Part 14

– A dézmát kellett volna behoznunk; szólt siralmas hangon a legvénebb paraszt, lesütve szemeit; de nem lehetett ám.

– Hát miért nem lehetett? kiálta rá Bánfi harsány hangon.

– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső, – nem arattuk be a vetnivaló magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg benne tart, azután Isten tudja, mi lesz velök?

– Lám, szólt Bánfi, ez is új Isten csapása, s még háborúra vágyunk. Tiszttartó! meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak vetnivaló gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való eleséget, a mennyi elég.

A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy köny ragyogott szemében.

– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha inségben látlak. A kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni kell gabonát kész pénzért Moldovából.

Ezzel mellékszobájába eltávozott.

* * *

Bánfiné dobogó szívvel hallá az ismert léptek közeledtét.

Ott ült még most is az illatos jazminok, reszkető mimosák között, maga is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.

Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velenczei tükrök aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arczképei, mik között legújabb Kemény Jánosé, a szerint festve, mikor még a törökhöz hajolt s törökösen borotválta haját s hosszú szakállt hagyott, a mit egy időben nagyon felkaptak a magyar urak.[5]

A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazározott teknősbéka-héjjal s gyöngyházzal kirakva; közepén festményekkel tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak; üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől szikrázó serlegek, emaillos arany szarvasok, miknek nyakát le lehet srófolni, a filigran művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből, mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták mindenszínű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá, melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva, hogy szárnyain keresztül lehet látni.

A magas ablakról a földig nehéz vörös selyem függönyök lengnek s az ablakközök el vannak borítva az akkori divatvirágok legpompásabbjaival, mik közt a bársony tündöklésű taréjos amaranth, a liriodendron csüngő tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a legkitünőbbek.

Mindezek közül csak a reszkető mimosa s a halovány jazmin illett az úrnőhöz, kinek arcza oly búbánatos ellentétet képezett laka fényével. A kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas boltozatos teremben, melyben alig volt képes egy-egy massiv maroquin karszéket helyéről odább mozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy súlyos atlasz függönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy erőtlen voltát juttatná eszébe.

Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert lépés küszöbét érinté, minden vére arczába futott, fel akart szökni, s mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt s nem birt székéről fölemelkedni.

Bánfi nyiltszivű örömmel siete reszkető nejéhez, – ki még folyvást nem birt az elfogódástól hanghoz jutni – s megfogva annak két harmatgyönge kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.

– Milyen szép és milyen szomorú…

A hölgy mosolyogni próbált.

– E mosoly is oly szomorú… monda Bánfi szelid hangon, felkarolva a tündérlenge hölgyet.

Bánfiné odatapadva simult férje keblére s nyakát körülfogva karjaival, arczát odavoná magához és megcsókolá.

– E csók is oly szomorú.

Bánfiné elfordult, hogy könyeit elrejtse.

– Mi lelt? kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. Mi bánt? mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?

– Mim hiányzik? viszonzá könyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné s nagyot sóhajtva, letörlé könyeit s azzal mintha más tárgyra vinné át a beszédet, karját férjeébe öltve, oda vezette őt virágaihoz.

– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig porczelláncserépbe van ültetve s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém a függönyt félre húzni előle, s ime szegényke, mint lefonnyadt. Nem hiányzik semmije, csak a napvilág.

– Úgy látszik, szólt Bánfi elfojtott hangon, hogy a napkeleti virágnyelven beszélünk egymással.

– Mim hiányzik? szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába kulcsolva; az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!

Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt szeliden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon kérdé tőle:

– Kevésbbé tudom-e ezt irányodban tanusítani, mint egyébkor?

– Oh nem kevésbbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy eltávozál és én nem lehettem veled.

– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába vigyelek magammal ragyogni!…

Hidd meg, fényesebb a tiéd, mint az övé és kevésbbé veszélyes.

– Oh te tudod, hogy én nem keresem a fényt s nem félem a veszélyt. Mikor száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghuzódtunk, néha egy vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet, betakartál palástoddal és én akkor olyan boldog voltam… Néha a harczriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket és én mégis olyan boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog voltam akkor!

– Adná az ég, hogy az lehetnél ezután is. De van boldogság, mely elébbvaló a családokénál, vannak ügyek, mikben csupa látásod gátolna, utamban lenne.

– Oh tudom, kedves kalandok, szép hölgyek úgy-e? monda Bánfiné, tréfáló hangon, de talán érző gondolattal.

– Csalatkozol, kiálta föl Bánfi, hevesen kelve föl székéről; a hazát értettem.

S azzal haragosan lépdelte végig a terem hosszát.

Ha ily tréfákért a férj megharagszik: az azt jelenti, hogy találva van.

Bánfi, leránczolva sűrű szemöldeit, állt meg remegő neje előtt, ki azon néhány percz alatt, hogy férje szobájába lépett, az indulatok minden nemein keresztül vergődött; – öröm és keserv, félelem és harag, szerelem és szerelemféltés egymással harczoltak izgatott szivében.

– Margit! monda tompa hangon Bánfi, te féltesz; s a féltés első lépés a gyűlölethez.

– Inkább gyűlölj, mint elfeledj; szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet aztán ismét megbánt.

– De hát mit kivánsz tőlem? Van okod rám gyanakodni? Azt csak nem kivánod tán tőlem, hogy úgy számot adjak, hogy merre jártam, kivel beszéltem? mint egy mamlasz Bertai Gida, a ki naplót visz, ha hazulról elmegy s minden óráról beszámol a feleségének? Lám, én nem tartalak zár alatt, mint Thoroczkai Ábrahám uram, a ki ha nincs otthon, lakatot vet a felesége szobájára, s mikor haza megy, az egész falut megesketi, hogy nem beszélt-e valaki a nejével.

Bánfiné nevetésen kezdte és sohajon végzé.

– Te tréfával hárítod el a kérdést. Hiszen én nem vádollak semmivel! én nem leskelődöm utánad; ha megcsalnál, sem tudnám meg soha. De lásd: van valami a női szívben, valami kínos érzés, mely fáj, a nélkül, hogy tudná miért, mely meg tudja mondani, nőtt-e, fogyott-e annak szerelme irántunk, a ki életünknek mindene? a nélkül, hogy annak okait sejtené. Én nem tudom, nem is kivánom tudni, hol jársz? de azt tudom, hogy sokáig elmaradsz és nem sietsz haza. – Bánfi! én szenvedek, jobban szenvedek, mint gondolnád…

– Asszonyom, szólt Bánfi hideg arczczal állva nője elé. Ez országban igen könnyen mennek a válópörök.

Bánfiné lélekzettelen esett vissza székébe, ijedten kapva szivéhez; ajkai, miken egy reszketeg sikoj tört keresztül, nyitva maradtak e sikoltás után.

Mintha valaki egy hárfa húrjain karddal vágna végig.

A nő félájultan bámult férjére: mintha kétkednék, ha nem tréfa volt-e e szó? igen kegyetlen tréfa.

– Te szerencsétlen vagy, folytatá Bánfi, és én nem segíthetek rajtad; te ábrándozni szeretsz, ahhoz én nem értek. Lehet, hogy az én lelkem sérti a tiédet s azt én nem akarom, de a tiéd sérti az enyémet bizonynyal s azt nem tűröm! Zsarnokot nem ismerek fölöttem, még a szerelemben sem, üldözni nem engedem magam, még könyek által sem. Szakaszszuk ketté sziveinket. Jobb, hogy most tegyük azt, midőn még vérezni fognak, mint akkor, midőn önkényt válnak el egymástól. Váljunk. Inkább most, midőn még szeretjük egymást; mint elvárjuk, a míg meg fogjuk gyűlölni.

Bánfiné az egész kegyetlen beszéd alatt szótlanul lihegett, mintha egy nehéz álomlátás nyomná szivét s lekötötte volna szavát, míg végre erőszakosan törve ki szenvedélyének hangja, egy átható sikoltással kiálta föl: «Bánfi! te megölsz!»

Bánfi maga is visszarettenni látszott e hang, ez arcz kifejezésétől s a mint hevesen távozni indult, megállt fele útján, nejére hátra tekintve.

E pillanatban nem vevé észre, hogy az ajtó fölnyilt s rajta belépett valaki; csak azt látta: mint változott el egyszerre nejének kétségbeesésdúlta arcza egy mondhatlan kínba kerülő mosolygásra. Ez a fájdalom vonásaira erőszakolt mosoly valami rettenetes volt! Bánfi azt hivé, hogy neje megőrült.

Ekkor azonban Bánfiné székéről hevesen felszökve, elkiáltá magát: «Anna! testvérem!» s az ajtó felé rohant.

Bánfi csak akkor fordult hátra, s maga előtt látta Bornemisza Annát, Apafi Mihálynét…

Az éleslátású nő szemeit nem kerülé ki azon lélekállapot, melyben a házastársakat meglepé: bármennyire tudtak is azok rögtön indulataikat hazudtoló arczokat ölteni föl; de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

Margitot keblére ölelve, nyájasan nyujtá Bánfinak kezét, míg keblére boruló testvére alig birt magához térni.

– Szavaitok hallám kívülről, monda Apafiné, azért tartottam erre minden bejelentés nélkül.

– Oh igen… Kaczagtunk… monda Bánfiné, sietve könyeit fölszárítani kendőjével.

– Minek köszönjük e rendkívüli szerencsét? kérdé Bánfi, udvariassággal palástolva zavarát.

– Minthogy ön felém sem hozza testvéremet, felelt Apafiné mosolygó szemrehányással, én jövök meglátogatni szegény száműzött magyarhoni rokonomat.

Bánfi átértette ez utóbbi szavak fulánkját s szakállát végig simítva dörmögé:

– Itt tehet ön velem, a mit akar, szép rokonom, elménczkedhetik fölöttem, földre sujthat tréfás czélzataival. A fejedelem trónja előtt, az ország termében mint ellenségek állunk szemben; itt uralkodhatik ön rajtam, itt nem vagyok egyéb, mint önnek leghívebb alattvalója, ki ön bájai előtt meghódol; s magánkívül van örömében, midőn önt vendégül elfogadhatja.

Ezt mondva, családias bizalmassággal ölelé át Bánfi Apafiné méltóságteljes termetét, nem minden czélzás nélkül mondva nejének:

– Annától nem fogsz félteni talán?

Margit helyett Apafiné felelt:

– Azt hiszem, ön inkább félti tőlem magát.

– Ha nőm volna ön, aligha nem! Pedig nem messze voltunk tőle. Egy időben kegyedet akartam elvenni.

– Hanem a leánynézőnél elmaradt a jegyváltás; szólt nevetve Apafiné.

– Hamar ráismertünk egymásra; folytatá Bánfi; két ily fő, mint a miénk, nagyon sok lett volna egy házhoz, mikor most még egy országban sem férhetünk egymástól. Mindketten parancsolni szeretünk; – nagyon megjártuk volna, ha most egymásnak kellene engedelmeskednünk. Jobban történt így. Ime mind a ketten ráakadtunk a magunk párjára: ön Apafira, s én – Margitra – és mindketten boldogok vagyunk.

E szavakkal gyöngéden megcsókolá neje kezét, mit az hasonló gyöngédséggel viszonozva, Bánfi egyedül hagyá a két testvért.

Anna nemes komolysággal nyugtatá kezét testvére kezében, ki szelid mosolygással tekinte föl reá, mint egy ártatlan gyermek, ki nemtőjével beszél.

– Te sírtál! monda Apafiné, hiába mutatod jó kedvedet.

– Nem sírtam; szólt Margit, bámulandó lélekerővel mutatva nyugodt arczot.

– Jól van; szeretem hogy titkolod: ez arra mutat, hogy szereted őt; s ha valaha, most van szükség rá, hogy férjedet szeresd, őrizd, védd…

– Szavaid megdöbbentenek. Te valami szokatlant látszol mondani.

– Már idejöttöm megdöbbenthetett. Gondolhatod, hogy ok nélkül nem kerestem föl udvarodat. Nekünk mindkettőnknek egyenlően van félteni valónk, s ha egymást nem értjük, egyikünk vagy másikunk elvesztheti a magáét.

– Beszélj, oh beszélj; szólt remegve Bánfiné, maga mellé húzva testvérét egy a szögletben nyúló kerevetre.

– A mi férjeink eleitől fogva gyűlölik egymást; szüntelen ellenkező véleményen, ellenkező párton állva, megszokták egymást úgy tekinteni, mint ellenséget. Jaj nekünk, ha e gyűlölet nyilt harczczá fajul s azokat, kiket szeretünk, egymás ellen törni látjuk.

– Oh én bizonyosan mondhatom, hogy Bánfi semmi ellenséges szándékot sem rejteget férjed ellen.

– Én nem Apafit féltem az elbukástól, szólt Anna, hanem férjedet. Apafi lelkében nagy változást tett a trón, melyre erővel hivatott; megdöbbenve veszem észre, hogy ő féltékeny kezd lenni hatalmára. Már Érsekujvár alatt aggodalmasan mondá el a nagyvezérnek, hogy Haller Gábor a fejedelemségre vágyik, a miért szegény Hallert a nagyvezér férjem tudta nélkül nagyhirtelen lenyakaztatá: de Apafi még most is emlegeti, a mit akkor férjed izent neki: hogy nemsokára kirántja nyakából a zöld bársony mentét.[6]

– Én Istenem. Mitől kell tartanom?

– Míg én el nem vesztem férjem kegyét, addig semmitől. Míg ti nyugodtan alusztok, én az indulatok támadásit fürkészve virrasztok Apafi mellett, s erőt adott Istenem oly szörnyek ellen küzdhetnem, mik vérszennyekkel tetézhetnék uralkodása emlékét. De van egy lélekállapota férjemnek, melyben minden befolyásom elveszti talizmáni erejét, mikor kikelve saját természetéből, szelidsége kötekedő durvasággá válik; szemei, mik máskor egy meghalt cseléd fölött könyeztek, vérben forogva, vért látszanak szomjuhozni; máskor oly óvatos, ekkor oly hirtelenkedő lesz. És ez állapota – pirulva kell előtted megvallanom, – az ittasság… Nem panaszul hoztam föl ellene; annak kit szeretünk, nem rójuk föl hibáit, annak mindent megbocsátunk.

– Kivéve egyet: ha hűtelen hozzánk; szólt hozzá Margit.

– Még azt is, még azt is! sietett Apafiné mondani. Ha éltét kell megmentenünk, még azt is meg kell bocsátanunk.

– Oh Anna, szólt Margit nyugtalanul, te titkokat sejtetsz velem, miket nem akarsz megmondani.

– A mit tudnod kell, megtudandod. Férjed nemrég büszke vakmerőséggel állt útjába egy pártnak, egy hatalmas pártnak, mely királyokkal és királyok ellen szövetkezett; mondhatni, a sorsnak állt útjába. Ő elég büszke számba sem venni a veszélyt, melyet ezáltal magára idézett. Vagy azt hiszi tán, hogy azok, kik egy trónon ülő király ellen fenik a fegyvert, kételkedni fognak, ha egy közőlök való nemes fölüti ellenük fejét? és ezeket Bánfi megbántá, kigúnyolta, fenyegeté, messzeágazó terveikbe kuszáló kezekkel markolt. Leszidta őket és a fejedelmet egymás előtt szemtől szemben.

Bánfiné félénken kulcsolá össze kezeit.

– Én látom a vihart, mely Bánfi feje fölött gyülekezik. Mámoros korában czélzatokat mondott előttem Apafi, melyek megdöbbenték lelkemet, és én nem akarom, hogy Apafi legyen a kéz, mely őt mások számára elejtse. Minden oldalról bele fognak kötni, de mi ketten vigyázni fogunk rá. Én iparkodom feltartóztatni a csapást, s ha mégis megtörtént az, te el fogod hárítani. Mindkettőnknek teljes mértékben kell birnunk férjünk szerelmét, hogy a lelki mindenhatóság erejével közéjük vethessük magunkat, midőn egymásra készülnek rontani. Lásd: az iszonyatos lenne, ha valamelyik elveszne a másik kezétől s egyikünk oka lenne a másik gyászának.

Margit félénken szorongatá Anna kezét.

– Mit tegyek? Oh Istenem. Mit tehetek én? Mi az én erőm?

– A te erőd: szerelem, éberség és önfeláldozás; viszonzá Apafiné magasztos tekintettel iparkodva átönteni saját erős lelkét gyönge testvérébe.

Két ember sorsa két angyal kezébe volt letéve e pillanatban, s e két ember sorsa egy volt Erdélyországéval.

XIII. AZ ÉJI HARCZ.

A mint Bánfi Dénes neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a földszinti tornáczba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az udvarra.

A lovag porral és tajtékkal volt lepve; a mint leugrott lováról, a mén fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve: «mi baj?»

– Uram, szólt lelkendezve a fáradt lovag, Ali basa megtámadta Bánfi-Hunyadot.

– Épen jókor; monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé törni, zúzni valót hozott a sors. Hivjátok Veér Györgyöt; monda tiszttartóinak. Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a körülményeket.

– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy csapat kurd portyász megjelent Bánfi-Hunyad előtt. Méltóságod kapitánya, Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarczolni jöttek, utasításához képest a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett s rövid tusa után elkergette a sánczoktól, ezzel nem érve be, riadót fuvatott s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre oldalról látjuk magunkat megtámadva; – egy percz alatt az egész tér tele volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is lehete látni közöttök. A mi arra mutat, hogy maga a basa is jelen van. Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.

– Az ördögbe! kiálta föl Bánfi.

– Két-három emberrel harczolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe buzogányt vett, a másikba kardot, s a mint mellette voltam, e szavakat kiáltá hozzám: «Szaladj fiam a csatából! vágd ki magad, – fuss Bonczhidára és adj hirt». A mit azontúl mondott, azt már nem hallottam, mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre a paizsomat hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam paripámat s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam, érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét s üldözőim elmaradtak nyomomból.

– Egyenesen jött kegyelmed Bonczhidára?

– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfi-Hunyad felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán menekülhessenek a havasok felé.

– Azt okosan tevé kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?

– Korántsem. A vett rémhirt épen Vizaknainé asszonyom portája előtt adám tudtára a népnek. Az arczok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház asszonya, kivont karddal kezében s mintha száz férfi lelke szállott volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá nekik: «férfiak vagytok-e? ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki sánczaitokra s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek s apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogyha az ősi tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!»

Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé pánczélját, kopjáját és sisakját s inte a fuladozó hirnöknek, hogy szóljon tovább.

– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok, mint megannyi furiák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sánczokra: ki mit kapott, kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vizaknainé maga mindenütt járt, biztatá, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá; olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgy hogy mire én kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel én minden kerülés nélkül átusztattam a Körösön s erdőkön s álutakon idáig jövék.

Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított s míg arra fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiáltá:

– Utánam Bánfi-Hunyadra! – Éjjel-nappal jőjjetek. A gyalogság kerüljön a gyalui havasok felé. A lovasság utólérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek, rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre támadhassam meg az ellent.

– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? szólt Veér György aggodalmas arczczal.

– Tegye kegyelmed a mit parancsoltam! kiálta Bánfi s sarkantyúba kapva lovát, elszáguldott. Kisérői tízével, huszával nyomakodtak utána.

– Mi lelte ezt? kérdé Veér György, hogy sem minket be nem vár, sem nejét, vagy a fejedelemasszonyt, mint vendéget, nem tudósítja a dologról?

– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vizaknainé védi Bánfi-Hunyadot; magyarázá Benkő, gyermekkori szerelme neki, kit azután később elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott rajta.

Veér György helybenhagyá a felvilágosítást s rögtön felültetve hadait, miután Bánfinét néhány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé; a gyalogság vezetését Angyal Mihály kapitányra bízva.

Ezek csak estefelé indultak meg, rövidebb útjuk levén a havasok felé.

Elinduláskor előállt egy czondrás székely fiú, halovány orczával, de izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.

– Énekeld nekünk azt a nótát!

Ez volt a nép egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.

Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára irogatott verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt el szokta azokat énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harczi danát.

A nap kerül, hajnal derül, Már a szokott óra cseng, Már minden sor, minden bokor Lassú indulóval zeng. Ne késsél hát, talpadra kelj Vitéz magyar, lóra székely Kabalára szász! Rest ember az, a ki nem fut, Mikor előtte van az út A gavallér, mikor ráér, Ha nem mehet, mász.[7]

Az ezer meg ezer férfi által énekelt harczi kardal lassankint elenyészett a távolban.

* * *

Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, fél órával elébb eltávozott a generalis.

Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel tovább ment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egy pár óra járással is.

Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, a hol a Kőrös vize végig szelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hidnál, mely a vízen keresztül vezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskával, fülelve. Meglepni nem lehete őket.

Bánfi-Hunyad felé majd muló, majd terjedő veresség látszott az égen.

Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni. A Kőrös itt néhol oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, a hol csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt.

Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, a honnan az égés látszott.

Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján czirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg!

Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.

– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára s balkézzel kapjátok le a dárdát; monda ez társainak s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.

Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött s Bánfi társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő a balkézzel biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.

Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány percz alatt leveré.

Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.

– Jertek! Dörmögé Bánfi s azzal az iszonyú humorral, mely némely harczosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! s ezzel lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá s az elvett dárdát kétkézre kapa, nem telt bele két percz, midőn mind a hármat leöklelte lováról.