Part 8

A jelen század elején két ifjú költő lépett föl, hogy a megindúlt drámai mozgalomba életet leheljen. Egyik a nép gyermeke, egy kecskeméti szegény takács fia volt, Katona József, a ki Pesten hol jurátoskodott, hol szinészkedett s néhány drámai kísérleti után alig huszonnégy éves korában egy nagy művel akarta megvetni a magyar dráma alapját. _Bánk bán_ csakugyan dicső kezdeménye volt a magyar tragédiának, ma is a legjobb tragédiánk, de éles ellentétben állott az uralkodó ízléssel, megelőzte korát s nem hathatott a fejlődésre. Elő sem adhatták, mert a censura csak kinyomtatását engedte meg s nem egyszersmind előadatását. Az elkedvetlenített költő visszavonúlt s magányba temette geniuszát. A másik ifjú költő egy előkelő nemes ház gyermeke volt, egy már ünnepelt költő testvére: Kisfaludy Károly, a ki viharos ifjúságot élt, az iskolát korán elhagyta, néhány évig katonáskodott, részt vett a franczia háborúkban, majd kilépvén a katonaságból, haza jött, atyjával viszályba keveredett, újra külföldre vándorolt, s mint képíró tengette életét. Hazájába térve, Pesten telepedett le, hol szintén ecsetje után élt. Azonban egy kéziratban heverő drámáját nagy hatással adta elő Székes-Fehérvárott egy vándor szintársulat, s midőn e társulat 1819-ben Pestre jőve, azt a fényes szinházban is ismételte, a fővárosi közönség rendkívüli lelkesedéssel üdvözölte a költőt és szinészeket egyaránt. A váratlan siker önbizalomra ébreszté Kisfaludyt; még azon évben három uj művet írt, a melyek még nagyobb hatással adattak. A következő évben hat új művel ragadta el a közönséget, s egész haláláig híve maradt a színpadnak.

Végre a magyar színművészet megtalálta költőjét. Azóta van önálló drámánk, akkor kezdett gyökeret verni a fővárosban színészetünk. Kisfaludy Károly szerencsésebb volt, mint Katona. Nem állott oly éles ellentétben korával, csak tisztította, emelte az akkori ízlést, nem annyira megdöntötte, mint átalakította az uralkodó drámai irányt, s termékenységével meglepett, legyőzött minden ellenhatást. A magyar történelem dicsőséges mozzanatait öntötte drámai alakba ő is, de több történelmi érzékkel, elevenebb jellemzéssel, drámaibb élettel és költőibb nyelven, mint elődei és kortársai. Összhangba hozta drámánkat összes költészetünk fejlődésével, hogy egymásra hatva, egymást táplálják. Komoly műveiben nem igen emelkedett a tragédiáig, de _Iréné_ben már azt is érintette. Kisérleteit a vígjáték terén még nagyobb siker koszorúzta. A magyar társadalmat rajzolta s egy csoport typust hozott a szinpadra, a melyeket különböző változatban a későbbi költők is ismételtek. Ő rajzolta legelőször társadalmunk két legellentétesebb és legeredetibb typusát: az elfajult és külföldieskedő mágnást s az igenis magyar és nyers, de jószívű vidéki gavallért: báró Szélházyt és Mokányt. Az éltes és ifjú huszártisztek, földesurak, táblabirák, ügyvédek majdnem állandó alakjai vígjátékainak. A népélet rajzát sem vetette meg, egy csoport falusi genre-képet varázsolt színpadunkra a _Pártütők_ben, a mely már magában hordozta a későbbi magyar népszínmű csiráját. A közönség valami olyat láthatott a magyar színpadon, a mit hiában keresett a német színházban, a szinészek oly jellemeket ábrázoltak, a melyeket ismertek és átérezhettek. Kisfaludy Károly a múlt és jelen tükrévé igyekezett emelni a magyar drámát, a történelem és társadalom magyarázójává, s ezzel drámai költészetünknek alapját vetette meg.

Azonban halálával némi szünet és hanyatlás állott be. Vörösmarty lépett nyomába, a kor legnagyobb költője, de a lyrai hangulatok bája, a ragyogó nyelv hatástalanúl hangzottak el a szinpadon, s inkább olvasva voltak szépek. Újra a könyvdrámák jöttek divatba, sőt élete vége felé Kisfaludy Károly is némely tévtanok felé hajolt. _Csák Máté_ töredékén, a melytől oly sokat vártak barátai, meglátszik a német romantikusok befolyása, a kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopoeának. Költőink ép akkor kezdettek kevesebb tekintettel lenni a szoros drámai formára, a színpad követelményeire, a midőn Budán a magyar színészek már megtelepedtek s Pestre voltak jövendők, hogy a negyven évi vándorlás után végre állandó szinházat és pártfogást találjanak. Egy új költőre volt szükség, a ki drámai költészetünknek új lendűletet adjon, szinészeinknek új műsort, mint egykor Kisfaludy Károly. A költő késett, de nem sokáig.

Biharmegyéből 1834-ben egy húsz éves ifjú jött Pestre, hogy itt mérnöki tanulmányait végezze. Szathmáry Józsefnek hívták. Szerény, de lelkes ifjú volt, kissé magába vonúlt, de vidám kedélyű. Nem kedvelte a mérnöki pályát, s irodalmi kisérletekkel foglalkozott; buzgón látogatta a budai magyar szinészek előadásait, s a szinész és drámaíró kettős koszorújára vágyott. Egy darabig küzdött magával, de mégis elhatározta, hogy szinész lesz. Döbrentei, mint pestmegyei szinházigazgató, szerződtette is szinésznek, kardalnok- és tánczosnak, s ráadásul még ügyelőnek is, előbb tizenkét, majd tizennégy forint havi fizetéssel. Az ifjú megköszönte a jóakaratot, de egy újabb kéréssel is járúlt igazgatójához, a ki egyszersmind híres író és az Akadémia titkára volt. Arra kérte, hogy adjon neki egy új szép nevet, mert mint szinész családi neve viselésével nem akarja ingerelni atyját. Döbrentei kivett könyvtárából egy könyvet, Kisfaludy Sándor _Regéit_, fölnyitotta egy helyt, s olvasta:

Szigligetben fogunk élni, Szerelmünkben boldogok…

«Jó lesz magának a Szigligeti név, ez valóban szép név» – mondá Döbrentei. Az ifjú elfogadta az új nevet, s a Józsefet is Edvárddal cserélte ki. Kisfaludy Sándorból vette nevét és Kisfaludy Károly nyomába lépett, egy új nemes családot alapított, s ragyogóbb nevet hagyott gyermekeinek, mint a minőt ő nyert őseitől. Egész lelkesedéssel kezdett drámát írni és szinészkedni. Két múzsát lehet ugyan szeretni, de mindkettőnél viszonzást találni bajos. A múzsa is csak asszony, s csak azt fogadja kegyébe, a ki teljes szívét, egész életét neki áldozza. Szigligeti a szinészeti pályán kevés sikert vívott ki, s 1841-ben, midőn a nemzeti szinház titkárává lett, vissza is vonúlt e térről s csak ritkán és nagy szükségből játszott, de annál nagyobb tevékenységet fejtett ki, s annál több sikert aratott a drámaírói téren. Már első színművei figyelmet gerjesztettek; 1836-ban _Dienes_ét épen nagy tetszéssel fogadta a közönség, s Vörösmarty elég szigorú kritikájában dicsérve emeli ki a folyvást haladó s meglepő fordulatokban gazdag cselekvényt, s nem haboz kimondani, hogy Szigligeti urává lett a dráma külső tökélyének. Majd minden évben három-négy új drámával lépett a közönség elébe, az Akadémia és szinpad küzdőhomokján egyaránt koszorúkat nyert; bukásait sikereivel feledtette, a Pesten megnyílt állandó szinháznak műsort és közönséget teremtett, épen azt hozva, a mire drámánknak legnagyobb szüksége volt: leleményt és szinpadi tanúlmányt, cselekvényt és technikai készséget.

Valóban Szigligetit a leleményes cselekvény s a drámai forma erős érzéke különbözteti meg elődeitől és kortársaitól. Ebben van ereje és gyöngesége is egyszersmind, a mint az erkölcsi világban gyakran erényeinkből folynak hibáink, vagy legalább hiányaink. Szigligeti múzsája nem egy fönséges arczú hölgy, a ki borongva, de éles szemmel tekint a szenvedélyek tömkelegébe, meghatva nézi az ember hiú küzdelmét önmagával s a viszonyokkal, mindenütt meglátja a kérlelhetetlen nemesist nemcsak bűneinkben, hanem nemes hajlamaink tévedéseiben is, lelkesűl az erő nagy vonásain, az óriás küzdelem bonyodalmán, megsiratja az elesett hőst, s megnyugszik az élet és társadalom kényszerűségén. Vagy ha megunva a gyászt, az élet derűltebb oldalaihoz fordúl, méla mosolylyal nézi az emberi gyöngeségek víg tréfáját, melyek szintoly hiú küzdelemben végződnek, mint a szomorú, de könnyező vagy mosolygó arczát egyaránt az égi fény gloriája övezi. Szigligeti múzsáján több az érdekes kellem, mint a fönség; élénken hatnak reá az élet benyomásai, de inkább az események fordúlatai érdeklik, mint a szenvedélyek fejlődései, érzékeny, de nem szenvedélyes, nemcsak mosolyogni szeret, hanem nevetni is, sok érdekes titkot tud és szivesen elbeszéli; vonz, de bájai nem elragadók, örömmel elmulatunk vele mint barátnőnkkel, de nem tekintünk reá mint istennőre, a félelmes bámulat cultusával. A költő és múzsája szerették egymást, Szigligeti egész a sírig hallgatott sugalmára, épen azért drámai rendszerében a cselekvény foglalt főhelyet, s a jellem és szenvedély rajza némikép háttérbe szorúlt.

Régi vita tárgya az a kérdés, hogy mi a fő a drámában: a jellemrajz-e vagy a cselekvény. Bizonyára mindkettő egyaránt fő, mert a cselekvény és jellemrajz egymásrahatása alkotja a valódi drámát, a jellemrajz e hatás alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét, és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű nagyobb vagy csekélyebb értéke. De azt sem tagadhatni, hogy az erős összeütközések között gyorsan fejlődő egységes, kerek cselekvény jellemzőbb tulajdona a drámának, míg a jellem- és szenvedélyrajz közös az eposzszal, s az elbeszélő költészet minden fajával. Szigligetit leleményes tehetsége és egyéni körülményei önkénytelen vonzották a cselekvény felé. A színpadon nőtt fel íróvá. Mindennap tapasztalta, hogy a legszebb magán- és párbeszédek, a jellemrajz legfinomabb árnyalatai is elvesznek, ha nem támogatja világos, gyorsan fejlődő cselekvény; hogy a szinészek a legjobb drámát is tönkretehetik, ha a szerepek nem tehetségök- és természetökhöz valók, ellenben a gyöngének is sikert vívnak ki, s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják, s általában sok jó gyakorlati tanácscsal szolgálnak. Elleste a hatás nyilt fogásait, rejtett titkait, tanúlmányozta a szinészek tehetségét, a közönség hajlamait. Arra fordított legnagyobb gondot, a mit a korabeli drámaírók leginkább elhanyagoltak, s épen azért nem csodálhatni, hogy az élet helyett néha a szinpadot tükrözte vissza a szinpadnak, és jellemrajz helyett csak szerepeket írt.

E mellett gyorsan dolgozott. A műgond és elhamarkodás között a középútat ritka író találja meg. A gondban gyakran elvész a gondolat és szellemi tétlenségbe sülyedünk; a lázas tevékenység sok gondolathoz megtalálja ugyan az útat, de ritkán bír megérlelni valamit. Szigligetit a szinházi műsor szegénysége gyors munkássághoz szoktatta, az anyagi szükség is sarkalta, mert élni kellett színműveiből, bár néha alig tudott magának annyi időt és nyugalmat szakítani, hogy múzsájának áldozhasson. Mint a nemzeti színház rendezőjének és dramaturgjának folyvást küzdeni kellett az intendansok szeszélyeivel, a szinészek és szinésznők ármányaival, a drámaírók féltékenységével, a hírlapok támadásaival, mert abban az időben, midőn még magyar miniszterelnök nem volt és sok mindenről nem lehetett írni, ő volt az ország legrágalmazottabb embere. Ily zaklatások és izgalmak között kellett írnia. Valóban néha el is bágyadt, s mintegy kimerűlni látszott. De leleményes tehetségének gazdag forrása soha sem apadt ki, sőt koronkint újúlt erővel buzgott föl. Nincsenek ugyan oly főművei, a melyek mint egy-egy nagy szenvedély rajzának, egy-egy nagy gondolat megtestesülésének emlékei messze kimagaslanának, de jelesebb művei, melyek a kifejlés tetőpontján mutatják tehetségét, és összes munkássága korszakot alkotnak drámai költészetünkben. Nemcsak közönséget teremtett a fővárosi és vidéki szinházaknak, hanem egy egész drámai iskolát is; kivívta a nálunk annyira elhanyagolt cselekvény jogait, s fensőbb fokra emelte a magyar dráma technikáját.

Azonban nemcsak cselekvény és technika tekintetében vitte előbbre drámai költészetünket: jellem- és korrajzának is megvan a maga érdeme. Mindjárt első kisérleteiben követte a magyar dráma hagyományait és történelmi tragédiákkal lépett föl. Kisfaludy Károlytól és Vörösmartytól vett hazafiúi lelkesedést, tőlök tanúlt jambust is írni, de másban nem követte őket. Kisfaludy Károly a magyar történelem dicsőséges mozzanatait dolgozta föl legörömestebb s a magyar hazafiság és önfeláldozás képeit rajzolta legszívesebben, a melyek nem sok drámai s még kevesebb tragikai elemet rejtenek magokban. Vörösmarty és később Kisfaludy is inkább történelmi költeményt írtak, mint történelmi drámát. Szigligeti a magyar történelem drámai és tragikai oldala felé hajlott, s egységes, kerek cselekvényre törekedett, mintegy fönnen hirdetve, hogy a történelmi dráma nincs kivéve a szoros drámai forma szabályai alól. Negyven évig mívelte e tért. Szent István korán kezdve a Rákóczi-forradalomig a magyar történelem majd minden drámaibb mozzanatát földolgozta. Föltárta előttünk az Árpádok, a vegyes házak királyai s az erdélyi fejedelmek korát. Mennyi drámai érdek, tragikai emlék és regényes epizod! Mint Jósika a regényben, úgy tartotta fenn a szinpadon őseink emlékét, folyvást táplálva a nemzeti érzést, a mely leginkább a múltból szokott erőt merítni. Hogy tragédiáiban a kort mozgató eszmék nem tudnak eléggé összeolvadni az egyéni szenvedélyekkel, hogy a cselekvény leleményességével ritkán van összhangban a tragikai hősök fönsége, az nemcsak tehetségén múlt, hanem történelmi irodalmunkon is, mely többet foglalkozik a tényekkel, mint a tények philosophiájával, s inkább az adatok tisztázását nyújtja, mint az egyének plasztikai rajzát. Első tragédiáin a franczia romantikus iskola hatása érzik, s előszeretettel fordúl a sötét szenvedélyek és nagy bűnök felé. Később az európai nagy tragédiaírók tanúlmánya tisztítja ízlését, sikerültebb művekkel lép föl, s már hajlani kezdő korában egy pár oly tragédiát ír, melyek fölülmúlják a régiebbeket, s a kor legjobb magyar tragédiái. Elég legyen csak a _Trónkereső_t említenem. E művében kiválóan az egymásra ható szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze a bonyodalmat. A személyekben sok a részvétre gerjesztő; nemes szívek tévedését látjuk, a melyek egymást rontják meg. A főhős a viszonyok és szenvedély démoni hatásának martaléka, de folyvást sülyedve is, a nemes lélek fényét viseli homlokán. De van Szigligeti történelmi tragédiáinak egy oly oldala, a melyet nem lehet eléggé kiemelni. Tisztelettel viseltetik a történelem iránt, s azt meg nem hamisítja. Egy pár ebbeli vétsége, a melyeket inkább külső kényszerűségből követett el, szóba sem jöhet, tekintve azt a könnyelműséget, a melylyel némely régibb és újabb drámaíró lábbal tapod minden hagyományt és történelmet. Hazafiúi kegyelete és æsthetikai érzéke visszatartották ez örvénytől. Érezte, mivel tartozik a múlt emlékének; tudta, hogy a költői hatásnak egy része a történelmi hűség. E kegyelettel karöltve járt erkölcsi érzülete is. Ha nem küzdött meg nagy feladatokkal, az állángeszűség hóbortjába sem esett; ha nem csüngött magas eszményeken, mindig megőrzött bizonyos erkölcsi érzéket, jó tapintatot, józan itéletet, a melyek megóvták az élet sivár vagy épen léha fölfogásától.

Ugyanezt találjuk vígjátékaikban. Először történelmi vígjátékokat írt. Itt is Kisfaludy Károly nyomába lépett, de a míg Kisfaludy csak történelmi adomákat dolgozott föl egyfölvonásos vígjátékokká, Szigligeti nagy művekkel tett kisérletet. _Rózsa_ derék kezdemény volt e nemben, melyben később sem multák fölűl kortársai Szigligetit. A dicsekvő és gyáva külföldi lovag, Bábel, a szögletes és nyers, de vitéz Toldi, a tanúlt és finom levente Országh, élénk typusai a régi magyar társadalmi életnek. Itt is megőrizte a hagyomány iránti kegyeletét s dicső emlékeinket, nagy királyainkat nem vonta le a bohózat tréfái közé, mint nem egy kortársa. A jelen élet rajzában szintén Kisfaludy Károly nyomán indúl, s a magyar társadalmat rajzolva, új typusokkal gazdagítja színpadunkat. De míg Kisfaludy inkább a magyar vidéki élet köreiben mozog, Szigligeti örömest választja színterűl a már magyarosodó fővárost is. Kevésbbé ismerve a fensőbb köröket, leginkább a középosztályt veszi tárgyául, s örömest festi a kapaszkodó polgárcsaládot, a nyelves teensasszonyt, az ifjú és éltes földesúrt, a honoratiorok nagy tömegét egész a járdataposó gavallérig. Leginkább a családéletből szövi komikumát, kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házaspár, az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti fejében fényűzésben merűlő anya és leány. _A házassági három parancs, Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom_ mind oly sikerűlt művek, melyekben Szigligeti nemcsak elődeit múlja fölűl, hanem kortársait is. Egyaránt írt prózában és versben, sőt a magyar vígjátékot először ő szólaltatta meg rímes jambusokban. Vígjátékaiban a cselekvény és jellemrajz összhangzóbban olvad össze, mint tragédiáiban, s a lelemény elmés fordulatait igen emeli az alakok elevensége. S ha az alsóbb vigjátékhoz fordúl, valami önkénytelen jókedv vesz rajta erőt. _Liliomfi_ a legjobb magyar bohózat. A lelemény gazdagsága s a jókedv szeszélyes frissesége mintegy áthatják egymást e műben. S mily jó komikai genre-alakokat látunk benne! Általában Szigligeti különös előszeretettel és szerencsével rajzolta a komikai genre-alakokat, kivált népszinműveiben. Itt igazi elemében volt, s oly gazdag magyar világot tárt föl előttünk, a minőről elődei nem is álmodoztak. A mágnástól a csikósig, a táblabírótól a czigányig, a gyárostól a munkásig a magyar társadalom minden osztálya szerepel itt. Megnyilnak fővárosunk, kis városaink, falvaink titkai, melyeket ismerni véltünk s még nem ismertünk eléggé. Most az alföld pusztáira, majd bérczeink közé ragad bennünket a költő, idyllekkel vegyíti a drámai küzdelmet, a bohó tréfával mérsékli az ellágyulást, folyvást vidoran dévaj vagy mélabús népdallamainkkal emelve hangulatunkat.

A népszinmű Szigligetinek legeredetibb alkotása, s leginkább összhangzik költői tehetsége sajátságaival. Lelke inkább érzékeny volt, mint pathetikus, s inkább volt eleme az alsóbb, mint felsőbb komikum. Szelleme e sajátságainak leginkább megfelel a népszinmű. Ezzel hatott leginkább korára, sőt irodalmi és társadalmi átalakulásunkra is. A harminczas években egész a negyvenes évek elejéig, a bécsi külvárosi bohózatok uralkodtak nemcsak a vidéki, hanem a fővárosi szinpadon is. Egy a mienktől elütő élet rajzain, léha elménczek nem mindig tisztességes tréfáin gyönyörködött a magyar közönség, s idegen dallamokon pezsdűlt jó kedvre. A magyar költők némelyike ugyan megkisérlette a magyar bohózatot, de német minták után indúlt, s a magyar népdalt alig merte megszólaltatni. Szigligeti népszinműveivel egészen háttérbe szorította a bécsi bohózatot, szinpadra hozta a magyar népdalt, s visszavívta a művelt közönség ajkaira. Fővárosunk utczáin, szalonainkban azóta hangzanak magyar népdalok, és zeneszerzőink is azóta fordúlnak feléje nagyobb figyelemmel. Szigligeti e törekvését nagyban elősegítette a magyar lyra és eposz fejlődése is, mely a népköltészetben keresett megifjodást s szülte Petőfit és Aranyt. Ugyanez időtájt Eötvös egy nagy regénynyel lépett föl, mely társadalmunkat bírálta s népéletünket rajzolta. A lyrát, eposzt, regényt és drámát ugyanegy szellem fuvalma kezdette áthatni. Az átalakuló irodalom és társadalom egyik szülötte volt a népszinmű s politika színezete sem hiányzott. Előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink árnyoldalait, s a nép szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a jobbágyság eltörlésétől a börtönrendszer javításáig örömest fogadta alapeszméül, s a hol nem vett is föl tárgyúl valamely külön kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztálya iránt. Szigligeti népszinműveivel élénk részt vett azon diadalmas harczokban, a melyek társadalmi és politikai intézményeinket átalakították, s őt nemcsak a drámaíró, hanem a hazafi koszorúja is megilleti.

A népszinmű a régi tragikomédia, mely a dalműből is olvasztott magába valamit: drámai középfaj, mely vegyíti a tragikait és komikait, s hol ezt, hol amazt emeli uralomra. Szigligeti újjá és magyarrá szülte e válfajt, és sikerültebb műveiben nem egyszer eltalálta a vegyítés helyes módját. De néha tapasztalta, hogy tragikai összeütközések erősebbek, mintsem kiegyenlíthetők volnának, a tragikai és komikai elemek nem tudnak összeolvadni s egymást rontják. Azt is észrevette, hogy az énekrész az énekesek és énekesnők kedvéért igen nagy tért foglal el, nem engedi a cselekvény gyors és biztos fejlődését, s nem tud a mű szerves részévé válni. A körülmények szerint segítni igyekezett e bajokon. Ha a tárgy komolyabb volt, mérsékelte komikai erét, elhagyta a dalt és egyszerűen csak népdrámát írt, mint a minő a _Lelencz_. Ha a komikai elemnek adott nagyobb tért, megtartva a dalt, egész vígjátékot vagy bohózatot kerekített ki, mint _Liliomfi_ban. Ha az énekrésznek akart túlsúlyt adni, az operettet kisérlette meg, mint a _Debreczeni bíró_ban. A mit maga kezdett, maga fejlesztette is. Voltak ugyan kívüle is népszinműírók, a kik nyomán indúlva új tárgygyal és leleménynyel gazdagították a szinpadot, de mindenik ugyanazon körben és formában mozgott, a mint azt Szigligeti megalapította. A népszinmű továbbfejlesztését senki sem kisérlette meg, csak ő. Ha tovább él és talál zeneszerzőt, talán megalapítja a mit kezdett: a magyar operettet is. Oh, ha úgy háttérbe szoríthatta volna a franczia operettet, mint egykor a német bohózatot, s egy új fejlést indíthat vala meg!

De a kéz, mely annyit írt, mozdulatlan, a szem, mely annyit meglátott, hunyva, a szív, mely annyit érzett, többé nem dobog. Szigligeti levetette halandósága köntösét, mint le fogjuk vetni mindnyájan. Soraink ritkúlnak, s a húszas évek írói nemzedéke már sírjába szállott, most követi a harminczas és negyvenes éveké. Valahányszor ünnepélyes ülésre gyűlünk, mindig hiányzik közülünk valaki, s mintha a légben mind élesebben csendűlne:

Successere novi, veteres migrate coloni!

És nemcsak testünk porlik el, műveink is feledésbe merűlnek. Kevés mű éli túl íróját, s még kevesebb száll nemzedékről nemzedékre, hogy a késő századoknak is öröme, vigasztalója, vezércsillaga legyen. De ha hathattunk a korra, ha tényezői lehettünk a nemzeti fejlődésnek, elégedjünk meg vele, hisz szellemünk hatása az összes szelleméletnek épen oly részévé válik, mint testünk atomjai a nagy mindenségnek. Kisfaludy és Szigligeti, megvetvén a magyar dráma alapját, nagy fejlődést indítottak meg. Minden újabb drámaíró vállaikon fog emelkedni s részök lesz a késő nemzedékek műveiben is. Vajha szellemök legdrágább hagyományát híven megőriznék drámaíróink!

Mindkettő nemzeti költő volt; a magyar élet múltja és jelene elébe tartott tükröt. Egyik sem vágyott ki e hazából, sőt az idegentől vett benyomást is nemzetivé dolgozta föl. Most mintha bizonyos kosmopolita szellem kezdené megszállni drámaíróinkat. El-elfordúlnak nemzetök történelmétől, s a magyar társadalom helyett, a melyet jól ismernek, idegent rajzolgatnak, a melyet nem ismerhetnek eléggé. Bekalandozzák egész Európát, mintha itthon nem volna elég tárgy. Pedig minden nagy drámaíró nemzeti költő volt, tárgyban és fölfogásban. A franczia classikusok classikai hagyományokat vettek ugyan tárgyúl, de francziák maradtak. A classikai kor leple alatt saját koruk eszméit hirdették, saját nemzetök egyéniségét fejezték ki. Molière a franczia társadalmat rajzolta, s mégis az örök emberi szenvedélyek typusait varázsolta elénk. Calderon spanyol volt, Schiller és Goethe németek, Shakspere hazája történelmét és mondáit dolgozta föl, s ha a közkincscsé vált római történelemhez, vagy európai mondákhoz fordúlt, mindig angol szellemet öntött el rajtok, de azt egyik sem tette, hogy itthon költött mesének idegen országot keressen s külföld hulladékain táplálkozzék. Kisfaludy és Szigligeti árnyai óvják meg drámaírónkat e kisértéstől. Külföld nem szorúlt a mi költői lelkesedésünkre; nem szükséges tengerbe vizet hordanunk. Történelmünkben, társadalmunkban annyi a földolgozandó kincs, a melyeket senki sem fog méltón földolgozni, ha mi magunk nem. Egész világ nem a mi birtokunk s Antaeusként csak akkor vagyunk erősek, ha a földet, a haza földjét, érintettük.