Part 7

Már az iskola falai közt kezdett költeni. A harminczas évek elején a kolozsvári unitarium collegium ifjúsága is magyar olvasótársaságot alapított a magyar irodalom tanúlmányozása végett, a melyet az iskolai rendszer elhanyagolt. Kriza volt az olvasótársaság könyvtárnoka és írott lapjának egyik legbuzgóbb dolgozótársa. Midőn 1835-ben a berlini egyetemre ment, sem szakította meg az összeköttetést társaival, sőt mint kolozsvári pap is, midőn az olvasótársaság 1839-ben egy _Remény_ czímű zsebkönyvet adott ki, régibb dolgozatai mellett újakkal is gazdagítá e vállalatot. A _Remény_ 1840 és 1841-ben is megjelent, de már Szentiváni Mihály szerkesztése alatt, a ki körébe vonta az erdélyi szépirodalom valamennyi jobb erejét, sőt magyarországiakat is, mint Kuthyt és Tárkányit. E zsebkönyvben, az _Athenaeum_ban s egy pár erdélyi lapban jelentek meg Kriza költeményei; még maig sincsenek összegyűjtve, bár nem egy dala él a nép ajkán.

Kriza költészete kettős jellemű. Mint szonett- és epigrammaíró a régibb költészet hatása alatt áll, mint műfordítón, óda- és dalköltőn az újabb szellem lengedezése érzik. Kazinczytól tanúlt szonettet írni, sőt epigrammát is, bár Vörösmarty lyrai epigrammái szintén hatással voltak reá. Epigrammaköltészete gazdag ötlet- és érzelemben; gúnyával találóan ostorozza a jelen ferdeségeit s lelkesűlve borong a múlt nagy emlékein, de nem közelíti meg se Kazinczy szellemességét és csínját, se Vörösmarty mély felindulását és formatökélyét. Mint műfordító épen nem taposott nyomokon jár, sőt mintegy tiltakozni látszik Kazinczy műfordítói elmélete és gyakorlata ellen. Nem azoknak fordít, a kik inkább csak összehasonlítás végett olvassák a fordítást, hogy vajon visszatükrözi-e az eredeti mindennemű sajátságait; hanem azoknak, kik az eredetivel nem gondolva, élvezni akarják a művet. Nem igyekszik idegen szólásmódokat, fordulatokat ültetni át nyelvünkbe, megelégszik azzal, ha egészen magyarúl, sőt magyarosan tolmácsolhatja az eredetit. A mit Hugo Viktor, Lamartine, Heine, Rückert műveiből fordított, mind igen jeles; de legszebben fordította Wordsworth és Burns egy pár dalát. Az _Arató leány_ egyik legkitünőbb lyrai fordításunk; mintha a skót és székely költő szellemi rokonságban volnának egymással, mintha e két hegyi nép élete és költészete csak egymást másolná. Valóban senki sem volt inkább arra hivatva, hogy Wordsworth és Burns összes költeményeit nyelvünkre fordítsa, mint Kriza. De mint annyi mást, ezt is abbanhagyta. Élete alkonyán Milton _Elveszett paradicsom_át kezdte fordítani. Egy unitarius püspökhöz épen illett a puritán költő e remeke; de csak töredékeket hagyott hátra belőle, azokat is inkább hevenyészve, mint kidolgozva.

Ódát mindössze is keveset írt, de egy pár igen jelest. Az újabb óda felé látszott törni, mely egyéni élményeket vegyít általános eszmék és érzések közé s a föltétlen rúton kívűl mindenhez hozzá mer nyúlni, mert azt tartja, hogy nem a tárgyban rejlik a költészet, hanem a költő szívében. Inkább a meghatottságban kereste a fönségest, mint a fenszárnyalásban, s a képek gazdagságát bensőséggel igyekezett pótolni. A _Székelykő alatt_ czíműben egy hegyi falut énekel meg; a természet szépségét dicsőíti, a nép jó erkölcsén és vallásosságán lelkesűl. A _Vén körtefá_ban a gyermekkor örömeinek emléke rezdűl meg a férfi bánatával vegyűlve; üdvözli a szülői ház öreg fáját, melynek ágai között egykor mint evet szökdelt, melynek kérgére nevét véste; megemlékezik a madárkáról, mely lombjai közt szerelemről dalolt és fészkét rakta, a méhecskéről, mely ágairól virágos lábakkal repűlt odább, s így sohajt föl:

Szerettem én is, vívtam a szerencsét, Amott a szív, erőm itt megtörött; Szilagba húllt reményem szép hajója, Csüggedten állok romjaim között.

Bölcsőm körűled ringott, jó öreg fa! Hajh nem lehet hűs árnyad síromúl! Édes hazámban tilt a végzet halnom, S halál az élet szép hazámon túl.

De legsikerűltebbek dalai: a népélet- és költészetből merített ihletet s a specificus magyar dal lebegett előtte, mint eszmény. Szülőföldje, Háromszék, a székely határőrség egyik része, mély benyomást tett reá. A székely határőr sokban különbözött a magyarországitól. Kettős hatóság alatt élt, a polgári és katonai alatt. Ma földjét szántotta, holnap hadi szolgálatra indúlt, egyik héten katonai előjárói parancsát vette, a másikon választott tisztviselőinek engedelmeskedett. Minden szabad székely a magyar nemes jogait örökölvén, sérelmesnek tartotta ez intézményt, s gyászosan emlékezett Mádéfalvára, a hol 1764-ben egy véres összeütközés után a fegyvert föl kellett vennie. Kriza gyermekkorában a franczia háború emlékei még élénken éltek a határőrök között. A költői mozzanatokban gazdag határőrségi élet néhány szép dalra lelkesítette Krizát, s valóban e dalok a határőrség egyetlen emlékei költészetünkben. Egyik dalban a székely határőrök búcsúját rajzolja, midőn Ferencz császár a francziák ellen indítja őket. Mély felindulás ömlik el e dalon, a nélkűl, hogy a jellemző vonások elmosódnának. Egy másik dalában földjét szántva énekli a határőr:

Nyílj mélyebben te barázda Patakként foly könyem árja. Apámat háború, Anyámat sok gond, bú, Szegényt elragadta.

Holnap indúl a legénység Komondóba, nincsen mentség! Zöld erdő zúgását, Vadgalamb szólását Majd meghallom esmég.

Egy harmadik dal, a mely talán legkitűnőbb, egy vagdalt székely katona álmadozása, a mint idegen földön, egy fa árnyában hazájára gondol:

Hajh, keserű kenyér A katonakenyér, Véres a karéja, Mert festi drága vér.

A bele nem puha, De kemény, mint a kő; Nem patyolat fehér, De barnán sötétlő.

Nem puha, mert földét Kemény kard szántotta, Barna, mert tésztáját Égő könny áztatta.

Szerelmi dalai már sokkal számosabbak, s a míg a katonadalok forrása bizonyos búsongó melancholia, emezeké bizonyos könnyed érzelmesség. Rhythmusuk nem változatos, de az tárgyuk és hangulatjok. A székely népélet s az egyszerű szívregények főbb mozzanatait tárgyazzák; kötődést, a mely gyöngédségből foly, bánatot, a mely nem emelkedik a kétségbeesésig, hiúságot, a melyet a szerelem megnemesít, gúnyt, a melyet fájó szív sugall, de önérzet mérsékel. Naiv érzelmesség és szelíd humor bájosan váltakoznak e dalokban, hanem a heves szenvedély sehol sem hallatja hangját. Mintha a költő kerűlné, vagy nem volna ereje hozzá. Azonban e helyett, mintegy kárpótlásúl, a kecses érzelmességnek néha meglepő szépségeit veszszük, mint példáúl:

A kis leány kertjibe’ Rózsát szed a keblibe: Nem tudja a kis szedő, Maga legszebb rózsatő.

Terem ott még sok virág, De nincs közte lenvirág, Erzsi szeme lenvirág, Szelíd, égő, kék virág.

Istenadta kék szeme, Annak vagyok betege, De a kis eperke-száj Meggyógyít, ha szívem fáj.

Ily sokat igérőn kezdte Kriza költői pályáját, de már 1843-ban elhallgatott. Az élet gondjai elvonták a költészettől. A szerény jövedelmű egyház papjának tanárkodni is kelle és segédkedni a kolozsvári lapok szerkesztői mellett, hogy fentarthassa népesedő családját. Ő maga írta élete alkonyán egyik barátjához: «Annyira el volt foglalva egész életpályám papi, tanári s újságírói foglalkozással, hogy egészen oda hagytam volt a költészet tündérországát s most csak mint régi édes álom képeire emlékezem azon bűbájos világban töltött óráimra.» De azért mindvégig költő maradt, mert nemcsak az a költő, a ki költeményeket ír, hanem minden ember, a ki nemesen fogja fel és éli át az életet. A költészet az emberiség közkincse, s a költő csak teremtő tehetségben különbözik mástól, de nem egyszersmind érzésben és gondolatban. A költő csak azt fejezi ki művében, a mit az emberek éreznek, gondolnak és cselekesznek; s nem tudom, melyik több értékű: egy sikerűlt költői mű-e vagy egy nemesen átélt élet? A költészet örök forrásai a vallás, hazaszeretet, szerelem és családi élet: e források soha sem száradtak ki Kriza szívében. Szerette hazáját, átélte örömét, búját és korlátozott hatáskörében híven ápolta érdekeit. Szerette nejét, gyermekeit, boldog családéletet élt s a sors csapásai alatt a vallásban keresett vigaszt. Mint egyházának papja, később püspöke, mindig szívén viselte az egyházi és iskolai ügyeket. Összeköttetésbe hozta felekezetét az angol és amerikai hitrokonokkal s kivívta szellemi és anyagi támogatásukat. Megalapította a _Keresztyén magvető_ czímű első unitarius egyházi és tudományos folyóiratot. És szűk anyagi körülményei között jótékonyságot is gyakorolt: házához vette koronkint a szegény papok és tanítók leányait nevelés végett s elhelyezte vagy férjhez adta őket. A keresztyén szellem és nemes családiasság költészete övezte egyszerű lakát: ime a hallgató költő költeményei.

Így olvadtak az életbe Kriza költői álmai, s midőn 1863-ban kiadta népköltési gyűjteményét, szintén csak ifjúkori vágyát valósítá. Ő elébb hirdette népköltészetünk maradványai összegyűjtésének fontosságát, mint a Kisfaludy-Társaság, s már kész gyűjteménye volt, midőn Erdélyi János Társaságunk megbízásából gyűjteni kezdett. Még 1843 elején előfizetési felhívást bocsátott ki a _Vadrózsák_ra, de hijába. A részvétlenség miatt a vállalat abbamaradt s a buzgó gyűjtőt más ügyek másfelé vonták. Azonban a midőn 1859-ben az erdélyi muzeumegylet első ülésén néhány napfényre kerűlt ó-székely ballada olvastatott föl, s az értekező a még ki nem aknázott kincsbányára mutatott, Kriza lelke új lángra gyúlt. Megemlékezett régi gyűjteményéről s egyszersmind új gyűjtéshez fogott. Gróf Mikó Imre fölajánlotta a kiadás költségeinek fedezését. Kriza régi gyűjteményét új adalékokkal gazdagította, gyűjtésre ösztönözte székelyföldi barátait és paptársait, utasítást dolgozott ki számukra, a tanulókkal szintén gyűjtetett, sőt nyaranta maga is berándúlt a székelyföldre a székely tájszólás fínomabb árnyalatai tanúlmányozása végett. Így jelent meg egy pár év múlva a _Vadrózsák_ első kötete.

E gyűjtemény mind tartalom, mind szerkesztés tekintetében haladást tanúsított. Erdélyi inkább csak dalokat, balladákat és népmeséket gyűjtött, Kriza a néphagyományok némely mellőzött fajait is felölelte, mint a táncz-szókat, gyermekdalokat, találós meséket, szólásmódokat s más népsajátságokat; Erdélyi a népmeséket csak tartalomra közölte híven s nem egyszersmind alakra nézve is, Kriza híven igyekezett visszaadni a népi elbeszélő mód sajátságait is; Erdélyi mellőzte a tájszólást, Kriza visszatükrözte azt a legfínomabb részletekig, sőt a székely tájszólásról egy egész értekezést és tájszótárt csatolt gyűjteményéhez. Egyaránt ki akarta elégíteni a költészet és nyelvészet barátait; nyelvészeink csakugyan nagy méltánylattal fogadták s örömmel használták fel biztos adatait s alapos fejtegetéseit. De bármily becses a gyűjtemény nyelvészeti tekintetben, költői becse még nagyobb. Az ó-székely balladák, a melyeket Kriza részint gyűjteményében, részint a különböző folyóiratokban közzé tett, őt egész magyar Percyvé emelik. Valóban az angol püspök balladagyűjteménye nem becsesebb az angoloknak, mint nekünk a magyar unitárius püspöké. Oly oldalról mutatta be népköltészetünket erősnek, a melyet leggyöngébbnek hittünk.

Hogy szép népdalaink vannak, azt régebben is tudtuk, s Erdélyi gyűjteménye megjelenése után még inkább meggyőződtünk róla, de népballadai szegénységünket nem tagadhattuk. Ismertünk ugyan Kriza előtt is néhány szép népballadát, de azok inkább csak az alföldi szegény legények tragikumát tárgyazták; az ó-székely balladák részint a mesék világába, részint a lovagkorba ragadtak bennünket, megérintve történelmi emlékeinket is. A törökkel vívott háromszázados küzdelmünk semmi nyomot nem látszott hagyni népköltészetünkben, s ime, egy pár ó-székely balladában e küzdelem olynemű költői mozzanatait veszszük, a melyek a spanyol románczokat, a mór küzdelmeket juttatják eszünkbe. Addig ismert balladáinkban hiányzott a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a kétségbeesés démonismusa, a subjectiv csodás, a balladaköltészet ez eleme, a mely oly rejtélyes költői színt kölcsönöz e műfajnak: az ó-székely balladák tragikai katastrophája nem egyszer jelen meg ily alakban, sőt a vallásos mysticismus is megrezdűl olykor bennök. E mellett legtöbbször nem oly lyrai levegő veszi körül őket, mint gyakran alföldi balladáinkat, a melyekben a körvonalak mintegy elmosódnak; a cselekmény gyors menete, élénk izgatottsága, a szenvedély erőszaka hangzik ki belőlük s a fenség bája ömlik el rajtok, a midőn pedig hosszabbra nyúlnak, epikai alakot kezdenek ölteni, mintha egy elveszett nagyobb epikai mű epizódjai volnának.

S a költői becsen kívül irodalomtörténeti becsök is van. Még inkább megerősítik azt a nézetet, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus báját ismerte s minden olyas, mint rím és mérték, csak esetlegesek voltak. A rím és versszak nélkűli nyolcz és tizenkét szótagú sorok, a melyekkel oly gyakran találkozunk az ó-székely balladákban, legrégibb epikai költeményeink versalakjai lehettek. Ilyenekben énekelhették hegedüseink elveszett eposzainkat, a melyekről történeíróink emlékeznek, s hogy azok sokkal költőiebbek lehettek, mint a hogy egy-egy epizódot belőlök rímes krónikáink fentartottak, mutatja a _Szilágyi_ és _Hajmási_ czimű ó-székely ballada, a mely mind æsthetikai, mind nyelvi tekintetben fölülmúlja a Szendrői Névtelen közlését, pedig ez a jelesebbek egyike. Az ó-székely balladák fölfedezése irodalmunkban egész mozgalmat idézett elő: nemcsak a székely gyűjtőket sarkalta nagyobb tevékenységre, hanem a magyarországiakat is. S íme, az elhagyatottabb vidékeken, itt is fedeztek föl néhány, az ó-székely balladákhoz hasonló költeményt. Egy pár év múlva a Kisfaludy-Társaság újabb gyűjteményében egy egész csoport ó-székely és ó-magyar balladát vehetett olvasó közönségünk.

Valóban Kriza semmivel sem folytathatta és fejezhette volna be méltóbban költői pályáját, mint népköltési gyűjteménye kiadásával. Mint költő és gyűjtő ugyanazon szellemnek áldozott: a magyar újabb költészet szellemének. De vajon e szellem, ez irány megérdemli-e azt a lelkesűlést, a melyet reá pazarlunk? Vajon az a törekvés, a mely a népköltészet alapján nemzetibb- és eredetibbé, természetesebb- és elevenebbé óhajtotta varázsolni költészetünket, nem volt-e inkább káros, mint hasznos? Negyven év óta foly a küzdelem a költők és kritikusok között; most talán nyugodtabban itélhetünk s az árnyoldalak mellett inkább láthatjuk a fényoldalakat is. Sokszor fölhozatott, hogy e törekvés elszakít bennünket az európai irányoktól s mintegy nemzetiségünkbe fulaszt. De vajon nem európai irány-e ez is? Vajon Burns a múlt század végén nem a skót népköltészet karjain lépett-e föl, és Scott Walter, Moore, sőt bizonyos tekintetben Byron is nem az ő vállain emelkednek-e? Vajon Herder nem hirdette-e, hogy csak a népköltészet az eredeti költészet? Nem mondá-e: figyeljetek az összes európai nemzetek népdalaira, ezek a ti mestereitek! Goethe nem a német népköltészet alapján teremtette-e meg a német dalt és balladát? A franczia romantikusok nem hajoltak-e szintén a népköltészethez, és Béranger nem az egyszerű chansont emelte-e ódává és elegiává? És nálunk Kölcsey nem hirdette-e ezelőtt ötven évvel, hogy «a nemzeti poezis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni»? Bajza nem örűlt-e ugyanez időtájt, hogy költőink figyelme a népdalok felé fordúl?

Elmúlt száz esztendeje, hogy költészetünk újra föléledt, s újabb fejlődésnek indúlt. Átéltük a franczia, a classikai és a német iskola küzdelmeit s a nemzeti irány felé kezdettünk hajolni. Ez iskolák sok új eszmét, műfajt ültettek át költészetünkbe, kifejtették prosodiánkat, meghonosították a classikai és nyugat-európai versalakokat, hajlékonyabbá tették nyelvünket és kiművelték æsthetikai érzésünket.

De ha méltánylatunk kiséri e vívmányokat, bizonyára azoktól a költőktől még kevésbbé tagadhatjuk meg ezt, a kik nemzeti versidomunkat elméletben és gyakorlatban megalapították és művészivé emelték. Ha bámuljuk Berzsenyit, a ki a classikai ódát oly magas fokra emelte, még inkább kell bámulnunk Petőfit, a ki a magyar dalt megteremté. Ha örűltünk, midőn Kölcsey a német költészetből átültette hozzánk a balladát, üdvözlenünk kell Aranyt, a ki a népköltészet alapján a magyar ballada megalkotója. Ha a nemzeti szellem fejlődését láttuk abban, hogy Vörösmarty a régi és megújított nyelvet összeolvasztva a nemzetit a művészivel összhangba hozta s eposzunkat visszavezette a nemzeti hagyományokhoz, vajon nézhetjük-e hanyatlásnak Arany költészetét, a ki alak- és tartalomban még nemzetibbé tette a magyar eposzt s a régi és népnyelvből újabb bájakat fejtett ki? Költészetünk fejlődni fog s újabb törekvések szorítják majd háttérbe a régieket, de a nemzeti szellem mély nyomait többé semmi ki nem törölheti belőle, s ha költőinket kifárasztja a philosophiai szemlélődés, megvénheszti a világpolgárias szellem, üdülés és ifjulás végett mindig vissza fognak térni a népköltészet forrásához.

Kriza egyik előharczosa s hű fegyverhordozója volt költészetünk nép-nemzeti irányának, egész a diadalig. Nem vívott koszorúért, de engedjék önök, hogy épen azért letehessem sírjára a hű és buzgó harczos koszorúját. E koszorúnak nem az ád becset, hogy én fontam, de a hely, honnan nyújtom, és az, hogy önök nevében nyújtom, a kik a magyar költészet és műbírálat legkiválóbb képviselői.

SZIGLIGETI EDE.

SZÜL. 1814 MÁRCZ. 18-ÁN, MEGH. 1878 JAN. 19-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1879 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Midőn a társaság megbizásából e szószékre lépek, hogy Kisfaludy Károly születése évfordulóján Szigligeti haláláról és halhatatlan érdemeiről emlékezzem, az emlékek egész raja támad föl lelkemben. Kisfaludy Károly 1788-ban született, Szigligetit 1878-ban temettük el. Majdnem egy század választja el Kisfaludy Károly bölcsőjét Szigligeti koporsójától. Mily küzdelem és mennyi veszteség, mily lelkesedés és mennyi fájdalom s elvégre is mily óriás siker! Akkor nemzetiségünket és alkotmányunkat lábbal tapodták, s magunk sem viseltettünk elég részvéttel irántok; s ím egy félszázad alatt újjá születtünk, nemzetiségünk folyvást erösbödve fejlik és alkotmányunk, bár mit mondjon is a pártszenvedély, sértetlenebb, mint bármikor háromszáz év óta. Akkor aristocratiánk idegen volt nyelvben és érzelemben, középosztályunk fejletlen, népünk jobbágyi igában sínylett, az országnak tulajdonkép fővárosa sem volt, szellemi mozgalmainkat Bécsből vezette egy pár testőr és hirlapszerkesztő: most a magyar társadalom minden rétegét a nemzetiség és hazafiság heves érzése hatja át. Budapest irodalmi és tudományos mozgalmaink központja, s bajnokait im e fényes palota fogadja be. Midőn Pesten 1819-ben Kisfaludy Károly első színművei adattak, a vándor magyar színtársulat csak kegyelemből léphetett föl az akkori virágzó német színházban: 1878-ban a nemzeti színház díszes csarnokából temettük el Szigligetit, megállottunk egy második magyar színház, a népszínház előtt is, hogy ettől is elbúcsúztassuk a népszínmű atyját, s a távolban egy harmadik magyar színház emelkedő falai tűntek föl előttünk. Midőn 1822-ben Kisfaludy megalapítá az _Aurórá_t, e zsebkönyv és a _Tudományos Gyűjtemény_ magokban foglalták az akkori magyar szépirodalmi és tudományos munkák legjavát: ma szépirodalmi és szakfolyóirataink évenként egész könyvtárrá növekednek. Midőn Kisfaludy Károly _Aurórá_jában kitűzte a magyar költészet nemzetibb és művészibb irányának zászlóját, csak néhány ifjú költő üdvözölte azt: s ím néhány évtized alatt fejlődött és diadalt ült ez irány s a megifjodott magyar költészet képviselőinek egész serege foglalt helyet a Kisfaludy-Társaságban, a mely az Auróra-kör emlékére és folytatásául alakúlt.

De bármily nagy tehetségek voltak is koronként díszei társaságunknak, senki sem foglalt itt méltóbban helyet, mint Szigligeti, mert Kisfaludy Károly törekvéseinek egyik főirányát, a magyar dráma megalapítását, senki sem szolgálta hívebben és több sikerrel, mint ő. Kisfaludy Károly és Szigligeti neveit mindig együtt fogja emlegetni a hálás utókor. A mit Kisfaludy kezdett, azt Szigligeti folytatta, fejlesztve és emelve, tartalomban és formában egyaránt. Nagy leleményessége, rendkívüli termékenysége új életet öntött hanyatló drámai költészetünkbe; négy évtizeden át nagyrészt műveiből telt ki színházaink eredeti műsora; mívelte a tragédiát és komédiát s nemzeti szellemben egy új drámai válfajt alapított meg: a népszinművet; mint rendező, dramaturg és igazgató, névvel és név nélkül, majdnem kezdettől fogva éltető lelke volt a nemzeti színháznak. Száznál több színművet írt, s nemcsak a drámai költészet, hanem a nemzeti szellem fejlődésére is hatott. Színművei elavulhatnak, s a jövendő kitünő, s adja Isten, remekművei végkép leszoríthatják őket a szinpadról, de összes munkásságának nyoma élni fog fejlődésünkben, s halhatatlan emlék marad irodalomtörténetünk évlapjain.

A magyar drámai művészet megalapítása nehéz föladat volt, talán nehezebb, mint bármely más műágé. Távol sem voltunk oly helyzetben, mint a román és germán népek. Amazoknál a pogány drámai művészet emlékei soha sem vesztek ki egészen, s az egyház könnyen átalakíthatta keresztyénekké; emezeknél ősvallásuk szokásaiban sok volt az alakoskodás és látványosság, a melyeket az egyház szintén felhasználhatott czéljaira. Egy szóval a mysteriumok és moralitások itt termékeny földre találtak, s midőn az egyháztól elszakadva, elvilágiasodtak, könnyen váltak a nagy városok mulatságaivá, majd pedig, midőn a renaissance érintésétől modern drámai művészetté alakúltak át, pártfogásuk alá vehették a főurak és királyok is. A mi ősvallásunk, úgy látszik, nem igen kedvezett a drámai szellemnek, s népünkben sem voltak kiválóan szinészi hajlamok. Keresztyénné válásunk után megvoltak ugyan nálunk is a mysteriumok és moralitások, mint a cultus részei vagy függelékei, de a fejlődés első fokain maradtak, s nem fejlődtek ki népdrámává, mert nem voltak nagy városaink, erős polgárságunk, s a mi volt is, az részben nem volt magyar. A XVI. századból mutathatunk föl ugyan dramatizált satirákat, melyek iskolai szűk körben talán elő is adattak, de a valóban magyar népdrámának és szinészetnek semmi nyoma. A XVI. és XVII. században a magyar lyrának és eposznak vannak kitűnő képviselői is, de a drámai költészetnek nincs oly hagyománya, a melyből fejlődés indúlhatna. Nálunk itt-ott inkább csak az iskolai dráma virágzott, főleg a jezsuiták buzgalmából. Irodalmunk fölélesztését a múlt század közepén drámákkal kezdi ugyan meg Bessenyei, mint a hanyatló franczia classicismus visszhangja, de ezek csak könyvdrámák voltak, nem a színpadnak szánva, mert magyar színpad tulajdonképen nem volt. A magyar dráma és szinészet iskolai drámánkból indúlt fejlődésnek. Midőn II. József hivatalos németesítése karöltve járt a fejlődő német irodalom és művészet nem hivatalos, de annál veszélyesebb németesítésével, s az ország némely városaiban német színpadok emelkedtek, a politikai visszahatást az irodalom is élesztve, az iskolai latin drámai előadások közé sűrűn vegyűltek a magyar nyelvűek is. Nagyrészt a főiskolák játszó ifjaiból alakúltak az első magyar szintársulatok, s első drámaíróink tanárok, papok és szerzetesek voltak. De e színtársulatok egy városban sem vertek gyökeret, legkevésbbé a fővárosban. A nép nem lelkesűlt értök, a főurak nem vették pártfogásuk alá, s mi legfőbb, nem voltak költők, a kik nemzeti szellemet, életet leheljenek a magyar drámába, s magokkal ragadják a közönséget. A műsor rosszúl fordított idegen színművekből telt ki, a melyeket a német színpadon jobban élvezhetett mindenki, ügyetlen átdolgozásokból, a melyek ellen annyira kikelt Kölcsey, s a mi eredetit adhattak, az alig volt több, mint történelmünk dicsőséges mozzanatainak párbeszédes rajza, mert a magyar drámai művészet a nyelv művelését és terjesztését, a hazafiság fölélesztését tűzte ki főczélul, a dicső múltat akarta fölmutatni szemben a sűlyedő jelennel, s a szenvedélyek tragikai és komikai kifejezésével gondolt legkevesebbet.