Part 3

Mint hírlapírót is humoros oldala tűntette ki. A _Pesti Hirlap_ fővárosi ujdonságait írta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy tárczája volt. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi életéből, irodalmi és művészeti kisebb bírálatok, könnyed elmélkedések és polemiák váltakoznak itt a satira és humor hangulatai közt. E rovat soha sem volt olvasottabb, mint Pákh kezében. Míg társai vezérczikkekben ostromolták a kormányt s a régi megyerendszert, addig Pákh élczes ötleteivel szolgálta pártját, s néha kitűnő sikerrel. Történt a többek közt, hogy egy megyei gyűlésen néhány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik vezérszónokát, mert a _Pesti Hirlap_ a gyűlés folyama alatt érkezett meg, kézről-kézre járt, s a hallgatóság oly nevetésben tört ki, hogy a kigúnyolt szónok nem folytathatta tovább beszédét, és megzavarodva ült le. A _Pesti Hirlap_ dolgozótársai reformálni igyekeztek a magyar hírlapi stílt, kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s európaiabb formába öntötték. E törekvés Pákhban is támogatóra talált, a mennyiben az ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság vagy elméskedő erőlködés uralkodott, szellemet, könnyedséget s humort lehelt. A párt iránya mellett híven szolgálta a nemzetiség, irodalom és ízlés érdekeit. Rövid bírálataiban elmés társalgóként inkább elbeszélt, rajzolt, jellemzett, mint fejtegetett, de mindig eszméket fejezett ki. A gúny nyilait legörömestebb azok ellen szórta, a kik irodalomban és társaséletben túlbuzgóságukkal veszélyeztették a nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti irány és sajátság leplével fedeztek minden hóbortot és ízléstelenséget. Csak némely pesti német író civilisatori dölyfe volt ennél is kedvenczebb tárgya; ki nem fogyott a gúnyból, ha ostromolhatta e pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a magyarra, s a német műveltség képviseletével kérkedik, a melyhez egyetlen fövényszemet sem hordott.

Három évet töltött Pákh a hírlapírói izgalmas körben. Mint a fővárosi élet krónikaírója, jól ismerte Pestet, mint kellemes társalgó szívesen látott vendége volt a társasköröknek, s fogékony kedélye az élet tarka benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után nyomósabb munkásság, magasabb czél felé vonzotta, mintegy biztosítá számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy rosszúl gyógyított betegség hervasztani kezdé életkedvét és földúlta pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vízgyógyintézetbe volt kénytelen utazni, s ott töltötte az 1848- és 1849-iki éveket. Betegen, elhagyatva, családja- és hazájáért aggódva, töltötte napjait. A haza ügye elbukott, s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a múlt idők romja. Egészsége még most sem állott helyre, és többé soha. Eljátszottnak tekintette életét, de úgy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami hasznost. Nem a humorista koszorújáért álmodozott; egy-két humoros vázlat, néhány színbirálat és Kerényi Frigyes életrajza volt minden, a mit visszatérte után két év alatt írt. _Hunyadi János_ czímű vázlatában a változott viszonyokat rajzolta, Pestet, visszatérte után. Ez volt az első hang, mely Bach germanizáló rendszerével szemben nem a fájdalom, hanem a gúny hangját hallatá. Pákh mosolygott Bécs nemzetirtó törekvésén, s 1850-ben inkább remélt, mint 1847-ben, mert azt hitte, hogy az 1848–49-ben kifejtett erő előbb-utóbb megtermi gyümölcseit. Vázlatának _Hunyadi János_ czímet adott, s úgy kezdette és végezte, mintha egy dagályos történeti beszélyt írna, gondolva, hogy így kijátszhatja a censort, a ki alkalmasint csak elejét és végét olvassa el ily régi tárgyú műnek. Mindamellett nem tartotta magát többé írónak; se elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek írására, de tudta, hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet, és e szomorú korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom érdekeit.

Még ez évben az _Ujabbkori ismeretek tára_ szerkesztését vállalta el, melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853-ban a _Szépirodalmi Lapok_ czímű hetilapot indította meg. Sokszor napokig ágyában szerkesztett, egy kis zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem hagyta el, de csak társalgásában nyilatkozott; a mit írt, azok legtöbbnyire átdolgozások, fordítmányok voltak, s a beküldött kéziratok javítása vagy átalakítása. Mindkét vállalatával gazdagította irodalmunkat. Az _Ujabbkori ismeretek tára_ hézagot töltött be, s kivált első kötetei becsesek, míg a közönség részvétlensége miatt, a kiadó sürgetésére összébb nem kellett szorítani a vállalat eredeti tervét. A _Szépirodalmi Lapok_ kitünő erőktől támogatott folyóirat volt, s épen oly határozottan küzdött költészetünk népnemzeti iránya mellett, mint a mily erélylyel támadta meg kinövéseit. Csak egy félévig állhatott fönn, a részvétlenség miatt kellett megszüntetni. Pákh a magyar olvasó közönségben oly jelenségeket vett észre, melyek a míg egyrészről szomorítók voltak, addig másfelől némi reményt keltettek, s Heckenast kiadó ajánlatára egy új vállalat megindításán gondolkozott, a mely inkább megfelelhet a változott viszonyok szükségeinek.

Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátságosak voltak. Az alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása, s a mesterségesen németesítő törekvések korszakában, a társadalom minden osztályának fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt, s csak később látunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn politikai reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom meglehetős elhagyottságban tengett; a műveltebb közönség száma mintegy apadóban volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vaskeze miatt, oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a politikai lapok csak pártprogrammokért léteznének, s nem a nemzetiség és irodalom érdekeiért, a nemzeti szellem föntartásáért. A régi conservativ és ellenzéki párt egyesűlve, csak egyetlen irodalmi vállalatot indított meg, a _Nemzeti könyvtár_t, a régibb költők és történetírók gyűjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi német lapok olvasása jött divatba, mert azok szabadabban írhattak. A közös veszteségben egyesűlt két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek, hogy részvények útján egy politikai nagy lapot alapítson, s az irodalom magasabb törekvéseit minden lehető úton-módon támogassa. A táblabiró, a ki most is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat, hazafi-fájdalomba merűlve, nem ért reá ily csekélységekre. A műveltebb közönség számára írt folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb részvéttel. Úgy látszott, hogy e közönség napról-napra fogy, de növekedőben van egy új, a társadalom alsóbb rétegéből. Minden, a mit e közönségnek írtak, részvétnek örvendett; azonban a népies irodalom körében nyegleség és fölületesség uralkodtak, s oly hajhászata a népies- és népszerűnek, mely sértette a jó ízlést.

Pákh és Heckenast úgy hitték, hogy szükség van oly vállalatra, mely e két közönséget közvetítse, melyben mindkettő találjon valamit, mely újdonszerűségével és olcsóságával nagy elterjedésre számíthasson. Így keletkezett a _Vasárnapi Ujság_ melléklapjával a _Politikai Ujdonságok_kal. E két lap nem jelölt ugyan új irányt se az irodalomban, se a politikában, de fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben, kivált ama szomorú korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt föl a magyar irodalomnak, minőt azelőtt encyclopædiai lap soha. Előfizetői száma mindjárt az első években az 5–7000-et fölülmúlta, s e szám később is inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh szellemének és tapintatának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok szenvelgő népies hangját, s a világosságban, egyszerűség- és kellemben kereste a hatást. Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását tűzte feladatáúl, lépcsőnként emelve közönségét tartalom- és formában. Maga keveset dolgozott lapjába, s mindig névtelenűl, s leginkább olyat, a mire más nem vállalkozott, de bizonyos tekintetben ő írta lapja nagy részét. Számos író és nem író czikkét dolgozta át a lap szükségeihez alkalmazva, s nem egy írónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent javított egész a legcsekélyebb ujdonságig! Mindenütt meglátszott keze nyoma, éltető szelleme. S míg a _Vasárnapi Ujság_ az irodalom érdekeit ily jelesen szolgálta, addig politikai lapja a legjótékonyabban hatott a nép politikai szelleme fejlesztésére. A ki egykor gúnyolta a phrasisok uralmát, s ostorozója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett oda, hogy a nép ámítója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles írók sem szokták megvetni. Az elnyomatás szomorú korszakában leginkább a politikai tények tárgyilagos csoportosítása és magyarázatára szorítkozott, igyekezett ébren tartani a nemzeti szellemet, s áldozatkészségre lelkesíteni a hazafiság oltárán. Később a pártok küzdelmei között is megtartott bizonyos tárgyilagosságot, józan mérsékletet, s lapja a néplapok között mindvégig az egyetlen maradt, mely többre becsülte a népet, mintsem puszta politikai eszköznek tekintse és hízelegjen gyöngeségeinek.

Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a _Magyar Sajtó_ szerkesztését is elvállalta. A legfáradhatatlanabb szerkesztő egy beteg ember volt, s a ki a közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe reményt önteni igyekezett, maga felől már rég nem táplált semmi reményt. Folyvást és mind végig betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből, szerkesztésből s a maga orvoslatából állott egész élete. De a humor géniusza nem hagyta el kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és szárnyaival födözte. Törhetetlenné edzette lelkét, s vidám mosolyba olvasztotta könnyeit. Nem engedte elzordúlni kedélyét, kiapadni az annyi nemes érzés forrását. Ott ült betegágyánál, elkisérte a szerkesztő-asztal gondjaihoz, társaságba vezette, föl-fölmutatta neki az élet hiú küzdelmeit, el-elringatta fájdalmát, s a lemondás erejét, a megnyugvás vigaszát lehelte szívébe. Az író humorista rég meghalt Pákhban, de a beszélő humorista folyvást élt, kivel író humoristáink nem mindig állották volna ki a versenyt. A magyar társadalom, politika, irodalom mozgalmairól, s a napi eseményekről senki sem beszélt több humorral, mint ő, ha a társalgásba bele melegedett. A vendéglőben vagy kávéházban az asztalt, a hol ő ült, mindig hallgatók vették körül, s a társaság, melyben megjelent, kénytelen volt fölvidúlni. Humoros megjegyzései, élczei szájról-szájra jártak a városban, s nem egyszer használta föl egyik vagy másik hirlap. Még halála előtt egy pár héttel is vidáman vett részt az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, midőn leverte is a betegség, régi humorával fogadta betegágya körül barátait. De halála előtt néhány nappal elkomorodott, s így szólott egyik barátjához: «Oh, ez már nem tréfa; érzem, hogy meghalok. Nem baj, úgy sem sokat ért egész életem!» Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz, mely ellebbent ajkairól.

Oh derék férfiú, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen sokat ért nekünk, a kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig pályádat, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját. A sír, mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szívű embert és írót fogadta ölébe. Emlékedet híven megőrzi a magyar nép, melynek szellemi érdekeiért oly híven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés koszorúja, melylyel íme sírkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem a magyar tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.

B. EÖTVÖS JÓZSEF.

SZÜL. 1813 SZEPT. 3-ÁN, MEGHALT 1871 FEBR. 2-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1872 FEBRUÁR 11-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Egy éve múlt, hogy b. Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba borúlt nemzet vette körűl. A közfájdalomban, a nemzeti gyászban élénk részt vett a Kisfaludy-társaság is, melynek az elhúnyt egyik dísze és sokáig elnöke volt. S most, egy év múlva, midőn társaságunk nagy halottja emlékét megújítja, újra fájdalomba merűlve, azt sirassuk-e, a mit halálával vesztettünk, vagy az enyhűlet nyugalmával emlékezve, arról elmélkedjünk, a mit nyert ez oly gazdag élettel a nemzet.

A kit tiszteltünk, szerettünk, nem halhat meg reánk nézve egészen. A halál soha sem győzedelmeskedhetik a szellemen. Kedveseink sírja csak földi maradványunkat zárja magában, égi részök áldása velünk marad s lényünkbe olvadva átkísér az élet útain. A kik család és barátok helyett egy nemzetnek áldozták éltöket, a hősök, államférfiak, írók és művészek hatása a nemzeti fejlődés részévé válik, mint új eszmék és tettek eleme. A halottak szellemei az élők fölött lebegve velök és érettök küzdenek az öröklét végtelenében. Emléköket nem a hideg márvány vagy érczszobor őrzi, hanem a szív és élet melege. Bármily nagy a veszteség egyesre vagy nemzetre nézve, bár gyakran megsajduljon a hegedni kezdő seb, az emlékezet nemcsak a bánat forrása, hanem a lelkesedésé is. Kedveseink sírjánál nemcsak azt érezzük, hogy elvesztettük őket, hanem azt is, hogy bírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, hanem azt is, hogy boldogok valánk. A méla öröm és hála, mely ekkor eltölti szívünket, épen úgy enyhít, mint fölemel. S ha elhúnyt nagyjaink emlékének áldozunk, a veszteség érzete észrevétlen azon eszmék cultusába olvad, melyeknek az elhúnyt bajnoka volt s a bánat felhőit mintegy megaranyozza a nemzeti dicsőség fénye. A hála és lelkesedés órája ez is, mely szintén enyhít és fölemel s e szószékre lépve, érzem, hatása alatt állok. Épen azért engedjék önök, hogy elfordúlva Eötvös sírjától, nyugodtan tekinthessek pályájára, a veszteség nagysága helyett eszméi diadaláról szóljak s bánatunkat, hogy meghalt, szerencsénkkel enyhítsem, hogy élt, érettünk és dicsőségünkre élt. Vajha erőm gyöngeségét pótolhatná lelkesedésem és szónoki járatlanságomat feledtetné szívem őszinte kegyelete.

Eötvös az átalakuló Magyarországnak egyik legkiválóbb képviselője mint ember, államférfiú és költő egyaránt. Húsz éves korától haláláig szolgálta hazáját, küzdött eszméiért épen oly önzetlenül, mint lelkesülten s nem kevesebb sikerrel, mint kitartással. Az újabb magyar irodalmi és politikai fejlődés legfőbb mozzanatait eszméi jelölik s mint magánember a modern magyar társadalomnak mintegy eszményi kifejezője. Érdemei és erényei nem szorúltak túlzásra, hogy feltűnjenek. Bizonyára inkább a gondolat embere, mint a tetté. Átalakúlásunk legnagyobb tényeit nem ő hajtotta végre, de eszméjöknek ő volt főkezdeményezője, philosophja és költője. E tekintetben senki sem mérkőzhetik vele. A közelebbi harmincz év alatt a magyar politikai eszmék fejlődésére ő hatott legtöbbet. Aggódott, elmélkedett, bonczolt, remélt, lelkesült és lelkesített. Nem pártokat vezérelt, hanem eszméket kezdeményezett, nem annyira intézményeket teremtett, mint útjokat egyengette. Politikai művei, szónoklatai inkább a jövőre hatottak, mint a jelenre. Sokkal magasabb szempontból fogta fel és rendszeresebben tárgyalta a kor kérdéseit, mintsem elég gyakorlati és népszerű lehetett volna. A tett emberei olykor mosolyogtak rajta. De észrevétlen is hatása alatt állottak. Hazája sorsa épen úgy szívén feküdt, mint az európai emberiségé, melytől azt nem tudta elválasztani. Mint keleten a nyugoti polgárosodás bajnokáért lelkesűlt nemzetéért s e polgárosodás szenvedései, aggodalmai, reményei, eszméi senkiben sem találtak nálunk mélyebb és elragadóbb tolmácsra, mint benne. Magasra törekvő és aggodó hazafisága mintegy világpolgárrá avatta, tehetsége és tanúlmányai pedig Európa kitűnőbb politikai írói közé emelték, mint a magyar politikai irodalomnak majdnem egyetlen képviselőjét külföldön.

S a költőben hasonló jellemvonásokra találunk. Itt is inkább a gondolat embere, mint a formáé. Bizonyára nem Eötvös az, ki az alkotó phantasia legművészibb formáival ajándékozta meg nemzetét, de az is kétségtelen, hogy senki sem öntött a magyar költészetbe több gondolatot, nagy és nemes érzést, mint ő. Újabbkori költészetünk fejlődésének két fordúló pontján, a látszó ellentétek mellett is, ott küzd szelleme s erőt ád a mozgalomnak. Két költői nemzedék közé esve, szorosan véve egyikhez sem tartozik, mégis mindenik magáénak vallja; egyiktől sem kölcsönöz, de mindkettőnek irányára hatással van. Oly tért művel, mely legparlagabb; oly áramlatot indít meg, mely leginkább hiányzott költészetünkben. Kevésbbé nemzeti, mint más, de európaiabb mindeniknél, philosoph és mégis keresztyén, reflexiókba sülyedő és mégis érzésben árad. A reflexio és érzés csodálatos módon egyesűl benne, mintha fejével érzené és szívével gondolkoznék. A bánat és vigasz költője, a szerencsétlenek és elnyomott néposztályok szószólója. Lyrikus és epikus prózában, ki a magyar regényt közelebb hozza az élethez s a társadalom rajzává és bírálatává emeli. A magyar és európai társadalom sebeit kérlelhetetlen kézzel leplezi föl, kételybe és fájdalomba merít, de a keresztyénség és democratia nagy elvei- és érzéseiben, a hitben és igazságban keres gyógyító írt. Művei némely részletében a művészen gyakran erőt vesz a philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint mások, de mindig fölemel és nemesít. Alakjai nem mindig jellemzők és elevenek, de a kor jellemző eszméit és szenvedélyeit, akár a múltból, akár a jelenből vegye tárgyát, egy magyar költő sem fogja fel biztosabban. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha, a fájdalom és vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen. Mindjárt első nagyobb műve meghódította a magyar közönséget, mely többé nem szabadúlhatott varázsa alól. Valóban semmi sem bizonyítja annyira nagy költői tehetségét, mint az, hogy művei a fogyatkozások és hibák mellett is oly rendkívüli hatást gyakoroltak irodalomra és közönségre egyaránt. A hibátlanság és szabatosság még senkit sem tett költővé, de a geniusz ereje mindig magával ragad, bármily alakban nyilatkozzék.

Eötvösben az ember a költővel és államférfiúval a legszorosabb egységben olvad össze.

A költészet és politika reá nézve nem volt színpad, hogy, mint a színész, levetve a jelmezt, más emberré váljék. Költői műveit nagyrészt politikai küzdelme sugalmazta s a magánéletben költői és politikai eszményeit igyekezett megvalósítani. Sorsa és hajlamai a democratia bajnokává szentelték föl. Egy csapás következtében semmit sem örökölt atyjától, csak előjogait, melyek ellen egész életén át küzdött. Szegényen lépett a világba s a munkában keresett új birtok- és jogczímet. Itt dolgozott velünk, a nép gyermekeivel, csak tehetségével és szorgalmával emelkedve ki közülünk. A fínom modoron kívül semmi sem mutatta benne az aristocratát. Polgár volt élvezeteiben, szokásai- és életmódjában. Egyszerű, munkás és szeretetreméltó. Becsületét, önzetlenségét rágalmazói sem vonták kétségbe. Kételyre hajló természete meg-megbénította erélyét, lobbanó kedélye könnyen lelkesűlésre ragadta, de soha sem vezette félre a jótól. Politikai hibái nincsenek kapcsolatban erkölcsi tévedésekkel s diadalaiban nem önző szenvedélyek arattak sikert. Se hivatala, se tolla nem gazdagította meg. Oly kevéssé hizelgett a hatalmasok, mint a nép szenvedélyeinek és eszményein csüngve, fölemelt fővel feddhetetlenűl ment végig a közpályán, de nem sebek nélkül. Érzékeny szíve nehezen tűrte az irodalmi és politikai pártok támadásait, de családja és barátai körében enyhűletet talált. A szerelem és szeretet költője boldog és gyöngéd férj, szeretett és gondos atya, hű és föláldozó barát volt. E mellett a szerencsétlenek vigasza és gyámola. Többet fáradott a mások, mint a maga ügyében s a jóságot szeretetreméltósággal, az emberszeretetet gyöngédséggel párosította. S írótársai iránt is hasonló érzülettel viseltetett. Hogyan örvendett egy-egy új tehetség föltűnésének s mily részvéttel fordúlt hozzá. Petőfin kezdve, kit megtámadói ellen az irodalmi téren is védett, hány ifjú költő és tudós nyert tőle buzdítást és gyámolt. Oh valóban tehetségénél csak szíve volt nagyobb s az írót csak az ember múlta fölül benne.

Mind e tulajdonok korán fejlődtek Eötvösben, mint gyermek ifjú volt, mint ifjú férfiú. A legellenkezőbb befolyások jókor megérlelték. E század második évtizedében született, midőn a magyar közélet ismét dermedésbe sülyedt, s az aristocratia az 1790-diki fölbuzdulás után második ízben kezdett idegenné válni hazájában. Anyja nagyműveltségű és vallásos német nő volt, kinek szülőinél a gyermek és ifjoncz sokszor hónapokat töltött. Az európai műveltségű körben korán fejlődtek rokonszenvei az európai eszmék és irodalom iránt. Azonban a másik nagyatyai ház, hol szintén sokat időzött s hol még a hagyományos magyar erkölcsök divatoztak, nem engedte, hogy kivetkőzzék nemzetiségéből. E kettős hatás egész életén meglátszik. Buzgó magyarságába az európai eszmék cultusa vegyül s mint írónak kevésbbé tősgyökeres nyelvét tág körű eszméi pótolják. Nagyatyja a pohárnok, atyja a tárnokmester az aristocratia és kormány híres és tevékeny bajnokai voltak. A gyermek aristocratikus és alkotmányellenes légkörben növekedett, de az irány e túlságát egy szintén nem kevésbbé túlságos irány hatása orvosolta. Nevelője egy erős szenvedélyű democrata volt, a kivégzett Martinovics halálra itélt társa, kit a kufsteini börtönben kiállott szenvedés nem tört meg, csak elkeserített. E férfiú minden nap megzavarta növendékének aristocratikus álmait, s oly fogékonyságot ébresztett benne a democratia eszméi iránt, melyet semmi ki nem irthatott. Ez ellentétekből fejlődött Eötvös democratiai hajlama, melyet aristocratikus formák mérsékeltek s vallásosság szentelt meg, s irigység és gyűlölet helyett emberszeretet és igazságérzet élesztettek. Atyja fényes pályára szánta, nagy úrnak a főúri bureaucratia rangfokozatán, azonban az ifjú szegényebb barátjai társaságában a fölzsendűlt magyar politikai és irodalmi élet mozgalmai között élt, a hazafi és író koszorúiról álmodozott, verset és drámát irt s a juliusi forradalom győzelmét ünnepelte. Kényszerből mégis engedett atyja kivánságának, rövid ideig szolgált a megyénél, udvari cancelláriánál, az eperjesi kerületi táblánál, de örömestebb töltötte idejét külföldi utazással. A magyar alkotmány e korhadó intézményei nem tudták lelkesíteni: az új kor eszméi zsibongtak lelkében és szíve egy alaktalan jövőért dobogott. Nem kereste a világ örömeit, íróbarátjai társaságában művelte lelkét, s midőn a fényes szülői ház viszonyai megrendűltek, szakítva múltjával, mintegy a nép közé szállott, hogy kizáróan mint író és publicista szolgálja hazáját. Eszményei után indúlt, s élete nem is egyéb, mint az ifjúság álmai megvalósítva az érett korban.