Part 6

Kisfaludy Károly szintén elhatározó befolyással volt Toldyra; körében, az úgynevezett Auróra-körben, élte le ifjúsága legszebb napjait. Itt nyerte æsthetikai irányát és műveltségét is, itt szövődött közte, Vörösmarty és Bajza között az a szoros barátság, a mely az irodalomra nézve is oly nevezetessé vált. Eleinte maga is költészettel foglalkozott, de csakhamar fölhagyott vele, s a helyett ösztönzője, kritikusa lett költőbarátjainak, s az új irány æsthetikusa. A külföld irodalmi és tudományos mozgalmait több figyelemmel kisérvén, mint barátjai, ezek általa nyertek tudomást némely nevezetesb új munkáról. Feldolgozandó tárgyakat is szolgáltatott nekik, s kritikai megjegyzéseivel nem egyszer adott alkalmat mindnyájokra nézve jótékony eszmecserére. Magyar és német folyóiratokban folyvást ismertette műveiket, különösen a Kisfaludy- és Vörösmartyét, sőt az utóbbi _Zalán futásá_ról egy egész nagy tanúlmányt írt. Hogy a külfölddel is megismertesse őket, műveik közűl néhány jobbat németre fordíttatott _Handbuch_ja számára, a melyben először kisérlette meg a magyar költészet történetét is vázolni a legrégibb időktől fogva koráig. Költő barátjainak iránya és művei bámulattal töltötték el. Ime költészetünk kezd nemzetibbé válni és mégis európaibb, újkori eszmék hirdetője, és mégis magyarosb az eddiginél; e mellett Zrínyi óta csak a lyra nyújtott becsesebbet, most az eposz és dráma, sőt a regény és beszély terén is kitűnő műveket tudunk felmutatni. Különösen Vörösmarty költészete lelkesítette, kinél a nyelv szokatlan erőben, fényben és hangzatosságban jelent meg. Barátjai dicsősége, ifjúkori emlékei oly erős benyomást tettek reá, személyes és æsthetikai rokonszenvei annyira elragadták, hogy Kisfaludy és Vörösmarty után csak hanyatlást látott költészetünkben, sőt Petőfit és Aranyt is csak epigónoknak nevezte. Nem vette észre, hogy ez újabb költészet a nemzeti irány erősebb lüktetése, hogy Petőfi lyrájában, Arany balladái- és eposzaiban a nemzeti és művészi az eddiginél még fensőbb fokon egyesűl. Azonban utolsó éveiben, midőn költészeti kézikönyvét új és bővített kiadásban rendezte sajtó alá, még egyszer átolvasta az újabb költőket. Régi lelkesűlése új lelkesűlésbe olvadt, s könyve előszavában bevallja, hogy Petőfi és Arany új lendületet adtak a nemzeti költészetnek, s általában költészetünk «az élet reál s a művészet eszményi követeléseinek mind szerencsésebb kiegyeztetésével, a világirodalom remekeinek mind nagyobb számban jeles átültetésével, s a nemzetnek táguló világnézetével eddigi korlátait mindinkább küljebb tolja, s tartalomban és formában, lassan de biztosan, a kor, világ és művészet színvonala felé emelkedik; ez jelen korunknak még mindig _levésben_ levő költészete». Ime végnapjaiban emlékei közé remények vegyűlnek, s aggodalmait eloszlatja a jövőbe vetett erős hit.

Kisfaludy és Kazinczy halálával Vörösmarty, Bajza és Toldy vették át a magyar irodalom vezérletét. E férfiak tehetség, jellem, sőt műveltség tekintetében is különböztek egymástól, de épen azért egymást kiegészítve, mintegy fokozták egymás hatását. Vörösmarty költői álmaiba merűlve, magába vonuló és méla volt, sőt az irodalmi ügyeknél olykor inkább érdekelték a politikai mozgalmak, a melyeknek eszméit, szenvedélyeit oly erős rokonszenvvel olvasztotta költészetébe. Azonban költői dicsősége fényt vetett e körre, s az újabb költők mind körűle csoportosúltak. Bajza nemcsak költő volt, hanem a kritika félelmes képviselője is, bár nem széleskörű; merev, lassú, de erélyesebb mindkettőnél, ha a küzdelem magával ragadta. Toldynak szélesb látköre, többoldalú műveltsége és fogékonysága volt társainál; mozgékonysága nem hagyta nyugodni, s újabb meg újabb irodalmi vállalatokba sodorta őt, míg szeretetreméltó simulékonysága kiegyenlítette az ellentéteket. Toldy bámulta és szerette Bajzát és Vörösmartyt, de valami ellenállhatatlan varázs vonzotta Kazinczyhoz még akkor is, midőn némi viszályban élt vele, s halála után e férfiú maradt legszentebb emléke s lelkesedésének kiapadhatatlan forrása. Sehol sem melegebb, mint a mikor Kazinczyról ír, és semmi sem fájt neki inkább, mintha valaki Kazinczy gyöngeségeit feszegette. Természete és vérmérsékének rokonsága vonzotta őt Kazinczyhoz, s félig öntudatosan, félig öntudatlanúl az ő pályája lebegett előtte eszményűl, a változott irodalmi viszonyok között.

Mindkettőben ugyanazon lelkesedés és fogékonyság, ugyanazon kegyelet és udvariasság, az irodalom és tudomány szeretetének ugyanazon szenvedélye, ugyanazon hosszú életkor és fiatal kedély, ugyanazon rokon- és ellenszenvek, a becsvágy és hiúság ugyanazon nyilatkozásai, sőt ugyanazon könnyelműség az élet anyagi oldala iránt. Kazinczy kedélyében a boldogságnak kimeríthetetlen forrása buzogott, senki sem tudta úgy élvezni az élet áldását: a természet, irodalom és művészet bájait, a családi kör és barátság örömeit. A sors csapásai, a szegénység, sőt a nyomor sem hagytak nyomot kedélyén; úgy szerencsétlen, mint szerencsés napjaiban ugyanazon derűltséggel olvasta és ültette át nyelvünkre az ó- és újkor remekeit, és simítgatta költeményeit, ugyanazon lelkesüléssel írta leveleit kis és nagy dolgokról, s oly irodalmi gonddal, mintha a közönségnek írna, ugyanazon elragadtatással örűlt a megújult irodalom minden, bármely csekély jelenségének is. Toldyban is megvolt e sajátság. Őt sem tudta semmi megzavarni szellemi élvezetében és munkásságában, az irodalom gondja neki is öröm volt, a mely mindent feledtetett, s hogy a Kazinczy és az ő kifejezésével éljek, nem egyszer sikoltott föl örömében, ha egy régi codexet vagy nyomtatványt födözhetett föl, vagy pedig valamely kitünő új magyar munka ragadta meg figyelmét. Mindkettő örömest levelezett barátjai- és nembarátjaival irodalmi ügyekben, s örömest üdvözölte és buzdította az új tehetségeket, csakhogy Kazinczy inkább a költőket és stilisztákat, Toldy pedig, kivált később, inkább a tudománynyal foglalkozókat. Mindkettő könnyen lelkesűlt s hajlandó volt túlbecsülni írót és munkát, ha hézagot látszott betölteni. Mindkettő, bár termékenyítőn, szétszórta erejét, sokba kezdett, nem mindent végzett, de folyvást lázas tevékenységben töltötte napjait. Mindketten kiváló tisztelettel viseltettek az aristokratia és főpapság iránt, hogy megnyerhessék őket a magyar irodalom és tudomány ügyeinek. Egyik sem volt határozott politikai jellem. Kazinczy mint fiatal ember hivatalt vállalt II. József alatt, de ugyanakkor munkáival és később nyelvújításával leginkább akadályozta a nyilt és leplezett németesítő törekvéseket; Toldy kerűlt minden nyilt összeütközést bárminő kormánynyal, de irodalmi buzgalmával, a múlton és jövőn csüngő lelkesedésével, hathatósabban gyöngítette az újabb németesítő rendszert sok zajos hazafinál. Mindketten nem politikai eszmék, hanem a nemzetiség és nemzeti műveltség bajnokai voltak, s azt hitték, hogy ez amazt inkább biztosítja a politikai intézményeknél is. Kazinczy egy félszázadnál tovább izgatott a magyar irodalom ügyében; nyelvújításával alakító fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, ízlésújításával pedig új lendűletet adott a költészetnek és műprózának. Toldy szintén egy félszázadig szolgálta ez ügyet Kazinczy nyomán, de Kazinczy törekvéseihez még egy új törekvést is csatolt: a magyar tudományosság melletti izgatást.

Valóban ez Toldy legfőbb érdeme, és jeles munkáinál is nagyobb dicsősége. Kazinczy és Kisfaludy Károly után, Vörösmarty fölléptével nyelv és irodalom derekas fejlésnek indúlt, kevésbbé a tudomány, sőt a megalakúlt akadémia is inkább a költészet és nyelv akadémiája, mint a tudományoké. Ily körűlmények között nagy szükség volt egy lelkes és fáradhatatlan izgatóra, a ki ismeri az európai tudomány állását s majd minden szak iránt érdeklődik. E helyet töltötte be Toldy részint mint magánember és író, részint pedig mint az Akadémia titkára; felköltötte és élesztette a szunyadó erőket, s ápolta a tudományos törekvéseket minden lehetséges úton és módon. Főtörekvése volt, hogy magyar nyelven a tudományszakok minden ága művelés alá vétessék, s mindenikben bírhassunk eredeti, átdolgozott vagy fordított munkát. Élénk részt vett ugyan Bajza és Vörösmarty irodalmi vállalataiban, az _Auróra_ és _Kritikai Lapok_ban, de egyszersmind már 1828-ban Bugáttal megindította az _Orvosi Tár_t, 1834-ben indítványozta s az Akadémia megbízásából szerkesztette a _Tudománytár_t, 1837-ben pedig megalapította Bajzával és Vörösmartyval az _Athenaeum_ot és _Figyelmező_t, s ez utóbbit maga szerkesztette. Míg amaz részben a megszűnt _Aurórát_ folytatta, részint pedig a közönségnek a tudomány iránt fölébredt hajlamát élesztette, s a tudományos írókat gondosabb nyelvre és formaérzékre szoktatta, addig emez tért nyitott a hazai és külföldi tudományos könyvek bírálatának és ismertetésének. De különösen az Akadémiában fejtett ki Toldy nagy buzgóságot és tevékenységet a tudomány érdekében. Sürgette az Akadémia reformját, hogy az inkább megfelelhessen hivatásának; magán- és hivatalos levelezései-, esengései- és követeléseivel, példája- és buzgóságával majdnem úgy vezette az Akadémia titkári szobájából a tudományos mozgalmakat, mint hajdan Kazinczy széphalmi lakából a szépirodalmiakat.

Az Akadémia alapszabályai akkor a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a művelés és továbbfejlesztés helyett, az osztályokat az összes Akadémiában olvasztották föl, s így szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött, az értekezések nem olvastattak, csak beadattak, ha épen valaki írni talált, s az élő szóval előadás és tudományos eszmecsere jogát ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy 1836–1848-ig nem egy reformnak törte meg útját. Ügyrendi módosítások alakjában az osztályülések rendeztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a tudományos fölolvasás, eszmecsere divatba jött, a nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme előtérbe lépett. Toldy évtizedeken át fáradozott ez irány erősítésén. Figyelmeztette társait némely elhanyagolt térre vagy kérdésre, olykor maga adott nemcsak tárgyat, hanem eszmét is, s indítványaival nem egy oly vállalatnak vetette meg alapját, a melyek az Akadémia munkássága- és hatásának legszebb emlékei közé tartoznak. Hogy csak egy pár nevezetesebbet említsek, 1847-ben az ő indítványára indultak meg az archæologiai mozgalmak, az ebbeli közlemények első kötetét szerkesztette is; 1854-ben ő sürgette s kezdette szerkeszteni a _Magyar történelmi tár_t, s legújabban ő indítványozta az akadémia könyvkiadó-vállalatát, mely eredeti, átdolgozott és fordított munkákkal pótolni igyekszik tudományos irodalmunk hézagait. Az akadémián kívül az egyesületi téren is nem kevesebb buzgóságot és tevékenységet fejtett ki; 1836-ban a Kisfaludy-társaságot alapította, szerkesztette évkönyveit; a társaság megbízásából Erdélyivel æsthetikai folyóiratot indított meg, s indítványozta az ó- és újkor remekírói fordítását. Ott találjuk őt az orvosi, természettudományi és történelmi társulatok alapítói között is. A forradalom alatt egyedűl vezette az Akadémia ügyeit, s eszélyességével veszélyes compromissiótól óvta meg, majd a forradalom után a katonai önkény dühöngései közepett egy üldözött vallás apostolaként titokban gyűjtötte össze szállásán az Akadémia tagjait, hogy folytassák a megszakadt munkásságot, s mint Kazinczy hasonló körülmények között, megindította az _Új magyar muzeum_ot, e sokat kifejező jelmondattal: «Peragit tranquilla potestas, quæ violenta nequit». Míg az Akadémia ügye függőben volt, bár szakülései eltűrettek, mindent elkövetett, hogy a mostoha körülmények között is föléledjenek a magyar tudományos törekvések; majd a midőn az Akadémia szabályai újra megerősíttettek, a Kazinczy születésének évszázados ünnepét indítványozta, a melyet nemcsak az Akadémia üllött meg nagy lelkesedéssel, hanem minden magyar város, minden magyar család, s a mely mint a nemzeti érzés és akarat első szabadabb nyilatkozata, mintegy visszakövetelte az eltiport nemzetiséget és alkotmányt, s alapjában megingatta Bach németesítő rendszerét.

E nagy buzgóságot folyvást nagy munkásság kísérte. Munkássága különösen bámulatos a régibb és újabb magyar írók kiadása terén. Nemcsak számos nyelvemléket, történeti kútfőt adott ki fölvilágosító jegyzetekkel és terjedelmes életrajzzal, hanem negyvenöt év óta majdnem egyedűl az ő kezéből vettünk minden jelesb elhúnyt magyar költőt és prózaírót. Erre alig van példa az irodalom történetében. Toldy e tekintetben egymaga teljesítette egy egész korszak föladatát. A kegyelet erős érzése, mondhatni irodalmi vallásosság dobogott szívében. Minden jelesb írót testvérnek, rokonnak nézett s kötelességének tartotta, hogy emlékkővel jelölje meg sírját, és koszorút tűzzön reá. Kegyelettel szedett össze minden hagyományt, nagy gonddal állapította meg a hibás szöveget, s fáradhatatlan buzgósággal járt utána minden adatnak, hogy minden írót hozzá méltó életrajzzal és méltánylattal vezethessen a közönség elébe. Számos chrestomathiát szerkesztett, melyekben irodalmunkat hol egészben, hol egyes korok vagy szakok szerint mind szélesb körben igyekezett megismertetni, s nyelvi, széptani, történeti bevezetésével, jegyzeteivel minél alaposabban megértetni. E mellett hány nem ismert vagy feledett írót, adatot hozott napfényre, s értekezéseivel irodalmunk történelmének hány homályos lapját derítette fel! A kegyelet kötelességének e teljesítése egyszersmind tanúlmány volt egy nagy munkához: a magyar irodalom történelméhez, a legrégibb időktől napjainkig, a melyre egész életén át készűlt, s melyet csak részben írhatott meg, egészben legalább nem úgy, mint tervezte.

Toldy már korán, huszonkét éves korában, midőn a magyar költészet történetének vázlatát írta, e czélt tűzte élete egyik fő feladatául. De az akadályok majdnem legyőzhetetlenek voltak. A codexek irodalma csak lassanként, a harminczas s negyvenes években kezdett napfényre jönni, a régi irodalom nyomtatványai pedig részint lappangottak, részint pedig a könyvtárak legtöbbjében majdnem hozzáférhetetlenek voltak. A forradalom előtt a nemzeti muzeum könyvtára is alig volt használható. Maga az irodalom sem nyújtott támaszt. A kik a XVIII. század folyamán s a XIX. elején az irodalomtörténet terén mozogtak, csak száraz, töredékes adatokat hagytak hátra, írók és könyvczímek lajstromát, s ha az újabb írókról volt is egy pár életrajzi monographia vagy irodalmi tanúlmány, a régiebbekkel, még egy Zrínyivel is, alig foglalkozott valaki behatóbban. E mellett a forradalom előtt a történelmi tanulmányok, a melyek oly szoros kapcsolatban vannak az irodalomtörténetiekkel, többé-kevésbbé elhanyagoltattak. A nemzet a jelennel küzdött, a jövőben élt s kevés gondja volt a múltra. Az irodalom ugyanazon jelszavakat hangoztatta, a melyeket a politika: «Magyarország nem volt, hanem lesz». Ily körűlmények között Toldy nem merte megírni munkáját. Az még hagyján, hogy a közönségnek csekély részvétére számíthatott, de még nem gyűlt össze elég, annál kevésbbé kritikával feldolgozott anyag, s még ő maga sem tett minden irányban elég beható tanúlmányt, hogy biztosan alakíthasson. Különben is az irodalomtörténet e században egészen új tudománynyá vált, épen oly oknyomozóvá, bölcselmivé és művésziessé, mint maga a történelem. Elvégre is a kor változott hangulata és a szükség kényszeríték Toldyt, hogy valósítsa ifjúkori álmait s férfikora oly forrón ápolt gondját. A forradalom bukásával a vágyak és remények korát legalább egy időre az emlékeké váltotta fel. A történelmi jogokat lábbal tapodó politikai rendszabályok erős történelmi érzéket költöttek fel a nemzetben, a mely a jelen és jövő sivársága elől örömest menekűlt a múltba. Újabb és régibb történetíróink a múlt alaposabb tanúlmányához fogtak, hogy vigaszt, reményt és hitet merítsenek belőle. Toldyt magával ragadta e hangulat. Meg akarta mutatni a németesítés bajnokainak, hogy nemzeti műveltségünk nem a múlt század végén kezdődik, már századok előtt voltak jeles költőink és prózaíróink, másfelől ki akarta tárni nemzetének régibb irodalmi kincseit, a melyekről már-már megfeledkezni látszott, emelni önérzetét, erősíteni önbizalmát és hitét és szivére kötni a nemzeti irodalom fontosságát, a mely hű tükre vallásos és politikai küzdelmeinek, megőrzője jellemének és sugalmazója eszméi- és reményeinek. E mellett mintegy a szükség is kényszeríté, hogy hozzá fogjon nem ok nélkül halogatott munkája megírásához, mert a magyar irodalom története fölvétetett az iskolai tantárgyak közé, s nem volt valamire való könyv, a melyet a tanárok és tanulók kezébe lehetett volna adni. Így írta meg irodalmunk történelmét a mohácsi vészig két kötetben, majd szintén két kötetben költészetünk történelmét egész Kisfaludy Sándorig. De irodalomtörténetét nem folytatta tovább, részint szétszórt munkássága, részint a még mind gyülő, de föl nem dolgozott anyag miatt. Azonban, hogy mégis valami bevégzettet nyújtson, mintegy kivonatban, vázlatosan kidolgozta egész korunkig, mely, mint maga mondá nekem, csak programmja egy nagyobb műnek, ha a sors is úgy akarja.

A sors máskép akarta. Nem írhatta meg nagy munkáját, de ha ideje maradt volna is rá, bajosan végezhette volna be, vagy ha bevégezte volna is, aligha teljes sikerrel. Már maga a terv nagy akadály volt. Toldy irodalomtörténetében többet akart felölelni, mint oly irodalmakban is szokás, hol a monographiák nagy gazdagsága áll az író rendelkezésére és a segédtudományok rendszeresen és terjedelmesen ki vannak dolgozva. Ő nagy munkájában nem csak a magyar irodalom történelmét akarta megírni, hanem egyszersmind a magyar nyelv, műveltség, művészet és tudomány történelmét is, teljes könyvészet kiséretében. A szorosb értelemben vett irodalomtörténet mindebből sokat olvaszt ugyan magába, de az ily terjedelemben és tüzetesen felölelt anyag mind eszmei, mind formai tekintetben bajosan alakítható, s inkább a tények, adatok és eszmék sorozatává fog válni, mint élő szervezetté és művészi alkotássá. Toldyt részint hazafi buzgósága, részint a segédtudományok elhanyagolt állapota ösztönözte erre. A mi az irodalomtörténettel rokon elem elszórva, de még nem rendszerezve csak megtalálható volt irodalmunkban, némi rendszerbe akarta összesíteni, az elhanyagolt részek művelését pedig mintegy megindítani. Azonban bárminő véleménynyel legyünk tervéről, azzal is, a mit nyújtott, megalapította e tudományt. Ő a magyar irodalomtörténet atyja, s vállain fog emelkedni mindenki, a ki e térre lép. Rendszere módosúlhat, de adatai csak gazdagodhatnak; az európai irodalomtörténetek példájára fölvett osztályozásai eleshetnek, de az európai irodalmak hatása a mienkre még inkább kiderűl; felfogását némely íróról más válthatja fel, de az általa kijelölt mozzanatok mindig jelentékenyek maradnak; sőt bővebb kifejtést várnak. Semmivel sem fejezhette volna be méltóbban pályáját, mint irodalomtörténeti munkásságával; a ki a nemzeti műveltség érdekeinek a jelenben oly lelkes bajnoka volt, az legtöbb érzékkel és rokonszenvvel írhatta meg a múlt ebbeli törekvéseit is.

De Toldy nemcsak mint búvár és irodalomtörténetíró feledhetetlen előttünk, hanem mint a magyar tudós példányképe is, a ki a tudományt erős nemzeti érzéssel párosította. Ezt eléggé meg nem tanúlhatjuk tőle, pedig erre mindig nagy szükségünk lesz, a szerencsés napokban még inkább, mint a szerencsétlenekben. Ha külső erőszak tiporja nemzetiségünket, a társadalom minden osztálya éberen őrködik fölötte, de jobb időben kevesebbet gondolunk vele, s mintha a tudomány képviselőit is olykor némi világpolgári hangulat lepné meg. Bizonyára a tudomány főczélja maga a tudomány s az nemcsak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál s nemzete nyelvén, a melyet jól kell tudnia. A nyelv nem különzi el a magyar tudóst Európától, a mi becses vagy épen nagyszerű, azt a nagy nemzetek a kisebb nemzetektől is átveszik, bárminő nyelven iratott. A magyar költészet és a szorosb értelemben vett irodalom hetven év alatt megtette, a mit tehetett; teljesítette kötelességét és átalakítóan hatott a nemzetre. Felköltötte a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelte a nemzetiség eszméjét, kiművelte a nyelvet, s hathatósan elősegítette a társadalmi és politikai fejlődést. Ezután is be kell töltenie hivatását, de oly nagy, mondhatni, kizáró befolyást többé nem gyakorolhat. Most leginkább a tudományon, hogy úgy szóljak: a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar állam consolidálására. A történelmi, politikai és természeti tudományoknak egy új, erősb nemzedéket kell növelni, a mely képes legyen megoldani Magyarország nehéz és nagy feladatát. Ez óhajtást kifejezni, ez eszméért lelkesűlni alig lehet alkalmasabb pillanat, mint a midőn Toldy emlékét ünnepeljük, a ki mintegy átmeneti férfiú a már fejlett irodalom és a még csak fejlésnek indúlt tudomány között, s a ki mélyen, egész vallásossággal hitt a nemzeti műveltség államalkotó erejében. Vajha betelnének álmai, vajha valósúlhatna óhajtásunk és küzdelmeinket siker koronázná!

KRIZA JÁNOS.

SZÜL. 1812 JUL. 28-ÁN, MEGH. 1875 MÁRCZ. 26-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1878 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Ezelőtt mintegy negyven évvel irodalmunkban a fejlődés egy újabb stadiumának jelenségei mutatkoztak. Kisfaludy Károlynak és körének nemzeti iránya diadalt űlt; Vörösmarty a képzelem szabadságát hirdette, s lerázva a német költészet jármát, nemcsak nemzetiebbé tette költészetünket, hanem egyszersmind megnyitotta azt az összes európai irodalmak behatásainak. Az európai és nemzeti irány egymásba olvadva fejlődtek összes nemzeti életünkben. Reform és nemzetiség volt a kor jelszava, s míg az ősi alkotmány sánczait a democratia eszméi és vágyai kezdették ostromolni, a költészet mindinkább hajolt a népköltészethez, hogy újabb erőt merítsen belőle, s a távol körrajzában feltűnt Petőfi alakja.

E mozgalom zajába Erdélyből két lyrai költő hangja vegyűlt: a Szentiváni Mihályé és Kriza Jánosé. Mindkettő székely, s egy az üldözések miatt számban megfogyatkozott, de buzgóságban annál erősebb felekezet, az unitáriusok hitfelekezetének híve. Mindketten ugyanegy főiskola, a kolozsvári unitarium collegium, növendékei, s egyaránt szülöttei a kornak, a melynek irodalmi és politikai eszméin lelkesüléssel csüngenek. De születésök és sorsuk különböző. Kriza egy szegény székely pap fia, magába vonúlt, félénk, álmodozó természet, a ki inkább csak a természet ölén, könyvei között és a templomban találja magát otthon, s az egyházi pályára készűl; Szentiváni egy régi nemesház gyermeke, erélyesebb szellem, a kit körülményei és szenvedélyei a politikai pályára ragadnak, jeles ellenzéki szónok és hírlapíró, s kétségbeesve a külön vált Erdély jövőjén, a két haza egyesűlésének egyik legbuzgóbb bajnoka.

A két ifjú költő egyszerre s ugyanegy szépirodalmi vállalatban lépett fel s együtt üdvözölte őket az _Athenaeum_ triumviratusa. Mindenik dalain a népköltészet fuvallata, a székely bérczek levegője érzett, s leginkább ezzel vonták magokra a figyelmet. Néhány év múlva költői pályájok is egyszerre szakadt meg. Szentiváni már 1842-ben meghalt, Krizát is ugyanez időtájt kezdették elvonni a költészettől a terhesedő tanári, papi teendők és családi gondok. Azonban húsz év múlva, 1863-ban újra megjelent az irodalom küzdő homokján, de nem saját költeményeivel, hanem a _Vadrózsák_ czímű székely népköltési gyűjteménynyel. Első fölléptekor költeményeiért az Akadémia választotta tagjának, a _Vadrózsák_ megjelenésekor a Kisfaludy-Társaság sietett felvenni kebelébe. Költői munkássága e két fő mozzanatát az évek hosszú sora választja el egymástól, de mindkettő ugyanazon egy szellem lelkesült nyilatkozata. Mint költő azon iránynak volt egyik előhírnöke, a mely a népköltészet alapján még nemzetibbé akarta varászolni költészetünket; mint a székely népdalok és balladák gyűjtője szintén ez iránynak tett szolgálatot. Ime Kriza költői munkásságának irodalomtörténeti érdeke és fontossága.