Part 12

– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram, szólt sunnyogóan a biró, nálunk Dainicziának hítták. Régen rontotta már az embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szintén oda volt jégesőért s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre az asszonyok felbőszültek, megragadták s beleveték a patakba. Az asszony még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a vizet, a mit most megitattok velem. Az asszonyok erre kifogták alább, hogy a köveknél fenakadt, karót vertek szivén keresztül s elásva a völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan beteljesült rajtunk boszorkány-átka. Egész nyáron egy csepp eső nem esett a határon! elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. «Az esőt és harmatot mind a Dainiczia itta meg». Erre mi is lementünk sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, azon keresztül «addig töltöttük bele a vizet, míg csak bevette», ezt kiáltozva: igyál, lakjál jól, átkozott lidércz, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Igy fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.

A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt buzgón a pergamenre.

Jött a harmadik kérdés.

– «Van-e közöttetek, a ki dohányt mer színi? levelet pipába vágva, avagy tűzre téve, s úgy belehelve».

– Nincs, uram, felele a biró, nem ismerjük azt az eledelt.

– Meg se is próbáljátok ismerni, mert a ki rajta kapatik, ország határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szuratik s a bűnös úgy vezettetik végig a vásártéren.

Negyedik kérdés az volt:

– «Nem visel-e a parasztok között valaki posztó ruhát, avagy nyestkalpagot; vagy pedig szattyáncsizmákat?»

– Dehogy viselünk, uram, tiltakozék a biró, bárcsak ködmenre és bocskorra telnék szegénységünktől, nem hogy festett posztóra és szattyánra vágyódjunk.

– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei «megtiltották a parasztoknak úrias ruhába öltözködni».

Ötödik kérdés:

– Kik voltak, a kik ellene szegültek az ország azon határozatának, «hogy a parasztok irtsák ki a verebeket?» kicsufolván azon embereket, kik a verébfejek beszedésével valának megbízva?

A biró alázatosan közeledett a czirkálóhoz.

– Higyje meg kegyelmed, nagy jó uram: a szárazság, a rossz esztendő miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.

– De hisz ez hazugság! förmedt föl Kelemen diák.

– Bizony mondom, úgy van, állítá a biró, megfogva Kelemen kezét s nagy ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.

– Az bizony nem lehetetlen. Szólt a czirkáló megengesztelődve.

– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?

– De biz uram, láttunk mi eleget.

– S mely állatok voltak azok? Kérdé Kelemen diák örvendetes kiváncsisággal.

– Hát – kutyafejű tatárok.

– Bolond! nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi pettyegett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok az erdőben? hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is keresitek Decebal elrejtett kincseit.

A biró fejét csóválta nagy hitetlenül s szétnézve népein, vállat vonva viszonzá:

– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja bolondképen.

– Hát hol az a Sange Moarte? ide kell híni.

– Hjaj uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az anyja.

– Itt van, itt van! kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt tuszkolva előre, kinek feje össze-vissza volt burkolva fehér kendőjével.

– Hát kend micsoda bolond nevet adott fiának? riadt rá a czirkáló, ki hallotta azt: valakit «holt vérnek» nevezni el?

– Nem én adtam neki e nevet, uram, szólt tört hangon az oláhnő, a falu népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem siratta meg, mikor meghalt, sem a leányokhoz nem járt el a fonóba; csak az erdőket járta szüntelen.

– Jól van, öreg; erre nekem semmi gondom.

– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis kell azt tudnod, hogy a falu legszebb leánya, a szép Floricza, az én fiamba volt szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orczát, karcsú termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen szorgalmas volt és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha rá sem nézett a leányra. Floricza hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába; énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utczán találkoztak: «felém sem jösz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék». – Sange Moarte azt felelte: «Akkor mégis megnéznélek». – «Meg is halok én hát nemsokára». – Szólt búsan a leány. – «Akkor majd meglátogatlak». – Szólt Sange Moarte s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van már. A szép Floricza halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu; majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Floricza halva fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, a mint annak megigérte, mert ő megszokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz vele.

– Jól van, öreg, szólt Kelemen diák elkomorodva s mintegy boszankodva azon, hogy a paraszt embereknek is van költészete, kik Horaczius ars poetikáját sem olvasták. Rá kell lesni a fiúra, mikor oda jön s hirül adni.

– Jobb lesz uram, ha magad jösz oda, szólt az öreg, mert másnak alig hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.

– Legyen hát, vezessetek oda, szólt hivatalos buzgósággal a czirkáló s az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas ház felé.

A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a gyülekezet odaért, egészen beestveledék.

A hold feljött a hegyek megül; a házak mellé fenyők voltak ültetve, azoknak sötét lombozatán keresztül sütött halaványan az éjszakai világ; – a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér ház előtt sirdogál a fizetett vén asszony; – a szellő lengeti az armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arczára.

* * *

A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az udvaron, benéztek az ablakon; suttogák: «itt van, itt van!» A czirkáló, a pópa, a biró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába.

A küszöbön keresztül feküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba közepén volt a fenyőfakoporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhatéves leány, szép homloka halotti koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba egy kis pénz; fejtől két czifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy mézes lepénynyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arczáról – Sange Moarte.

A pópa és a biró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen odalépett a legényhez, s a mint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki nem akarta neki megmondani az útat.

– Héj fiu, te vagy az, ki nem szoktál az embernek feleletet adni?

A megszólított azzal igazolá e kérdést, hogy nem felelt rá.

– Hallod-e, most ide hallgass és felelj arra, a mit kérdek, én vagyok a czirkáló hadnagy.

Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floriczára s oly mozdulatlan maradt, mint maga a halott, még lélekzetvevését sem lehete észrevenni. Anyja, a jó öregasszony, hizelgőleg fogta meg kezét s igazi nevén szólongatá:

– Fiam, Jóva! felelj ezen úrnak, nézz reám, én vagyok az édes anyád.

– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítlak téged a feleletadásra! Kiálta rá mindig növekedő súlylyal a czirkáló.

Az oláh hallgatott.

– Kérdem tőled: vajjon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e külföldi állatokat? nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat, melyet párducznak neveznek a tudósok?

Sange Moarte összerezzeni látszott; mintha álmából költötték volna föl: merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arczán valami lázas hevület ütötte ki magát s csaknem reszketve hebegé: «láttam, láttam, láttam».

S azzal eltakarta szemeit, hogy ne lásson a halottra.

– Hol láttad azt? kérdé a czirkáló.

– Messze, messze! sóhajta az oláh s azzal ismét elnémult, homlokát tenyerébe temetve.

– Nevezd meg a helyet: hol?

Az oláh félve tekinte szét s mintha hideg borzadály futná át, összerázkódék s félelmetes szemforgással sugá a czirkálónak:

– A Gregyina Drakuluj[4] mellett.

A pópa és biró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra hívná ez alkalommal.

– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél menni, szólt a czirkáló; elvezetnél-e engem oda?

Az oláh örvendő arczkifejezéssel jelenté, hogy elvezeti.

– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram, kiálta közbe a pópa, ne menj oda. Még a ki csak azon helyre tévedt, sohasem került többet vissza. Jó lélek sohasem megy annak tájára sem, ezt is csak a bűne vitte oda.

– Magam sem jókedvemből megyek oda, szólt fejvakarva Kelemen, nem azért, mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken mászkálni, de hivatalom parancsolja s annak eleget kell tennem.

– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvege mellé, sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor, vagy vigyen el magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.

– Köszönöm atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgy sem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.

A pópa szinte keresztet vetett magára s fölsóhajtva mondá:

– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.

– Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.

A pópa kifordulva mormogá félhangosan: «összeilletek! két pogány».

– Atyámfia Zülfikár, mondá Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az átvett bocskorokat kötözé lábaira, most már ám lássad, merre indulsz, mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.

– Ha te ugrol, én is ugrom, felelt a gyanakodó renegát, megyek a merre te mégy.

– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, a hova én most megyek, hacsak az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.

– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? nekem az a rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, a honnan elindultam.

– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat, ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.

– Hát te olyan kardot tartasz, a mit csak két ember húzhat ki a tokjából? no add ide.

S azzal neki veté egymásnak a lábát a két férfi s két kézzel kapaszkodva a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annálfogva. Végre kiszaladt a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.

Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket s mézzel végig kenve a kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe.

– Induljunk, öcsém, mondá az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről süvegét, baltáját s hátra sem nézett a halottra, ment elől.

Anyja megfogta kezét:

– Holt szeretődet nem csókolod-e meg?

Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból s ment a két idegen férfival az elsötétült erdők felé.

* * *

Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérczeket láthaták, legfelül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.

Reggelre a havasok közepén találták magukat.

Ragyogó látvány! A távolban kristálybérczek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazalt-szikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert menydörgési viszhangot nagy későre hallatja omlatag accordokban a felséges sziklaorgona.

Amott egy sziklahasadék tünik föl, két átelleni darabja minden töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyilásán keresztül a hideg Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő sűrű tölgyek között.

Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bir; másutt egymásra vannak döntögetve a bérczek, egyik a másik hátán fekszik, oly alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bércztömeg ismét más csoportozattá omlanék.

Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a szédítő magasságból nem látni egy emberi hajlékot, még növényzetnek is gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge szökell egyik kőszálról a másikra.

– Merre megyünk itt? kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet vetve a környékre, melyben legnagyobb lehetőség volt örökre eltévedni.

– Csak bizd magadat reám, viszonzá Sange Moarte s vezette embereit biztos helyismerettel a laktalan vidéken. A hol alig látszott valami lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré az útat, emlékezék minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az örvényeken keresztül fekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra, miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a tömkelegben.

– Közel vagyunk! szólt egyszerre, a mint egy meredek sziklafalra fölkapaszkodva, széttekintett s kezét nyujtva az utána kapaszkodóknak, felsegíté őket maga mellé.

Ismét új látvány mutatkozék.

A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt simítva s félkörben körülfutva a vidéket, egy medenczét látszott képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem sötétlett barnazöld vizével s bár körül csöndes volt a lég, háborogva hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.

A sziklamedencze átelleni oldalát egy óriási havas bércztömeg képezte, csupán legalól benőve fenyőfákkal, s a mint a két bércz egymáshoz ért, a völgy-csatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.

– Hová megyünk ide? kérdé elszörnyedve Kelemen.

– Azon csermely forrásáig! mutatá Sange Moarte, az a jég között barlangot vájt magának s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.

– De hogy megyünk odáig? hisz ez a szirtlap olyan mint a tükör, ha az ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.

– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezitláb nem lehet tartani a sikamlástól; tegyétek azt, a mit én.

Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.

Már fele útján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék maguk alatt a rajta fekvők.

– Hah! maradjatok ott, kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. Egy hófuvatag közelít az átelleni hegyről.

S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a véghetlen távol magosságokból meglódulva, veszett sebességgel hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket szedve föl útjában s minden pillanatban iszonyúbbra nőve s vad iramodtában megrázva a helyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal szakadt a völgy felé.

– Jézus! kiálta föl Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében, másikkal a sziklába fogózva. Ez eljön idáig és mindnyájunkat itt csap agyon.

– Maradjatok veszteg! kiálta rájok Sange Moarte, látva, hogy felfelé akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magukat. A lavina ott ama sziklaköbnek fog menni, mely útjában áll s ott vagy összetöri magát, vagy fennakad.

És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani semmi hangot.

Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik a hógömb s egy iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész hegynek, hogy megrendült alatta.

Egy perczre az egész vidék egy gőz-sebességgel szétszórt hófelhőtől lőn ellepve s a végső csattanás után megszünt a dörgés. Arra ismét irtóztató ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló sziklát, vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen belezuhant az alatta fekvő tóba.

A felháborított tengerszem szétcsapott két felől, iszonyú hullámával egész odáig feltorlódva, a hol ötven ölnyi magasban a kalandorok kapaszkodtak a meztelen sziklába. S azzal ismét visszacsaptak hullámai, nehány pillanatra középett egy óriási átlátszó zöld szoborrá egyesülve, azután még egyszer meglódult az s ismét visszahullott, s nagy lassan végre elcsendesült.

Kelemen diák inkább halott volt, mint élő; míg Sange Moarte első tekintetével a csermely barlangját kereste, ha nem özönlé-e el a tán túláradt víz?

De a tengerszem egy lábnyira sem áradt meg a belezuhant hótömegtől. Elnyelte azt a véghetlen mélység; a tengerszem soha sem nő, sem nem fogy.

– Most folytassuk az útat, szólt hidegen Sange Moarte, a szikla megnedvesült, annál könnyebb lesz rajta kapaszkodni.

Fél óra mulva a csermely torkolatánál voltak a kalandorok.

Egy csodálatos folyosó állt előttök.

A csermely egy meleg forrás kifolyásából eredett, mely a völgyek vágányaiban végig futva, minden évben jéghegyek és hógörgetegek által szokott eltemettetni. A meleg víz azonban folyosót vájt magának a jég között s meleg gőzével szüntelen olvasztva a körüle levő jégtömeget, annak csak külső legmélyebb rétege maradt meg, mely kívülről szüntelen fagylalva a küllevegőtől, belül szüntelen olvadva a forrás hevétől, mint egy átlátszó kristály-alagút boltozódik vastagon lefüggő ragyogó jégcsapjaival a patak fölött.

E jég alatti folyosóba vezette Sange Moarte kisérőit.

Kelemen nem állhatá meg, hogy a mesebeli tündérpalotákra ne emlékezzék vissza, hol az átlátszó vizeken át látják az elbűvölt halandók a napvilágot.

Mindenütt a víz folyásán haladva, egy helyen elkezde sötétülni az alagut világa, az átlátszó boltozatot mindig homályosabb tömegek válták fel, a vastagabb jég mindig sötétebb kékbe kezde átmenni, végre egészen elfeketült, csak a csergedező víz mormogása vezeté még a tapogatózó férfiakat.

Azok térdig felgyürkőzve jártak a meleg patakban, s a sötétebb helyre jutva, mindig forróbbnak kezdék találni a patakot, míg egyszerre sziszegő zuhogást hallva, megpillanták ismét a napvilágot azon sziklahasadékon keresztül, melyen át a patak földalatti barlangjába lerohant.

Itt néhány lelógó gyökérbe kapaszkodva, kikerülék a forró víz rohamát s rövid fáradság után a hegy tulsó oldalán találták magukat, egy mély kútalakú völgyben.

Itt van a Gregyina drakuluj.

Egy kerekded völgy, melyet minden oldalról száz meg száz ölnyi magas, falmeredek bérczek vesznek körül, mint egy mély kútat. A ki felülről akar belenézni, hasra fekve közeledik a sziklapárkányhoz s még akkor is jó feje legyen, ha el nem szédül.

Lenn a völgy fenekén örökké nyilnak a virágok. Mikor köröskörül legjobban esik a hó, szikrázik a jég, a csikorgó tél derekán lehet látni itt azon széles csipkés levelű sötétzöld virágokat, azokat az apró gömbölyű levelű fákat, minőkhöz hasonlót a környéken sehol sem találni, sőt a bőrlevelű nymphæa sárgafehér tulipánjai épen akkor nyilnak ottan, s a pázsit télen-nyáron a legbujább zöld, s a vadborostyán felkapaszkodik magasra a sziklák repedésein, piros bogyóit hullatva a völgybe, mikor köröskörül holt és hideg az egész természet.

Egész télen tele van a völgy a legritkább virágokkal.

Ezért hivja e helyet az oláh az «ördög kertjének», s fél hozzá közelíteni.

Pedig az egész csoda igen természetes okból ered.

A völgy mélyén egy barlangban forró érczes patak buzog, mely sehol sem törve ki a fölszinre, átmelegíti a fölötte levő földréteget s miután a meleg vizeknek is megvan saját növényzetük, ez ismeretlen bokrok és virágok örökké ott virulnak éltető elemük közelében. Az egész egy a szabad ég alatt, viharok, jéghegyek és hófuvatok között díszlő orangeria!

Sange Moarte némán inté kisérőit maga után, egész lényén valami lázas nyugtalanság volt észrevehető, a mint néhány lépést téve a barlangban, reszkető kézzel egy sötét mélyedésre mutatott, melyen egy vasajtó látszott meg.

– Mi ez! kiálta föl Kelemen, kardjához kapva; itt lakik valaki?

– Igen, monda Sange Moarte, kinek vére e pillanatban lángolni látszott, erei szinte kiszakíták halántékait. Amott szokott ő fürödni azon vizmedenczében: naponkint meglestem őt, de nem volt bátorságom hozzá közelíteni, hebegé alig hallható suttogással, de forróan, szenvedélyesen.

– Kicsoda az? kérdé idegenül a hadnagy.

– Oh a tündér, rebegé reszkető ajakkal az ifjú oláh s forró fejét kezei közé szorítá.

– Miféle tündér? kérdé Zülfikárhoz fordulva Kelemen. Én egy párduczot keresek.

– Csitt, a vasajtóban kulcs nyikorog! kiálta Zülfikár. El a barlang sötétjébe.

Sange Moartét erővel kellett a két férfinak elragadni az ajtótól.

A vasajtó halkan megnyilt s rajta egy hölgyalak lépett ki, kezével arany örvénél fogva egy nyulánk párduczot vezetve magával.

Sange Moartenak volt oka őt tündérnek nevezni. Ragyogó szépségű hölgy, keleties pongyolában: a fürteire szorított piros fez hosszú arany bojtja fehér turbántekercsén keresztül halvány arczára csüng le, a hölgy menyétprémes kaftánjából előfehérlenek elefántcsont-sima vállai, szemei világlani látszanak a sötétben, karcsu termetének mozgása oly hullámzatos, oly varázsló, oly lélekbuzdító.

A három férfi visszafojtá lélekzetét, míg előttük a nő észrevétlenül elhaladt.

– Hah! Ez ő! suttogá meglepetten Zülfikár, midőn eltávozott.

– Kicsoda? Te ismered? kérdé Kelemen.

– Ez ő. Azraële; Corsar bég egykori kedvese. Micsoda hely ez itt?

– Csitt, hallgassunk, észre ne vegyen.

A hölgy ez alatt a medenczéhez ért, hova a földalatti víz összegyülekezett s ott egy kőpadra leülve, elkezdé turbánját leoldani. Hosszú jaspisfekete hajfürtjei leomlottak vállaira.

Sange Moarte forró lihegése hangzott a sötétben.

A párducz nyugodtan feküdt úrnője lábainál, okos fejét két első lábaira nyugtatva.

Azraële most tarka perzsa shawlját oldá le karcsú derekáról s ezáltal szétnyilt kaftánkáját készült levetni. Ezalatt kettőt lépve, egy kiálló sziklafal elfedé őt a férfiak szemei elől.

Sange Moarte oda akart rohanni.

Alig sikerült a két férfinak vissza tartaniok.

– Megvesztél! dörmögé fülébe Zülfikár. El akarsz árulni bennünket kiváncsiságoddal?

– Ez a fiú szerelmes azon asszonyba! suttogá Kelemen.

E pillanatban hallatszék a víz locsogása, mintha valaki belépett volna, s a habokat hányná magára.

Sange Moarte eszeveszetten ragadta ki magát kisérői kezei közől s őrjöngő ordítással rohant a medencze felé.

Ez ordításra egyszerre kiugrék Azraële a víztükörből, tündéri szépsége észrontó bűbájában s villámló szemekkel tekintve a vakmerőre, felkiálta dühös, reszkető szóval:

– Oglán! rajta!