Part 11

A férfiú pályája a gyermekifjúban már fejledezett. Atyja Nagyvárad egyik jelesbb jogtudósa és keresettebb ügyvéde volt, kit Kölcsey is gyakran látogatott, s kinek háza mintegy központja volt a biharmegyei szabadelvű fiatalságnak. Csengery, már mint iskolás fiú, az atyai ház irodalmi és politikai benyomásai közt nőtt fel, melyeket nem soká a megye- és országgyűléséi váltottak fel. Mint gyermekben az ifjú, mint ifjúban a férfiú komolysága volt meg. Tanulótársai körében nem verseket olvasott fel, hanem a magyar közélet legfőbb kérdéseiről értekezett. Mint húsz éves ifjú, 1842-ben Beőthy Ödön, Biharmegye híres alispánja és követe mellett gyakornokoskodott, s írta a fontosabb kérdésekben azokat a híres körleveleket, melyek az ellenzéki megyékben oly nagy hatást tettek. Az 1843-ik országgyűlésre Pozsonyba is követte őt, s egyszersmind országgyűlési tudósítója volt előbb a Kossuth, majd Szalay _Pesti Hirlap_jának. Sokat olvasott és tanúlt, de még többet gondolkozott. Pestre telepedve, letette az ügyvédi vizsgálatot, de se a magyar jogtudomány, se a magyar közélet ki nem elégítették. Kossuth mint hírlapíró ekkor állott hatása délpontján, s mint szónok már az ellenzék vezérférfiai közé emelkedett. Csengery bámulta a beszélő és író nagy szónokot, de nem állott varázsa alatt. «Kossuth leghatásosabb szónoklatában is hasztalan keresünk sok eszmét, tartalmat, – írja egy pár évvel később egyik kézirati vázlatában – többnyire csak hegyét lengette végig az elveknek és tényalapoknak, mikép szellő a kalásztengert végig lengeti. Kerülte az elméleti vitákat, mint maga bevallá Dessewffy Aurél ellenében. Annál több volt beszédében az ékesen hangzó mondat és ragyogó kép. Ott találjuk az új kor általános eszméit, jelszavait, zászlóföliratait, mely után indul a sokaság. Szónoklata emelt, vagy porba rántott, de nem fejtette ki a tárgyat, csak megvilágította, mint a villám. S mégis sokakat megcsalt a fény. Mint a nap, mint a hold képe felületén ragyogott, de mélyen látszott. Kossuthban mély meggyőződés mutatkozott, mint hosszas tanulmány és alapos ismeret eredménye, de valóban nem volt egyéb bizonyos ihletnél, mely inkább az érzés, mint az értelem kifolyása. Erős képzelődés lángérzelemmel, lázas szenvedély és ingerült kedély, mely a hazafiúi fájdalom kitöréseinek oly dús forrása.» Csengery úgy hitte, hogy a lelkesítő és izgató beszédek és czikkek mellett szüksége volna a magyarnak fejtegetők- és részletezőkre is; az eszmék anarchiájában hiába kereste az irányt, melynek igényeihez idomuljanak a reformkérdések részletei, hiába a rendszert, mely Magyarország átalakulását vezérelje. A mi rendszert talált, az nem volt egyéb, mint a megyei rendszer, politikai rendszerré, egész tanná emelve, mint alkotmányunk és haladásunk legfőbb biztosítéka. Csengery a megyén nőtt fel, az ellenzéki Biharban, de nem osztozott Kossuth nézeteiben, a ki bálványozta a megyei rendszert, «melyben – mint 1841-ben irja egyik vezérczikkében – a magyarok istenének gondviselése e nemzetnél megtestesűlt, mely annyira összeforrott a nemzet életével, hogy ahhoz való intuitiv ragaszkodás, valamint az istenség iránti hit, gyámokokra nem szorúl». – Csengery a megyei rendszert nem tartotta se az alkotmány, se a haladás erős biztosítékának, s bár szerencsétlen közjogi viszonyaink közt ideig-óráig fentartandónak hitte, de új, erősebb biztosítékokat keresett, s épen azért az ellenzéknek ahhoz a párttöredékéhez csatlakozott, mely szemben a megyei, majdnem fœderativ rendszerrel, a parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki, – s ez irányban a magyar alkotmány gyökeres reformját sürgette.

E párttöredéknek Szalay volt doctrinairja, Eötvös szónoka és Csengery hirlapírója. Szalay csak egy évig szerkesztette az új _Pesti Hirlap_ot, s 1845 nyarán Csengerynek adta át. A fiatal, alig huszonhárom éves szerkesztő kitünően szolgálta pártját. Folyvást dolgozott a lap minden rovatába, mindamellett, hogy a szerkesztés gondjai annál több idejét vették igénybe, mennél inkább törekedett a lapnak nemcsak elvben szoros következetességet, hanem stil tekintetében is bizonyos egyöntetűséget, csínt és szabatosságot kölcsönözni. Akkortájt a rhetori pathos árasztotta el egész irodalmunkat. A regényíró, értekező, történetíró egyaránt szónokolt. A hírlapírók a nagyobb és kisebb szónokok modorát utánozták, s még a divatlapok báltudósítói is pathosszal írtak. Csengery kiküszöbölte lapjából e szónoki dagályt, egyszerűbb s a tárgy és helyzet különbségeihez mért stilt igyekezett meghonosítani. Általán abban, hogy hirlapi stilünk lassanként európaibb szint öltött, nem csekély része volt az ő lapja példájának. Máskülönben a haladás ügye egyik napszámosának tekintve magát, nem igen kereste az írói dicsőséget; a szerkesztő, ha feladatának teljesen meg akar felelni, kénytelen felolvadni lapjában, s Csengery többnyire apróságokra is kiterjeszté figyelmét. Írt ujdonságot, irodalmi értesítőt, szini kritikát, külföldet, olykor megyei tudósítást Pestmegyéből. Azt hitte, hogy a hírlap hatása nemcsak egyes nagy czikkeitől függ, hanem apró részleteitől, sőt egyes jegyzeteitől is, szóval egész szellemétől. Azonban írt nagyobb czikkeket is, de majd mindig névtelenül s legkivált oly tárgyakról, melyekkel társai kevésbbé foglalkoztak, mint a városok és községek rendezése, vám- és kereskedelmi ügyek. S nemcsak írói munkásságával támogatta társait, hanem jelleme erélyével is. Azzal a külső nyugalommal, de benső hévvel, azzal a lelkiismeretes fontolgatással, de határozottsággal, mely egész életét jellemzi, mintegy összetartotta lapjában az el-elkedvetlenedő és bomladozó párttöredéket s új híveket toborzott kebelébe.

A magyar közéletben alig volt valami sajátságosabb, mint e párttöredék helyzete és sorsa. Néhány elmélkedő ember szövetségének nézték, de a midőn a tett órája ütött, a tett emberei irányukat követték; ábrándozó, gyakorlatiatlan politikusoknak gúnyolták őket, s ábrándjokat a gyakorlati politikusok hamarább megvalósították, mint magok is hitték. A kormány és ellenzék gúnya és gyanusítása között futották meg alig négy éves pályájokat. A kormány szivesen hallgatta őket, ha az erős kormány szükségéről s a megyék törekvéseinek oly irányáról beszéltek, mely a kormány és törvényhozás jogkörét csorbítja, de boszankodtak rájok, hogy gyakorlatilag folyvást azzal az ellenzékkel szavaztak, melynek nem egy eszméjét hibáztatták. Az ellenzék örömest látta őket oldaluk mellett küzdeni, de szintén rossz néven vette tőlök, hogy elméletben folyvást a megyei rendszer árnyoldalait fejtegetik, holott az legfőbb biztosítéka úgy alkotmányunk-, mint haladásunknak. Csengery és társai nem hagyták szó nélkűl e vádakat s kifejtették, hogy mindaddig, a mig a parlamentáris összpontosítás és felelős kormány biztosítéka ki nem vívatik, ők nem vélik feladhatónak azt a biztosítékot, melyet a megye intézményében birunk, de szükségesnek látják mind a kormány, mind az ellenzék rendszerének hiányait földeríteni, s míg egyfelől körülírták a megyék jogköre határait a törvényhozás és kormány irányában, addig másfelől kitűzték a végrehajtó hatalom korlátait is – egy szóval megadni javasolták a kormánynak mindazon jogokat, melyek azt, hogy feladatának megfelelhessen, minden államban szükségkép megilletik, e jogok gyakorlásáért azonban a megyék ellenállása helyett, fensőbb körben a képviselet ellenőrzésében, a parlamenti felelősségben követeltek biztosítékot. S mindebben igazuk volt, de egy harmadik s legfontosabb ellenvetést senki sem tőn, magok is kevéssé gondoltak rá, tudniillik, hogy mikép gondolják a parlamenti kormány intézményét a monarchia viszonyai közé beilleszthetni, s a közös védelem és érdekek kapcsa mily alakot ölt az alkotmánytalan vagy alkotmányos örökös tartományok irányában.

E kérdés homályban maradt, s Csengery is csak egy pontban vette figyelembe, a vám- és kereskedelmi ügyben ugyanazt az alapot vitatva, melyet húsz év múlva az 1867. XVI-ik törvényczikk is elfogadott. Azonban mentségökre szolgál, hogy sokkal távolabb hitték eszméik valósúlását, mintsem e kényes kérdést megvitathatták volna. S midőn a márcziusi napokra virradtak, semmi részt nem vehettek az új törvények formulázásában. De húsz év múlva ők voltak azok, a kik e kérdést először hozták szőnyegre, s mindent elkövettek, hogy az 1867. törvényben megoldást nyerjen.

Csengery az 1848-iki mozgalmak közepett is szerkesztő maradt, lapját napi lappá változtatta át, s egyszersmind a kormánypárt, a Batthyány-kormány közlönyévé avatta. Épen oly erélylyel küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen; ekkor is névtelenűl írt, de azon kis czikkekben, melyekben napról napra kisérte a mozgalom fejleményeit, könnyen rá lehetett ismerni szabatos, tömör, komoly szépségű stiljére. S midőn forradalomba sodortattunk, akkor is helyén maradt, de eszméi oly kevéssé változtak, mint stilje. Mondják, hogy a forradalom a philosophnak eszme, a népnek boszú. Csengerynek csak eszme volt, s nem osztozott szenvedélyeiben, s midőn 1848 végével Debreczenbe kisérte a kormányt, visszavonúlt a hírlapírói pályától, s később mint ministeri tanácsos leginkább codificatióval foglalkozott. Világos után egy darabig bujdosott, s midőn 1849 vége felé csalódás- és fájdalomban gazdagon, de annál szegényebben, visszatért Pestre, minden pályát zárva látott maga előtt. Azonban a balsors nem győzedelmeskedett se jellemén, se szellemén. Azt a tíz évi súlyos korszakot, melyben alkotmányunk és nemzetiségünk lábbal tiportatott, mely a hazafit tétlenségre vagy megalázásra kárhoztatta, oly méltósággal és munkássággal élte át, mint kevesen. Hogy fentarthassa magát, egy magán nevelőintézetben leczkéket adott; hogy feledje a sivár jelent, a múltba, történelmi tanúlmányokba merűlt; mert az erkölcsi tudományok elvei Európaszerte ingadozni látszottak, szenvedélylyel adta magát a természettudományok egyik s másik ágára; mert nemzetiségünk ápolására csak egyetlen, az irodalmi tér maradt fenn, újra felvette tollát és írt, de többé nem politikai vezérczikkeket.

Midőn 1849 őszén irodalmunk újra megszólalt, a közönség előtt oly gyorsan vonúltak el az épen elviharzott nagy események, hogy emlékezete egészen mintegy azokhoz volt tapadva, s a férfiak neveit, kik csak az imént szerepeltek, már is ajkára vette a történetírás. Kisebb-nagyobb munkák jelentek meg a közelmúlt napok eseményeiről, jellemrajzok azon férfiakról, a kik e mozgalmas korszakban cselekvő részt vettek. Többnyire felületes, elhamarkodott itéletek; elvekről s történetbölcselmi szempontokról szó sem vala. A politikai jellemrajzok e korában Csengery is elhatározá egy oly gyűjtemény kiadását, mely hűbb tükre legyen a közelmúltnak, s minden irányú képviselőiben jellemezze e korszakot, mely épen akkor nyert befejezést. Így adta ki 1851-ben a _Magyar szónokok és államférfiak_ _könyvé_t, melyben tőle Nagy Pál, Beőthy Ödön, Szentkirályi Móricz, Dessewffy Aurél, Eötvös József és Szalay László jellemrajzai jelentek meg. A Kossuth jellemrajza a meg nem jelent második kötetre maradt, s maig is kiadatlan. Később még Deákról írt jellemrajzot, melyet mint emlékbeszédet e helyen olvasott fel, de az több mint emlékbeszéd, valóságos essay, legsikerültebb essay-je. Csengery az essay-irodalom egyik kitűnő képviselője nálunk, sőt forma és nyelv tekintetében talán legkitűnőbb. Kiválóan kedvelte e műfajt, mely a könyv és hirlapi czikk, az értekezés és bírálat közt foglal helyet, a tudománytól kölcsönzi eszméit, az irodalomtól formáit s épen úgy szem előtt tartja a szakértőt, mint a művelt nagy közönséget. Csengery egész írói pályáján folyvást arra törekedett, hogy meghonosítsa nálunk e műfajt, melyet az angol és franczia talált föl s a német kevés sikerrel utánoz. Az előadás művészete egyik főfeltétele e műfajnak, s Csengery ezt jól értette. A szerkezet összhangzó arányokban emelkedik nála, akár politikai, akár tudományos essayt ír, s épen oly kevéssé hosszadalmas, mint túlterhelt. Kemény és Eötvös essayi gazdagabbak eszmék- és érzésben, de szerkezetök lazább s ragyogó stiljök nem oly szabatos. Csengery az átlátszóságot hangzatossággal egyesítette s a rövidséget folyékonysággal. Kerüli a körmondatokat, de rövid mondatai arányosan csoportosulnak egy főeszme körül. Inkább itél és tájékoz, mint bonczol, inkább elbeszél és rajzol, mint fejteget, inkább csak a főeszméket és pontokat emeli ki, de oly módon, hogy a mellékeszmék csoportját, a kép egész körrajzát felkelthesse olvasóiban.

A politikai jellemrajzok e gyűjteményét, melyben Kemény _Széchenyi_je és _Wesselényi_je is helyet foglaltak, nem nagy tetszéssel fogadta a közönség, alkalmasint történeti tárgyilagossága miatt. A szenvedélyek még nem csillapodtak le annyira, hogy meghallgatták volna a reflexiót. Máskép Francziaországban, ott épen azon időtájban vetette föl azt a kérdést Guizot: miért sikerült az angol forradalom? Csengery úgy hitte, hogy e kérdést leginkább megfejté Macaulay nem rég megjelent munkája: _Anglia története II-ik Jakab trónralépte óta_. Napi érdekűnek hitte ez okból az örök becsű művet átültetni irodalmunkba. Nagyra becsűlte Macaulayt, őt tartotta az új kor legnagyobb történetírójanak, s különös előszeretettel viseltetett hőse, Oraniai Vilmos iránt. E könyv nagy vigasz volt neki s azt hitte, nemzetének is az lesz. Mint egykor Angolországban, nálunk is egy elvakult kormány dühöngött, mint a forradalom visszahatása, de ott kikeltette a szabadság csiráját, s a pártok engesztelékeny hazafisága, a vezér bölcsesége bevégezte a forradalmat, visszaállította az alkotmányt. Csengery hitte, hogy elébb-utóbb nálunk is fordulat áll be, de vajon pártjainkban lesz-e annyi engesztelékeny hazafiság, lesz-e olyan bölcs vezérünk, mint az angoloknak? Épen akkortájt telepedett Pestre Deák, a kivel Csengery mind szorosabb barátságot kötött. Vajon ki sejtette akkor, hogy épen Deák lesz hivatva e nagy szerepre és Csengery lesz leghűbb fegyverhordozója? Deák olvasta a könyvet, neki is vigasz volt az, Szemere Pál, az agg kritikus, pedig lelkesülve kiáltott fel: hogy’ örvendene, ha élne, Kazinczy e prózának, mily szabatosság, finomság és erély a kifejezésekben! Valóban e fordítás a kor legjobb prózai műfordítmánya, s a magyar történeti stil fejlődésére is némi befolyást gyakorolt.

Az ötvenes években Csengery még három irodalmi vállalatban szerepelt, mint szerkesztőtárs vagy alapító. 1854-ben a _Magyar nép könyvét_ indította meg Keménynyel, 1855-ben a _Pesti Napló_ tárczája szerkesztését vette át, 1858-ban a _Budapesti Szemlé_t alapította. A forradalom után a nép számára egész külön irodalom alakult nálunk. Csengery és társai ez ellenében kötelességöknek érezték föllépni és kimondani, hogy az egyszerűség nem az együgyűségben áll s a népies nem a póriasban; más mívelt népek azt értik a népies alatt, a mi a nagy közönségnek van írva. Legjobb modor, a melyet mindenki megért, föltéve, hogy a ki olvasni szokott, már vannak némi ismeretei. S a szépirodalmi művekre szabályul állították föl, hogy a népies nem zárja ki a művészetet. A mű csak nyer becsében, ha egyetemivé teszszük, de azzá akarva tenni, nem változtathatjuk föltételeit. Az ily szellemben szerkesztett vállalatot számos jeles író támogatta, s nem csekély hatással volt arra, hogy népies lapjaink helyesebb úton kezdettek haladni. Önmaga Johnston _Vegytani képei_t dolgozta át a vállalat számára, melyek később külön kiadásban is megjelentek. Mint a _Pesti Napló_ tárczájának szerkesztője és a _Budapesti Szemle_ alapítója, még sokkal nagyobb hézagot akart pótolni, még érezhetőbb szükséget kielégíteni. A magyar tudomány és irodalom meglehetős szűk mederben mozgott. Inkább csak az úgynevezett hazai tudományokat műveltük s kevés tudomást vettünk a külföld mozgalmairól, vagy ha vettünk is, az holt tőke maradt a nagy közönségre nézve. Csengery múlhatatlan szükségesnek tartotta, hogy valamely lap tárczája, vagy ha lehetséges, egy egész külön folyóirat, mintegy közvetítő legyen egyfelől a tudomány és művelt közönség, másfelől a hazai és külföldi irodalom között, s igyekezzék tájékozni a magyar olvasót mindazon eszmékről, melyek a szellemeket világszerte foglalkoztatják. E mellett a kritikai szellemet is ébreszteni kell, úgy a tudományban, mint az irodalomban. A _Pesti Napló_ tárczája s később a _Budapesti Szemle_ így lett ez irány képviselője. Csengery nemcsak az ösztönzésben, hanem a munkásságban is részt vett. A nálunk annyira elhanyagolt világtörténet felé vonta a közönség figyelmét. Néhány essayt írt az emberi művelődés történetéből, Khina-, India- és Egyiptomról. Számos külföldi munkát ismertetett vagy rólok írt essayket dolgozott át. Hazai történetírásunkat vizsgálva, két dolog tünt fel különösen előtte, a mit károsnak tartott. Őstörténetünk nyomozói, Otrokocsy és utóbb Horvát István nyomán, egészen álutakra tévedtek, s midőn módszeröket megtámadta, egyszersmind a helyes módszerre is rámutatni igyekezett, mely nem egyes rokonhangzású szókból von merész következtetéseket, hanem szervezetet szervezettel hasonlít össze, nem egyes vonások találkozásából itél a népek rokonságára, mellőzve olykor a lényeges eltéréseket, hanem úgyszólva physiognomiát physiognomiával vet egybe. Azt hitte továbbá, hogy az anyaggyűjtésnek egy nyomon kell haladni a földolgozással s itt az ideje, hogy az ókor remek példányait s az újabb nemzetek nagy történetíróit tűzvén ki mintáúl, íróink is művészettel párosítsák a tudományt, mert ez csak művészi alakban válik valóban nemzeti közkincscsé. Ezért tanulmányokat kezdett írni a történetírás művészi oldaláról. A mint ő maga mondja, töredékes czikkek ezek a történetirás formájáról, concret alakban: egy pár hazai történetírónk mellett nagynevű külföldi történetírók jellemrajzai, a külföld kiválóbb műbirái nézeteinek ismertetésével. E töredékes czikkek azonban kiegészítik egymást. Feltüntetik különösen a szépirodalom jótékony és káros hatását a történetírásra, és Polyb után kijelölik azt a határt, mely a szépirodalmi művet elválasztja a történelmitől.

A _Budapesti Szemle_ megalapításával Csengerynek egyik régi hő vágya teljesűlt. A negyvenes évek elején Szalay és Eötvös indítottak egy hasonló tartalmú és czímű folyóiratot, de csak két kötetig vihették. Csengerynek sikerűlt tizenkét évig szerkeszteni a magáét. A régi _Szemle_ dolgozótársai csoportosultak körüle: Eötvös, Szalay, Trefort, Lukács Móricz azok a férfiak, a kik irodalmunkban először igyekeztek a politikát és tudományt, az életet és irodalmat szorosabb kapcsolatba hozni. E folyóirat mintegy központja volt a régibb tudományos és irodalmi erőknek s az ifjabb tehetségek iskolája. Csengeryt sokoldalú műveltsége és kiváló izlése épen alkalmassá tették egy ily folyóirat szerkesztésére. Megalapítani igyekezett a magyar essay-irodalmat s ha eredetiekből nem telt, külföldieket fordíttatott vagy dolgoztatott át. Nem egy hallgató írót szólaltatott meg, nem egy tudóst vett reá, hogy a nagy közönségnek írjon. Magát Deákot is rábeszélte, hogy megbírálja a _Szemlé_ben Lustkandl hirhedt munkáját, felajánlva egyszersmind segédkezését. Folyvást figyelemmel kisérve az európai tudomány és irodalom fejlődését, ismerve a miénk hézagait, irányt és tárgyat adott dolgozótársainak, s felosztotta köztök a munkát. Több írót terelt oly szakra, a melyen leginkább helyén volt, s némely folyóiratban megjelent essayből később egész könyv vált irodalmunk díszére. Az ötvenes és hatvanas években egyszerű szállása a magyar irodalom egyik főtáborhelyéűl szolgált. Nem egyszer jöttek össze nála a kor legkitünőbb politikusai és írói. Egyetlen fényűzése volt, hogy néha egy kis estélyen fogadja mindazokat, a kiket különösen tisztelt vagy szeretett. A családélet ölén és barátai társaságában kereste és találta örömét, vigaszát. Zárkozottsága ilyenkor megnyilt, komolysága felderűlt. Hallgatag és hideg modora a rokon- és ellenszenv erős érzéseit takarta. A részvét és ragaszkodás is inkább tettben nyilatkozott nála, mint szóban. Nem könnyen ragadta el eszme, tárgy és személy, de annál inkább ragaszkodott hozzá, ha megkedvelte. Meggondoló volt, de erélyes, óvatos, de kitartó és következetes. Ismerték komolyságát, áldozatkészségét, sokat tartottak tehetségéről, s örömest fordultak hozzá bármely közügyben.

Valóban 1850–1880-ig alig volt Magyarországon nevezetesb közművelődési vagy anyagi emelkedést czélzó intézet vagy társulat, melynek megindításában, tervezésében vagy reformálásában Csengery lényeges részt ne vett volna. Akadémiánk, a gazdasági egyesület, a magyar földhitelintézet voltak különösen buzgóságának tárgyai. Az ötvenes évek végén, midőn Akadémiánk szabadabban mozoghatott, Csengery is élénkebb részt vett ügyeiben. Befolyt az ügyrend újra dolgozásába, az ügyvitelt szabályozta, több állandó bizottság szervezését indítványozta, s hirlapi czikkeivel folyvást élesztette az Akadémia munkássága iránti részvétet a közönségben. Azelőtt a hirlapok keveset törődtek az Akadémiával, Csengery kezdte állandóan és rendszeresen ismertetni az osztályok munkásságát; azóta állandó rovat az Akadémia hirlapjainkban. Később 1867-ben alapszabályaink reformja, pénzügyeink rendezése az ő indítványai szerint történt. Előbb igazgatótagnak, majd 1874-ben másodelnöknek választatott; a könyvkiadó vállalatnak eleitől fogva elnöke volt s később a történeti bizottságnak is. Egyaránt szívén viselte Akadémiánk szellemi és anyagi ügyeit, s teljesen át volt hatva annak kettős czéljától, mely szerint egyaránt és együtt kell szolgálnunk a tudomány és nemzetiség érdekeit. A gazdasági egyesületben két oly nevezetes ügyben vett tevékeny részt, melyek nagy befolyással voltak Magyarország anyagi emelkedésére. 1862-ben az egyesület megbizásából írta azt a több nyelven megjelent emlékiratot, mely először állapította meg a magyar vasúthálózatot, s a melynek kettős czélja volt: egyfelől tájékozni a külföldi tőkepénzeseket a másutt nem nyilatkozható magyar közvéleményről, másfelől irányt adni a leendő magyar kormánynak. Jóval előbb, 1858-ban, Lónyay Menyhérttel együtt szerkesztette szintén a gazdasági egyesület emlékiratát a kormányhoz a magyar földbirtoki hitel állásáról. Midőn 1862-ben a földbirtokosok, az emlékirat szerint, a magyar földhitelintézet alapítására mentek át, Csengery dolgozta ki a hitelintézet alapszabályait s ügyrendi és kezelési utasításait. Ugyanő írta az igazgatóság megbizásából az országgyűléshez intézett emlékiratot. Az intézet létrejöttével titkárrá s később egyik igazgatóvá választatott, s mindkét minőségben befolyt az ügyvitel tökélyesítésére s az egész intézet felvirágoztatására. Számos pénzügyi intézet élt tanácsával vagy kért tervet tőle. Készített magyar népbank-tervet, mely az ország több részében életbe lépett. Eötvös felhívására, ő dolgozta ki a pesti iparegyesület helyett egy országos iparegyesület tervét, kapcsolatban az iparmúzeummal s országos czímmel biztosítá magyar jellemét.