Part 4

Első költői kisérletei kora ifjúságára esnek, melyeket nem soká politikai föllépése követ, hogy költői és politikai munkássága mintegy párhuzamban versenyezzenek egymással. Az ifjú lyrikus figyelmet ébreszt, s _Búcsú_ja ma is a legjobb magyar ódák közé tartozik; az ifjú reformer tiszteletben részesül, mint a ki _Vélemény a fogházjavítás ügyében_ czímű munkájával egy egész kis irodalmat idéz elő. Eötvös az ellenzékhez csatlakozott, de már első fölléptekor nem a sérelmi téren küzd, hanem a reformokén. Széchenyi reformáramlata magával ragadott minden mélyebb kedélyt és magasabb szellemet. S jellemző, hogy Eötvöst első reformindítványaiban inkább az általános emberi érdek vezeti, mint a tisztán nemzeti, s a társadalmi bajok élénkebben érdeklik, mint a politikai bonyodalmak. Börtöneink barbarismusa föllázítja érzelmeit, s mint a hallgató rendszer bajnoka lép föl javításuk érdekében; a martyr zsidó nép szenvedései mélyen meghatják lelkét, s a _Zsidók emancipatiója_ czímű ragyogó essayjében oly eszméket hirdet a magyar közönségnek, melynek igazságáról sokan meggyőződnek, de valósíthatásukat ábrándnak tartják. És ime az ábránd huszonnyolcz év múlva teljesül, az indítványozó mint minister maga hajtja végre. S ha külföldi ügyekhez fordúl, itt is hasonló szellem lelkesíti. _Szegénység Irlandban_ czímű értekezése szintén a szenvedők és elnyomottak kérdésével foglalkozik. Tudománya és ékesszólása rövid idő alatt megkülönböztetett állást vívnak ki számára, s midőn az 1840-diki országgyűlés a börtönjavítást egyik főkérdésűl tűzi ki, az országos bizottság tagjai, a haza elsőrendű tekintélyei között ott találjuk a fiatal Eötvöst is. Mindamellett első koszorúját nem a politikai pályán, hanem a költőin nyerte. Az 1838–40 között megjelent _Karthausi_ ünnepeltté tette nevét, s a legkitünőbb magyar költők sorába emelte.

E könyvnek rendkívüli hatása volt, melylyel addig csak a Vörösmarty _Zalán futásá_é versenyezhetett. Tulajdonkép a _Karthausi_ kiegészítette és mérsékelte azt az irodalmi nagy változást, melyet a Vörösmarty föllépte jelöl. Vörösmarty háttérbe tolta a német-görög classicismust, melynek Kazinczy volt képviselője; fölszabadította költészetünket a német költészet járma alól, s megnyitotta az európai összes irodalom behatásainak; a képzelem szabadságát hirdette tárgyban és formában; egyfelől régi és népköltészetünkre, másfelől az európai romanticismus rokon elemeire támaszkodva, oly költői iránynak adott lendületet, mely nemzetibb és tágabb körű volt minden addiginál. Azonban e költészet csak a múlt, a nemzeti nagyság és erő képét tüntette föl, s ha a jelenhez fordúlt, leginkább a küzdő hazafiság aggodalmait és reményeit zengette. Maga a regény is ez úton indúlt; költőink a történelmi regényt művelték előszeretettel, s legföljebb csak a komikum kedvéért szállottak alá a jelenhez. Az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi szenvedések, az ujkori egyén tragikai küzdelmei nem találtak szószólóra a nemzeti lelkesűlés, a hazafi eszmék és érzelmek e forrongásában. E mellett költészetünk ösztönszerűleg őrizkedett a philosophiai szemlélődéstől, kerűlte a kedély érzelmes áramlatát, örömestebb tévedt szónoki pathoszba, sőt a képzelem ragyogó, de hideg játékába is. A _Karthausi_ egyszerre az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi küzdelmek és szenvedések közé ragadta a magyar olvasót, s egy sebzett szív fájdalmaival, egy szemlélődő lélek kételyeivel töltötte el. A világfájdalomnak adott hangot, de vigasz és megnyugvás kiséretében. E tisztán emberies irány mérséklőn és nemesítőn olvadt a megujúlt magyar költészet fejlődési folyamába; e philosophiai szemlélődés és vallásos fölemelkedés a modern műveltség alapján, áthatva a meleg kedély érzelmeitől, megtermékenyítette az elméket és közelebb hozta az európai irodalomhoz.

A _Karthausi_ jellemrajzi és formahibáit a gyakorlott szem könnyen észreveheti, de ki az, a kit meg nem ragadott e mű szelleme, melyben magasság és mélység, fájdalom és vigasz, kétely és hit, ég és föld oly fenségesen olvadnak össze? Nem találjuk meg benne az elbeszélő stil könnyed és élénk folyamatosságát, de méltán kérdhetni: mutathat-e föl költőibb nyelvet a magyar próza? Minden lapján az ódai hevűlet és elegiai meghatottság kimeríthetlen forrása árad el, s nem ok nélkül mondják, hogy a ki a bánat- és vigasznak e könyvét versbe szedné, elrontaná, prózaivá tenné, mert oly kevéssé próza az. Eötvös követte geniuszát, kiöntötte ifjú lelke élményeit, csalódásait, szemlélete és tapasztalatai gazdag tárházát, s megenyhűlt a vigaszban, melyet maga és embertársai számára keresett. Nem töprengett, regényt ír-e vagy lyrai költeményt, elmélkedést vagy emlékiratot, érezte, hogy költői művet alkot és lelke legbensőjét tárja föl olvasóinak. A melancholia árnya, a kétely szürkülete ködlik rajzain, de a hegyek csúcsán napsugár ég, s a góth egyház keresztjére veti fényét; az örömök és remények temetőjén mindenütt enyészettel találkozol, de egyszersmind a halhatatlanság fuvallatát érzed; a hiú és önző szenvedélyek harcza tárúl föl előtted, mely bűnbe és boldogtalanságba sodor, – de fölsugárzik a keresztyén önmegtagadás föláldozó szeretete, mely kiemel, megment vagy legalább enyhít, vigasztal. Az európai társadalom tükre e könyv, mint a napé egy harmatcsöpp; hátteréűl az aristocratia és democratia küzdelme szolgál a mindennapi élet bonyodalmai között. Amaz romjaiban, előitéletei és emlékeiben él, ez reményeiben és ábrándjaiban, még nem képes megszilárdúlni, s mindkettőben hiányzik a hit ereje és szeretet föláldozása. Az öreg gróffal, a régi aristocratia képviselőjével, Dufey áll szemben, a komornyik fia, ki a democratia vállain jutott hatalomra, s épen oly önző, kapzsi és szívtelen, mint a kiknek helyét elfoglalta. Ármánd a nép feltörekvő gyermeke, ki az egyenlőség századában semmire nem tud menni; Arthur nagyravágyó művész, ki föllengő idealismusában a dicsőségért küzd, és csalódva érzéki gyönyörökbe sűlyed; Gusztáv, a mű hőse, egészen kora kifejezője, a régi és új eszmék, a hit és kétely vegyülete, nemes szívű, de gyönge, lelkesűlő, de erélytelen, ki magára és másokra egyaránt szerencsétlenséget áraszt. S a két nőt, Juliát és Bettyt, az aristocratikus báj és polgári egyszerűség e virágait, ugyanegy sors dere hervasztja el. Amazt egy a népből kiemelkedett csábító taszítja a csalódás és gyalázat örvényébe, emezt egy őscsalád végsarjadéka. Azonban e kétségbeesésig sötét rajzot mennyi fény enyhíti! Ármány a munkában és családi életben keres vigaszt; Julia az anyai érzésben talál menedéket, Bettyt a szerelem álma ringatja halálba, s a haldokló Gusztáv a zárda magányában megtisztúlt szívvel hirdeti: «Életemnek emléke őrizze meg az önzéstől lelketeket, bús napjaitok el fognak múlni, a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseiteknek sértéseit a világ fogják kipótolni, csak az önzőnek nincs vigasztalása a földön».

Ez a mű alapeszméje, tanulsága; ez épen oly keresztyén, mint philosoph megnyugvással vált meg Eötvös forrongó ifjúsága emlékeitől és szállott ki mint férfiú a politikai küzdőhomokra egy eszméért, melynek egész életét áldozta. Politikai pályáját a megyei, főrendi, majd a képviselőházi szónok, a journalista és író számos küzdelmei és diadalai jelölik; a közelebbi harmincz év alatt alig merűl föl kérdés, melynek fejtegetésében részt nem vesz; alig támad mozgalom, melynek harczosai vagy épen megindítói között ott nem találjuk; de mindamellett egy nagy eszme az, melyben összes munkássága, legszentebb aggodalmai, reményei mintegy központban egyesülnek, és ez eszme: a magyar parlamenti kormány eszméje a népképviselet alapján és egyszersmind összhangzásba hozatala, kibékítése az ausztriai kapcsolat viszonyaival. Amaz 1848 előtti években volt törekvéseinek főczélja, emez 1849 utániakban. Mindkettő ténynyé vált; az elsőt Kossuth hajtotta végre, a másodikat Deák, de az eszme kezdeményezésének érdeme és szenvedései sok részben Eötvöst illetik.

Magyarország közélete a negyvenes években élénk mozgalmasságnak indúlt, de inkább a lázas izgalom, mint a pezsgő egészség jelenségei között, s minden arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A nemzeti életerő küzdött a viszonyok és eszmék kóranyagával. Az ellenzék a dicső múlt emlékein s a derengő jövő reményein lelkesűlve, egyszerre vívta csatáit a sérelmek és reformok mezején. Visszaszerezni Magyarország törvényes önállását, reformálni az ősi alkotmányt, kifejteni a haza szunnyadó szellemi és anyagi erejét, volt jelszava, melyet a nemzet is magáévá tőn. A kormányt, melynek eddig a létező állapot föntartása volt minden gondja, szintén magával sodorta a mozgalom. Némi engedményeket tett, némi fogékonyságot mutatott mindkét irányban, de részint a viszonyok kényszerűsége miatt, részint hajlamainál fogva, határozatlan, tétovázó volt, s egy, nem épen tiszta eszközökkel, összetoborzott többségben kereste és remélte támaszát. Azonban a legfőbb pontra nézve magában az ellenzékben is az eszmék anarchiája uralkodott. Ragaszkodás a középkori intézményekhez és újkori eszmék cultusa, aristocrata hajlamok és democrata irányok, a hűbéri és modern alkotmány biztosítékai és szükségei, nemzeti előítéletek és szabadelvű ábrándok sajátságos vegyülete olvadt össze e nemzeti nagy mozgalomban. A kormány az idegen befolyás és absolutismus képviselőjének tekintvén, mindenki gyöngítésére törekedett, az országgyűlés a szükségesekhez és vágyakhoz képest kevés eredményt mutathatván föl, a megye felé fordult a rokonszenv, és jogköre kiterjesztésében kerestetett az alkotmány biztosítéka és a reformok gyorsítása. A megye mint államrendszer ünnepeltetett, s _vis inertiae_jével nem csak a törvénytelenséget, hanem a jó közigazgatást is akadályozta, a szabályalkotási jogait az országgyűlés jogai bitorlásáig fejlesztette, a követi utasításoknál fogva függésben tartotta a törvényhozást, s lehetetlenné tette a parlamenti élet fejlődhetését. Ide járultak még a korteskedés visszaélései, melyek a vesztegetést és erőszakot győzelmes pártfegyverré emelték, s egy egész insurrectionalis tábort alakítottak, nem annyira a nemzeti, mint a nemesi jogok védelmére.

Mindjárt ez évtized elején egy kis töredék, néhány fiatal férfiú szakadt ki az ellenzékből, kik szintén az ország önállásáért és reformokért lelkesűltek, de egyszersmind tisztázni kivánták az eszméket, s vezérelvet kerestek, melynek igényeihez idomúljanak az átalakúlás kérdései. A parlamenti központosítást és felelősséget írták zászlójukra. Közlönyük a _Pesti Hirlap_ volt, melyet előbb Szalay, majd Csengery szerkesztett. Sokáig népszerűtlenek voltak, de jellemök, tehetségök és tudományok ereje mind mélyebb hatást tett a gondolkozó és műveltebb elmékre. E párt élén küzdött Eötvös, az ellenzék gyanúsítása, sőt terrorismusa között. Négy évi hirlapi munkásságát egy könyvben, a _Reform_ban összesítette, mely legvilágosabban és legrendszeresebben fejtette ki e párt törekvését, s melyben, mint a hajnal szürkületében, már föltetszettek az 1848-diki törvények körvonalai.

Eötvös nem remélte az ország sérelmei orvoslását, sőt az egész sérelmi politikát terméketlennek tartotta. Nem az egyes sérelmek orvoslatát tűzte ki föladatúl, hanem az ok megszüntetését, melyből sérelmeink származnak: a kormány felelősségének kivívását sürgette, mely mind az alkotmányosság természeténél, mind régi törvényeinknél fogva megilleti a nemzetet. A nemzeti fájdalom ékesszólásával fejtegette, hogy Magyarországon a politikai jogok élvezete kizáróan egy osztályt illet, s e kiváltság nem műveltségen vagy birtokviszonyokon, hanem egyedül a nemesi czimen alapszik; hogy közigazgatásunkban hiányzik minden egység, központosítás, s a kormánynak nincs elég hatalma a törvények végrehajtására; hogy a törvényhozás a kormányt feleletre nem vonhatja, s alkotmányunk egész biztosítéka a megyéknek _vis inertiae_jében, s az országgyűlés ama jogában áll, mely szerint a sérelmek orvoslatát követelheti: vagy más szóval, Magyarországon nincs nemzet, nincs kormány s nincs oly parlament, mely egy alkotmányos törvényhozó testület jogai birtokában volna. Ez az oka, hogy minden tekintetben annyira hátra vagyunk, s még alig értünk el az ujabbkori műveltség küszöbéhez. Hátramaradásunk e fő okai pedig a legszorosb kapcsolatban vannak egymással. Épen ezért bonczkés alá vette a megyei rendszert: feltüntette árnyoldalait, kimutatta, hogy a haladás e rendszer mellett lehetetlen; hogy az biztosítéka ugyan alkotmányunknak, de olynemű, melynél gyöngébbet és kifejlődésünkre károsabbat alig képzelhetni. Nem a megye, hanem az országgyűlés erősbülésében kereste a szabadság és haladás biztosítékát, összpontosítani óhajtotta az országos ügyeket a felelős kormány és országgyűlés kezébe s megszorítani a megyék jogkörét részint a felelős kormány, részint a községi önkormányzat intézményével, mely utóbbi a megyei merev összpontosítás miatt ki nem fejlődhetett. Azonban e gyökeres reformot csak a törvényhozás útján akarta eszközölni, mely megszabadulva az utasítások nyűgétől, s a képviselet fejlesztésével naponként erősbűlni fog. S az új rendszert fokonként kivánta a közigazgatás egyes ágaira alkalmazni, s csak oly arányban és módon korlátolni a helyhatósági jogokat, a minőben a felelősség ez új biztosítéka életbe lép, s a mennyit ez okvetlen megkiván. Figyelmeztette az ellenzéket, hogy nem abban rejlik a veszély, ha a kormányt hatalommal ruházzuk föl, mert a ki a kormány szükségét belátja, gyöngeségét nem számítja szükséges tulajdonai közé, hanem abban, ha a hatalom nem a többség kifolyása és nem korlátolják a felelősség intézményei. Intette a kormányt, hogy a közbizalomban keresse támaszát, s a törvényhozástól bizonyára teljes hatalmat nyer, ha annak egyszersmind felelős lesz. Meg volt győződve, hogy a dolgok ereje nem engedi a hosszas halasztást és puszta előítélet vagy megszokás nem fogják visszatartóztatni a nemzetet oly elvek elfogadásától, melyek nélkűl kifejlődése lehetetlen.

Azonban Eötvös nemcsak a politikai téren küzdött az újkori alkotmányosság és democratia elveiért, hanem a költőin is. Két nagy regényét, a _Falu jegyzője_ s a _Magyarország 1514-ben_ czíműt ez eszmék sugalmazták. Maga bevallja, hogy a költészet kedves játékká sűlyed, ha különválik a kor nagy érdekeitől. S valóban a _Falu jegyzője_ nemcsak egy szép könyv, hanem egy jó tett is volt: a democratia jajkiáltása, mely szenvedéseit panaszolja és jogait követeli; a fájdalom és gúny megolvadt könnye, mely milliók kínjait fejezi ki; egy villámfény, mely megvilágítja a láthatárt s a közelgő vihart jelenti. Eötvös meleg szíve egész részvéttel fordúlt az elnyomott szenvedőkhöz, hogy elégtételt s vigaszt nyujtson nekik, melyeket az alkotmány megtagadott. Hibásan fogják föl e regényt, kik nem látnak egyebet benne, mint a megyei rendszer árnyoldalainak rajzát. Több annál, az 1848 előtti magyar társadalom rajza az, mely csak két osztályt ismert: a kiváltságosokét, kiké minden jog teher nélkül s a kiváltságtalanokét, kiké minden teher jog nélkül. Ez állapot komikai és tragikai oldalait rajzolja Eötvös, az intézmények hatását a jellemek és viszonyok alakúlására, s a megye annyiban játszik benne főbb szerepet, a mennyiben az uralkodó osztály, a nemesség jogainak legkifejezőbb képviselője. Tengelyi nemeslevele elvész és elveszti minden jogát; Viola, a jobbágy, érzi emberi méltóságát, s e miatt bűnbe s boldogtalanságba sodródik: ime a sarkpontok, melyeken a regény cselekvénye megfordúl. Hibáztatták és hibáztatják még ma is Eötvöst, hogy miért tárta föl oly kiméletlenűl társadalmunk árnyoldalait; hűtelennek tartják rajzát, mert rövid időközben és egy helyre összesíti mindazt, mi évek alatt több helyt is alig történhetett. De vajon megszűnnek-e nemzeti hibáink és fogyatkozásaink, politikai és társadalmi tévedéseink, ha takarjuk vagy épen eltagadjuk? csak idegenektől halljunk-e igazat, s a költőt udvaronczczá aljasítsuk-e, hogy csak hizelegjen nemzeti hiúságunknak? Vajon van-e valódi költői mű, mely nem emeli az arányokat s nem összpontosítja a lényegest, akár jellemet rajzoljon, akár cselekvényt alkosson? A költő a dolgok természetéből, a viszonyok eszméjéből indúljon-e ki, vagy a statisztika száraz adataiból? Eötvösnek volt bátorsága igénybe venni a költő jogait, a társadalom rajzává és bírálatává emelte regényét, s e tekintetben a _Falu jegyzője_ ma is versenytárs nélkül áll irodalmunkban.

De tisztán irodalomtörténeti és széptani szempontból is kitűnő helyet foglal el e regény. Egy oly mozgalom törekvéseit bátorította, mely költészetünket nemzetibb és mégis európaibb színvonalra vágyott emelni. A Vörösmarty által tört ösvényen Petőfi és Arany jelentek meg, kik mélyebben merítve a népköltészet forrásából, a lyrát és eposzt nemzetibb formában zendítették meg, s az egyszerű- és jellemzetesre törekedtek. A széptani és politikai irányok egymásba vegyültek, s a democratia fuvalma kezdette áthatni költészetünket. A _Falu jegyzője_ tárgy-, irány- és hangban gyámolította e törekvést. Eötvös lyrai hevűlete, elmélkedő szárnyalata, mely a _Karthausi_ban oly megragadó erővel nyilatkozott, itt humorrá változott át, mely mosolyba olvasztja könnyeit; múzsája elhagyta a polgárosodás központját, Párist, az alföld délibábján ringatózott, mint a Petőfi és Aranyé, eszményi fényt vetett a kunyhók szalmafödelére, s egy jobbágy életében több tragikumot fedezett föl, mint a mennyit Gusztávban a _Karthausi_ hősében találhatni. Valóban a Viola sorsának bonyadalmai képezik a regény fénypontját. Szabad lelke nem férhet meg a jobbágyi viszonyok között, s midőn a földesúri és szolgabírói önkény legszentebb érzéseit lábbal tapodja, áttöri a korhadt társadalom korlátait, de egyszersmind megsérti az örök emberi törvényt. Ártatlan vért ont, s többé nincs nyugalma, s magával sodorja környezetét. Hiába menekűl üldözői elől s vonul idegen vidékre. Megtört nemes szíve, s múltjának bonyodalmai ismét kiragadják magányából, még egyszer férfiasan küzd és sorsa áldozatául esik. S mily eleven jellemzetes magyar alakok emelkednek ki e regényben, a rajz élességét mennyire enyhíti a finom humor, s az izgató irányt, mely egy egész osztályt támad meg és von feleletre, mily nemesen mérsékli a tiszta és gyűlölség nélküli kedély emelkedettsége.

Eötvös másik nagyobb költői műve: _Magyarország 1514-ben_ történelmi regény. Lelkiismeretes tanulmányok után lépett e térre. Tisztelte a történelmi igazságot, s úgy hitte, hogy a hír, melyet a történelmi személyek kivívnak magoknak, a tulajdon legszentebb neme, melyet a költő művészeti czélok érdekében sem másíthat meg. Tisztán erkölcsi szempontból indúlva ki, oda jutott, hova a széptani is vezet, mely a történelmi hűséget az illusio lehetősége, e minden költői mű életföltétele, végett követeli. Műve történelmi fölfogás tekintetében fölülmúl minden addigi magyar regényt, melyek csak hátterűl használták a történelmet, vagy ha nem, történelmi személyeik inkább az általános emberi szenvedélyek képviselői voltak, s nem egyszersmind a koréi. Eötvös a kor uralkodó eszméit, küzdő szenvedélyeit igyekezett megtestesíteni. Magyarország hanyatló korszakát rajzolja, melyet a mohácsi vész követ: tárgya a pórlázadás, melyet Dózsa vezérel, ki egyszersmind a regény hőse. Az udvart, aristocratiát, népet a kor eleven színben tünteti föl egy történelmi nagy képben, s kivált a csoportozatok rajzában több művészetet fejt ki, mint bármelyik regényében. Dózsát nem festi a szabadelvüség hősének, az újkori democratia képviselőjének, bukását a korviszonyokból és jelleméből fejti ki, s kerül minden egyenes czélzatot a jelenre. Pedig az indok, mely őt a múlt e tárgyához vezette, a jelen vágyai- és aggodalmaiban rejlett. A jobbágyok fölszabadítása a reform egyik legfőbb kérdésének tekintetett, s megoldása szükségét és nehézségeit senki sem érezte élénkebben Eötvösnél. Balsejtelmek nyugtalanították, a múlt tanúlságával akar hatni a jelenre, s a költészet erejével mutatni föl az elvakúlt nemesség és fölizgatott nép szenvedélyeit, melyek nemzeti katastróphához vezetnek.

Sejtelmei nem teljesültek. Egy nagy napon a nép fölszabadúlt, a nemzet kivívta önállását, az alkotmány reformáltatott ugyanazon eszmék szerint, melyeket ő hirdetett, s mint cultusminister maga is helyet foglalt az új kormányban. Azonban az új intézmények összeütközései, a reactio támadása, az eszmék és szenvedélyek hullámai forradalomba sodorták a nemzetet. Eötvös, mint a kinek a forradalom és ellenforradalom harczai közt szerepe lejárt, félrevonúlt és külföldön élte át a végzetes éveket. Midőn a forradalom lezúgott s magába temette az ezredéves magyar alkotmányt, szívét kimondhatatlan fájdalom töltötte el. Régi barátja, pálya- és elvtársa, Szalay, hasonló búskomolyságban szenvedett. Ott találkoztak a zürichi tó partján, s megtörve, elvénülve borúltak egymás karjába, mert nem az idő vénít, hanem élményeink. Vigasztalták egymást. Szalay a magyar történelem tanúlmányozásához fogott, hogy lássa, lehet-e még remélnünk, mert egy nemzetnek sajátságait egy esemény nem változtathatja meg, s azért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát találhatni: tudni akarta, hogy mi vár reánk, hogy meggyőződve nemzetünk hivatásáról, új erővel fogjunk munkához, s jóvá tegyük elkövetett hibáinkat, vagy azzal a meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak úgy sincs mit keresni a világon. Eötvös, ki nemzete sorsát mindig az emberiség nagy érdekeivel szerette összekapcsolni, szintén tanulmányhoz fogott, azon elmélkedett: vajon polgárosodásunk sülyedésnek indúlt-e, egy új cæsarismus rothasztó karjaiba hanyatlunk-e vagy a látszó romlás csak átmenti korszak, s az eszmék, melyekben e század oly mélyen hitt s oly mélyen csalódott, megtisztúlva fognak-e egy jobb jövőt megalapítani?

Íme A _XIX-ik század eszméinek befolyása az államra_ czímű munkájának eredete. E könyvben tetőponton nyilatkozik Eötvös történelmi és politikai nagy műveltsége, s éles eszének, gazdag szellemének egész termékenyítő ereje. Inductiv módszert követve, bonczkés alá veszi e század uralkodó eszméit: a szabadságot, egyenlőséget és nemzetiséget, s kimutatja, hogy ez eszmék, a mint azokat értelmezik, s az államban valósításukra törekszenek, ellenkezésben vannak egymással, s valósításuk semmivé tenné a keresztyén polgárosodást. Kifejti, hogy az emberek többsége ez eszmékhez más értelmet köt, mint a melyben valósításuk megkísértetett, hogy az egyéni szabadság lelkesíti az európai emberiséget, e tisztán keresztyén eszme, mely a leglényegesb különbséget alkotja korunk s az ó-kor műveltsége között, s a mely szerint az egyenlőség csak eszköz, hogy mindenki a szabadság élvezetéhez juthasson, a nemzetiség pedig az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész nemzetekre. Kutatja azokat az elveket, melyek az ó-korból maradván ránk, maiglan fenntartották uralmukat az állam körében és szembe állítja velök a keresztyén polgárosodás elveit, melyek még valósításra várnak. Összhangzásba hozni az állam rendezését a keresztyén polgárosodás elveivel: íme a munka alapelve. Mélyen hisz a keresztyén polgárosodás jövőjében, meg van győződve, hogy némely szomorú jelenségek ellenére is, nem a romlás, hanem a keresztyén elvek győzelme felé sietünk, s a csalódások, melyeken átestünk, a forradalmak, melyek által hányattunk, mintegy szükségesek voltak arra, hogy tévedésünket belássuk. Tisztán tudományos szempontból indúl ki, s a pártok fölött állva, vizsgálja az egyéni és közszabadság biztosítékait; nyomozza a haladás törvényeit, s befolyásukat az állam szerkezetére. Alig van nevezetesb állami és társadalmi kérdés, melyet vizsgálata tárgyává ne tett volna. S ha a régi illusiók romjain itt-ott talán új illusiókat hirdet is, fejtegetéseit az ismeretek nagy gazdagsága kiséri. Jól ismeri a népek és korszakok jellemét, az okok és eredmények kapcsolatát, a különböző polgárosodások eltérő és találkozó pontjait, s a tényezőket, melyek befolynak az emberiség műveltségére. Néhol történetphilosoph, másutt történetnyomozó, s nemcsak a politikai, hanem a történelmi tudományt is új szempontokkal gazdagítja. Nem ok nélkül irodalmunk büszkesége e mű, s külföldön méltán említik egy sorban Stuart Mill hason tartalmú munkájával.