Part 13

A párducz egész ekkoráig mozdulatlanul feküdt ott; azon pillanatban, midőn úrnéja csatára kiáltá, ordítva szökött fel s megragadva éles körmeivel az oláh ifjut, egy rántással leteperte a földre.

Sange Moarte még akkor sem magát védte a fenevad ellen, hanem könyörögve nyujtá kezeit a bűbájos hölgy felé, szomju szemeivel annak szépségeit akarva elnyelni s közelebb vonszolva magát hozzá, s nyögve, sírva terült el annak lábai előtt, míg Azraële vad szemekkel tekintve rá, hirtelen előkapott leplébe burkoltan nézte, mint tépi szét kedvencz párducza az ifjut, ki senkit sem szeretett éltében, hogy őt szerethesse halálosan.

– Én segítségére megyek, monda Kelemen diák kihúzva kardját, s az iszonyat által dühössé téve.

– Csöndesen. Ne tedd azt a bolondot; szólt Zülfikár. Okosabb dolog áll előttünk. A vasajtó nyitva maradt, míg a nő el van foglalva, suhanjunk be s tudjuk ki, mi van itt? urainkat nagyon fogja érdekelni. Ha a tiedet nem, az enyimet bizonyosan.

Ezzel a két férfi észrevétlenül belopózék a vasajtón s végig tapogatózva a szűk folyosón, mely a sziklába látszott vágva, egy a középen álló lámpa világánál több apróbb ajtót pillanta meg jobbról-balról. Azokba benyitva, csupa kijárástalan üres szobákat találtak; végre megpillanták egy ablakon keresztül a külvilág derüjét. Arra sietve, egy újabb vasajtóra találtak, melyen kilépve, egy tágas udvaron lelék magukat, mely magas bástyával volt körítve. A bástyára fölhágva, a hideg Szamos völgye terült szemeik előtt. Nemsokára egy gyalog ösvényt is megsejtének, mely a bástyáról az alant terülő erdőbe levezetett. Addig lélekzetet sem vettek, míg oda le nem jutottak.

A két férfi csak akkor nézett még egymás szemei közé. Kelemen még most is vélte hallani a dæmoni hölgy vad csengő szavát, a párducz ordítását, s az oláh ifju halálkiáltozásait.

– Jó volt erre jönnünk, monda Zűlfikár. Mert azon az úton, a merre jöttünk, vezető nélkül vissza nem találtunk volna; innen legalább valahogy csak kiigazodnánk.

Csakugyan akadtak is nemsokára egy pár favágóra, kik tutajokat kötöztek a vízparton.

– Micsoda vár ez itten, atyafiak? kérdé Kelemen tőlök.

Azok bámulva tekintének rá:

– Hol az a vár? kérdezék.

Kelemen hátra nézett, hogy majd megmutatja neki s ime – sehol sem látott olyasmit, a mi egy várhoz hasonlítana, egyik szikla olyan volt, mint a másik.

Az oláhok nevetni kezdének.

– Jobb, ha nem szólunk nekik, monda Zülfikár, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy mi van itt közelükben! hanem a helyet jegyezzük meg. Kívülről csakugyan nem látszik egyébnek egy darab faragatlan sziklánál, a bokrok eltakarják a nyílást, a melyen kijöttünk.

Azzal útba igazíttatva magukat, a kalandorok szerencsésen visszatértek Mariselbe, a holott meg sem várva, hogy Sange Moarte hollétét számon kérjék tőlük, felültek lovaikra és mentek odább.

Zülfikár még azt kivánta volna, hogy Kelemen diák Bánfi-Hunyadra is elkisérje őt, de megértve, hogy az Bánfi Dénes fenhatósága alatt áll, egyedül indult meg az adót fölvenni; bár Kelemen diák előre biztatá, hogy ott az egyszer hamarább kaphat ütleget.

* * *

Kelemen diák elmondván a látottakat Csáky Lászlónak, jutalmul száz aranyat kapott felfödözéseért, a zöld csizmákat nem is említve.

Sokkal különben járt még Zülfikár. Megérkezve Váradra, ott az adót átadta Ali basának s egyszersmind elmondá neki, a mit Azraëléről megtudott.

E hölgyet még tizenhárom éves korában Ali basától szöktette el Corsar bég. Ali volt az első tulajdonos, ki azóta kétszáz arany jutalmat hirdete annak, a ki kedvhölgye lakhelyét kitudja.

Zülfikár kétszáz aranynyal terhelt erszényt hozott ki markában, a basától kilépve. Ezt megtudta az aga, a kinek Zülfikár alattvalója volt, ürügyet talált beleköthetni a renegátba, s száz botot itélt a talpára, ha minden ütleget egy aranynyal meg nem akar váltani.

– Azt nem cselekszem, monda Zülfikár, hanem átadom azon ajándékot, melyet Bánfi Dénes uram küldött Ali basának, midőn nevében fölszólítám, hogy az adót fizesse le. Adjad ezt át te a basának s fogadom, hogy úgy megjutalmaz, hogy egész életedre elég lesz.

Az aga kapott az ajánlaton, s átvéve a gondosan lepecsételt szekrénykét, melyet szintén Zülfikárnak kellett volna a basához vinni, átnyujtá azt annak, hódolatteljes hangon mondva:

– Ime kegyelmes basa, itt vagyon azon fejedelmi ajándék, melyet Bánfi Dénes uram adó fejében küld tenéked.

Ali basa átvevé a szekrényt s a mint annak zsinegeit szétmetélve s pecsétjeit feltördelve, levenné annak tetejét, ime egy rútul összekunkorodott sertésfark hullott ki belőle kaftánjára. A legirtózatosabb megbántás és csúfság, a mit török emberen el lehet követni.

Ali basa csaknem a padlásig ugrott fel dühében s földhöz verve turbánját, rögtön parancsolá, hogy a bámulatában megmerevült agát, ki a szekrényt átadta, kapuja előtt vonják karóba.

Zülfikár pedig a kétszáz aranynyal szépen odább sétált.

XII. EGY FŐÚR A XVII. SZÁZADBAN.

A bonczhidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi Dénest várták haza Ebesfalváról.

A vár kapuja, melynek közepén roppant családi czímer ragyogott aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld galyakkal s szines lobogókkal volt beárnyazva, az utczán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt látszott rendezett csapatokban a kolozsmegyei lovas nemesség hada, mintegy nyolczszáz főre menő lovag, mind derék, harczias alakok, buzogánynyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség generálisát, elfogadni jöttek.

A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harczi népét, mintegy hatszáz pánczélüngös vitézt, hosszú török puskákkal; a Szamos felőli bástyákra föl volt állítva nyolcz taraczk, néhány ölnyi távolságban parázstűz égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálczák végeit tüzesíték, azokat kanóczok helyett használandók.

Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsin piros dolmányban, buzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük ezüstös zsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.

A legmagasabb torony ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél, alig birva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.

Az ablakokon mindenütt kiváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi csoportoktól, helyettük hófehér porczellán vázákban illatos jázminok s reszkető mimosák tekintgettek elő, alig engedve észrevenni egy halvány szelid női arczot, ki ábrándos mélázással könyökölt a himzett ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.

Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt adva, a taraczkdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, a tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a bástyákra állított trombitások és tárogatófuvók rákezdték az akkor legkedveltebb toborzó danákat.

Nemsokára a tisztelgőkhöz ért a főispán, a többi megyék banderiumaitól kisérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete, fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.

Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi telivért, mokány lovat, nyulánk angol paripákat, a tánczoló berber fajt, testszín sörénynyel, minden szinezetű csójtárokkal, bogláros fékkel, pillangókkal himzett nyeregtakarókkal.

Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot, gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt, s kigyózó lángpallost, s azokat a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehete lőni többet egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.

Mindegyik dandár saját megyéje czimerét viselte tarka lobogóin, miket délczeg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harczias csapatok előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpczös, negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza keményen kétfelé pödörve, arcza naptól barna. Nyusztprémes kalpagján opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes medvebőr-kaczagányát kövekkel kirakott tenyérnyi széles láncz tartotta elől össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén dió nagyságú chrysolithok ragyogtak; derekára ezüst pánczéling volt vetve, arany csillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársony dolmány; oly jól illett kezébe az arany betükkel kivert görbe kard, végén legszélesebb, míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő, melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli gőzhajóénál.

Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás aranyozással volt kifestve a Bánfi-czímer, hátul két huszár kapaszkodott a bakra ezüstös panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.

Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes; mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arczához, csillogó fürtei szabadon láttaták magas homlokát, mely őszinte szép szemeivel együtt annyi magas szívjóságot tanusított, míg a bokros szemöldök hajlása, s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét viselék magukon, s az arcz maga is szüntelen ez indulatváltozások befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd vad, elboruló sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen heveskedésével egymás mellé, egymás fölé rajzolva, épen úgy, mint voltak a szívben.

A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak diktiókat mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett feléje a vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti; szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, mely illatos jázminnal s reszkető mimosával volt lepve, s arcza egy-egy komolyabb vonást sajátíta el, a mint azokban nem vett észre senkit.

A teremnek egyik ablakából egy magas vén férfi tekint le, hosszú, apró gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon közel jött orrához s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete nem mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arczán harag és megvetés eltitkolhatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett Naláczy István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosolylyal tekintve az egész díszmenetre.

– No nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram, szól a gyászos özvegyasszony a vén ősz férfihoz, járt valaha ennyi splendorral egy fejedelem, mint ez a simplex báró itten? én voltam coronatión, voltam installatión, inauguratión, triumphalis ovatión, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha mégis fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes uram? nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni, prætendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem competál. Oh tudom én, hogy mi a jus? mert pereltem én már nagyobb urakkal is, mint ő, eleget!

– Bizony törik magukat a collegák kézcsókolására, dünnyögé magában Koncz Márton uram; ej, ej, tudós Csefalusi Gábor collega uram mint örül, hogy ő kegyességét lesegíthette a hintóból; – no de teheti méltán, mert hisz a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patronusok, az ilyen szegény elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a helyök.

– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armalisták fölemelik a levegőbe s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt terített számukra.

– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné asszonyom, szólalt meg erre Naláczy. Majd az én tisztelkedésem adja meg a mulatságnak savát borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.

Bánfi ezalatt feljött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre tódult be vele az ajtón, vállain emelve a bárót a terem végén fölállított elnöki székig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek a helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság kiméletlenül megdömöczkölt, míg Veér György uram becsülendő ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult a terembe, a ki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.

– Nemes atyámfiai, szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végig jártatta a sokaságon; nem ok nélkül kivántalak benneteket fegyveresen összehívni. Szegény hazánk történetéből tudjátok jól, mennyit szenvedett nemzetünk a miatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, a mit birtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat hívtak az országba. A históriaírók csak azt jegyezték fel a harczok napjaiból, a mi a fejedelemnek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a háborúokozta inség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem született, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthardi békekötés által mind a római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek Erdélybe hozatalától, és egymás által visszatartva, megengedték, hogy végre kipihenhessük magunkat s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért, sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ harczol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország az igaz, de a miénk s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbakat. – Most ez aranyidőket, vannak, kik meg szeretnék rövidíteni. Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul megkezdett harcz az országnak? csak az ő dicsvágyuk, csak az ő fösvénységük hizzék meg, s ha győzni talál az, a kit megtámadtak, nem vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez állanak, s osztoznak a közös veszteségen.

– Ez rágalom! kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczy István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a kiáltást hallotta jőni.

– Hagyják abban kegyelmetek, kiálta Bánfi; Teleki Mihály uramnak valami satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés a törvényes úton meg nem történik soha; s ha alattomos cselszövés, vagy véletlen erőszak szándékozik azt kivinni, a mi a nyilt föllépésnek nem sikerült, engem ott is ébren találnak. Én védeni fogom az országot a fejedelem ellen, ha kell! – Ime halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk lábainkat. Daczára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be határinkon, sarczot vetni a népre, fölégetni a városokat, egy szóval, minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A mult héten elpusztították Segesvárt, azelőtt Csikban kalandoztak; hanem ez mind nem tartozik reám, ez a szász királybirák s a székely generalis dolga. Az én territoriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram ő kegyelmének, csak a módját nem találta még ki, mint köthessen belém? E napokban tehát kóbor tatáraival elfogatva a fejedelem czirkáló hadnagyát, azzal az egész környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle s a nélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e ez adóval? sietett azt rögtön lefizetni. A ravasz török két czélt tudott ezáltal elérni: egy az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy e szerint kitudta, hány adófizető van a környéken? s rögtön utána kivetette rájuk az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.

A sokaság boszúsan felzúgott.

– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel az, mert mi nemes emberek vagyunk, de épen azért vagyunk urai a parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztani, és megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt sertésfarkat küldöttem török uram ő kegyelmének, s hogy ha erővel jő adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy, hogy megemleget a míg él!

– Oda ütünk neki! ordítá fel a tömeg, kardját zörgetve, s buzogányait rázva a levegőben.

– Most távozzatok sátoraitokba, feleim, inte nekik Bánfi, a mire szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harczra leend szükség, azt majd megmondom én.

Az átmelegült nemesség nagy beszéddel s fegyverzörgetéssel távozott el a teremből, csupán nehány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.

A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hívták meg patronusokat. Bánfi megigérte, hogy elmenend, s ösztöndíjat adományozott jobb tanulók számára.

Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, a kikkel előbb akart beszélni. Oda inté legelébb Koncz Márton uramat, a kolozsvári unitárius püspököt.

– Miben lehetek kegyelmednek szolgálatára, nagytiszteletű uram?

– Panaszom van, méltóságos uram, felele Koncz lábával hátrakaparva. A kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit a piaczon, kérem a repositiót.

– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek szolgálatára, szólt rá Bánfi, fogai közt szíva a levegőt s dolmányát gombolgatva be; ez fundationalis ügy, s az a fejedelemre tartozik. A territorium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.

– A fejedelem ő nagysága épen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva; viszonzá Koncz, az ügy maga ugyan én rám tartozik, hanem a territorium Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.

Bánfi kedélyesen elkaczagta magát.

Koncz azonban nem találta a dolgot épen oly mulatságosnak.

– Tehát már világos igazságommal sincsen a hová forduljak?

Bánfi vállat vont s üstökét borzolgatá:

– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem azért mégis aligha fog valamit nyerni.

– Éppen úgy, mint én! kiáltá közbe egy hang s az oda tekintő Bánfi Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos nyaklánczába, de az épen az orra elé állt s onnan kezdett el beszélni: «hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok én, ha nem hivogatnak is!»

Bánfi szótlanul tekinte rá, félig mosolyogva, félig boszankodva.

– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? kérdé az asszony élesen, s azzal mellére ütve szólt: az én nevem: nemes nemzetes –

– És vitézlő – egészíté ki Bánfi kaczagva.

– Özvegy Szentpáli Györgyné, folytatá zavarodatlanul a nő; a kinek minden ivadéka csak olyan czímeres nemes ember volt, mint maga a fejedelem, a mióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed.

– Jól van jól, nagyasszony, tudom én azt már mind, mert sokszor hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.

– Szaporán? Tán bizony oly röviden el lehet azt mind mondani, a miért négy esztendő óta foly közöttünk a processus? s hatvanhárom óta a város és familiám között.

– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én, vágott közbe Bánfi; a nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, a mi utóbb jön. A nagyasszonynak van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.

– Kérem! Nemesi curia! csak olyan jó, mint méltóságod kastélya itt.

– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával a végett, hogy adja el lerontás végett.

– Nem adtuk! úgy van. Igaz nemes ember nem fogja eladni soha vérrel szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem fejedelem nem parancsol, még generalis uram sem.

– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát. Lám, tizezer forintot kináltam érte, a mennyiért az egész czigány-sort megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.

– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! kétszáz esztendővel ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! abban születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg jól esik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram meghalálozott s nekem e helyett cserébe senki palotája sem kell.

Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:

– A mit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács pénztárából.

– Nem kell! Ebnek kell! kiálta fel a nő dühösen. Nem vagyok én paraszt ember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint a kurta kuvaszt! Voltam a fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a kapura; jó olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám?

– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házat, ha csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl aztán az ország, ha neki tetszik.

Ezzel Bánfi bosszúsan távozni akart; Naláczit útjában találta.

A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást s míg Szentpáliné átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy lélekzetvétel után.

– A fejedelem ő nagysága kivánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy felől értesíteni.

– Halljuk.

– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy, majd más alkalom ürügye alatt.

– Nem kell neki adni.

– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.

– Hát csak hadd hozza be; majd kiverjük innen vele együtt.

– Igen, de a fejedelem restelli a sok utálkodást s némiképpen félve is, ráhatározá magát, hogy amnestiát ad Zólyominak s vissza engedi jőni, hogy többet ne ijesztgessék vele.

– Hát csak Isten hirével.

– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most méltóságod birtokában vannak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak kiszolgáltatni ne terheltessék.

Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is méltóságos czímmel szavait.

– Mit? kiálta föl Bánfi hátralépve, s azt gondolják kegyelmetek, hogy én azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítem, s most azt hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani csak azért, hogy egy bolonddal több legyen az országban.

– De ha a fejedelem kivánja?

– Akárki kivánja, nem adom!

– Ezt vigyem vissza feleletül?

– Ezt a két félreérthetlen igét; szólt Bánfi apróra rágva a szót: «nem adom!»

– Alázszolgája! monda Naláczi, gúnyosan meghajtva magát s eltávozott.

– Servus! veté utána megvetőleg Bánfi; s azzal kitekintve a folyosóra, a mint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kiáltott: jertek be, mit akartok?

A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg végre a tiszttartó betuszkolá őket.