Part 5

E tanulmány enyhítette és megnyugtatta; a munka második kötetét már hazájában végezte be és élénk részt vett a magyar társadalmi és irodalmi élet mozgalmaiban, melyet a németesítő absolutismus annyira korlátolni igyekezett. Még egyszer hozzá fordult a költészethez is, egy _Nővérek_ czímű regényt írt s néhány kisebb elbeszélést a magyar népéletből. Jeles művek, de nem tanusítják a költő szelleme újabb fejlődését. A _Nővérek_ alapgondolata a _Karthausi_ borongó hangulatára emlékeztet s bár a forma művészibb, a rajzok derűltebbek, de az eszmei tartalom nem versenyezhet korábbi regényeivel. A népies elbeszélések a _Falu jegyzője_ genre-képeire emlékeztetnek, de a humor nem oly önkénytelen, s az alakok kevésbbé elevenek. Alkonyodó költészetének mintegy búcsúsugárai ezek, még egyszer fölkeresik az ismert tájakat s megaranyozzák a kedves emlékeket. Borús lelke megvált a költészet enyhe álmaitól, s a zord való, a nemzeti lét aggodalmai és reményei közé mélyedt. Először is a társadalmi téren fejtett ki nagy munkásságot, tudományos, irodalmi s jótékony intézeteink fölélesztése vagy megalapítása körűl. Mint az Akadémiának al-, majd főelnöke a tudományos munkásságnak nagyobb lendűletet igyekezett adni; sokat fáradozott az írói segélyegylet megalapításán; a Kisfaludy-társaságot feltámasztotta halottaiból s kétszáz arany alapítványnyal lépett alapítói közé. Ő társaságunk második megalapitója s szellemi és anyagi áldozatai legdrágább emlékeink közé tartoznak. Amaz elnöki székről hányszor hangzott hozzánk buzdító szava s az Akadémia e szószékéről hányszor lelkesítette nemzetét! Volt idő, midőn nemzeti intézményeink romjai közt csak az Akadémia szószéke állott épen s csak innen lehetett szólni egy-egy ünnepélyes pillanatban az egész nemzethez. Eötvös, mint nagy halottaink emlékszónoka, a romok között e szószékre állva, balzsamot csepegtetett a nemzet sebeire s a jövőbe vetett hitet táplálta. S midőn jobb napok látszottak közeledni, aggódó hazafisága egész nyugtalanságával áldozta napjait egy oly kérdés megoldására, melytől Magyarország jövője függött.

A hatvanas évek elején minden nehézségével, egész nagyságával előtérbe lépett Magyarország és az osztrák tartományok kapcsolati viszonyainak kiegyenlítése. E kérdéssel 1848 előtt keveset foglalkoztak, a pártok mellőzték, a hirlapok hallgattak róla. Leginkább csak Széchenyi sasszeme látta e kérdés rendkívüli fontosságát s vette tekintetbe minden lépésénél. Az ellenzék csak a törvény holt betűit tartotta szem előtt, nem nézett az élő érdekek összegére, mintha az egész csak egy idegen ország s nem egyszersmind a haza jobblétének kérdése volna. Maga az a töredék, mely a magyar alkotmányt a parlamenti felelősség formáiban akarta reformálni, szintén homályban hagyta e kérdést s csak a vámügy rendezését illető indítványában vette tekintetbe. Eötvös _Reform_jában érinti ugyan némely oldalát, de taglalatába nem bocsátkozik. Sajátságos tünemény, hogy egy oly alaptörvényt, a minő a _pragmatica sanctio_, melyből egyik fél az osztrák egységes birodalmat igyekezett kimagyarázni, a másik pedig Magyarország teljes önállását, de a mely bizonyos kapcsolatot minden kétségen felűl megállapít, oly kevéssé vizsgáltak publicistáink nemcsak tisztán a jog, hanem a politikai szükségesség szempontjából is s a belőle folyó következményeket nem törekedtek összhangzásba hozni közjogi reformjaink irányával. Mintha nem kivántunk volna e kérdésre gondolni, mert zavarta illusiónkat, mintha féltünk volna tőle, jobb időkre akartuk halasztani, s midőn az egyszerre csak szőnyegre kerűlt, épen oly kevéssé volt elkészűlve reá a közvélemény, mint magok államférfiaink. Innen az 1848-diki törvények hiánya is, melyek közös ügyeket említnek, de elintézésöket nem szabályozzák. S most egy véres forradalom és gyászos reactio után újra felmerűl e kérdés a békés megoldás minden reménye nélkül.

De Eötvös hitt és remélt. Természetében feküdt megérezni az eszmék jövőjét és akkor lépni fel mellettök, midőn még népszerűtlenek és kevesen hisznek bennök. Fődolognak tartotta az alkotmányos mozgalmak megindítását mind Lajthán innen, mind Lajthán túl s erre egy röpiratával jelentékenyen be is folyt. De a midőn Magyarország közjoga egy központi parlament javára elkoboztatott, egy második röpiratában Magyarország különállása mellett lépett síkra. Nem jogi, hanem politikai szempontból indúlt ki, különben is ő csak akkor hitte erősnek a jogot, ha igazság és élő érdekek támogatják. A helyzetet válságosnak rajzolta, mind a bel-, mind a külügyek szempontjából s nagy súlyt helyezett a még meg nem oldott német kérdésre. Meg volt győződve, hogy a német egység, bárminő alakban, de létesűlni fog, Ausztria ki nem vonhatja magát belőle s Magyarország különállása Németország egységének föltétele. Vagy ha Ausztria kivonná magát az egységi kapcsolatból, akkor sem az octroyálás az a mód, melylyel Magyarországon czélt érhetni. A nemzet nem fog lelépni a jogfolytonosság ösvényéről, de a törvényhozás útján kivihetők oly rendszabályok, melyek a közös ügyek érdekében elkerülhetetlenek. Kétségtelen volt előtte, hogy a közös ügyekre nézve bizonyos intézmények szükségesek, nevökkel nem gondolt, de megszilárdulásukra óhajtandónak tartotta az alkotmányos szabadság minél nagyobb mértékét.

Eszméi mind Bécsben, mind hazájában hidegen fogadtattak s épen oly népszerűtlenné tették, mint a midőn azelőtt tizenöt évvel a parlamenti felelősséget indítványozta. De azért nem csüggedett. Benyomásokra fogékony természete mozgékonyságával, hol magyar, hol német lapokban, folyvást érlelni törekedett a kiegyenlítés eszméit, sőt e czélra egy magyar lapot is alapított, melynek vezérczikkeit nagy részt maga irta. Drágának tartott minden pillanatot, s a múlt tévedései, melyekre maga is befolyt, intő példa gyanánt emelkedtek föl lelkében. Mindamellett részint a pártok állása, részint a körülmények ingatagsága miatt csak a vezérelveket fejtegette, s nem állott elő formulázott tervvel. De a midőn Deák egy alkalmas pillanatban felmutatta tervét s formulázta az új intézményeket, – mely tette őt nagyobb államférfivá emelte, mint minden más, a miért inkább ünnepeltetett, – Eötvös némi kétségek ellenére is egészen hozzá csatlakozott s kiváló részt vett mind a parlamenti küzdelmekben, melyek a kiegyenlítési törvényjavaslatokat győzelemre segítették, mind a királyi tanácsban, mely a végmegoldás s a magyar ministerium alakítása végett hivatott össze. Még egyszer ismét teljes erejében hallottuk őt, mint szónokot, védve azokat az elveket és intézményeket, melyekért egész életén át küzdött; még egyszer láttuk őt a ministeri széken, hogy megindítsa közoktatási és műveltségi ügyeinket, melyekért senki szíve nem dobogott hőbben, mint az övé. S ím alig telt el négy év s a sors kiragadta körünkből!

De bármily gyászos volt reánk nézve halála, van benne valami vigasztaló és fölemelő. Egy szép, egy egész életet látunk befejezve: az ifjúság merész álmát, melyet az érett kor megvalósított. A küzdő hős fáradalmai után nyugodtan szállhatott sírjába. Az isteni gondviselés pártúl fogta s megjutalmazta a költőt, ki a szív legnemesebb érzéseire hatott, a philosophot, ki az emberiség legszentebb érdekeit nyomozta, a hazafit, ki oly ernyedetlenűl fáradott nemzete fölemelésén. Oly áldással koszorúzta, melyben ritka halandó részesűl. Pályája szenvedéseit fenkölt lelkű hitvese enyhítette, gyermekeiben örömöt ért s a közéletben valósúlni látta mindazt, a miben élete czélját helyezte. Az ősi alkotmány átalakúlt, a nemzet önállása és szabadsága biztosíttatott, hiába tiporták össze két nagyhatalom seregei, sírjából újra kiemelkedett. Az osztrák tartományokkal való viszonyaink kiegyenlíttettek s az ország anyagi és szellemi fejlődésnek indúlt. Beteljesűlt, mit egyik költeményében óhajtott:

«Ha fenmarad nevem, Eszméim győzedelme Legyen emlékjelem».

Ez emlék él alkotmányunkban, a közszellemben és szívünkben: emelkedjék lelkesedéssé, hadd érezzük oly hőn és igazán, mint ő, hogy keleten a nyugoti polgárosodás bajnokai vagyunk s jövőnk az annak teendő szolgálatoktól függ; hogy a nemzetiséget leginkább a közműveltség biztosítja; hogy régi jogainkhoz új jogokat kell szereznünk a szellemi és anyagi munka erejével. Ez érzés lángja ez ünnepélyes órában legméltóbb áldozat szellemének!

TOLDY FERENCZ.

SZÜL. 1805 AUG. 10-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 10-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1876 JUNIUS 11-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, egy félszázadot meghaladó írói pályát futott meg s utolsó bajnoka azon hős csapatnak, melynek irodalmunk ujjászületését köszönhetjük. Valóban Toldyval egy egész korszak szállott sírba. E korszak fénye egyszersmind az ő dicsősége, mert ha társai között voltak is nagyobb tehetségüek, de senki sem volt, a ki nála több lelkesedéssel, hűséggel és kitartással szolgálta volna az irodalom és tudomány érdekeit, senki, a ki több szeretettel csüggött volna irodalmunk múltján, örült volna jelenének, s hitt volna jövőjében. Élete a múlt és jelen között oszlott meg a jövő érdekében. A míg egyfelől a hazafi lelkesedésével s a búvár szorgalmával kutatta és hozta napfényre irodalmunk betemetett kincseit, addig másfelől az izgató erélyével vegyűlt a jelen küzdelmeibe, több irányban és téren, egész haláláig. Fogékonysága és buzgalma bámulatos volt, mintha örök ifjúsággal áldotta volna meg az ég, testben és lélekben egyaránt Fejlődésünk különböző áramlatai között, négy-öt írói nemzedéket élt át, velök vagy ellenök küzdve, de előbb-utóbb elismerve minden életre való irányt, minden valódi érdemet. Számos irodalmi és tudományos vállalatot indított meg és szerkesztett, újabb meg újabb tehetséget vezetve be, növelve, buzdítva. Munkát munkára írt, nem csak egy szakban; félszázadon át csaknem egyedűl volt régibb és újabb íróink kiadója, s úgy szólva, egy egészen új hazai tudományt igyekezett megállapítani: nemzeti irodalmunk történelmét.

E mellett ott találjuk őt majd minden irodalmi és tudományos társulat keletkezésénél, mint kezdeményezőt vagy alapítót, mint a nemzeti műveltség legbuzgóbb bajnokát. Akadémiánknak már alakúlásakor tagja, huszonöt éven át titkára, s folyvást egyik szellemi vezére. Élete és munkássága annyira összeforrott az Akadémiával, hogy egyiket a másik nélkül alig képzelhettük. S mintha most sem hihetnők halálát, hisz csak az imént vett részt ifjú hévvel munkásságunkban, csak a minap beszélt nekünk bevégzendő és megkezdendő munkáiról. Mintha lehetetlennek tartanók, hogy az, a ki negyvenöt év óta Akadémiánk minden ünnepélyes közülésén megjelent, a main hiányozhatnék. Mind hiába! A sír nem adja vissza halottját, s e helyen, a honnan ő annyiszor szólott hozzánk, most nekem kell az ő emlékét megújítanom. De vajon meg kell-e újítanunk emlékét, midőn halálát is oly nehezen tudjuk elhinni? S vajon, ha birná is erőm, elég-e egy rövid óra arra, hogy széles körű munkásságát híven rajzolhassam? Önök, uraim, mindnyájan közelről ismerték őt, barátjai vagy tisztelői voltak, önök közől többeket ő ösztönzött és vezetett az írói pályára, s alig van köztünk valaki, kit szíves részvétével ne buzdított volna. Önöknek bizonyára elég néhány vázlatos vonás, hogy ez ünnepélyes perczekben egész elevenséggel éledjen föl lelkökben az elhúnyt szellemi alakja, elég egy-két tiszta hang, egy pár accord, hogy visszhangozzék szívökben veszteségünk egész szomorú dallama.

Toldyban az irodalom és tudomány szeretete valóságos szenvedély volt, s egyszersmind a nemzetiség hő cultusa. E szenvedély olthatatlan lánggal lobogott lelkében, egészen betöltötte azt, s nemcsak fokozta tehetségét, hanem mintegy alkotta is. A jelen század elején születve, épen akkor élte gyermekéveit, midőn a nemzetiség eszméje kezdé átalakítani a magyar irodalmat, hogy általa társadalmi és politikai életünket is átalakítsa. Valóban az a nemzeti visszahatás, a mely a múlt században nálunk az irodalmi és politikai téren megindúlt, bár nevezetes mozzanat volt, nem rejté magában a nemzeti újjászületés csiráját. A magyar testőrök kezdeményezésére újra felzsendűlt ugyan irodalmunk, szemben Mária Terézia leplezett és II. József nyilt németesítő törekvéseivel, de minden nagyobb átalakító eszme nélkül. Az 1790-ki országgyűlés visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvényekkel erősítette meg, de nem fejlesztette. A nemesség inkább csak előjogait védte az alkotmányban, a reformtörekvések külső és belső okok miatt csakhamar elpárologtak s politikai életünk egész 1822-ig a régi tespedésbe látszott sülyedni. A nemzetiség eszméje még nem hatotta át a kedélyeket, a nemzeti fejlődés iránya még nem vált öntudatossá a nemzetben. A mozgalom nem is a politikai téren indúlt meg, hanem az irodalmin. Három férfiú vezette azt: Révai Miklós, Kazinczy Ferencz és Kisfaludy Károly, a kiknek örök hálával tartozunk. Midőn Révai 1802-ben egyetemünkön a magyar nyelv tanszékét elfoglalva, hirdetni kezdte, hogy nem tudunk magyarúl, s korszakos nyelvtanában a philosophiai, történeti és összehasonlító nyelvészet segélyével földerítette nyelvünk rendszerét, nemcsak nyelvtudományunknak vetette meg alapját, nemcsak helyesirásunkat szabályozta, nemcsak prózánk és költői nyelvünk fejlődésére hatott, hanem egyszersmind erős támaszt nyujtott a nemzetiség eszméjének is, a mely a nyelvvel a legszorosabb kapcsolatban áll. Kazinczy tovább ment, nemcsak arra törekedett, hogy helyesen, hanem hogy szépen is írjunk, a próza és költészet saját nemei szerint, szem előtt tartva a classikai és új irodalmak remekeit, megújította a nyelvet, hogy új eszméket és ízlést fejezhessünk ki általa, hogy irodalomban, társalgásban, közéletben az újkori műveltség színvonaláig emelkedhessünk. Nyelvujítása, minden tévedései mellett is, a nemzeti életre kiható nagy és jótékony tény volt, a mely nemcsak nyelvészeti szempontból itélendő meg. Kazinczy a reform kovászát vetette a nemzetbe, hogy az megújulva testben és lélekben, mint a XVI. században, újra magába vehesse az új eszmék elemeit és szélesb, szilárdabb alapra rakhassa a nemzeti műveltség épületét. Kisfaludy Károly és Auróra-köre, különösen Vörösmarty, összeolvasztva az eddigi költői iskolák vívmányait, nemzetiesbbé s egyszersmind európaiabbá tették költészetünket, a nemzeti vágyak és új eszmék bátrabb szószólójává. Ez irodalmi mozgalmat mihamar követte a társadalmi és politikai. A nemzeti műveltség nyelvész és költő bajnokai nyomába a nemzeti politika államférfiai léptek. Révait Nagy Pál váltotta föl, a nemzetiség tüzes bajnoka; a nyelvújító Kazinczyt Széchenyi, a politikai reformer s Kisfaludyt és Vörösmartyt Deák, Kossuth és Eötvös, alkotmányunk és társadalmunk átalakítói.

Toldy már mint gyermekifjú ez irodalmi mozgalmak hatása alatt állott. Mozgékony heve korán, tizenhét éves korában ragadta az írói pályára. Mint egyetemi tanuló járatos volt Virág Benedekhez és Horvát Istvánhoz, levelezett Kazinczyval, megismerkedett Kisfaludy Károlylyal, Vitkovicscsal és Döbrenteivel. Bajzával, a ki tanulótársa volt, lelkesedve olvasta Révai nyelvészeti munkáit és Horvát Istvánnak Révai mellett Verseghy ellen írt könyvét és összetűzött egyetemi tanárával, a ki Révait ócsárolta. Általában Révai munkái nagy benyomást tettek reá. Alig volt a fiatal írók között lelkesebb híve a nagy nyelvésznek. Hévvel buzgott mellette minden téren. Később leginkább neki és Vörösmartynak lehet köszönni, hogy a megalakult Akadémia hosszas küzdelem után a Révai tanai után indúlt, a szerint szabályozta helyesirását, melyet aztán az egész irodalom, a hivatalos és iskolai körök is elfogadtak. Révai példája, ki először gyüjtötte és magyarázta nyelvemlékeinket, őt is hasonlóra buzdította. Már 1828-ban _Költői régiségek_ czíme alatt néhány régi költeményt ad ki kéziratból, később átveszi Döbrenteitől az Akadémia _Nyelvemlékei_ szerkesztését, s részint e gyüjteményben, részint önállóan számos nyelvemléket ad ki és magyaráz. Mily hosszú sora a munkáknak! Huszonöt éven át nyelvemlékeinknek csaknem egyedűl Toldy a kiadója és magyarázója. A nagy gonddal összegyűjtött és kiadott _Corpus grammaticorum_ gyűjteményét a tizenkét kötetes _Corpus poëtarum_ követte volna, a melyet nagy fáradsággal egész életén át gyűjtött, s a melynek első kötete már-már megjelenendő vala. E tanulmányok alapján igyekezett kifejteni a régi nyelv hang-, alaktani és szókötési változásait, sőt egy egész rendszeres történelmi nyelvtant is szándékozott írni, a melynek vázlatát halála után megtaláltuk iratai közt. E munkával akart áldozni Révai szellemének, de a mint ebben, úgy abban is megakadályozta a halál, hogy a nagy nyelvész emlékét megújítsa irodalmunkban, a mely róla már-már megfeledkezni látszik. Toldy ifjú korában egy rövid értekezést írt Révai életéről és munkáiról, s midőn nem rég az Akadémia ugyanezt pályakérdésűl tűzte ki, életében először pályázni akart s egy hozzá s Révaihoz méltóbb munkával kicserélni ifjúkori kisérletét. E munka közben iróasztalánál érte a halál. Hajlott kora utolsó órájában azon férfiú pályája- és munkáival foglalkozott, a ki először öntötte lelkébe a nemzetiség nagy eszméjét és hő érzését, a régi nyelv és irodalom szenvedélyes szeretetét.

Élete utolsó éveiben hasonló hévvel újult meg lelkében Kazinczy emléke is, a ki szintén oly nagy, sőt nagyobb befolyással volt rá, mint Révai. Toldy gyermekifjúsága egész tüzével, mondhatni könnyelműségével üdvözölte a nyelvújítás mindinkább erősbülő mozgalmát és polemiáit. Eleinte a tulzó nyelvújítók közé tartozott, lassanként mérsékelte hevét, de annál erősebb szenvedélylyel csüngött Kazinczy nagy hagyományán, a nemzeti műveltség eszméjén, a mely fölötte áll minden nyelvészeti vitának. Nem lévén költő, sem szorosb értelemben vett művészi prózaíró, nem annyira saját példájával segítette elő a nyelvújítás diadalát, mint buzgóságával, polemiáival, folyóirataival és befolyásával az Akadémiára. Ő szerkesztette Vörösmartyval az Akadémia német-magyar és magyar-német szótárát, a mely a megújított magyar nyelvnek egyszersmind első szótára volt, majd Bugáttal az orvosi szótárt, s később a tudományos műszótárt. Míg költő barátjai tovább fejlesztették Kazinczy törekvéseit s eldöntötték a nyelvújítás győzelmét, ő egy pár tudományos társával, különösen Bugáttal, a magyar műnyelv megalapításán fáradozott. E mező még meglehetős parlagon állott, s Dugonics, Pethe, Diószegi és Földi kezdeményeit folytatni kellett. E mozgalom nagy tévedéseit ismerjük, de vajon maga a föladat: a tudományok műszóinak és műneveinek teljes megmagyarosítása, nem volt-e olyan, a melyet nagy merészség és nagy önkény nélkül lehetetlen megoldani, hiszen maga a görög római műnyelv sem állja ki a szigorúbb bírálatot? Ma már nem akarjuk valósítani mindazt, a mit akkor czélba vettünk, megelégszünk a műszók magyarosításával, s a műnevekéről lemondottunk. De vajon magoknak a műszóknak magyarosításában is tudnánk-e annyi eredményt fölmutatni Toldy és Bugát bátor föllépte nélkül? Nem nyertünk-e jó műszókat is? S vajon a műszók alkotása nem jár-e több nehézséggel, nem fenyeget-e mélyebb örvénynyel, mint az oly szóké, a melyek csak a műveltebb társalgás, a közélet s a fensőbb költészet körébe tartoznak? Mégis lemondhatunk-e ma is műszótárunk gazdagításáról, körűlirásokhoz folyamodjunk-e vagy egészen föladjuk a tudományos műnyelv purismusát? Néhány évtized óta a nyelvújítás túlságai s a mindinkább terjedő szókötési idegenszerűség gondosabb íróinkat és az Akadémiát bizonyos visszahatásra, némi józan conservatismusra ébresztették. Toldy szívesen csatlakozott ez áramlathoz. Az Akadémiában ő maga szólalt föl Bugát újabb túlzásai ellen, sőt ő indítványozta azt az akadémiai pályakérdést is, a mely a nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szólások bírálatát kivánta, tekintettel az újítás helyes módjaira. Azonban a midőn egy pár év óta az Akadémiában egy egész orthológ párt alakúlt, a mely a nyelvújítást mint elvet is kétségbe látszik vonni, s nemcsak egyes tévedéseket, hanem az újabb költészet és műpróza összes és valódi vívmányait is mintegy elítéli, Toldy még egyszer síkra szállott a neológia védelmére, oly szenvedélyes fölindulással, mint ezelőtt ötven évvel. Napjainkban a neológia és orthológia harczainak ily megújulása bizonyára nem kivánatos, sőt bizonyos tekintetben anachronismus is. Most a magyar nyelvésznek és írónak e tekintetben alig lehet más elve, mint a melyet Kazinczy mondott, bár magára nézve nem híven és jellemzőn, tudniillik, hogy ő épen oly tüzes orthológ, mint neológ. A régibb neológiától azt kellene legkevésbbé megtanúlnunk, a mit leginkább tudott: a merészséget, s azt elsajátítanunk, a mi leginkább hiányzott benne: az óvatosságot. A régi neológiának megvan a maga mentsége: alig vethetett egy pillantást régi nyelvemlékeinkbe, nem használhatta az újabb nyelvtudomány vívmányait, inkább csak az élő nyelvre támaszkodhatott, de a szükségtől kényszerítve, merészen tört elő ott is, a hol csak az ösztön vezette, vagy még az sem. De az új orthológiának nem lesz ily mentsége, ha a merészségben a régi neológia példáját követi. Néhány évtized óta számos nyelvemlék birtokába jutottunk, a népnyelv kincsei is kezdenek fölhalmozódni, de se ezek, se azok nincsenek még kellően átvizsgálva; a hasonlító nyelvészet nem egy nagy igazságot derített föl, de elárasztott bennünket kétes becsű ötletekkel is. Szóképzőink lényege még nincs minden oldalról annyira kiderítve, hogy minden egyes esetben oly dictatori hangon léphessünk föl, s nem annyira a nyelvtudomány, mint inkább merész elméletek nevében megfoszszuk az irodalmat és közéletet oly szóktól is, a melyeknek nyelvészeti életjoga talán homályos vagy épen kétes, de a melyeket elfogadott a nyelvérzék és szokás, s a melyeket másokkal pótolni nem oly könnyű, sőt majdnem lehetetlen. Toldy talán igen hevesen s minden pontban nem is elég alaposan támadta meg e mozgalmat, de lényegében többé-kevésbbé az irodalom közérzületét fejezte ki. Tiltakozása a sír széléről, még egyszer mestere zászlóját lobogtatva, intsen bennünket óvatosságra. Egy haldokló hagyománya az és oly ügyben, mely nem csak neki volt drága, hanem mindnyájunknak.