Part 10
Erdélyben kezdte politikai pályáját, résztvett a kolozsmegyei közgyűlésekben s vezérczikkeket írt az _Erdélyi Hiradó_ba. Az erdélyi ellenzék csaknem kizáróan a sérelmi politikát űzte. Kemény politikája termékenyebb mezőn szeretett járni, sorozati kérdések miatt nem akart a megnyerhető előnyökről lemondani, s a mit kiszakasztva életbe léptetni remélt, nem temette az úgynevezett rendszeres munkálatok közé. Ez irány Kolozsmegyében többséget vívott ki s hatással volt az erdélyi országgyűlésre is. Azonban Kemény nem annyira ezzel, mint 1843- és 44-ben két füzetben kiadott _A korteskedés és ellenszerei_ czímű röpiratával vonta magára a közfigyelmet. Ekkor választotta az akadémia levelező tagjának, hogy később tiszteleti és igazgató taggá emelje, ekkor jött közelebbi ismeretségbe egy pár magyarországi kitünő államférfiúval és publicistával. E röpirat forma tekintetében messze áll Kemény későbbi politikai munkáitól, de rendkívül éles észt és műveltséget árúlt el. Kemény egész tárgyilagossággal vizsgálta a korteskedés kórjelenségeit, melyek akkortájt nemcsak a megvesztegetés, hanem az erőszak alakjában is mutatkoztak s épen úgy veszélyeztették a szólás szabadságát, mint bomlasztóan hatottak a megyei közigazgatásra és igazságszolgáltatásra. Birálat alá vette az ajánlott gyógyszereket, különösen a Wesselényi indítványát, a ki országos törvény helyett megyei rendőri és büntető szabályokkal akarta fékezni a visszaéléseket. Kemény országos törvényt sürgetett s a rendőri szabályok helyett a censusban kereste a gyógyszert, a mely szerint a megyei választó jog csak a birtokos nemeseket, némely vagyonosabb nemnemest s a honoratiorokat illette volna meg. De nem e javaslat keltett figyelmet, hanem beható fejtegetései reformjainak vezéreszméiről, megyei rendszerünkről, a censusról és az általános szavazatról. Élesen kiemelte, hogy a magyarnak kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztűl vágják egymást, irányai külön szakadnak. Fejtegette, hogy reformjainknak összhangzásban kell lenni a főczéllal, a mely a képviseleti rendszerre való átmenetel. Megtámadta azt a törekvést, a mely a megye-rendszert a foederalismus felé vonja, az országgyülést a megyék szolgájává törpíti, s nemcsak a visszaélések, hanem a jó közigazgatás elé is akadályt gördít. A census és az általános szavazat kérdésével legtöbbet foglalkozott könyvében, különösen az általános szavazat veszélyeit fejtegette, a mely szerinte épen oly ellensége a szabadságnak, mint a jó rendnek.
Széchenyinek annyira megtetszett e röpirat, hogy egy általa alapítandó új lap szerkesztésével kinálta meg Keményt. Eötvös szintén üdvözölte őt és Csengery a _Pesti Hirlap_ dolgozótársának hívta meg, mely már kitűzte a parlamenti központosítás és felelős kormány zászlóját. Kemény nem érezvén magában elég erőt, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából s az Eötvös-töredékhez csatlakozott, melyhez legtöbb rokonszenvvel viseltetett. 1846 végén Pestre költözött és a _Pesti Hirlap_ rendes dolgozótársa lett, később pedig Csengery szerkesztőtársa. Itt eleinte leginkább oly kérdésekről írt, melyek a képviseleti rendszerre való átmenetelt illették, minők a választó törvények, országgyűlési utasítások, évenkénti országgyűlés, gyülési nyilvánosság s egyszersmind Erdély iránt igyekezett érdeket gerjeszteni, melynek jövőjét a Magyarországgal való egyesülésben látta. Azonban kiütött a párisi forradalom, Bécs és Pest mozogni kezdettek és egy pár hét alatt átalakúlt a magyar alkotmány. Keményre mély benyomást tett e nagy változás. Nem hitte, hogy az általános szavazatból Francziaország szabadsága keljen ki, aggodalommal tekintette az új magyar alkotmányt, nem mintha szívéből ne üdvözölte volna Magyarország önállását, a jobbágyság eltörlését, a népképviselet és felelős kormány valósulását, hiszen egész életén át ezekért küzdött: hanem mert a törvénybe igtatott közös ügyek homályban maradtak s az örökös tartományokkal való kapcsolatot nem szabályozták intézmények. Meg volt győződve, hogy az 1848-diki törvények, úgy a mint hozattak, meg nem állhatnak, mert vagy Magyarország teljes függetlenségére, az elszakadásra vezetnek, vagy pedig a kapcsolatra nézve módosulást kell szenvedniök s a helyzet csak egy közbenső állomás. De megnyugtatni igyekezett magát, remélte, hogy az összeütközés nem következik be oly hamar s a kiegyenlítésre lesz idő. Épen azért, mint képviselő és hírlapíró egész lélekkel támogatta az új kormányt s épen oly hévvel küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen. Azonban többé nem szó, hanem fegyver döntött Magyarország sorsa fölött. Kemény követte a kormányt Debreczenbe, részt vett némi codificáló munkálatokban, követte Aradra is, egész föloszlásáig és sokáig bujdosott Ugocsa és Szatmár megyékben.
Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a jelen keserűsége, a jövő aggodalmai, egészen kedélyére nehezültek. A haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János halála, bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi tanulmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet körvonalai alkotják, 1791–1848. Kitűnő művek ezek, melyekből nem egy vonás, nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és jövőhez fordúlt. 1850-ben és 1851 végén két röpiratot bocsátott közre: _A forradalom után_ és _Még egy szó a forradalom után_ czíműeket, melyek politikai munkái között a legjobbak, mind tartalom, mind forma tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres forradalom után, az elvakult reactio dühöngései közepett, annyi nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül ítéli meg a multat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával jelöli ki a dynastiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt év történetének birálatából indúlt ki, kimutatta a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét sem kimélve, bonczolja az eszmék fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai helyzettel. Figyelmezteti a dynastiát, hogy ha nem német tartományaival is belép a német szövetségbe, történeti küldetését koczkáztatja, közelebb hozza, fölidézi a germanismus és slavismus közötti harczot, a melynek eddig késleltetője és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti, hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kivánja se dynastiai, se német érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztultabb magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges tulajdonaival kültekintélyét föntartva, benn az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn megőrizni: ime a hivatás, a melyet Ausztriának be kell tölteni. Épen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely századok szorgalma által gyüjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen gyarapítnia kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott önnálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy a mint a nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-diki végzést, a dynastiának is félre kell tenni a márczius 4-diki alkotmányt, s mindkettőnek visszatérni a pragmatica sanctio alapjaira. «Csak nem kell – így végzi munkáját – hiú elméletekhez, a melyeket a könyvein túl nem látó, korlátolt tudomány önteltségében férczelt össze s az élet argumentumai ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de testetlen igéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál-státusférfiaknak, kik mint a garabonczás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha magára hagyjátok a pedant elméletgyártót és a gerjedelmek kalandorát, akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink rendezésének.»
Ime e két röpirat lényege. Mi ez egyéb, mint az az irány, melyet tizenhat év múlva a nemzet és dynastia egyaránt elfogadott? De akkor senki sem hallgatott Keményre. A forradalmak után rendesen csak két szenvedély uralkodik, egyfelől a teljes reactio, másfelől az új forradalom szenvedélye: amaz a beteg visszaemlékezésért nem ismeri el a tényeket, emez a lázas reményekért, s mindkettő bosszút áhítva, inkább keresi, mint kerüli a bonyodalmat. Keményt lenézték fönn, alant pedig gyanús szemmel tekintettek reá, de volt jutalma is. E röpiratok szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, a ki azelőtt is nagyra becsűlte jellemét és tehetségét. Kemény az _Angol királynő_be költözött, a hol Deák is lakott, újra regényeket írt, majd 1855-ben átvette a _Pesti Napló_ szerkesztését, a melyre azelőtt is többé-kevésbbé befolyással volt. A szenvedőleges ellenállás és várás politikájának senki sem volt oly kifejező képviselője, mint Deák, az államférfiú és Kemény, a hírlapíró. Deák távol tartotta magát mindentől, s épen oly kevéssé igyekezett befolyást szerezni fönn az udvari körökre, a kormányra, mint lenn pártot alakítani; tudta, hogy mindez haszontalan, s még semminek sem jött el az ideje. Kemény sikertelen kisérletei után szintén nem foglalkozott többé a belügyi politikával, s csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Nem nyilatkozott se jól, se rosszúl a kormány intézkedéseiről, csak tudomásúl vette és följegyezte; de ügyelt, hogy semmi se jöjjön lapjába, a mi a régi pártokat vagy vallásfelekezeteket sértené, a nemzetiségeket ingerelné. Erősíteni törekedett a nemzeti összetartás szellemét, hőn ápolta az irodalom, tudomány és közintézetek érdekeit és buzdította a nemzetiséghez való hűséget. Közönyös türelme, nyugodt méltósága nem egyszer ingerelte föl a rendőrséget. Magyarországra nézve a legfontosabb rendeletek adattak ki: Kemény Francziaország belügyeit fejtegette; a kormány a birodalom népei áldozatkészségére hivatkozott; Kemény valamely irodalmi kérdésről kezdett értekezni; a bureaucratia ünnepélyeket rendezett, hogy megmutassa az uralkodónak a nép elégültségét: Deák elutazott Pestről, Kemény _Pesti Napló_ja pedig hallgatott. Az ő hallgatása gyakran ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti, legföljebb boszanthatja, üldözheti, a mit meg is tett. Egy ízben három hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.
Azonban végre szólnia, nyilatkoznia kellett; 1860-ban kiadatott az októberi diploma. Kemény küzdött magával; tudta, hogy az októberi diploma el nem fogadható, mert tagadása a jogfolytonosságnak s a magyar alkotmánynak csak töredékeit nyujtja: de azt is tudta, hogy az 1848-diki törvényeknek módosíttatniok kell s azokat a módosítás kezessége nélkül még a legjobb esetben sem fogja elismerni a dynastia, s egy új, talán véres küzdelem küszöbén állunk. Lapja néhány napig hallgatott, végre megszólalt, s kitűzte az 1848-diki törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. Ő mondotta ki legelőször a nagy szót, a melytől visszhangzott az ország. A küzdelem megindúlt, először is hírlapokban, s Kemény vívta első csatáit. Az országgyülés megnyiltával még szorosabban csatlakozott Deákhoz, s a régi hévvel küzdött a bécsi jobb és a pesti baloldal ellen, mert, bár más alakban, ismét megújultak 1848 eszméi és szenvedélyei.
Keményt mint szerkesztőt és hírlapírót gyakran gáncsolták némely pártfelei is, a kik különben tisztelői voltak. Nem tartották elég gondosnak és élénknek szerkesztését, s örömest gúnyolták apró botlásait. Bizonyára Kemény egy harmadrendű szerkesztőtől is sokat tanulhatott volna, hogyan kell újabb meg újabb hírekkel s érdekesnél érdekesebb hozzávetésekkel szolgálni a közönségnek, habár azok félig sem alapszanak valóságon; hogyan kell mindennap oly vezérczikkeket írni, melyek nagyon hatásosak ugyan, de nincsenek összhangban azzal az iránynyal, melynek a lap képviselője akar lenni; hogyan kell változni, átalakulni a képzelt vagy balúl fölfogott közvélemény áramlatai között, folyvást hangoztatva a következetességet. Mindez hiányzott Keményben, de voltak oly tulajdonai, melyek a legritkábbak közé tartoznak. Lapjának határozott színezete volt, nem szeszélyből, hiúságból, boszúból vagy érdekből, hanem meggyőződésből, s mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell írni. Nem magának akart képviselője lenni, hanem egy pártnak, s a közönség érezte, hogy szava több, mint egy hírlapíró nyilatkozata. Nem volt magyar lap, a mely oly hű tükre lett volna egy nagy párt törekvéseinek s oly nemes kifejezése érzületének és méltóságának, mint Kemény _Pesti Napló_ja. Kemény egyet-mást elhanyagolt, de a válságos pillanatokban mindig résen állott, s a legfontosabb kérdéseket behatóan tárgyalta. Taktikája és fejtegetései a közeledés, a kiegyezés fejleményeit folyvást érlelték egész a siker végstádiumáig, midőn még egyszer Kossuth híres levele ellen szállott síkra, hogy aztán nemsokára örökre elnémuljon.
Az ország visszanyerte alkotmányát, s a győzelem örömében, dicsőségében csak az nem részesűlt, a ki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény megtörve bolyongott Pest utczáin; szánták, s csakhamar elfeledték. De ez őt még akkor sem bántja vala, ha nem veszti el öntudatát, mert nem hiúság ragadta az írói és politikai pályára, szenvedélyből lett költő, hazafiságból politikus, s magas eszményei lévén, soha sem volt elégűlt magával. Azonban mégis érezte, hogy nem hiába élt. Munkái egyikében mélázva gondol az utókorra. «Ha az – úgymond – a ki Afrika homokrónáin, vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, épen az elhagyatás közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi szilárdnak látszó tárgyba vésse, s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg ebben csalódni fog; ha a tenger közepén sülyedő hajónak matrózai nevöket, kedveseikét s a megsemmisűlendő hajóét palaczkba zárva engedik át a haboknak, azon reménytől ámítva, hogy találkozni fog, bár kevés, ki a tenger titkai közűl legalább ez egyet fölfedezi: vajon miért ne higyem én is, hogy miután szemem bezárúl, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti az idő, még találkozni fog, bár kevés, vagy talán egyetlen egy, a ki irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván irántok gerjeszteni.»
Oh találkozni fognak s nem kevesen! A hű magyar nem fogja feledni a puszta-kamarási sírt, hol agg diófák árnyában egyik legkitünőbb költője és publicistája aluszsza örök álmát. Költői műveinek igazságot szolgáltat az idő; azok inkább fognak olvastatni később, mint jelenleg s Magyarország újabb történelmének írója kegyelettel fog megemlékezni a bajnokról, a kinek a kor dicsőségéből kevés jutott, de a ki egészen átérezte reményeit, aggodalmait, viselte gyászát, megharczolta küzdelmeit, s elesett a győzelem zászlója alatt.
CSENGERY ANTAL.
SZÜL. 1822 JUN. 2-ÁN, MEGH. 1880 JUL. 13-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1881 MÁJUS 22-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Valahányszor e szószékre lépek, az Akadémiának egy új nagy veszteségét, szívemnek egy új nagy fájdalmát kell tolmácsolnom. Az Akadémia egymásután veszti legkitünőbb tagjait, a kik évtizedeken át díszei és támaszai voltak, s én egymás után vesztem bennök legjobb barátaimat, a kikhez a szeretet és ragaszkodás erős kötelékei fűztek. És mégis mily különbség! Az Akadémia testület, melynek élete századokra terjed, veszteségeit új tehetségek pótolják, hogy még nagyobb díszére váljanak, még erősebb támaszai legyenek. De az egyén, a barát hol talál kárpótlást, kivált oly korban, melyben a szív már nem igen fogékony új benyomásokra, nem szőhet új viszonyokat, s mindinkább elhagyatva érzi magát? Nem az a legfájdalmasabb, hogy meg kell válni az élettől, szeretteinktől, hanem az, a midőn szeretteink hagynak el bennünket, s az élet mintegy megválni látszik tőlünk, mert veszteni kezdi becsét. De az emberi szív nem maradhat vigasz nélkül. Ha a jelen kevés örömet nyújt, ha a jövőben nem csillámlik remény, a múltba menekülünk, s az emlékezetben éljük vissza jobb napjainkat. Oh hányszor gondolok én is elhúnyt barátaimra, hányszor virrad fel lelkemben a múlt homálya, vesztett ifjúságom, midőn példájokon lelkesülve, velök, mellettök küzdeni tanultam. Oh hányszor látom Csengery halvány, komoly arczát, hányszor tünik fel előttem pályája, az ész és szív legnemesebb küzdelmeinek pályája, melyet inkább kötelességérzet és meggyőződés irányzott, mint becsvágy és szenvedély, melynek nincsenek ragyogón kímagasló pontjai, regényes részletei, de mint egész, épen komoly egyszerűségében szép s nem szembeszökő, de többnemű eredményeiben annál áldásosabb. S most, midőn e pálya emlékeit e helyen is föleleveníteni szándékszom, úgy hiszem, csak rokonhúrt pendítek meg önök szívében, s még sajgó fájdalmam enyhületét keresve, egyszersmind önök kegyeletét fejezem ki.
Csengery a megújhodott magyar társadalomnak egyik kiváló typusa volt, de sokat különbözött társaitól, a kikkel egy pályát futott meg. Szalay és Eötvös társaságában lépett a politikai térre, majd Keménynek volt hű társa s végre Deáknak legmeghittebb embere. E férfiak mindenikére jelentékeny befolyással volt, de nem mint versenytárs. Nem volt pártvezér, mint Deák, nem szónok, mint Eötvös, nem szaktudós, mint Szalay, s nem élt oly kizáróan az irodalomnak, mint Kemény. Hiányzottak benne azok a tulajdonok, a melyek pártvezérré vagy szónokká avathatják az embert. Nagyobb közönség előtt ritkán volt ment bizonyos merevségtől vagy elfogultságtól, csak kisebb körben nyílt meg esze- és szívének egész gazdagsága. Ösztönszerűleg visszariadt a tömegtől, hangja gyöngébb volt, mintsem uralkodhatott volna a gyűlések zaján és szenvedélyein, s a szónoki hevület- és leleménytől mintegy idegenkedett természete. De baráti körben, értekezleten vagy bizottságban senki sem vonhatta ki magát befolyása alól. Nagy műveltsége, eszmegazdagsága, beható elméje nem egyszer adtak irányt a tanácskozásnak, hol a főkérdésre, hol a részletekre nézve, s e néma képviselő hatásának több nyomát őrzi törvénykönyvünk, mint sok ékesszólóénak. E mellett volt jellemében valami, a mi a legjótékonyabban hatott barátaira, s épen alkalmassá tette őt arra, hogy közvetítő legyen személyek és pártok között. Eötvösnek elmélő s benyomásokra hajló természetére határozottsága- és gyakorlatiságával hatott, Kemény skepsisét és pessimismusát erős hitével mérsékelte, a néha csüggeteg Szalay munkásságát az őszinte méltánylat zaklatásaival élesztette, a fölgerjedt Deákot tapintatával majd mindig ki tudta engesztelni, s nem egyszer tájékozta oly kérdésekben, melyeket ez kevésbbé ismert. Nem sértve a mások becsvágyát, senki sem kétkedve önzetlen becsületességében, mindenki bízva tehetségében és jóakaratában, a személyek és pártok szívesen fogadták közvetítéseit. S valóban senki sem értette jobban a szétágazó véleményeknek egy központon való egyesítését, a töredékes eszméknek egy szerves vázlatba olvasztását és szabatos formulázását, mint ő. Ezért volt 1865 óta az országgyűlési bizottságok lelke és Deák jobb keze.
Mint író több szakkal foglalkozott, mint társai, s összhangzóbb műveltségre törekedett. Nemcsak az erkölcsi tudományokban búvárkodott, a természettudományokat is kedvelte, a művészetek iránt is érdeklődött, kivált a költészeten csüggött nagy szeretettel. Politikusaink közt alig volt valakinek több érzéke az irodalmi szép forma s a nyelv csínja iránt, mint neki. A mint a politikában sürgette az élet és tudomány, az elmélet és gyakorlat szorosb kapcsolatát: úgy hirdette az irodalomban a tudomány és ízlés párosításának elvét. Zaklatott élete, gyönge egészsége, szétszórt munkássága nem engedték meg, hogy egy pár nagy munkára összpontosítsa erejét azon szakban, melyet leginkább kedvelt és szigorúbb birálója volt magának és másoknak, mintsem félsikerrel megelégedett volna. Ezért inkább csak mint szerkesztő, műfordító, hirlap- és essayíró hagyott mélyebb nyomot irodalmunkban. De a magánélet szerencsétlenségei s a közélet izgalmai közt sem feledkezett meg soha a tudomány és irodalom nagy érdekeiről. A valódi tehetséget nála senki inkább nem becsülte, bár rideg és visszautasító volt a jogosúlatlan becsvágy, a túlbecsűlt vagy épen bitorolt tekintély irányában. Összeköttetései által, személyes befolyásával több kitűnő tudós- és írónak szerzett állást vagy munkát; mint szerkesztő nem egynek adott ösztönt vagy irányt, s a kormánynál egész végperczeig minden lehetőt megtőn a tudományos és irodalmi érdekek gyámolítására. A mi különösebb kedvezményben részesűlnek az állam részéről tudományos és irodalmi intézeteink, társulataink, abban neki sok része van. Jól tudta, hogy az újabb kor, a democratia kora, többé nem igen várhat aristocrata Mæcenásokat, s minden nemzet, mint állam és társadalom, a tudományos és irodalmi intézetekben, társulatokban szüli meg új Mæcenásait. Ez intézetek és társulatok jó szervezete, rendezett pénzügye egyik főfeltétele a nemzeti műveltség emelkedésének. Épen azért egész buzgósággal áldozta munkásságát a közintézetek ügyének. Sokoldalú műveltsége, jogi és pénzügyi jártassága, lelkiismeretes szigora mintegy kijelölték őt e szerepre. Eszméi, indítványai, intézkedései nem egy intézetnél idézték elő az emelkedés forduló pontját. Az Akadémia e részben különösen sokat köszön neki, s azért nem csak egyik díszének, hanem egyik jóltevőjének is tekintette.
Csengery nevén kevésbbé ragyog az a dicsőség, mely társait annyi fénynyel övezi. Deák nevéhez egy nagy eszme, egy nagy tett emléke van kötve; Eötvös, Szalay és Kemény pályáját a politikai, történelmi és költői művek egész sora jelöli. Csengery élénk részt vett ugyan társai politikai és irodalmi küzdelmeiben, sőt műveikre is hatott, de dicsőségének legfőbb éke nem az államférfiúé és íróé, bár mint ilyen is jeles. Az ő dicsősége, melyben társai kevésbbé osztozhatnak, az egyszerű polgár dicsősége, a ki a magyar közélet minden mozzanata iránt érdeklődik, s alkalom szerint minden időben, minden téren nagy sikerrel teljesíti kötelességét. Társainak a születés, vagyon, sőt tehetségök sajátsága egyszerre széles hatáskört nyitnak: Csengery lassanként és kevésbbé kedvező körülmények között emelkedik. Társai egy térre összpontosíthatják egész erejöket: Csengeryt a buzgóság és kötelességérzet, a hajlam és kényszerűség sok térre ragadják. Társai a tudomány- és politikának úgyszólva csak szellemibb oldalai iránt érdeklődnek: Csengeryt az anyagiak is érdeklik. Épen úgy foglalkozik köz- és magánjogi, bel- és külügyi kérdésekkel, mint nemzetgazdaságiakkal és pénzügyiekkel; épen oly alaposan szól a vasúthálózat kérdéséhez, mint a közoktatáshoz, épen úgy helyén van az Akadémia elnöki, mint a földhitelintézet igazgatói székén, épen oly szakértően szervezi a szinház drámabirálóbizottságát, mint a magyar iparegyesületet, a fővárosi ügyekben épen oly buzgó részt vesz, mint az országosakban, s épen oly szívesen szolgál tanácscsal, tervvel egyeseknek, mint községeknek. Társai mint egy nagy eszme szónokai vagy egy nagy mű írói jelennek meg a közélet szinpadán a nemzet tapsai közt: Csengery inkább a szinfalak közt működik, s csak az avatottak méltánylatában részesül. Inkább tanácsadó volt, mint cselekvő, inkább érlelő, mint izgató, inkább codificáló, mint kezdeményező. Jól ismerte a külföldi és magyar viszonyokat, s az európai eszmék és magyar szellem vegyületének összhangzóbb képviselője volt társainál. Senki sem értette, érezte jobban nála a megújult magyar állam múlhatatlan szükségeit és kényes bonyodalmait, s mint egyszerű polgár, senki sem szolgálta szóval, tettel és oly sok oldalról, mint ő. Valóban, Csengery a modern magyar polgárnak mintegy eszményekép tünik föl, s ez pályájának legfőbb dicsősége.