem az ügyvédjét. Ezért csinálja ilyen olcsón.

– Százötven forint, – mondta óvatosan az asszony – nem olcsó.

– De igen, – heveskedett Krausz – mert ez művész. Az ilyen képnek műbecse van. Azt mondta, hogy talán a tárlaton is kiállitjuk.

Ez megnyugtatta az asszonyt. Másnap délután megérkezett Tárkányi Árpád. Nagy haja volt és Petőfi-szakálla és hatalmas dialektikával beszélt a művészetről.

– Érteni kell a művészetet, – mondta – szeretni kell a művészetet. A művészet szépiti meg az életet, a művészet ad tartalmat a létnek.

Az asszony feszesen ült fekete selyemruhájában, és a vásznon, amely a tanár ur előtt volt, lassan megjelentek az alak körvonalai egyelőre fekete rajzban. A tanár ettől kezdve minden délután megjelent a szalónban, az asszony mereven ült, ő szónokolt és később együtt uzsonnáztak. Ilyenkor már Krausz is bejött az irodából és szemüvegen át műértő szemmel nézegette a vásznat.

A kép haladt előre. A ruha már világosan fel volt ismerhető; az arccal kissé nehezebben ment a dolog, mert a tanár merev ecsetje nehezen tudott megbirkózni az asszony husos, puha szépségével, amelynek semmi világos strukturája nem volt. A szem is nehezen formálódott ki. Krausz néha megjegyezte:

– Még nem hasonlit eléggé.

– A művészi képen – válaszolta a tanár nem a hasonlatosság a fő; hasonlatosság van a fotografiában is. Itt a művészi erő, a jellemzés, a lélek, az artisztikus felfogás a fontos.

Krausz erre elhallgatott. A tanár birkózott a képpel. Hetek teltek el és ő még mindig ott uzsonnázott. Levakarta a képnek egy részét, ujrakezdte, javitotta, ecsetelt, kapart, szinezett és lassankint befejezéséhez közeledett a mű.

– Hétfőn rámába teszszük – mondta a tanár.

Erre meghivták vasárnap ebédre.

Vasárnap pontosan megjelent. Krausz egy alacsony, sápadt, szőke fiut hozott elébe:

– Sándor, az unokaöcsém. Minden vasárnap nálunk ebédel. Jogász, de ő is festő akar lenni minden áron.

A tanár elnézően mosolygott. Krausz a fiuhoz fordult, aki vörösre pirult arccal állott előtte.

– Látod, a tanár ur is festő, de előbb letette a vizsgáit. Ugy is lehet valaki művész.

– Sőt, – szólott Tárkányi – ugy még inkább lehet. Nem az a művész, aki előtt nincs tekintély és a ki azt hiszi, hogy neki semmit sem kell tanulnia.

– Én tanulok – mondta csendesen a fiu.

– Hol?

– Zácsnál.

– Nem helyes. Ott komoly tudást nem sajátithat el. Csak titánkodnak ott.

– Zács – mondta kipirult arccal a fiu – Magyarország legnagyobb művésze.

A tanár ismét elnézően mosolygott, de Krausz dühbe jött.

– Ilyenekkel lopod te az idődet, ahelyett, hogy tanulnál. Szegény fiu vagy, dolgoznod kell. Tedd le előbb a vizsgáidat, mint a tanár ur. Akkor foglalkozhatsz a művészettel. Tudod, mi addig nekem a művészeted: ostobaság, szemtelenség, szamárság.

Krausz nagynehezen csillapodott le. Később megnézték a képet. Készen volt. Bizonyos hasonlatosságot meg lehetett állapitani, de az egész arc egy merev pléhdarab volt, a hus: bádog, az asszony husos, teli szépsége szintelen, merev és hideg festékhalmaz.

Nézték. A fiu összehuzta a szemeit és az ajka vonaglott. Krausz szorosra vont szájjal állott és műértő szemmel vizsgálta a festményt. A tanár a művészi követelményekről beszélt.

Később átmentek a harmadik szobába ebédelni. Mikor a beszélgetésnek nem volt témája, Krausz ismét a fiut szidta.

– Haszontalan lump vagy – mondta neki. – Szegény fiu, az tanuljon.

Különösen szegénységének brutális ismétlése bántotta a fiut. Az erek kidagadtak a homlokán és a szive a megszakadásig vert. Végre nem birta tovább. Kifakadtak a könnyei, felugrott és kiszaladt a szobából. Az asszony utána akart menni! De Krausz visszatartotta.

– Ez használ neki.

A fiu berohant a szalónba és zavartan állott meg. Előtte volt a kép. Ott volt még a paletta is, a festékes tubusok, az ecsetek. A fiu torkából még egy ideges zokogás tört fel, azután megfogta a palettát, egy kétségbeesett mozdulattal nyult az ecset után és odaült a kép elé.

Az ebédnek egy fél óra mulva vége volt, a társaság benyitott a szalonba. A fiu még lázasan dolgozott. Az ajtónyilásra felugrott és a szoba másik végébe hátrált. Onnan megnézte a képet, amelyen emésztő lázzal dolgozott egy fél óráig. Megnézte, meg volt elégedve. Fáradtan eresztette le a kezét az ecsettel, de a fejét szikrázó szemmel, diadalmasan kapta fel.

A belépők megálltak az ajtóban. Ők is jól látták a vásznat. Mi történt a képpel?

A bádog arc eleven és üde hus lett, a pléhnyak lágyan és puhán csillogott, a mély szemben élet volt és az egész festményben ott élt, ott duzzadt, ott dagadt az asszony lágy, puha kövér szépsége.

Az ajtóból álmélkodva néztek a képre. Ebben a lakásban, a hol soha sem tudták, mi a művészet, a massziv, polgári butorok között egyszerre meglibbent a halhatatlan szépség levegője. Az alkotó erő rezzentette meg szárnycsapásával a tunya levegőt és a tunya lelkeket és az asszony és a férfi érezni kezdték, hogy vannak csodák, amelyeket ők nem értenek.

A szőke fiu sugárzó arccal állott előttük. Tisztelettel és álmélkodva pillantottak rá. A tanár haragudni próbált, de nem sikerült. Nem lehetett. A rongyos, kis fiu teljesen legázolta. Csendesen kiment az előszobába, vette a kabátját és eltávozott.

REMÉNY

_Délelőtt tiz óra. A minisztérium egyik hivatalszobájában három fiatal ur unatkozik. Az egyik irogat, a másik az ablakon nézeget kifelé, a harmadik a cigarettakészlete felett tart szemlét. A szolga jön be és jelenti a cigarettásnak: »A nagyságos urat egy asszony keresi«. A fiatal ur meglepetve tekint fel. – »Asszony? Miféle asszony?« A szolga vonogatja a vállát. – »Fiatal? Öreg?« – »Öreg« – mondja a szolga. – »Milyen a ruhája?« – kérdi a fiatal ur. A szolga hümmög és kifelé forditott tenyerével jelzi, hogy nincs elragadtatva a látogató habitusától. A fiatal ur vállat von, lustán felkel és indul kifelé. Az előszobában meglátja az asszonyt, meglepetve áll meg és kérdő pillantással néz rá._

Az asszony: Jó napot kivánok… nagyságos ur…

A fiatal ur: Jó napot, Kölberné.

Az asszony: Nagyságos ur…

A fiatal ur _(kérdő tekintettel néz rá)_.

Az asszony _(elvörösödve, egyre nagyobb zavarban, dadogva)_: Nagyságos ur…

A fiatal ur: Az Isten szerelmére szóljon már. Mondja hát, mit akar tőlem.

Az asszony _(kétségbeesett pillantást vet a szolgára)_: Szeretnék… beszélni szeretnék… négyszemközt szeretnék…

A fiatal ur _(azt hiszi, hogy érti a dolgot. A szolgához)_: Itt van a méltóságos ur?

A szolga: Nincs.

A fiatal ur: Nyissa ki a szobáját.

_A szolga kinyitja a szobát, az asszony zavartan babrál a ruháján. »Tessék« – mondja azután a fiatal úr. Az asszony bemegy a szobába, a fiatal ur is. A szolga filozófus pillantást vet utánuk. A fiatal ur a szobában helyet kinál az asszonynak, ő maga is leül és a tárcája után nyul. Az asszony ijedt pillantást vet rá._

A fiatal ur _(udvariasan, jósággal)_: Parancsoljon velem.

Az asszony: Nagyságos ur…

A fiatal ur _(előveszi a tárcáját)_: Kérem, ha pénzről van szó…

Az asszony _(hevesen tiltakozik)_: De nem, nem, nem.

A fiatal ur _(türelmetlenül)_: Hát miről? Hát kérem, tessék már szólni.

Az asszony _(elszánja magát)_: A reggeli lapban olvastam, hogy a nagyságos ur eljegyezte magát.

A fiatal ur _(jóindulattal bólint)_: Igen.

Az asszony _(rémült szemekkel mered rá)_.

A fiatal ur _(álmélkodva néz vissza)_.

Az asszony: De…

A fiatal ur: De hát kérem, szóljon már. Hát mondja már, mit parancsol, mit kiván, mit akar tőlem. Mi mondanivalója van egyáltalában?

Az asszony: Hogy az… nem lehet…

A fiatal ur: Mi nem lehet?

Az asszony: Az eljegyzés.

A fiatal ur: Hogy az ördögbe ne lehetne?

Az asszony _(panaszosan)_: Hát Lujzika?

A fiatal ur: Mit Lujzika? Mit akar Lujzikával?

Az asszony: Mi lesz most Lujzikával?

A fiatal ur _(megérti a dolgot. Felugrik)_: Hát mit tudom én? Hát mi közöm nekem hozzá? Hát bánom én? Hát mit érdekel az engem?

Az asszony _(vonagló arccal néz rá és zokogni kezd)_.

A fiatal ur _(kinosan feszeng)_: De az Isten szerelmére, hát ne sirjon. Hát mi oka van a sirásra voltaképpen? Az, hogy én eljegyeztem magamat?

Az asszony: Igen.

A fiatal ur: De hát mi van azon siratni való? Az, hogy elmegyek maguktól lakni?

Az asszony: Nem, nem.

A fiatal ur: Hát akkor mi az Isten csudája?

Az asszony: Lujzika…

A fiatal ur _(bosszusan)_: Mi az ördög van Lujzikával? Hát mit árt az Lujzikának?

Az asszony _(keseregve)_: Mit csinál most Lujzika? Mit csinál? Mi lesz vele? Mi lesz vele? Mi lesz vele?

A fiatal ur _(remegve a dühtől)_: Kérem, hagyja már abba az óbégatását és feleljen nekem: mi okon siratja maga Lujzikát, azért, mert én megházasodom?

Az asszony _(zokog)_.

A fiatal ur _(majd megfullad a dühtől)_: Hát házasságot igérten én Lujzikának? Feleljen.

Az asszony: Nem.

A fiatal ur: Elcsábitottam?

Az asszony: Nem.

A fiatal ur: Mondtam neki egyetlenegyszer, hogy szeretem?

Az asszony: Nem.

A fiatal ur: Mondtam neki valaha egyetlenegy szót, amiből azt következtethette, hogy szeretem, vagy hogy éppen el akarom venni?

Az asszony: Igen.

A fiatal ur _(nagyon meglepetve)_: Igeeeen? Ugyan mit?

Az asszony: Hát nem mondott éppen…

A fiatal ur: Nos?

Az asszony: De olyan jól megvoltak együtt. Olyan jól összeillettek. Lujzika olyan művelt lány. Iskolákat járattam vele.

A fiatal ur: De a Jézus szerelmére, ha az ember beszélget egy leánynyal, hát abból csak nem következik még…? Hogy jutottak erre a gondolatra?

Az asszony: Mikor néha találkozott Lujzikával és be tetszett jönni hozzánk, mi az urammal ugy elgyönyörködtünk kettejükben. Olyan szép pár voltak.

A fiatal ur _(kétségbeesetten)_: De hiszen én soha egy árva szót se mondtam, amiből arra következtethettek volna…

Az asszony: De mi azt gondoltuk. Olyan kedves tetszett lenni. Mikor el tetszett menni, mindig azt gondoltuk, hogy egyszer csak majd bent marad nálunk.

A fiatal ur: Soha egy szót se mondtam. Óvatos voltam. Korrekt, mint egy angyal. Soha. Egy szót se.

Az asszony _(makacsul)_: De mink azt gondoltuk. De mink azt gondoltuk.

A fiatal ur: És azért jött hozzám, hogy ezt elmondja?

Az asszony: Nem is tudom, minek jöttem. Mikor reggel olvastuk az ujságot, Lujzika sirva fakadt. Én meg ruhát kaptam magamra, hogy idejövök és megmondom…

A fiatal ur: Mit mond meg?

Az asszony: Hogy megmondom…

A fiatal ur: Hát mit? Mit?

Az asszony _(gyáván)_: Hogy nem szabad Lujzikát boldogtalanná tennie.

A fiatal ur _(kacag dühében)_: Nem szabad? Hallja! Csak nem teszem boldogtalanná magamat, mert a maga lánya ezt meg azt képzeli.

Az asszony _(naivul)_: Hát nem?

A fiatal ur _(dühösen)_: Persze, hogy nem.

A szolga _(benyit)_: Jön a méltóságos ur.

A fiatal ur: Kérem, tessék most… _(Egy kézmozdulattal távozásra szólitja fel az asszonyt.)_

Az asszony _(zavartan megy ki az előszobába)_.

A méltóságos ur _(belép és vidáman kiáltja a fiatal urnak)_: Szervusz, gratulálok, gratulálok.

A fiatal ur _(bizalmas udvariassággal)_: Köszönöm, méltóságos uram. _(Az asszonyhoz.)_ Azt hiszem…

Az asszony: Megyek már.

A fiatal ur _(szigoruan)_: És tessék tudomásul venni, hogy elsején elhurcolkodom.

_A fiatal ur bemegy a szobába, a cigarettái között turkál és bosszankodva beszéli el a másik két fiatal urnak az esetet, az asszony pedig zavarodottan, szégyenkezve, összezuzva, ostobán botorkál le a lépcsőn._

SEMMISÉG

Mikor az első fegyvergyakorlatomra bevonultam, akkor ismerkedtem meg vele. Paul Harrachnak hítták, Tirolban nőtt fel, onnan került el Magyarországba. Az apja ezredes volt valamelyik tiroli garnizonban, a nagyapja is katona volt, az egész rokonsága katona; ő elvégezte a katonai főreáliskolát, azután az akadémiát; kinevezték hadnagynak, szép, szelid, szőke fiu volt, lányos szájjal, kék szemmel; naiv, kedves, jó katona volt, akit rögtön szerettem, mihelyt megismertem. A jó viszony állandó maradt közöttünk. Ő nagy tisztelettel tekintett fel nagy élettapasztalataimra, óriási civil tudásomra, rengeteg jövedelmeimre (háromszáz forintot kerestem akkor egy hónapban); én szerettem őt, mert kedves, korrekt, naiv, jó kis hadnagy volt, – a bizalmasává lettem három hét alatt. A negyedik héten igy azután a szerelme titkát és bánatát is közölte velem.

Szerelmes lett Tiszay Ilonkába.

– Kicsoda Tiszay Ilonka?

– Ó, az a közjegyzőnek a lánya.

– No, és hát beszéltél már vele a dologról?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem ismerem.

– Hát miért nem ismerkedel meg vele?

– Hogy ismerkedjem meg vele? Az ő társaságuk itt a legelőkelőbb. Az apja a leggazdagabb ember itt. A tisztek nem járnak közéjük, csak egy-két mágnás. Hogy ismerkedjem meg vele?

– Hát mutattasd be magadat.

Pál hadnagynak elborult a szeme; egy kicsit elpirult, félrehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Nem tehetem. Hozományvadásznak tartanának.

Bosszankodtam.

– Ha az ember szerelmes, – mondtam – akkor nem törődik az ilyesmivel. És ne is törődjék vele. Igy elviszi az orrod elől valaki más és te örökké vérző orru, boldogtalan szerelmes maradsz.

Pál rám nézett, a szép, szőke feje bánatosan és megadóan hajlott le, mélyen le, egészen a mellére; hallgatott, azután egészen halkan mondta:

– Hát az maradok.

A következő hetet még azzal töltöttem el, hogy egy bátor elhatározásra kapacitáltam: ismerkedjék meg a lánynyal, menjen el hozzájuk, vagy mit tudom én, irjon neki egy szerelmes levelet, de tegyen valamit, mert ez a világ legbutább esztelensége, sóvárogni, epekedni, boldogtalankodni, amikor az ember még meg sem próbálkozott azzal, hogy talán boldog szerelmes is lehetne, amikor az ember szivének leánya nem is tud arról, hogy valaki epekedik érte és amikor mások szabadon igyekeznek meghóditani. A kapacitálás egészen hiábavaló volt. A fiu rázta a fejét, a két ajka szöglete lefelé huzódott és a szeme elborult. Az ő sorsa az, hogy boldogtalan legyen. Az is volt. Csak lányok tudnak olyan boldogtalanok lenni, mint Harrach Pál tüzérhadnagy a negyvenegyedik tábori ágyuezredben.

Igy hagytam el, bánatosan és boldogtalanul. Két év mulva ujra fegyvergyakorlatra rukkoltam be. Az első ember, akivel találkoztam, Harrach volt. Messziről kinyitotta a karját, mikor a kaszárnyaudvaron meglátott. Átölelt és magához szoritott.

– Szervusz, – mondta melegen – Isten hozott, tudtam, hogy berukkolsz, vártalak már…

Karon fogott, sétálni vitt, a kedves, szép arca sugárzott az örömtől, az ujjongó boldogság ragyogott a kék szemében.

– Hát mondd már – mondtam neki. – Látom, hogy valami nagy ujságod van.

– Nagy ujság, – mondta ő – nagyon nagy ujság.

– Ki vele.

Hosszu lélegzetet vett, azután elbeszélte:

– A télen a tiszti bálon összeszedtem minden bátorságomat… Már olyan boldogtalan voltam, hogy nem birtam tovább… Bemutattattam magamat. Táncoltam vele. Azután a jégen köszöntem neki. Mosolygott rám és igy hozzá mertem csatlakozni. Azután… azután… talán… megtetszettem neki… meghivott… Elmentem hozzájuk… Nagyon keserves volt a helyzetem… Csupa magyar dzsentri és egy pár mágnás… Nagyon nehéz volt. De ő azután már akarta, hogy hozzájuk járjak, hát hozzájuk jártam. És egy héttel ezelőtt… egy héttel ezelőtt… megcsókoltam a kezét… magunk voltunk… és meg is csókoltam… és eljegyeztük egymást…

– Na, hála Istennek, – mondtam – áldásom reátok és a szivemből gratulálok; és ugy-e mondtam, hogy csak bátornak kell lenni?

Megszoritotta a karomat.

– Igen, – mondta hálásan – mindig terád gondoltam. Te mondtad, hogy csak mutatkozzam be neki bátran. Ő is tudja, hogy te biztattál. Ő elhitte, hogy nem a pénzéért kerülgettem. Elhitte, hogy már három éve szeretem.

– Hát jó. Hát mikor beszélsz az apjával?

Kicsit elborult az arca.

– Ez nehéz dolog, – mondta a fogai között – én nem is merném. Ő azt mondja, csak bizzam rá, az apja azt teszi, amit ő akar.

– Hát bizd rá – mondtam. – Nyilván ez a legokosabb, amit tehetsz.

Én azután mentem a dolgaim után a kaszárnyába, ő is ment fel a szakaszához. Ha kint a gyakorlótéren találkoztunk, akármilyen meszsze voltunk is egymástól, gyakorlat közben is, lóhátról, a robogó ágyuk felett átvillant hozzám a szeme, egy bizalmas, meleg, dicsekedő, intim szemvillanással. Én tudom a titkát, senki más nem tudja, senki más nem tudja, hogy ő milyen boldog, – ezt jelentette a szeme büszke megvillantása. Ha találkoztunk valahol, a fülembe sugta:

– Megőrülök a boldogságtól.

Délutánonkint a lánynál volt és este és reggel és éjszaka a boldogságnak egy állandó mámorában járt-kelt.

Egy este azután bekopogtatott hozzám a szállodai szobába, ahol laktam. Halálsápadt, volt; a szeme feketekarikás; a homloka verejtékes. Rémülten ugrottam fel, mikor megláttam.

– Mi bajod van? Ülj le.

Leült. A szája remegett, a kezével végigsimogatta a homlokát és a keze is reszketett.

– Mi történt?

Azt hittem, a lány szakitott vele. De nem.

– Meghalt a _garnizonmama_, – mondta olyan hangon, amely már félig sirás volt.

– Ki halt meg? – kérdeztem még egyszer ijedten.

– A garnizonmama, – mondta ő.

– Ki az?

– Az egy asszony, aki a tiszteknek kölcsönöket szokott adni… Ezért nevezték el garnizonmamának.

Megértettem. Végignyultam a diványon, ugy elkezdtem nevetni. Ő megütődve nézett rám. És amikor még mindig nevettem, sértődötten mondta:

– Mit nevetsz?

– Bocsáss meg, – válaszoltam – de te olyan tragikusan jelentetted be a garnizonmama halálát, hogy én először azt hittem, valami nagyon közeli rokonod. Hogy szörnyü csapás rád.

– Ááá, – mondta ő – dehogy közeli rokonom. Azért mégis nagy csapás.

– Hát beszéld el szépen, miért olyan nagy csapás.

Elbeszélte. Négy évvel ezelőtt, mikor uj hadnagy volt és bevonult az ezredhez és szokás szerint egy vidám estével kellett a bevonulását megünnepelnie, nem volt pénze. Forduljon csak a garnizonmamához, mondták neki. A garnizonmamához fordult, attól azután kapott rögtön százötven forintot. Ezt a pénzt elmulatták. Ő katonafiu, a nagyapja is katona volt, tudja, hogy katonának szerényen kell élnie, nem is csinált azóta egy krajcár adósságot se, de most egyszerre meg kell fizetnie az egész összeget. A garnizonmama férje eljött hozzá és azt mondta, hogy huszonnégy óra alatt fizessen; különben feljelenti az ezredparancsnokságnál. Ez azt jelenti, hogy neki le kell mondania, de ha nem is kell lemondania, a dolog kitudódik, Ilonka is megtudja, az apja is megtudja, ő becstelen ember, legjobb, ha mindjárt főbe lövi magát…

– Lassan, lassan – mondtam. – Hát mennyivel tartozol?

– Nem tudom.

– Ejnye, hát mennyi pénzt kaptál?

– Százötven forintot.

– Adtál valami irást?

– Egy váltót tett elém és megmutatta, hol kell aláirni.

Arra gondoltam, hogy majd én szerzek valahonnan pénzt és kölcsön adom neki, ennek a kedves, tudatlan, jó fiunak, aki engedelmesen aláirta a váltót, mikor megmutatták neki, hol kell aláirnia. Azt számitgattam, mennyire nőhetett a tartozás.

– Négy év – mondtam. – A tőkéhez hozzá kell adni a kamatokat. Azóta semmit sem fizettél…

– Dehogy nem – mondja ő.

– Hát mit fizettél? – kérdezem meglepetve.

Ártatlan szemmel rám néz és nyugodtan és naivul mondja:

– A garnizonmama minden hónap elsején eljött hozzám és én fizettem neki hét forintot.

– Minden elsején?

– Minden elsején.

– Kaptál irást?

– Nem. De ő beirta egy könyvbe.

Felemeltem a kezemet.

– Te szamár – mondtam neki.

Aggódva és remegve nézett rám.

– Hát mi lesz? – kérdezte nyugtalanul.

– Ha holnap jelentkezik nálad az az ember, küldd el hozzám. Mondd meg neki, hogy a tartalékos hadnagy ur az ügyvéded és hogy ő elintézi az ügyet.

– De te nem vagy ügyvéd.

– Bizd csak rám. Mondd neki nyugodtan. Minden felelősséget magamra veszek.

– De én a pénzt nem tudom megszerezni. Az apámnak is hiába telegrafálnék. Itt pedig megtudná az Ilonka apja is, ha pénz után szaladgálnék. Nem is kapnék. És micsoda hirem volna. Nem adnák hozzám.

– Menj haza – mondtam – és feküdj le.

Vette a sapkáját és elindult. Az ajtóban visszafordult.

– Te, – mondta reszkető hangon – én… én…

A zsebébe nyult és kivette a revolverét.

– Te, – mondta – én töltött revolverrel járok…

Összeszidtam, megigértettem vele, becsületszavát adattam, hogy holnapig semmi bolondot nem csinál; megvigasztaltam: bizzék csak bennem; tudja, hogy nekem eddig is igazam volt. Azután hazaküldtem.

Másnap délután hazamentem a lakásomra. Harrach délután hat órára küldte hozzám a félelmes embert. Ő maga elkisért a szobámig; hiába biztattam, sápadt volt, reszketett; aztán megtört szemmel bucsuzott el tőlem.

– Várlak a kávéházban – mondta sóhajtva.

– Igen. Viszontlátásra.

Öt perc mulva kopogtattak az ajtómon. Szabad. Egy rossz ábrázat, egy alávaló pofa nyomul be. A garnizonmama férje. A hadnagy ur küldte a nagyságos ügyvéd urhoz. – Igen, jól van, hát mondja el, mit akar. – Elmondja; semmi rosszat nem akar, csak a kis pénzecskéjét akarja.

Állok az asztal előtt, lenézek rá, fagyos vagyok és szigoru.

– A hadnagy ur minden elsején hét forintot fizetett a maga feleségének.

Lesunyja a fejét, tagadni próbálja. Rárivallok.

– Bele van irva a könyvbe. Elő a könyvet!

A belső zsebéből előkerül a könyv, egy mocskos, rongyos füzet. És igenis, a bejegyzések is megvannak.

– És magának volt pofája fenyegetőzni? A hadnagy ur negyvennyolcszor hét forintot fizetett a maga feleségének.

– I… i… igenis.

Most már rendben vagyunk. Triumfálok.

– Ki tudja maga számitani, mennyi az?

– I… i… igenis.

– Tudja maga azt, hogy van uzsoratörvény a világon?

Egészen összegörnyed.

– I… i… igenis.

– Hát én holnap felmegyek az ügyészséghez, feljelentem magát uzsora miatt és holnapután már ül is.

Végleg összeomlott. Könyörgésre fogja a dolgot. Nagylelkü vagyok. Megbocsátok.

– Először is: vissza a váltót.

Előkaparja a zsebéből.

– Most üljön le és irja, amit diktálok.

Levelet iratok vele Harrach Pál hadnagy urhoz, amely levélben kijelenti, hogy a négy éven keresztül fizetett részletek által minden követelése ki van egyenlitve és a melyben bocsánatot kér azért, hogy a hadnagy urat fenyegetni merte.

A levél készen van. Elmehet. Alázatosan kihajlong az ajtón. Én is menni készülök. Az ajtóban találkozom már a fiuval. A kávéházból látta azt az embert elmenni; nem tudta állni a várást; rohant fel megtudni, mi ujság. Átadom a váltót. Bámul.

– Ki van fizetve?

– Ki van fizetve, tépd el.