Part 12
Azonban az 1860-ban megindult politikai mozgalmak leginkább igénybe vették Csengery munkásságát. Előbb mint hirlapíró vett részt a küzdelemben, nagy erélylyel védve az 1848-diki törvényeket, szemben az októberi diplomával. Majd 1861-ben képviselővé választatván, szorosan Deákhoz csatlakozott. Azóta egész haláláig tagja volt a képviselőháznak s különösen 1866 óta nagy munkásságot fejtett ki az országos bizottságokban. Jelentékenyen befolyt Deák kiegyező terveinek megérlelésébe és formulázásába. Az országgyűlés egy hatvanöt tagból álló bizottságot választott a kiegyezés formulázására. E bizottság Csengeryt kérte fel előadójává, s egy bizottságot küldött ki, melynek szintén Csengery volt előadója. Az albizottság a részletek formulázásával Deákot és Csengeryt bízta meg. A vázlat elkészült, azonban az országgyűlés 1866 jún. 26-án hirtelen elnapoltatván, csak egy éj jutott a szerkezet összeállítására. Az 1867-ben kinevezett ministerium javaslatára e szerkezet igtattatott azután a magyar törvénykönyvbe, mint XII. törvényczikk. Csengery mély örömet érzett, hogy mindaz, a miért majdnem három évtizeden át küzdött, végre megvalósult, de csakhamar új gondok és aggodalmak szállották meg, s némi sajátságos állást foglalt el Deák és a kormány, saját pártja és a balközép között. Ez állása olykor félreértésre adott alkalmat, s valóban nem is volt természetes, de a viszonyok sem voltak azok. Csengery nem személyes becsvágy, nem cselszövő önérdek sugallataira hallgatott, hanem a kényszerűség s hazafiság tanácsaira. Deák volt ugyan azon nagy többségben levő párt vezére, mely erélyével és mérsékletével visszaállította az alkotmányt, de nem maga lépett a kormányra, bár támogatása nélkül bajosan állhatott volna meg bármely kormány. Csengery érezte e helyzet visszásságát, de érezte azt is, hogy Deák csak úgy tarthatja meg befolyását, csak úgy fegyverezheti le az ellenzéket, ha a kiegyezés még függőben levő részletei a kiegyezés szellemében oldatnak meg, s a kormány általában ez irányban foganatosítja az új intézményeket. Ezért folyvást figyelmeztette Deákot e tekintetben minden mulasztásra, ballépésre, de egyszersmind leleményességével és jóakaratával igyekezett kiegyenlíteni minden összeütközést Deák és a ministerium között. Ily közvetítő volt pártja és a balközép között is. Senkisem ragaszkodott jobban a kiegyezéshez, senki sem itélte el inkább a balközép közjogi ostromát, mint ő, de azt hitte, hogy a parlamentarizmus nem fog gyökeret verni nálunk, ha csak egy párt jogosult a kormányra, s épen ezért keresni kell a balközéppel érintkező pontokat, válság esetére előkészíteni a fusiót vagy legalább nem taszítani őket a szélsőbal karjai közé, s mindenesetre alkudozni, kiegyezni velök mindabban, a mi közhasznú és semmit sem veszélyeztet.
Ily szellemben lépett föl Csengery mindjárt azon országos bizottságban, mely az 1867. XII. törvényczikk értelmében a közösnek ismert államügyek terhére nézve az arányt megállapította Magyarország és Ausztria között. Az ő indítványa szerint szabályoztatott az egyező felek között az érintkezés módja nemzetközi alapon; ő hozta javaslatba és szerkesztette az izeneteket a magyarországi bizottság részéről. Midőn a két ministerium között egyezmény jött létre az államadósságokra nézve, Csengery azt megtámadta s az ő módosításai alapján egy új köttetett, mely, ha egészben nem felelt is meg czélzatának, legalább kimondotta az államadósságokra nézve azon jogalap fentartását, melyet a XII. törvényczikk kijelöl, s kimondotta különösen a solidaritás megszüntetését. A kezelésre ugyan fenmaradt az egyezményben is az együttesség, de elvégre is belátta mindkét fél, hogy az fenn nem tartható s valóban csakhamar meg is szünt, midőn a következő évben, 1868-ban, az első delegatióban a Csengery indokolása alapján az államadóssági ügy a delegatio hatásköréből tettleg kizáratott. Ez első delegatio ülésein még kiválóbb állást foglalt el Csengery. Feladatáúl tekintette szigorúan a kiegyezés szellemében járni el, s mindent megtenni arra nézve, hogy a delegatio a törvény korlátai közt mozogjon. Ezért minden oda nem tartozót s a közösöknek nem ismert ügyeket visszautasított. Kieszközölte, hogy a delegatio, mint két nemzet képviselete, a nemzetközi forma megtartásával érintkezzék, s úgy tekintsék, mint két külön testület, a melyek csak a határozatok egyformasága végett szavazhatnak együttes ülésben, de minden vita nélkül. Szóval a delegatio ügyrendje lényegesb pontjait ő formulázta, s kivívta azt is, hogy a két delegatio, mint két külön testület, külön leirattal oszlattassék el. Állása e részben annál nehezebb volt, mert nemcsak a két ministerium és a delegatio nézeteit kellett közvetíteni, hanem azt a sok surlódást is kiegyenlíteni, mely a delegatióban még akkor megjelent balközép és Deákpárt közt kifejlett. Horvát- és Magyarország kiegyezése szintén az ő javaslata alapján készült, a mely Deák, a ministerium és a horvátok nézetkülönbségeit egy közvetítő ponton egyesíteni igyekezett. Tanácsadólag folyt be továbbá az Ausztriával kötött kereskedelmi és vámszövetségre; az 1867. XVI. törvényczikkre. Az országgyűlés pénzügyi bizottságának kezdettől fogva tagja, sokáig elnöke volt. Ő formulázta a budgettörvényeket, s állapította meg a mintát, melyet a törvényeknél használtak. Részt vett az adótörvények javításában, a költségvetések tárgyalásánál is sok reformot indítványozott. Többek közt indítványozta, formulázta és keresztül vitte az állami legfőbb számszék felállítását. Kidolgozta a függő adósságok ellenőrzéséről szóló törvényt, átalakította a közös nyugdíjakat s a kisajátítást illető törvényeket s az új községi törvényhez legtöbb módosítással járult.
De különösen szivén feküdt a közoktatás ügye. Azt hitte, hogy democratiai intézményeinknek csak a közműveltség adhat mélyebb tartalmat s nemzetiségünknek erősb alapot. Már a hatvanas évek elején egész czikksorozatot dolgoztatott _Szemlé_je számára a közoktatásügy európai állásáról s midőn 1868-ban a ministerium részéről benyujtott népiskolai törvényjavaslat minden párt és felekezet ellenszenvével találkozott, Csengery azt módosításai által úgy átalakította, hogy majdnem közakarattal fogadtatott el. Tüzetesen foglalkozott a közép és fenső oktatás kérdéseivel és ezt illető czikkei, értekezései, melyek összegyűjtve is megjelentek, becses adalékot nyujtanak a magyar közoktatási politika programmjához. Mint pestvárosi képviselőnek, nagy része volt abban, a mi Pesten a közoktatás emelése körül történt. A népiskolai törvénybe igtatott szakaszai dönték el a vitát: községiek vagy felekezetiek legyenek-e a főváros népiskolái. Elnöke volt a városi pénzügyi és polgári iskolai bizottságnak. A polgári iskolák eszméjét ő vitte be az iskolai törvénybe, s eszközölte főleg Pesten az ily iskolák megnyitását. Buda és Pest egyesítésén törekedve, főtényezője volt, hogy ez a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslatba fölvétessék. Ő formulázta már előbb a közoktatási törvényben, a két városra nézve, a közös iskolatanácsot, ő volt indítványozója a közös közmunkatanácsnak is, és legelőnyösebb föltételek mellett nyilvános aláirás útján ő hozta létre az első fővárosi nagyobb kölcsönt, felszólítására elvettetvén az egyes pénzintézetek ajánlatai.
Ennyi küzdelem és munka terhe alatt ki-kimerült gyönge testalkata, bár 1875-ben még élénk részt vett a két nagy párt fusiójában s majdnem 1879-ig az országgyűlési tárgyalásokban is, mindamellett lankadni és hanyatlani látszott. Nem egyszer mondotta: mennyire óhajtana visszavonulni a politikától, s újra az irodalomnak élni s megírni Magyarország történetét 1790–1848, melyre sok előtanulmánya volt. Nem tehette, elfoglaltsága és gyöngélkedése folyvást akadályozták. De ha nem írhatta is meg könyvét, 1866 óta hiven följegyezte a magyar politikai élet minden nevezetesb és titkosabb fejleményeit, a melyekben maga részt vett vagy melyeket Deák közléséből tudott. E korszak történetének egyik forrásául fognak szolgálni e följegyzések, ha megjelennek s nem egy kérdés történetére, sőt Deák jellemére is új fényt fognak vetni. Utolsó éveiben még egyszer átnézte, s a nevezetesebb részleteket mintegy emlékirattá szerkesztette. Az utolsó hónapokban már keveset dolgozhatott, de még mindig részt vett a közügyekben tanácscsal, izenettel. Karszékében, felöltözve halt meg, mint a katona őrhelyén.
Mint utolsó perczeiben, úgy egész életében hazafiság ösztönözte, a kötelességérzet vezette, a becsület emelte, a munkásság éltette, s az öntudat jutalmazta. Egyszerű, komoly és erélyes természet. Semmi pathos és szinpadiasság, de annál mélyebb érzés és valódiság. Semmi gőg, elbizottság, de annál több méltóság és jellemerő. Valódi férfiú, a ki betölti helyét, s akaratlanul sem téved oda, hol nincs helyén; hazafi, a ki erős nemzeti érzést európai műveltséggel, múltunk hagyományait az új kor eszméivel olvasztja össze, néma lelkesedést kitartó munkával párosít, folyvást hirdetve, hogy minden időben, minden téren szolgálhatni a hazát, és semmi sem csekély, mi javára szolgál. Hazánkban soha sem hiányzottak nagy tehetségek, a kiket becsvágy vagy szenvedély a közpályára ragadott, s ott nagy tevékenységet fejtettek ki, sőt a legutolsó magyarban is fölébred koronként az a lelkesedés, hogy válságos időben, egy-egy nagy pillanatban a közjóért feláldozza magát. De becsvágy, hiúság nélkül szeretni a hazát, homályban és zajtalanul küzdeni érdekeiért, kitartóan és folyvást teljesíteni a hazafi kötelességét az élet minden viszonya s talán kisszerű körülmények között is: ezek mind oly tulajdonok, melyek nálunk a ritkábbak közé tartoznak. Az az űr, melyet Csengery köztünk hagyott, az a sír, mely áldott hamvait takarja, az a pályakép, melyet élete rajzol elénk, emlékeztessenek bennünket e tulajdonok összességére, e polgári, úgy szólva polgárias erényekre, melyekre oly nagy szükségünk van. Ha Magyarország meg akarja tartani visszafoglalt helyét, sőt azt magasabbra emelni, minél több ily szellemtől lelkesült polgárokra van szüksége. A közszellem, a kitartó munka egyik életföltételünk. E nélkül se a szerencse kedvezése, se a lángész ereje meg nem ment a hanyatlástól. Ezt mindinkább el kell sajátítanunk, mindinkább megtanulnunk:
Mert neked élni kell ó hon, S örökre mint tavasz virúlni. Ah mert omladékidon Reszketve fognánk szétomolni, Hazánk, hazánk!
ARANY JÁNOS.
SZÜL. 1817 MÁRCZ. 1-ÉN, MEGH. 1882 OKT. 22-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1883 OKT. 28-ÁN TARTOTT KÖZÜLÉSÉN.
Ezelőtt egy évvel, október 22-én, épen ez órában haldoklott Arany János egyik szobájában e palotának, melynek dísztermében íme emléke ünneplésére gyűltünk össze. Hatvanöt év időköze választja el a szalontai kunyhó bölcsőjét az akadémiai palota koporsójától. Egy egész élet tárul elénk, látszóan csendes, nyugalmas, mégis tele ellentéttel, küzdelemmel és szenvedéssel. Ki gondolta volna, hogy a düledező kunyhó méla, sápadt gyermekében lángész szunnyadjon? Ki képzelte volna, hogy a bátortalan, hallgatag diák egy új világot nyisson költészetünkben s nyelvünk alig ismert bájait tolmácsolja? Ki jósolta volna meg, hogy a vándor szinészújoncz, a ki a szinpadon semmi sikert nem tudott kivívni, egykor Shakspere és Aristophanes remek fordításával ajándékozza meg nemzetét? Ki hitte volna, hogy az iskolát sem végzett ifjú magányában többet tanúljon, mint a mennyit tanárai tudnak? Ki remélte volna, hogy az egyszerű vidéki jegyző egyszerre országos hírre emelkedjék s néhány év múlva Magyarország legkitünőbb emberei között foglaljon helyet?
De a sors ez ellentétes változásai semmit sem változtattak rajta: ugyanaz maradt erkölcseiben, életmódjában. Mindvégig ő volt Magyarország legegyszerűbb embere, de bizonyos tekintetben egyszersmind legérzékenyebb, legbüszkébb lelke is. A tömeg mellőzése és tapsai, a hatalmasok lenézése és kegye keveset hatottak reá, de folyvást saját lelkiismerete fölindulásai között élt. Puritán szigorral teljesítette mindennemű kötelességeit s aggodalmasan őrizte erkölcsi és irói méltóságát. Szerény volt, mert megvetette az önhittség és nyegleség fenhéjázásait, de azért soha sem alázta le magát; többet volt szomorú, mint vidám, mert gyöngéd lelke minden érintésre összerezzent, mélyen, sokáig érzett minden erősebb benyomást, de erőt vett magán s önmegadó türelemmel haladt végig az élet útjain; hallgatag, magánykedvelő volt, mert inkább álmodozásra született, mint cselekvésre, s otthonosabb volt a képzeleti, mint a való világban, de átható józan eszén nem vett erőt se ábránd, se szenvedély, sőt aggódó természetének töprengése előzte meg és kísérte minden elhatározását. Családjának és barátainak áldozta szíve és nemzetének elméje kincseit, magának csak aggodalmait s önelégedetlenségét tartva. Semmi sem volt benne a költők hiúságából, képzelgéséből és hóbortjaiból. Ifjúkori csalódása, ballépése, hogy elhagyva az iskolát, nem gondolva agg szüleivel, szinészi dicsőségről álmodozva, világgá ment s nehány hét múlva önvádgyötörten, nyomorba sülyedve tért vissza az apai tűzhelyhez, mély nyomot hagyott lelkén, megtörte erélyét, önbizalmatlanná tette s midőn ébredező géniusza s a körülmények a költői pályára ragadták, már családos, komoly férfiú volt, a ki számot vetett az élet csalálmaival.
Valóban Aranyt már fölléptekor nem hiú érdek, hanem a hazafiság és művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a küzdelemben, mely újjá szülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn minden veszni látszott, vigasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét, föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört szellemét. Ez volt élete czélja, éjei álma, napjai küzdelme. Az ó- és új-kor remekíróin művelt lelke magas eszményeket tűzött maga elébe s épen azért nem egyszer csüggedezett. Maga a nemzeti katastropha is ólomsúlyként nehezedett kedélyére s gyakran a helyett, hogy nagyobb epikai munkáin dolgozzék, egyes lyrai sóhajokban tördelte szét fájó lelkét. Ide járultak az élet gondjai s a betegeskedés szenvedései. Egész életén át oly hivatalokat kellett viselni, melyek nem igen hangzottak össze természetével s akadályozták költői munkásságát. A kora reg vagy a késő éj óráit kellett meglopni, hogy múzsájának élhessen. S egy kis családi baj vagy hivatalos boszúság napokra elvette kedvét a munkától, kivált a midőn elkezdett betegeskedni is. Voltak hónapok, sőt évek, melyekben nem volt elég lelki vagy testi ereje, hogy megkezdett műveit folytathassa. Ilyenkor fordításban keresett szórakozást vagy enyhet a tétlenség unalma ellen.
Így élt Arany Szalontán, Nagy-Kőrösön, Pesten, küzdve önmagával, balkörűlményeivel, de folyvást álmodozva s költői tervein szövögetve. Remélt, hitte, hogy a mit az élet reggele, dele megtagadott tőle, megadja azt alkonya, a mint ő maga mondá:
Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat; Csendes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám; Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget.
E remény egészen lelkéhez nőtt. Ezen kívűl alig érdekelte olyas, a mi személyét illette. Mindennemű kitüntetés hidegen hagyta, de ehhez hévvel ragaszkodott, gyönyörködött csillámain s midőn koronként elhomályosúlni látta, búskomolyságba merűlt. Mintha egész életén át készült volna a független nyugalomra, a munkás, vidám öregségre. Mintha hitte volna, hogy költészetének legszebb gyümölcsei csak élete őszén érhetnek meg, csak ekkor írhatja meg az ő könyvét, mely még nincs megírva. Előre látó, gondos, takarékos volt. Nem hajhászta a pénzt, de megbecsülte, mint reményei eszközét. Soha semmit sem írt a szerkesztők és kiadók megrendelésére, soha semmit sem adott ki csak azért, hogy pénzt szerezzen; de tiszteletdíjait, jutalmait, fizetése fölöslegét úgy nézte, mint hitbizományt, melyet nem szabad elkölteni, hanem kamatoztatnia kell. Tőkét gyűjtött, hogy biztosíthassa maga és családja jövőjét s legalább élete alkonyán egészen a költészetnek élhessen. Az akadémiai palota büszke falai közt szülőföldje valamely szerény házára gondolt, melynek fás kertje van és kertre nyiló szobája; Pest fényes útczáin Szalonta egyszerű házsorai tüntek föl lelkében; a Városligetben bolyongva, szállani vágyott a szellővel, a felleggel, kelet felé. Mint kalitkába zárt madár zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén vídámabban énekelhet. Férjhez ment leánya körében, szerető neje gondjai alatt, ifjúkori emlékei közt akarta eltölteni élete hátralevő napjait s ott bevégezni _Toldi_ és a hún-magyar monda trilogiáját. De a sors mindvégig siket maradt esengéseire; leánya meghalt s őt magát sokáig lelki és testi fájdalmak emésztették. Midőn üdülni kezdett s egyik szabadabb, nyugalmasabb évében, a Margit-sziget tölgyei alatt még egyszer visszamosolygott reá a múzsa, újra némi reménynyel nézett a jövőbe. Elvégre kivívta független nyugalmát, munkás öregségről álmodozhatott, de mindez már csak a haldokló hattyúéneke és álmodozása volt.
Oh elhunyt, sokat szenvedett barátom, mintha most is előttem állanál, mintha most is látnám komoly, szomorú arczodat. Lelkedben egy egész költői világ ragyogása és szemed mindinkább veszti világát s kezd minden elsötétülni körűled; egy egész mennyei harmónia él benned és hallásod gyöngűl, alig hallod már szeretteid hangját is; teremtő képzelmedben ősmondáink hősei kelnek új életre s erőtlen kezed nem nyúlhat lanthoz. Tehetséged ereje küzd szerveid gyöngeségével s tested omló romja eltemeti lelked szülötteit. Mintha most is látnálak ravatalodon, hallanám koporsód záródását, a megzendülő gyászéneket, a dübörgő hantokat s újra visszahangoznának lelkemben tört sohajaink, midőn a fájdalom elfojtja a szót s csak könnyeink omlanak.
De miért föltépnem a hegedő sebet? Némuljon a gyász hangja s az emlékezetnek ne fájdalmát, hanem balzsamát keressük. Az ember halandó alakja helyett tekintsünk a halhatatlan költőre, élete helyett munkáira, szenvedései helyett dicsőségére. Ím a költő nem hamvad sírban, örök-ifjún emelkedik előttünk, lantján nemzeti hagyományaink zengenek, mintha elveszett eposzainkat, balladáinkat varázsolta volna vissza; munkáiból folyvást vígaszt, gyönyört, lelkesedést meríthetünk, mert a természet képeit s az emberi szív természetét tárják elénk, s a legnemesebb érzelmeket tolmácsolják örökszép formában; dicsősége nem csak az övé, hanem mindnyájunké, mert költészete nemzeti typusunkat fejezi ki, minden jegy rajta egyszersmind fajáé, hű tükre Magyarországnak.
Valóban Arany utolsó nagy képviselője azon nemzeti iránynak, mely költészetünkben egy félszázad alatt teljes kifejlésre jutott. Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Arany széles értelemben mind ugyanegy korszak szülöttei s csak a fejlődés különböző stadiumait jelölik. Midőn ezelőtt száz évvel újra zsendülni kezdett elhanyatlott költészetünk, mintegy erőszakosan szakítottunk a múlttal. Egész addig többé-kevésbbé megéreztünk ugyan majd minden európai mozgalmat, de hatásait saját egyéniségünkbe olvasztva, saját módunk szerint dolgoztuk föl. A középkorban a keresztyénség szelleme és hazafiságunk eszméi épen oly csodálatosan olvadtak össze költészetünkben, mint az egyházi énekek dallamai népdalaink rhythmusával, hogy megteremtsék azt a nemzeti versidomot, melyet a XVI. és XVII. század költői még inkább kiműveltek. Zrinyi és Balassa a renaissance hatása alatt állanak, de épen úgy kifejezik saját egyéniségöket, mint nemzetök legbensőbb szellemét. Azonban a XVIII. században nemzeti értelemben vett állami hanyatlásunk a társadalom- és irodalomban egyaránt kifejté bomlasztó hatását. Alig volt irodalmunk s a mi volt, az messze maradt műveltségünktől. Elnémult költészetünk, ha néha megszólalt, a múlt hagyományain csak kérődzött, mindinkább sülyedve, tartalomban épen úgy, mint formában. A természetes fejlődés megszünt és mintegy reánk szakadt az idegen műveltség. Ez idegen műveltséget magyarrá tenni, volt az ébredő hazafiság jelszava. S valóban ötven év alatt az egészen magyarrá kezdett válni, de kevésbbé nemzetivé. Nemcsak ízlésünk újúlt meg, hanem nyelvünk, stilünk és rhythmusunk is. Utánoztuk a franczia, a classikai és a német költészetet; eldobtuk nemzeti versidomunkat, s a classikai és nyugot-európai rhythmust zendítettük meg. Az ó- és új-kor remekíróitól nemcsak írói művészetet tanúltunk, hanem idegenszerűséget is.
Ez iránynak volt ugyan ellenzéke is, de kevés tehetsége s még kevesebb ízlése miatt, azt még csak mérsékelni sem igen tudta. S talán jól történt így. Költészetünknek végig kellett küzdeni ez iskolákat, hogy nemesedjék, eszmét, szellemet, ízlést vegyen magába, ha mindjárt a nemzetiesség árán is. Nyelvünknek ki kellett emelkedni szegénységéből, merevségéből, laposságából, ha mindjárt erőszakosan is. A visszahatásnak magából a mozgalomból kellett születnie és saját tulságai miatt, hogy valódi vívmányait megtartva, magába olvaszthassa a nemzeties fejlődés régibb és újabb elemeit. S csakugyan legtehetségesebb költőinkben már-már képződik a visszahatás s a száz év másik fele, az újabb ötven év egész napjainkig, nem egyéb, mint a visszahatás teljes diadala. Költészetünk újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadt, de művészi vívmányok kíséretében. Nemzeti versidomunk újra visszavívja jogait, a költői nyelv idegenszerűségét a magyarosság régi és új bájainak vegyülete váltja föl. Költőink részint a régi, részint a népköltészet forrásaiból merítve, mintegy megifjodnak, nemzetiebbekké, de egyszersmind európaiabbakká is válnak. Az irodalmi, társadalmi és politikai fejlődés egymásra hatva, egy magasabb nemzeti irányba olvad és újjá szüli Magyarországot. Ez irány először is Kisfaludy Károlynál mutatkozott feltünőbben. Magyar történelmi és társadalmi rajzai közelebb hozták költészetünket az élethez és lyráján megzendültek olykor népdalaink viszhangjai is. Vörösmarty mint nemzeti törekvéseink szószólója lépett föl, a külföldi iskolák egyikéhez sem szegődött, a képzelem szabadságát, a nemzeti elem alakító erejét hirdette s a régi és megújított nyelvet összeolvasztva, megállapította újabb költői nyelvünket. Hatása alatt, társadalmi és politikai forrongásaink közepett nem soká Petőfi jelent meg, e legeredetibb lyrai költőnk, a specifikus magyar lyra megteremtője, kihez egy pár év múlva Arany csatlakozott, hogy ugyanazt tegye az eposzszal és balladával, a mit Petőfi tett a dallal.