Part 11

– Sehogy sem ment a kineveztetésem. Befolyásos barátom volt elég. Volt egy-két lelkes hivem is, aki valósággal agitált mellettem és aki minden alkalmat felhasznált, hogy hirdesse, milyen szégyen lesz, ha külföldi egyetemen kapok katedrát. Mégsem ment. Egy napon azután hozzám jött Petersen professzor, aki igen szeretett és ezt mondta:

– Hát ennek véget kell vetni. Meg kell tenned. Végre is, semmi sem füz a vallásodhoz. Mi füzne hozzá? Dobd el. Akár az egyik, akár a másik…

Olyan órában mondta, amikor a büszkeségem, a gőgöm hallgatott. Addig makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy vagy kineveznek, ugy, ahogy vagyok, vagy nem kell semmi. Ekkor azonban ugy éreztem, hogy nevetséges volna, ha olyasmihez ragaszkodnám, amihez egyetlen érzésem sem füz. Egyetlen gondolatom se. Semmi. Azt mondtam: igen.

Három hét mulva megtörtént. Petersen volt a keresztapám. Mikor a templomból kijöttünk, végigsimitottam a homlokomat. Könnyü szédülést éreztem. Kocsiba ültünk.

– No, – mondta Petersen – ne bolondozz. Csak nem veszed komolyan ezt a dolgot.

– Nem, – mondtam – de mégis csak megalázó, hogy az én orvosi, tanári, klinikai, tudományos kvalitásaimnak az értéke attól függ, mit csinált velem egy együgyü és tudatlan pap.

– Ostobaság – mondta Petersen. – Nem kell vele törődni.

Nem törődtem vele. Egy hónap mulva kineveztek. Tudtam, hogy az apám és az anyám mámorosak lesznek az örömtől és akkor irtam meg nekik, mi volt a kineveztetésem ára. Az öröm enyhiti majd a fájdalmukat. Tudtam, hogy nagyon fáj nekik. Egyszerü, tudatlan, falusi zsidók voltak, akiknek minden idegszálába beleöröklődött, belenőtt, befészkelte magát a ragaszkodás mindahhoz, amit ők nagynak és szentnek tartottak.

Belenyugodtak a dologba. Ugy titkolták, mint valami hallatlan szégyent, de belenyugodtak. Mikor nemsokára hazamentem, már tele volt a szivük örömmel. Hallottak a sikereimről, látták, hogy vagyonosodom, az egész kis város óriási respektussal emlegetett: büszkék voltak rám. Csak amikor ketten voltak, néha titokban összenéztek és elfordultak, hogy ne lássák egymás szemében a könnyeket. Sirattak. Rajta voltam, hogy megvigasztaljam őket; mindent megtettem, hogy érezzék is, hogy jó fiuk vagyok és szeressenek. Szerettek is.

Két év mulva meghalt az apám. Egy délelőtt táviratot kaptam az öcsémtől: utazzam rögtön haza. Hazautaztam. Az öcsém elém jött és megmondta: az apánk ma reggel szép csendesen elaludt. Hetvenöt éves volt. Öt órakor szokott felkelni. Ma nem kelt fel. Tovább aludt. Sirtam.

Az anyám fájdalma fájt legjobban. Gyenge, öreg asszony volt, csupa meleg szeretet és jóság; és hajlott a szivbajra.

Hazaértünk. A ház tele volt bánattal és csendes zokogással. A testvéreim mind otthon voltak már és együtt sirtak az anyámmal. Velük sirtam. Azután megpróbáltam talpraállitani őket. Az édesanyánk kedvéért össze kell szednetek magatokat. Nem szabad engedni, hogy ő is tönkremenjen a fájdalomban. Megértették. Megtettek mindent, nyugalmat erőszakoltak magukra, a bánatnak valami derüjét. Sokat nem használt, de valamit mégis.

Jött a temetés napja. Ettől féltem. Különösen féltem a gyászszertartástól és még jobban a paptól. Ezeknek a papoknak legfőbb ambiciójuk, hogy az amugy is összefacsarodott szivekbe belegázoljanak, hogy a fájdalmat felgyujtogassák és ugy szónokoljanak, hogy lehetőleg a gyászolók közül is ott maradjon nehány halott a halott mellett. Ez a mi papunk, ez az ő papjuk különösen ambiciózus ember volt. Megpróbáltam, nem lehetne-e rászoritani, hogy egyáltalában ne szónokoljon. Ezt nem lehetett. Még a testvéreim is ellenezték. A zsidó szertartásnak a veleje a gyászbeszéd. Az apám nagy embere is volt a hitközségnek: beszélni kell. Megkérettem hát: beszéljen röviden és kimélje a fájdalmakat. Megigérte.

A deszkakoporsót kivitték az udvarba. Tele volt az udvar feketeruhás emberekkel. Ott álltunk a koporsó körül és engem kinzott ez a barbárság: a fájdalomnak ez a mesterséges meghosszabbitása. Az anyámat támogattam.

A rabbi beszélni kezdett. Láttam, hogy emlékezik az igéretére és rövid akar lenni. De nem tudott. A saját szép baritonhangja, a nagy szónoki siker lehetősége és reménye, talán az a tudat is, hogy egy… budapesti kitünőség… egy egyetemi tanár előtt beszél, elragadta. Végre is, neki ez a mestersége.

Felsorolta az apám érdemeit. A jóságát. Az áldozatkészségét. Nagy érdemeit a vallási életben. A jótékonyságban. Családi tulajdonságait. Apai jóságát.

Az elhalkult zokogás ujra feltört. Én is megindultam. Ott a koporsó mellett énrám is hatott ez a vad és fájdalmas ékesszólás, amely megmámorosodott a maga szépségétől.

A beszéd ekkor áttért az ittmaradottakra. A feleségre. A gyermekekre. Átkaroltam az édesanyámat, hogy állni tudjon. A szónoklat sorba vette az elhunyt gyermekeit. Reám került a sor. Megrettentem.

»És itt áll a koporsó mellett – harsogott a gyászbeszéd – fia, aki büszkesége a tudománynak és aki büszkesége testvéreinek: hitünknek oszlopa, vallásunk hüséges fia és támasza, aki hiven ragaszkodott az ősök hitéhez…«

A testvéreimre néztem: hát ez nem tudja? – Nem. Hiszen titkolták. – Izzott bennem a harag. Majdnem rákiáltottam: hagyja már abba! De nem hagyta abba: mámorosan magasztalta az ősök hitéhez való ragaszkodásomat. Kétségbeesve szoritottam magamhoz az édesanyámat, a beszéd harsogott, egy vergődő, halk kiáltás, az édesanyám gyönge szive nem birta tovább és ott a koporsó mellett a karjaimban ájult el. Szivgörcsöt kapott.

Rettenetes volt. Ó, gyülölöm a vallást…

A SZIV

Egy napon reggelig kártyázott a fiatal Gosztonyi. Közben különböző szeszes italokat ivott és egymásután szitta el erős, fekete szivarjait. Mikor a játéktól felkelt, némi szédülést érzett. Bizonytalan rosszullét bántotta; kocsin ment haza. A lakása sötét volt és hideg. Az inasa aludt. Tapogatózva ment előre. Bizonytalan rosszullétből egyszerre kicsapódott, szinte kivillámlott valami rettenetes fájdalom, megmarkolta a szivét, összefacsarta, megtépte, beégett az agyába és ő eszméletlenül bukott végig a szőnyegen.

Másnap orvoshoz ment. Az orvos levetkőztette, megvizsgálta.

– Sokat éjjelez?

– Igen.

– Hol?

– Szinházban, orfeumban, a kaszinóban.

– Ah, kártyázik?

– Igen.

– Mit?

– Két hónap óta pokert.

– Gyakran?

– Majd mindennap

– Egész éjjel?

– Igen.

– Iszik?

– Igen.

– Mit?

– Mindent.

– Sokat?

– Sokat.

– Dohányos?

– Igen.

– Mit szí?

– Fekete havannát.

– Sokat?

– Tizenötöt egy nap.

Az orvos komolyan bólintgatott a fejével.

– Kérem, – mondta Gosztonyi – méltóztassék a teljes őszinteséggel és kiméletlenül megmondani: mi bajom van, mit tegyek.

– Volt a családjában szivbajos?

Gosztonyinak minden vér eltünt az arcából.

– Nem kell megijedni, – mondta az orvos.

– Az anyám szivbajban halt meg, – válaszolt halkan a fiatal ember.

Az orvos hallgatott.

– De eddig, – mondta panaszosan Gosztonyi – soha nem éreztem semmit. Gyerekkoromban vizsgáltattak is, nem örököltem-e az édes anyám baját…

– Nem is örökölte a bajt, csak a hajlandóságot. A többit az ön életmódja tette. Azt hiszi, a poker arravaló, hogy a szivet megerősitse?

Gosztonyi hallgatott.

– Van családja? – kérdezte az orvos.

– Nincs. Csak az apám él.

– Mi a foglalkozása?

– Nincs semmi foglalkozásom.

– Van vagyona?

– Igen.

– Akkor egyelőre éljen teljes nyugalomban. Minden munka és főképpen izgalom nélkül. Borról, szivarról szó sem lehet. És szó sem lehet – asszonyokról sem. Elmehet esetleg Nauheimba. Vannak, akik csodákat tulajdonitanak az ottani kurának.

… Gosztonyi az utcán szédülve nézett körül: ment előre, de nem tudta, hová, nem tudta, minek. Körülötte pezsgett az élet. Asszonyok suhogtak el mellette és ő behunyta egy-egy másodpercre a szemét. Minek igy élni már?… Tegnap még tombolt erősnek és törhetetlennek vélt ifjusága. Tobzódott az életnek minden örömében. Ma pedig elvonják ajkától a poharat és menjen előre izgalmak nélkül a halála felé. Izgalmak nélkül ér valamit az élet?

… Idővel látta, hogy ér. Az orvosok, akikhez ment, mind azt mondták neki, amit az első mondott. Néha dühösen leszamarazta őket és vak mámorral rohant a kártyához, vagy az asszonyokhoz. De a szive azonnal feljajdult. Minden mámorát pokoli gyötrelemmel fizette meg. A mámorát rögtön követte a kín és igy látta lassankint, hogy a szive gyenge, rendszertelenül zakatoló, teljesen elromlott és halálosan érzékeny gépezet, amelyet egy pár viharos esztendő teljesen elkoptatott.

Filozofáló hajlama és életösztöne akkor megtanitotta, rákényszeritette erre a szimpla bölcsességre:

– Az életben nem is a mámor a fő. Van itt még szépség azonkivül is és a szépségben örömét lelheti az ember.

Lement a tenger partjára és nézte a napfényt és nézte a tengert. A hullámzás, a szinek, a vonalak, a felhők: mindez szép volt akkor neki és tudott igy ülni órákhosszat. Ezentul már ilyen lesz az élet.

Nyugalmát végigvonszolta mindenütt ahol napfény és csend van. A nyugalomba azután belegázolt egy asszony. Az olasz tenger partján találkozott egy nővel. Nem tudta, ki, nem tudta, mi, de gyanakodva nézegette, amikor nap-nap után találkozott vele. Az asszony követte. Elment a francia Rivierára, onnan Kairóba és ekkor már látta, hogy csakugyan üldözi az asszony. Rémülten lopta előle nyugalmát és hazakészült, de már késő volt. Ha az asszony ránézett, tüz nyargalt át az erein és a régi szomjuság forrón égette a torkát. Nem ment haza. Ujra az olasz tengerpartot kereste fel, ahol először találkoztak. Itt végre megismerkedett az asszonynyal. Amerikai nő volt, világjáró, magányos és független asszony. A szeme egyre kékebbnek látszott, a haja vörös aranyszine egyre lángolóbb lett és a karcsu termetére csak rá kellett nézni, hogy szédüljön tőle az ember.

A férfi küzdött még. Életének féltése sikoltva riadt fel még egypárszor, de félig lehunyt szemmel mosolygott az asszony és egy sóhajtással vékony ajkába harapott. Vége volt mindennek.

A tenger felől hüs szellő lebbent meg az illatos meleg éjszakában, amikor az asszony lakása előtt sétált és várta az órát, hogy hozzá mehessen. Minden eszébe jutott ekkor, ami mögötte volt. Megnézte, mit nyer és mit veszit és az asszony ablakai felé fordulva igy szólt hangosan a magányos éjszakában:

– Minden csókodért adok egy esztendőt az életemből. Minden csókod meghozza nekem a poklok kinját. A te szemed még nedves lesz a gyönyörtől, amikor én elszökve tőled kinban fetrengek. Neked virulást, erőt, megifjulást hoz ez a szerelem, nekem az utolsó óra kinjait. Szétgázoltad a nyugalmamat és hoztad helyette a halálos, forró mámort.

Itt szünetet tartott. Tisztán látott mindent és igy folytatta:

– Legyen mégis áldott ez a mámor.

És elindult a ház felé, mivel itt volt az óra.

A HÓDITÁS

I.

Meleg, októberi délután volt. Az öreg Zsadányiné az ispánnal beszélgetett az udvaron, az idősebb fia, a szolgabiró a verendán heverészett. A ház tájékán nagy csend ült.

A poros országuton cifraruhás parasztasszony közeledett a ház felé. A tárkányi menyecskék ünneplő ruhájában volt. A karján tarkapólyás kis gyerek.

Az öreg Zsadányiné elbucsuzott az ispántól és indult a ház felé. Ekkor elébe állott a menyecske.

– Tekintetes asszony, – mondta zavartan, de dacos hangon – itt az unokája.

A pólyásgyereket feléje nyujtotta. Zsadányiné meghökkenve nézett rá.

– Az unokám? – kérdezte ijedten. – Nincs nekem unokám.

Azután bizonytalan hangon tette hozzá:

– Nem házas nekem egyik fiam se.

A menyecske felszegte a fejét. Az arca sötétre pirult a haragtól, kihivóan rázta meg magát és szinte énekelve kiabálta:

– Nem bizony, nem házas. De mikor Egerben volt diák az ifiur, akkor nem gondolt a lagzira. Lagzi nélkül is jó volt neki az énhugom, Török Verona…

Zsadányiné sáppadtan bámult a tüzelő menyecskére.

– Melyik fiam? – kérdezte még félénken.

– A fiatalabb, a Géza urfi.

Az esetre azután hamar világosság derült. Mikor Egerben volt jogász Géza urfi, ott szolgált a háznál Török Verona… Az urfi azután Budapestre ment, Török Verona hazakerült Tárkányba és egy félévvel ezelőtt fia született. Most férjhez mehetne Török Verona egy tisztességes legényhez, de utban van a gyerek.

– Elhoztam hát a tekintetes asszonynak. Az unokája!…

A tarka pólyát határozott mozdulattal nyujtotta ki az öreg asszony felé. Látszott a mozdulatán, hogy hajlandó a földre dobni a gyereket, ha ki nem veszik a kezéből. Zsadányiné ijedten nyujtotta ki a karját. A menyecske belehelyezte a gyereket, sarkon fordult és elment. Egy félperc mulva a poros országuton villogott a piros ruhája.

Zsadányiné megdermedve állott az udvaron a gyerekkel. Azután kétségbeesett kiáltással hivta a fiát.

– Kálmán, Kálmán!

A szolgabiró ijedten ugrott fel. Sietve szaladt feléje és bámulva nézte az anyját a tarka pólyával a kezében.

Zsadányiné kétségbeesve, szinte sirva mondta el neki, mi történt. A szolgabiró nevetni kezdett. Az öreg asszony felháborodva, méltatlankodva beszélt és gyöngéden tartotta a karján a gyereket. A gyerek siró hangot hallatott és a szolgabiró torkaszakadtából hahotázott.

– Átkozott gézenguz, átkozott kölyök. Ha csak nem buknék meg minden vizsgáján.

II.

A siró gyereket elcsititották és az öreg asszony kétségbeesve kulcsolta a fejére a kezét:

– Istenem, istenem, milyen szégyen, milyen gyalázat.

Tele volt haraggal, felháborodással, kétségbeeséssel.

A fia nyugodtabban nézte a dolgot.

– Mindenekelőtt – mondta – meg kell tudnunk, igazat beszélt-e ez az asszony. Haza kell telegrafálnunk Gézát. Azután majd határozhatunk.

Megirt egy táviratot, elküldte és azután nyugodtan mondta:

– Holnap délután itthon lesz Géza. Hátha az egészből egy szó sem igaz.

Indult kifelé. Az öreg asszony kétségbeesve járt fel-alá. Odament a gyerekhez. A féléves, nagy fickó nyugodtan aludt. Az öreg asszony forró gyülölettel nézte. Utálta a betolakodó paraszt-fajzatot.

A nap hosszu volt. Az éjszaka még hosszabb. Zsadányiné nem tudott aludni és mikor a harmadik szobából meghallotta a gyerek sirását, izgatottan sietett be hozzá. Végre is nem lehet engedni, hogy itt pusztuljon el.

A lámpa fényénél ujra hosszan nézte a gyereket. A formátlan kis arcon nem akart ismerős vonásokat felfedezni. Nem az ő unokája ez a parasztgyerek. De a porontynak korán nőtt, dus szöghaja olyan ismerős volt. Nem ezt a hajat simogatta-e ő husz-huszonöt évvel ezelőtt, mikor a fiai félévesek voltak? A szivében nagy ijedtséggel ment vissza lefeküdni. Régen meghalt férje jutott eszébe és imádkozni kezdett.

Másnap estefelé megérkezett Géza. Komor arcok fogadták. A fiu ijedten, zavarodottan nézett az anyjára, azután a bátyjára. Az öreg asszony szeme könnyes volt. A szolgabiró vezette a kihallgatást. Elmondta az esetet és feltette a kérdést:

– Igaz-e, hogy…?

A fiu pirultan, zavarodottan állott előttük. Egy kicsit habozott, ne tagadjon-e le mindent, azután rántott egyet a vállán és dacosan mondta:

– Igaz.

Az öreg asszony zokogásban tört ki, de a szolgabiró szemében a nevetés kedve csillámlott meg, mikor a zavart, komor, dacos, huszonegyéves apára pillantott. A nevetését azonban elfojtotta és a tárgyalások komoly hangján folytatta:

– Most az a kérdés, mi történjék Zsadányi Géza gyermekével. Mi a véleménye az atyának?

A fiu a bátyja felé fordult és dühtől remegő hangon mondta:

– Hagyj békét nekem. Csinálj vele, amit akarsz. Add dajkaságba, vagy dugd lelencházba.

Az öreg Zsadányiné már nem sirt. Felemelte a fejét, felugrott és remegve kiáltott a fiára:

– Dajkaságba? Lelencházba? Nem szégyeled magad? A fiadat! Egy Zsadányinak a fiát! Nincs benned egy szikrányi becsület?

Elhallgatott. A fiu lesütött szemmel állott előtte. Az öreg asszony kiegyenesedett, fölemelte a kezét:

– Te takarodj. Az unokám itt marad.

III.

Vacsora után nagy volt a hallgatás. Az öreg asszony hamarosan felkelt, rá se nézett a fiára és kiment. A két fiu egyedül maradt.

– Látod, – mondta az idősebbik – minek csinálsz ilyen bolondokat.

Azután hallgattak. A kapu felől ekkor zaj hallatszott, ideges szóváltás és egyszerre előttük állott egy poros, magas, barna parasztlány. A szeme ijedten röpködött egyikről a másikra, azután félig sirva, gyáván szólalt meg:

– Géza urfi…

Géza urfi felugrott.

– Verona, – mondta ijedten – mit akarsz?

A lány lihegve, kétségbeesve sirta:

– A gyerekemet. Az egyetlen magzatomat. Adják vissza. A néném hozta el… Most elszöktem otthonról. Nem akarok férjhez menni. A gyerekemet akarom.

Géza nem tudott szólni, de az idősebb felkelt és nyugodtan mondta: Ez a legjobb megoldás.

– Gyere velem – szólt azután a leányhoz.

A leány engedelmesen ment utána. Az öregasszony a gyerek mellett volt.

– Édesanyám, – mondta a szolgabiró – Török Verona eljött Tárkányból a fiáért. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszaadjuk neki.

A leány egy lépést tett a gyerek felé, de az öreg asszony reszketve ugrott fel és kitárt karokkal állt elébe.

– Nem, – kiáltotta dühtől remegve – hogy beszélhetsz ilyet? Nem adom. Az én unokám. Senkinek sem adom.

A leány zokogni kezdett. Az öreg asszony hozzálépett. Megsimogatta a haját.

– Ne sirj, – mondta neki – ne sirj. Jobb helye lesz itt. Itt kell maradnia. Eredj haza.

A leány zokogott, azonban az öreg asszony gyöngéden, remegve, de türelmetlenül és határozottan kituszkolta a szobából.

A HAL

A szinfalak mögött beszélgettek. A lány még lihegett a tánctól, amit háromszor ismételtettek meg vele és törékeny teste verejtékes volt.

– Sárikám, drágám, – mondta a férfi – jöjjön el velem egy hétre Olaszországba.

– Nem lehet, – mondta a halvány, szőke lány – nem lehet.

– De igen, – könyörgött a férfi – jöjjön szivem, édes, kicsi Sárikám. Hiszen maga is gyenge, beteg, köhög, ez az átkozott tánc tönkreteszi. Jöjjön, édes. A fjordok lánya csak szerdáig marad műsoron, akkor kap egy heti szabadságot. Lemegyünk valahová a tenger mellé, ahol a nap süt és tavasz van, itthagyjuk ezt a sáros, piszkos várost. No jöjjön, édes. Ez lesz a mi nászutunk. Jöjjön, drágám, kicsi, édes Sárikám.

Forró szava körülsimogatta a lányt, a szinház meleg, piszkos levegőjébe ibolyák illatát hozta be.

Szerdán táncolt még a lány, csütörtökön vonaton ültek.

– Sárikám, drágám, kicsi, szőke lányom, sohse eresztem vissza, – hizelgett neki a férfi és takarót rakott a lábára, virágot az ölébe.

A lány bágyadtan mosolygott és engedte, hadd dédelgesse a férfi. Ugy volt, hogy valami kis olasz faluba mennek, de a lány Abbáziába akart menni, hát odamentek.

Délre Abbáziában voltak. Csakugyan tavasz volt. Melegen sütött a nap, a lány szines, nyári bluzt vett fel és virágokat vásárolt. Felelevenedett, erős volt, jókedvü.

Karonfogva, összebujva jártak-keltek, ok nélkül nevettek, tele tüdővel itták a tavaszt, szitták be a fényt, a napsugarat.

– Budapesten most sár van, köd, hideg piszok – mondotta a férfi.

– Jó itt – válaszolta a lány és hozzásimult.

Boldogok voltak, mámorossá tette őket a fiatalságuk, amiről otthon megfeledkeztek és a szerelmük, amelyet otthon az élet apró nyomoruságai elfojtottak.

Délután egy parkban kószáltak és csókoloztak. A lány ujra virágot akart, a férfi azt mondta, hogy tép neki.

– De nem szabad.

– De én tépek.

– Nem engedem.

Ezen elveszekedtek egy kicsit. Két ember jött feléjük. A vállukon rud volt, a rudon háló, a hálóban egy hal. Egy óriási hal, másfélméteres pikkelyes nagy állat, a teste olyan vastag, mint a gerenda. A két ember közömbös arccal vitte; a nagy hal meg-megrándult és ingott vele a háló.

– Szegény hal, – mondta a lány.

– Szegény, – ismételte a férfi.

Továbbmentek. Egy percig hallgattak, azután ujra jókedvük támadt.

Estére kifáradva, boldogan mentek a szállodába, ahol laktak.

– Fent vacsorázunk ugy-e, – kérdezte a férfi.

– Nem, nem, – mondta a lány – mit gondolnának rólunk?

Lent vacsoráztak hát az étteremben. A férfi kikeresett egy sarkot, ahol lehetőleg rejtve voltak, oda leültek. Cigány játszott; a terem tele volt.

Vacsoráztak. A lány jókedvüen evett, a férfi egy-egy csókot lopott a kezére és édes bort töltögetett neki.

A terembe két konyhaszolga jött be; széles deszkalapon egy óriási halat hoztak és letették a terem közepén egy üres asztalra. Az emberek érdeklődve fordultak oda: milyen óriási állat!

A hal ottfeküdt az asztalon. A lány riadtan kapta fel a fejét.

– Ni, a mi halunk.

Az volt. Ugyanaz az óriási pikkelyes szörnyeteg. De már nem csapkodott. Feküdt a deszkalapon mozdulatlanul, csak a kopoltyui jártak. Kopoltyui, lélegzőszerszámának e nedves fedői egyre mozogtak. Lassan, ütemesen, szabályosan, mint valami gépezet mozgólapja: egy-kettő.

A férfi bort töltött és a lány azt mondta neki:

– Nézze csak azt a halat.

– Az ám, – mondta a férfi – még él. Bámulatos ereje van egy ilyen bestiának, hogy eddig birja a levegőt.

A leány elhallgatott. A villát és a kést letette és nem evett többet. A férfi hiába kinálta borral is, a halat nézte rémült szemmel.

A kopoltyuk mozogtak. Az a szegény vizidög iszonyu kinokat szenvedhetett a levegőn. Élni nem tudott és nem tudott elpusztulni sem.

Az emberek közömbösen fecsegtek, a cigány játszott, tányérozott, villák csörömpöltek és a szegény hal ott feküdt az asztalon. A kopoltyui szüntelenül jártak, szakadatlanul, szünet nélkül mozogtak, szabályosan: egy-kettő…

A lány azt mondta:

– Most ugy-e haldokol?

A férfi bosszankodva válaszolt:

– Ugyan szivem, ne törődjék azzal a hallal. Kivitetem innen, ha nem akarja látni.

A lány nem tudta a szemét elforditani a halról, a szüntelenül mozgó kopoltyukról.

– Sárikám, édes! könyörgött a férfi.

A lány fehér arccal hanyatlott hátra a székén. Az ájulás környékezte. A férfi a karján vitte ki a teremből, fel a szobájukba.

A szerelmes éjszakán rosszul volt a leány. A férfi a csókjaival akarta elfelejtetni vele azt, ami bántotta. A lány fáradt volt és aludni szeretett volna, de alig hogy elaludt, felriadt:

– A hal…

A férfi könnyezett.

– Sárikám, kicsi lánykám, ne gondoljon rá.

Reggel felé elaludt a lány. Déltájban felkelt és megint friss volt és jókedvü. A férfi mámoros örömmel csókolta.

– Sárika! Sárika!

Sétáltak, csókolóztak, nevettek. Az ebédet a szobájukba hozatták fel. A férfi sietett, a pincérre bizta, állitsa össze a menüt.

A lány megint jókedvüen evett, bort is ivott. A pincér egy tálat hozott be és odanyujtotta a lánynak, hogy vegyen. A tálon szép, sima egyenlő szeletekben puha, fehér friss halhus fekszik.

– A hal – mondja a lány és ájultan esik le a székről.

… Este visszautazott Budapestre, a sárosba, a piszkosba, és hetekig reszketve kerülte a férfit.

A PROFESSZOR

A lány felkelt az asztaltól és kifelé indult.

– Megállj! – mondta neki a professzor.

A lány megállott és feléje fordult. Pávay beletámasztotta a hófehér szakállát a tenyerébe, hideg és nyugodt szemmel ránézett a leányra és halkan és dölyfös egyszerüséggel mondta:

– Ha te azt hiszed, Ilona, hogy azzal eleget tettél minden kötelességednek, ha itt velem megebédelsz és ha azt hiszed, hogy most már a jól teljesitett kötelesség öntudatával vonulhatsz vissza a szobádba, akkor nagyon csalódol. Nem ezért hoztalak el ide, nem ezért fizetek havidijat a családodnak; és nem ez az a mód, amelylyel rábirhatsz, hogy neked is akkora hozományt adjak, mint Olgának.

A leány ijedten és zavarodottan állott.

– Mit parancsol, bácsi? – dadogta azután rémülten.

– Mindenekelőtt azt kivánom, hogy fordits több gondot a konyhára. A leves izetlen volt, a sültek szénné vannak égetve, a feketekávé szörnyü. Azután: most már lehetne spárga az asztalon. A borral is baj van. Mindenekelőtt tehát gondolj a konyhára. Azután: Olga megmagyarázta neked, hogy én milyen rendet kivánok. Amig el nem alszom, addig a dolgozószobában vagy a dohányzóban kell lenned, hogy nincs-e szükségem valamire. Reggel neked kell a fürdőt elkészitened. Mindebből nem engedhetek. Mindehhez ragaszkodom. Ezért vagy itt.

A leány ijedten mondta:

– Igenis, bácsi. Ezentul igy lesz.

Az inas jött be a szobába.

– Nagyságos ur, – mondta – a rendelőóra.