Emlékbeszédek (1. kötet)

Part 9

Chapter 93,238 wordsPublic domain

Nem ok nélkül szólalt föl nem rég Arany János egyik költeményében a kosmopolita költészet ellen. Úgy jelent ő meg köztünk, mint _Toldi estéjé_ben agguló hőse, Miklós, a ki megfeddi ifjú bajtársait, hogy az ország czimerét könnyelműen ne merjék koczkáztatni. Hadd ismételjem szavait ez ünnepélyes perczben, midőn Szigligeti emlékét újítjuk meg, kinek egész pályája, összes munkássága azt hirdeti, a mit Arany mond:

Költő az legyen, mi népe, Mert kivágyni kész halál…

Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a continensen? Albion is kéne még?

Légy, ha bírsz, te világköltő! Rázd fel a rest nyugatot: Nékem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott!

KEMÉNY ZSIGMOND.

SZÜL. 1815 DECZ. 27-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 26-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1879 MÁJUS 25-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Meghalni az élet reggelén, delén vagy alkonyán közsorsa mindnyájunknak. A halál bölcsőnktől sírunkig folyvást ragadozza tőlünk szeretteinket s bár az emberi természet sokhoz hozzá tud szokni, ezt az egyet soha sem szokhatja meg. Új-új fájdalom nyilalja át szívünket, új-új könny fakad szemünkben, mígnem az idő lassanként felszárítja a könnyet s a fájdalom szent emlékké alakúl. De halva, mégis élve tudni azt, kit szerettünk vagy tiszteltünk, mindennap látni arczát a lélek visszfénye nélkül, hallani hangját a szellem ércze nélkül, oly fájdalom, melynek könnyét nem száríthatja föl az idő, mert mindennap megújúl, mely nem alakulhat át emlékké, mert folyvást tartó veszteség.

Utolsó éveiben ily élő halott volt Kemény s ily fájdalommal tekintettek rá barátai és tisztelői. Majdnem hét évig élt közöttünk, mint testi-lelki rom s midőn 1875 végén jobb életre szenderűlt, inkább megnyugvást éreztünk, mint fájdalmat. Oh mily kínos látvány is volt az, ha ez években az utczán találkoztunk vele vagy meglátogattuk budai nyaralójában. A ki oly élesen szokta megfigyelni az emberi szenvedélyeket és társadalmi viszonyokat, és oly mélyen merűlt saját szíve vizsgálatába, most bámészan tekintett körűl, mintha minden új volna előtte, vagy egykedvűen nézett maga elébe, mintha semmi sem érdekelné többé; a ki oly örömest s oly behatóan fejtegette a politika, irodalom és tudomány nagy kérdéseit, most összefüggés nélkül beszélt, vagy mint gyermek csapongott egyik tárgyról a másikra, a mohó öröm vagy hirtelen harag fölindulásai között. Kertje lombjai alatt virágot tépve, mily elégülten mondá, hogy ő immár boldog, nincs többé semmi dolga, s ha Deák neve csendűlt fülébe, mily szánakozva kiáltott föl: «Szegény Deák, rég nem láttam, azóta megvénülhetett, annyi baja lehet: a magyar politika nehéz, legnehezebb a világon, én, hála Istennek, többé nem aggódom». Ha néha olvastatott magának s épen saját munkáit, mily különös arczczal hallgatta a fölolvasást; mintha ismerős s mégis idegen dolgokról hallana, s egész elkomorodva sóhajtott föl: «Én is akartam erről írni, de nem volt rá időm». Később, midőn mind hallgatagabb lett s csak egy-egy indulatos fellobbanásban vagy méla sohajban adott életjelt, az emberi mulandóság- és nyomornak mily szívrendítő képét tárta elénk: íme a leggondolkozóbb fők egyike gondolat nélkül, íme egy szenvedélyes szív érzéktelenűl, íme egy élő meghalva.

De hova tévedtem? Midőn az Akadémia megbízásából ez ünnepélyes ülésen elhunyt társunk emlékét újítom meg, nem élete utolsó éveiről kellene szólanom, hanem munkássága napjairól, melyek annyi fényt árasztottak reá és Akadémiánkra. Bocsássák meg önök felindulásomat. Kemény barátom volt és buzdítóm az írói pályán; szerettem őt, mint embert és írót, s most nem tudok menekülni azon jelenet fájdalmas benyomásaitól, midőn őt utolszor láttam. De különben is Kemény végső éveinek tragikai ellentéte csak szörnyű tetőpontja azon ellentéteknek, melyek többé-kevésbbé egész életén, sőt írói pályáján is átvonúlnak.

Valóban Kemény nem volt se szerencsés, se boldog ember s mint író rendkívüli fényoldalakat szokatlan árnyoldalakkal egyesített. Fejedelmi nemzetségből származott, egyik őse Erdély trónján űlt, de az az ág, melyhez tartozott, folyvást vesztette birtokait; ő meglehetős szegényen lépett az életbe, s nagyrészt írói munkásságából élt. Heves, szenvedélyes véralkata volt, de egyszersmind átható, bonczoló esze; eszével folyvást zsarnokoskodott szívén, de ez neki inkább csak mint a közpálya emberének sikerűlt, mint magánembernek kevésbbé. Senki sem tudta jobban mérlegelni a viszonyokat, megjósolni a hajlamok és szenvedélyek fejleményeit s másoknak jó tanácsot osztogatni, de a maga ügyében határozatlan, tétovázó volt, s szenvedőlegesen engedte át magát a dolgok folyamának. Gyakran játszotta a közönyöst, midőn szíve vérzett s néha egy szóra, egy semmiségre kitört belőle a rejtett fájdalom s komor hangulatba sülyeszté. Különösségei, szaggatott élete többé-kevésbbé a szív és ész, az idealismus és realismus küzdelméből folytak, a melyek sohasem tudtak nála összhangba olvadni. Már gyermekkorában föltűnt szórakozottsága, mely az évek folytán mindinkább növekedett. Magányra, csendre volt szükség, hogy összpontosíthassa figyelmét, ezért leginkább éjtszaka dolgozott. Alkonyatkor feküdt le s éjfélkor kelt föl, s hogy ébren tartsa magát, erős kávét és theát ivott. A lázas tevékenység, a túlfeszített munkásság napjait rendesen a kimerültség, munkátlanság és szórakozás napjai váltották föl. Így élt évtizedeken át, a mi lassanként aláásta egészségét.

Az íróban is ily ellentéteket találunk. Képzelme erős és gazdag volt, szelleme emelkedett, szíve és emléke tele az élet és történelem tapasztalataival. Regényeinek cselekménye és jellemrajza átgondolva, átérezve, élénken állottak szemei előtt, de az előadás és elbeszélés különösebb báját megtagadta tőle a természet. A belforma ereje soha sem volt arányban nála a külforma szabatosságával. Nehézkességet, egyenetlenségeket találni munkáiban, s midőn stilje rendkívüli szépségeket áraszt is, oly gondatlanságot követ el, a melyeket középszerű író is el szokott kerűlni. Mint politikus, éles elmét tág látkörrel, erős itéletet tudományos műveltséggel párosított, de teljes híjával volt a szónoki tehetségnek. Épen azért csak mint író folyt be a közügyekbe, s bár két ízben választatott országos képviselővé: 1848-ban Kővár vidéke, 1865-ben Pest-Lipótváros részéről, soha sem vett részt az országgyűlési vitákban. Eleinte politikai czikkei tudományosabbak, mélyebbek és nehézkesebbek voltak, mintsem népszerűek lehettek volna. Sokáig küzdött, a míg győzelmet vehetett a forma nehézségein, de soha sem vált könnyed, elmés hírlapíróvá, a ki inkább mulattatja, mint fölvilágosítja közönségét, sem heves izgatóvá, ki a tömeget jó és rossz szenvedélyeinél fogva elragadja. Erős meggyőződései mellett is a skepsis és pessimismus bizonyos árnya vonúlt át iratain és többször támadta, mint védte a népszerű eszméket. A magyar politikai élet főbb eszméinek és egyéneinek senki sem volt élesb elmű és tárgyilagosabb birálója, s néha egész biztossággal megjelölte az irányt, mely a dolgok kényszerűségénél fogva később csakugyan mind követelőbben lépett előtérbe. Fejtegetései Széchenyit és Deákot is meglepték s nem egy itéletét fogja átvenni az újabb kor történetírója. Hazafi becsvágyába kevés hiúság vegyűlt; kerűlte a föltűnést, nem vadászta a tapsot, s oly kevéssé ámúlt, mint ámított. Nem vágyott pártvezérségre, de folyvást hű maradt pártjához, mert azt tartotta, hogy politikában csak két módon fejthetni ki erőt: vagy ha pártot tudunk alakítani, vagy ha ragaszkodva valamely párthoz, arra tehetségünk- és jellemünkkel hatni birunk. Másban sem kedvelte a pártonkívül-állást, de néha hallgatva, komoran követte pártját és soha sem áldozta föl tolla méltóságát hiú pártczélokért. Mindig fölfogta ellenfelei álláspontját, akaratlan sem értette őket félre; a kik ellen küzdött, épen úgy becsűlték lovagias modorát, engesztelékeny szellemét, mint pártfelei eszét és szilárdságát. Tudott tűrni, várni, hallgatni, s elnyomva a hiúság és szenvedély ingereit, meg tudta választani, hogy mikor és mily hangon kell írnia. Óvatos és lelkiismeretes volt s a politikai ábrándok kérlelhetetlen bonczolója. E sajátságok épen alkalmassá tevék őt arra, hogy az ötvenes években, a hírlapirodalom terén, a szenvedőleges ellenállás politikájának képviselőjévé emelkedjék, s később, midőn a cselekvés órája ütött, épen oly sikerrel védje itt az 1848-iki törvényeket s egyengesse a kiegyenlítés útját, mint Deák az országgyűlésen.

A költői és politikai hajlamok korán ébredtek Keményben. 1815-ben született s 1823 óta tizenegy évet töltött a nagy-enyedi föiskolában. Nagy-Enyed akkor némi politikai és tudományos központ volt. Nem messze lakott ide rokona, b. Kemény Dénes, az erdélyi ellenzék egyik vezére, az alsó-fehérmegyei közgyűlések hőse, itt volt jogtanár Szász Károly, az épen oly kiváló tudós, mint politikus. Az akkortájt alakuló ellenzék erős benyomást tett reá s úgy szólva vezérférfiai között növekedett föl. De Szász Károly nemcsak a jogi és politikai tudományok, hanem az irodalom iránt is fölgerjesztette érdeklődését. Mint gyermeket megkülönböztette, mint tizenhét éves ifjat barátjáúl fogadta. Kemény maga megvallja Szász Károly felett tartott emlékbeszédében, hogy tőle nyert buzdítást az irodalomra s az egész világon neki köszönhet legtöbbet. A vidék is, hol gyermekségét és első ifjúságát töltötte, fejlesztően hatott költői kedélyére. A Marosmente bájos völgyei, a Hunyadiak emlékei vették körül s egy pár órányira Gyula-Fehérvár emelkedett, az erdélyi fejedelmek székvárosa elhanyatlott dicsőségével; mind megannyi színhelyei később regényeinek. Jogi és történelmi tanúlmányai felköltötték lelkében kettészakadt hazája tragikai emlékeit. A mivel mint huszonnégy éves ifjú az irodalmi pályára lépett, egy értekezés volt a _Mohácsi veszedelem_ _okairól; Martinuzzi_ czímű, első regénye, a melyből mutatványok is jelentek meg az _Athenaeum_ban, szintén e kort rajzolja, s utolsó regényében, a _Zord idő_ben, még egyszer ide tér vissza, mintha nemzeti gyászunkban több tanúlságot, meghatóbb költészetet találna, mint dicsőségünk napjaiban. _Martinuzzi_t sohasem végezte be s a már kész kötetek kézirata is elveszett. Második, _Élet és Ábránd_ czímű regénye, melynek hőse Camoens, a szerencsétlen portugal költő, s melyben ifjú szíve egész alanyiságát kiöntötte, szintén sohasem látott napvilágot. A teljesen befejezett regény kézirata elégett Buda ostromakor. Általában Kemény keveset gondolt kézirataival, sőt kinyomott munkái is nagyrészt hiányzottak könyvtárában. _Gyulai Pál_ czímű öt kötetes regényével lépett először a közönség elé 1847-ben, a melyet az ötvenes években a _Férj és nő_ és egy háromkötetes beszélygyüjtemény, továbbá az _Özvegy és leánya_, a _Rajongók_ és végre 1862-ben a _Zord idő_ követtek.

Kemény fölléptekor Jósika és Eötvös voltak a magyar regényirodalom kiválóbb képviselői. Csakhamar Kemény nevét is az övékkel együtt kezdette emlegetni a közönség, azonban kevés szellemi rokonság volt köztök. Jósika történelmi regényeket írt, de inkább csak külsőségekben fogta föl a történelmet s majd minden regényében egy-egy erkölcsi eszmét igyekezett megtestesíteni. Igy _Abafi_ban az erős akarat döntő befolyását önmívelődésünk- és nemesedésünkre, _Zólyomi_ban a féktelenség következéseit, _Utolsó Báthori_ban az indulatok félelmes hatalmát, ha hiányzik önuralmunk. Eötvös azt tartotta, hogy a költészet kedves játékká sülyed, ha elválik a kor nagy érdekeitől. _Karthausi_jában a saját szive és az európai társadalom jajkiáltását hallatja, a hit nélküli társadalom s az önző szenvedélyek harczai közt a kereszténység nagy eszméi- és érzéseiben keresve vigaszt; a _Falu jegyzőjé_ben a magyar társadalom sebeit tárja fel, a nemesi előjogok s a megyei intézmény ellen izgat, sőt történelmi nagy regényében is _(Magyarország 1514-ben)_ a múlt képeivel a jelenre akar hatni, a jobbágyság érdekében. Kemény nem vegyít regényeibe se tisztán erkölcsi, se tisztán politikai irányt; ő csak az embert rajzolja egyéni változataiban, a szenvedélyeket megolvadt vegyületökben, mindenütt élesen feltárva az eszmék és tettek nemesisét. Nemcsak legalaposabban értekezett irodalmunkban a tragikumról, hanem regényei egyszersmind a legtragikaibb magyar regények, tragikaiabbak mint tragédiáink. Azonban Kemény nem annyira a bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni, az erény tévedéseit. Mintegy hirdetni látszik, hogy a bűntől könnyebb megóvni magunkat, mint nemes érzéseink eszélytelen elragadtatásaitól; nem elég az erkölcs törvényeit meg nem szegni, még sok más jogos érdek van, melyek megsértve, megboszulják magokat s az emberi viszonyokon, a hatás és ellenhatás természeténél fogva, vas kényszerűség uralkodik. Ez Kemény költészetének legjellemzőbb sajátsága, innen árad lelkesülése, búskomolysága, megnyugvása. Muzsája a Nemesis: félelemmel eltelve hallgatja, hirdeti sugalmait s döbbenve tárja fel a tragikum mysticismusát, a mely szerint bünhődésünk soha sincs arányban tévedéseinkkel s nemcsak magunkat sodornak örvénybe, hanem mindazokat, a kiket szerettünk, a kik ragaszkodtak hozzánk, sőt néha magát a hazát is, a melyet épen meg akartunk menteni, mert hogy saját szavait idézzem: «a bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a kérlelhetetlen boszúállás». Hősei majd mind az erény útján indúlnak s jó szándékuk, nemes érzésök veszti el őket. A töprenkedő és lelkiismeretes Gyulait a Báthori-ház iránti hála s a hazája miatti aggodalom ösztönzik oly tettre, mely teljesen megsemmisíti őt a nélkül, hogy akár fejedelmének, akár hazájának használhatna. Jenő gróf boldogokká akarja tenni jobbágyait és családját, és mindnyájokat boldogtalanokká teszi; a Mikes-fiúk mindent Sára boldogságáért áldoznak, s őt kétségbeejtve, mind magokat, mind családjokat megrontják: Péchynek vallásos buzgalma, későn és rosszúl alkalmazott mérséklete egyaránt veszélybe döntik családját és felekezetét; Verbőczy, a nagy hazafi és szónok, a ki oly hőn lelkesűl Magyarország szabadsága- és függetlenségeért, mindkettőt koczkáztatja, elveszti s magával ragadja egész környezetét. Sőt kevésbbé erényes hősei is, mint Kolostory és Sarolta, inkább csak a hiúság áldozatai, engednek egy szeszélyes felindúlásnak, s a viszonyok hatalma, a szenvedélyek fejleményei ellenállhatatlanúl taszítják őket a mélység felé.

Kemény a regény formájában tragédiákat írt s olykor drámaiságban is vetekedett a tragédiaírókkal. Azonban nem minden tragikai alapeszmének kedvez a regény. A mi a dráma rövidebb és szorosabb formájában élénk hatású, a regényben szélesen és részletesen elbeszélve fárasztó lehet. Kemény nem szőtte át regényeit idylli képekkel, derűlt jelenetekkel; nem annyira kellemes változatosságra, mint zord fenségre törekedett, sőt mintha teljes ellentéte akart volna lenni az oly regényíróknak, a kik léhán fogják fel az életet, egész előszeretettel fordúlt az élet sötétebb oldalai felé, meg-megáradt pessimismusa, bár ritkán, érinté az iszonyatos határait is, s majdnem a groteszkbe tévedt. Ez volt az egyik oka annak, hogy regényei nem váltak oly kedves és népszerű olvasmányokká, mint sokkal csekélyebb becsű művek. Ide járult még, hogy első regényeiben kedvelte a hosszas kitéréseket s örömest bocsátkozott lélektani fejtegetésekbe. Kivált _Gyulai Pál_ban szelleme és ismereteinek egész gazdagságát elénk tárta. E regényben oly kitűnő részletek vannak, melyeknél jobbakat később is alig írt, de mint egész, legkevésbbé sikerűlt regénye. Még nem volt eléggé ura a regény formájának, hol aránytalanságba, hol túlterheltségbe esett, nemcsak költő, hanem philosoph is akart lenni, nemcsak rajzolta, hanem egyszersmind bonczolta is a szenvedélyeket. Később mindinkább eltért e módtól, művei arányosan emelkedve alakultak egy kerek egészszé, elbeszélő módja is nyert könnyedségben és folyamatosságban, bár fogyatkozása e tekintetben folyvást szembetűnő maradt. De mily kárpótlást nyújtott mindezért kor- és jellemrajza! Valóban ebben Kemény minden magyar regényírót fölülmúl s vetekedik a külföld legjobb regényíróival.

Szalay a harminczas években Jósika egyik történeti regényét birálván, megjegyezte, hogy szeretett volna Erdély akkori gazdag vallásos életéből és zivataraiból néhány vonást látni benne, a mű csak nyert volna általok. A minek Jósikában kevés nyoma van, mindazt Keményben gazdagon feltalálhatni. A XVI. és XVII. századbeli köz- és magánélet előttünk áll. Izabella királyné, Báthory Zsigmond, I. Rákóczy György udvara és államférfiai, a bomladozó Magyarország kettészakadása, a catholicismus és protestantismus küzdelme, a bécsi és stambuli cselszövények, az elnyomott felekezetek rajongása, a hit és tudás rontó és építő vegyületben, az aristocratia és papság, a polgárság és nép, az idegen kalandorok és renegátok mily élénken és hű vonásokkal emelkednek ki! Kemény keveset ad a külsőségre, melyre a történeti regényírók rendesen oly nagy súlyt fektetnek, de annál többet a belsőre, a lényegre. Nem írja le körülményesen az épületet, butort és ruházatot, annál nagyobb gonddal eleveníti meg a kort mozgató eszméket és szenvedélyeket. Beleéli magát a múltba s együtt érez személyeivel. Összeolvasztja a művészeti czélt és a történeti igazságot, az egyénekben rajzolva a kor eszméit, szenvedéseit. E módban rejlik a valódi történeti regény titka, mert az egyének iránt fejlődő költői érdek közelebb hozza a kort is szívünk- és értelmünkhöz egyaránt. Ebben Kemény mester s gyakran a legélesb világot veti egy egész korszak szellemére, vallásos és politikai irányára.

A jellemrajzban nem kevésbbé kitünő. Látszik, hogy mélyen vizsgálta saját és mások szivét. Ismeri az embert, feltárja a szív és agy legtitkosabb redőit, nyomról-nyomra követi a szenvedélyt egész a monomaniáig, mondhatni az őrűltségig. Hősei szenvedélyökben hordozzák végzetöket s katastróphjok oly természetes, mint valamely syllogismus zártétele. Nem téved abstractióba, kerüli a typust, talán inkább, mintsem kellene és egyénekre törekszik. Nagyrészt összetett szenvedélyeket fest. Több szenvedélyt, több indokot olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást élesztve vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és katastróphot. Kolostory a bigott vallásosság s hiú könnyelműség, az aristocratiai idealismus és heves érzékiség vegyűlete, Tarnóczyné a puritanismus és képmutatásé, kinek egy képzelt sérelemből folyó gyűlölsége kapzsi irígységgé válik és szent czélja magánbosszúvá; Verbőczyben a tudomány és optimismus, a hazafiság és öncsalás, a jóság és hiúság; Péchyben a vallásos álmodozás és nagyúri gőg, koczkáztató gondatlanság és szelid mérséklet olvadnak össze. S a női hiúságot és kaczérságot hány vegyületben és változatban rajzolja a legbűnösebbtől a legártatlanabbikig: Idunától egész Péchy Deboráhig. Az összetett szenvedélyek e tömkelegében néha eltévedni látszik, finom részletezése nem mindig emeli a költői hatást, meg-megvillan pessimismusa is, mintha az emberen minden csak máz volna, mely gyöngeségeit takarja, mintha bűneink nagy része túlhajtott erény volna s erényeink nagy része ki nem nőtt bűn, mintha játékszerei volnánk rokon- és ellenszenveinknek, melyek megvakítanak és közönyünknek, mely kioltja érzésünk lángját, hogy a sötétben szellemünk elaludjék és szívtelenségünk elbutítson. De ha gyöngűl is olykor lelkében az erkölcsi eszmény, soha ki nem alszik. A nemes nő- és férfialakoknak egész sora vonúl el regényein. Eliz, Sára, Klára, Dóra, a három Mikes fiú, a két Elemér, Róbert: mind mély érzésű, önmérséklő, lemondó jellemek, a kiknek minden bűnök csak az, hogy teljes szívvel ragaszkodtak valakihez, a ki őket akarva vagy akaratlanúl boldogtalanokká tette. Kemény ifjú álmait, szeretteit, szép emlékeit rajzolta bennök igazán, oly őszinte meghatóan. De szíve és képzelme démoni elemeit ép oly erővel tudta kifejezni. Gergely és Barnabás diákok ez elemek legélesb képviselői: amaz az erkölcsiségtől teljesen megvált rendkívüli észé, emez a szerencsétlenségből folyó embergyűlöleté. Azonban Kemény jobb kigondoló, mint kidolgozó, jellemrajzainak körvonalai biztosak, de árnyalatai nem mindig elég élénkek s nincsenek teljes hatalmában a nyelv művészetének oly titkai, a melyek az elbeszélést vonzóvá, a párbeszédet elevenné teszik. A magánbeszédben, a benső lelki küzdelem fölleplezésében már sokkal szerencsésebb. Néha itt oly eleven, oly találó, hogy a legkitűnőbb költőkkel versenyez. A természet, hely és környezet hatásának rajza a kedélyre kiválóan sikerűl neki. Az a lélekállapot, midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet, vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor- és kiábrándulásnak, a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangulata, a kósza álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé fognak tartozni mindenha.

Kemény mintegy húsz kötet regényt és beszélyt írt, leginkább a politikai szünetek napjaiban, mert 1841 óta egész 1867-ig folyvást foglalkozott a politikával s néha kizáróan csak annak élt. Bár regényei nem politikai és társadalmi irányúak, a költőt és politikust mégis összeköti az eszme és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek, az erény tévedéseit rajzolta, úgy politikai műveiben legörömestebb fejtegette a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Nem egyszer emlegette Hieró királyt, a kinek egy híres mechanikus oly hajót készített, mely legszebb és legkényelmesebb volt az egész világon, de a történetből csak a syrakusai kikötőbe nem fért be, a melynek számára készűlt s e csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni. Fölhozta azt a keleti mondát, a melyben a beteg persa király számára rendelt orvosságot tanácsosainak kell bevenni, s így az egészségesek megbetegedtek, a beteg pedig nem gyógyúlt meg. Azt hitte, hogy a magyar politikai életnek sok ily mechanikusa van s orvosai gyakran nem a beteget gyógyítják, hanem az egészségest betegítik. Tapasztalta, hogy az ellenzék rendesen többet szokott igérni, mint a mennyit megtartani képes, de az 1848 előtti magyar ellenzék, nagy többsége mellett sem juthatván kormányra, még kevesebb felelősséget érez s e tekintetben fölűlmúlja a világ minden ellenzékét. Születésénél fogva aristocrata volt, helyzete és foglalkozása democratává tették, de sohasem volt a merev rendszerek és elvek embere. Azok soraiban küzdött, a kik védték az alkotmányt az absolutismus ellen, a magánjogban a feudalismust, a közjogban a rendiséget akarták megdönteni, de érezte, hogy viszonyaink közt a democratiai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig épen veszélyesek. Családi hagyományai, történelmi tanulmányai Magyarország önnállásáért lelkesítették, de tudta, hogy minden törekvés e czél felé mily szoros kapcsolatban van a külügyek állásával s az örökös tartományok helyzetével. Nem a szolgaiságtól, nem a politikai tétlenség- és lelketlenségtől féltette nemzetét, hanem az igen is merész tevékenységtől, az igen is lázas lelkesűléstől, s azt tartotta, hogy hazánk szabadsága- és önállóságának ellenségei kevésbbé veszélyesek, mint nagyon is hő barátai. Semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék természetének, a tények okainak s az események értelmének nyomozását – mint politikai író ebben legerősb – épen azért elégületlen volt az ellenzék nem egy tanával s nem igen hitt a rázkódás nélkül való átalakulás lehetőségében.