Part 2

E hősies szellem egy perczig sem nyugodott, folyvást küzdött s mindig előbbre tört. Minden eszközt megragadott, mely nagy czéljával közel vagy távol összeköttetésben állott. Az irodalomban, az időszaki sajtó mellett, az egyesületi törekvéseknél, a nemzeti színészet körűl, mindenütt ott találjuk mint vezért, mint izgatót, mint közmunkást. A nemzetiség zászlóját lobogtatta s az európai szellemnek emelt oltárt; gátot vetett az idegen műveltségnek, mert nemzetivé tudta azt varázslani. Eredeti művei, műfordítmányai versben és prózában a nyelv széptani reformját eszközlötték, folyóiratai a _Museum_ és _Orpheus_ a kritikai eszméletet s a szép cultusát alapították meg. Hatása a köz- és magánéletben mind nagyobb gyűrűzetben kezdett hullámzani. Most nyelvünknek országos és tannyelvvé emelése mellett izgat, majd visszahozott koronánk őrszobájában _Hamlet_et fordítva, a magyar szinészet megalapítását indítványozza. Színműtárt indít meg s hathatósan befoly a szinügy szervezésére. S midőn elfogják, idegen földre hurczolják, a börtön sötétében, az elhagyottság és szenvedés kőpárnáján csak elhanyatlott és tespedő hazájára gondol, még mélyebb gyökeret ver lelkében hite, még inkább megérleli nagy czélját s még több erőt merít a hosszú küzdelemre. Valóban, kiszabadúlva börtönéből, kettőzött hévvel lép föl az irodalmi és társadalmi téren egyaránt. A mit Bessenyei hiába indítványozott, Révai nem tudott kivinni, a mit ő maga mindig sürgetett, egy nyelvmívelő társaságot, egy akadémiát csaknem pótolni képes. Levelezésbe bocsátkozik a haza majd minden írójával s azon súrlódás és közrehatás alapját veti meg, mely mindeddig hiányzott irodalmunkban. A széphalmi szegényes udvarház a magyar irodalom Weimárává emelkedik s az egyszerű birtokos egy egész nemzeten kezd uralkodni. E nagy mester és pártfogó magához vonz mindenkit, egyiknek könyvét nyomatja saját költségén, a másiknak kéziratát javítja, a harmadiknak előszót ír művéhez, a negyediket buzdítja, az ötödiket akaratlanul is íróvá teszi. Nevével minden irodalmi kérdés össze van nőve, nincs egyetlen vállalat, mely keze vagy szelleme nyomát ne hordja magán s alig van egyetlen író egész Vörösmartyig, a ki nincs befolyása alatt. S az akkor tájt annyira elsánczolt Erdély írói is, Arankán kezdve Farkas Sándorig, az ő lelke sugaránál kapnak lángot. Mily jól esett neki, midőn 1816-ban Erdélyben útazva minden dermedtség mellett is legalább nem látta kiszorítva a nemzeti nyelvet szalonainkból. «Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom, a mit a szerelem ada, soha sem éltem», kiált fel és szomoruan gondol Magyarországra, hol nyelvünk még nem lelt útat a felsőbb társaságba. Azonban nem csüggedt, ide is átültette hatását. Szeretetreméltósága, fínom műveltsége, élénk társalgása keresetté tették a nagyúri körökben. A hatalom és élvezet fényes termeiben is csak eszméjének élt; minden csekély eredmény örömre gerjeszté és folyvást elégületlenűl tört nagyobbakra. Közönséget és írókat teremtve, félszázadnál tovább tartá vállain az irodalmat; lelkesűlt és küzdött, dolgozott és szenvedett, buzdított, követelt, rimánkodott, fenyegetett, hízelgett, kért, koldult, – oh nem magáért, bár vagyona pusztult, nejére és gyermekeire koldusbot várt, hanem érted, te megvetett nyelv, kigúnyolt irodalom és te hálátlan, de hála Istennek, ébredni kezdő nemzet!

Újjászületésünket sokan József császár 1784-ki rendeleteinek s a rájok következett visszahatásnak tulajdonítják. Valóban a látszat ez állítás mellett szól. E rendeletek, melyek nyílt harczot izentek nemzeti önállásunknak, egész forrongásba hozták a csendes és kihalt Magyarországot. A sok hízelgő ajk panaszolni tanúlt, a sok üres szív megtelt legalább haraggal s hamvadó büszkeségünk végmaradványa még egyszer egész erejében föllobogott. Mindez nagy esemény volt s igen elősegíté azt a czélt, hová irodalmunk törekedett, de nem hordta magában újjászületésünk csiráját. Előidézte a beteg válságát, de nem gyógyította meg, fölébresztette egy pár órára álmából, de reá ismét szender következett, halálossá válható. És e válság, ébredésünk előidézésében is nem kevés része van Bessenyei fölléptének és Kazinczy izgatásainak. Az irodalom már azelőtt évekkel hirdette a nemzetiség eszméit, melyek mellett a megyék csak 1784–90-ben buzogtak: a visszahatás csak zászlójára írta, politikai jelentőségre emelte, a mi addig néhány kigúnyolt író álmodozása volt. E mellett, ha mélyebben vizsgáljuk e mozgalom természetét, fejleményeit, döbbenve veszszük észre, hogy a nagy zajban aránylag mily csekély az erkölcsi erő, s nem egy fönséges látvány csak szinpadi díszítmény. Az országgyűlés visszaállította az alkotmányt, de inkább az előjogok, mint a szabadság biztosítékai érdekében, s épen oly részvétlen volt a nemzeti műveltség, mint ellenszenves a reformok iránt. Alig telt el tíz rövid év, és ismét csaknem ott valánk, a hol azelőtt. Alkotmányunk állott, de közéletünk elárvult, nemzetiségünket nyiltan nem bántotta többé senki, de már magunk sem gondoltunk vele, büszkeségünk ki volt elégítve s közönyösen néztünk a jövő elé. Miért? mert a pusztán politikai visszahatás nem teremthet társadalmi újjászületést, mert az irodalom nem készítette elő teljesen a kedélyeket s nem hathatott elég alakítóan az életre. S épen e korban, 1808–1830-ig fejté ki Kazinczy legmélyebben ható munkásságát, tűzte ki a nyelvújítás zászlóját s vívta e nagy eszme győzelmes csatáit.

Úgy van, tisztelt gyülekezet! a nyelvújítás nagy eszme volt, nagyobb társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi szempontból. Nem akarok félreértetni. Oly kevéssé tartozom a nyelvújítás régi ellenségeihez, mint új barátaihoz s ezelőtt ötven évvel épen oly lelkesűlve fogadtam volna e mozgalmat, mint a mily lelkesűlve óhajtok most visszahatást azon tévedések ellen, a melyeket elkövetett. Már Horatius megjegyezte s az összes világirodalom igazolja, hogy új szókra új eszmék kifejezése végett minden nyelvnek szüksége van s régi szók épen úgy elhalnak néha, mint fölelevenednek később. A mi nyelvujításunk kétszeres szükségesség volt oly hosszú hanyatlás után, midőn nyelvünk kiszorult az irodalomból, a míveltebb körökből s úgy szólva csak a nép ajkain élt még. Kazinczyt ösztönszerűleg ragadták e térre mind rendkívüli körűlményeink, a melyek rendkívüli eszközöket sürgettek, mind saját hajlamai, melyek őt a classikai és újabb irodalmaknak folyvást e szempontból való tanulmányozására ösztönözték. Nyelvünket meg kell tisztítani az idegen keveréktől s kifejezni azon eszméket, melyeket fejlődő műveltségünkkel nyertünk. Kazinczy régi szókat elevenített föl, tájszókat általánosított, új szókat alkotott részint a régiek analogiájára, részint gyökelvonás, összetétel és összehúzás útján. Költői nyelvünk és prózánk durva köznapiságba, szín és jellem nélkűli laposságba sülyedt, irodalmunkból kiveszett a stilérzék. Kazinczy az idegen példányokra mutatva, ízlést sürgetett, eredeti és fordított munkáiban példát adott a költői és prózai stil különböző, saját nemeire s új vagy szokatlan szókötési formákat hozott divatba. E két irány gazdag eredménye ma már nemzeti kincsünkké vált; nyelvünk megtisztúlt, megnemesedett s a költészet, szónoklat, társalgás és tudományos előadás legfínomabb árnyalatait is kifejezni képes; költői és prózai stilünk, saját nemei szerint, erőt, fenséget, színt, fordulatosságot, könnyedséget, kellemet nyert s a művészet európai színvonalára emelkedett. Azonban e két iránynak nagy tévedései és túlságai is voltak: a sok jó és szükséges szó mellett sok rosszat és szükségtelent is nyertünk, s a csín és fordulatosság örve alatt idegenszerűségek is csúsztak be szókötésünkbe s a művészi és magyaros nem mindig tudtak összeolvadni. E tévedések és túlságok ugyanazok, a melyek minden nagy mozgalommal együtt járnak s a melyeket épen úgy ki lehet magyarázni, mint menteni. De kimagyarázni és menteni valamit nem annyi, mint helyeselni és követni. Honnan tanultuk mi azt, hogy nagy embereinknek árnyoldalait is bálványoznunk kell s egy nagy mozgalom minden nyilatkozata isteni kijelentés? Vajon örvendhetünk-e, midőn Kazinczy tévedéseiből elmélet, rendszer alakúl egész az elhirhedt _szócsíntanig_ s minden idegenszerűséget az ő nevének varázsa fedez? És miért ne merjük kimondani, hogy bár egy bizonyos pontig irodalmunk folyvást Kazinczy befolyása alatt fog állani és nincs erő, mely szelleme nyomát többé kitörülje nyelvünkből, de egy s más, sőt sok, a mi az ő idejében szükségesség volt, most már nem az, s azon az úton, a melyen ő járt, a magyar költői nyelvet és prózát teljes szépségében ki nem fejthetni. Hiszen még Kazinczy életében, a nyelvujítás diadalakor, megindúlt bizonyos visszahatás. Az orthológia le volt győzve mind a költői, mind a prózai nyelv terén, de egy pár nagytehetségű író magok a nyelvujítók között már mérsékelni kezdte a mozgalom túlságait és belátni tévedéseit. Vörösmarty a nyelvujítók táborához tartozott, de költői nyelve többé nem volt a Kazinczyé. A régi és új nyelv különös bájban olvadt össze nála s a művészi és magyaros kibékűlt. Petőfi és Arany még tovább mentek s a népköltészet forrásaiból merítve, a régi, új és népnyelv összes bájait igyekeztek költői nyelvünkbe varázslani. Prózánkban is mutatkoztak ily jelenségek, de a siker nem ily fenső fokán, azonban mindinkább kezd közmeggyőződéssé válni, hogy prózánknak művésziebbé kell válnia idegenszerűség és magyarosabbá ízléstelenség nélkül.

De hová ragadt hevem? Bocsássatok meg, ha nem kevésbbé lelkesűlök irodalmunk és nyelvünk jövőjéért, mint tisztelem és dicsőítem Kazinczyt. Még egyszer ismétlem, hogy a nyelvujítás nagy eszme volt, nagyobb társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi szempontból. Bukása nagy csapás lett volna összes fejlődésünkre nézve. Arról volt szó: akarunk, tudunk-e még nemzet lenni, ébredésünk az élet jele-e vagy a haldokló végvonaglása? Arról volt szó: le tudjuk-e vetni az ó embert és felvenni az újat, van-e erőnk az európai színvonalig emelni nyelvünket, irodalmunkat, hogy később társadalmunkat és államéletünket is odáig emeljük? Az a vágy, mely megúnta a múlt dicsőségén andalogni s a még alaktalan jövő sejtelmein ábrándozott, mely nem hitt a holt formákban, az írott betükben s öntudatlan érezte, hogy az európai új eszmék feldolgozása életkérdésünk, a mely nem elégedett meg az alkotmány és nemzetiség védelmével, hanem egyszersmind kifejtésökre is törekedett, mely rontani akart a múlton, hogy építsen a jövőnek, legelőször az irodalomban nyilatkozott, s Kazinczyt választá bajnokáúl. Kazinczy küzdött lelke egész erejéből s a legrendkívülibb forrongást idézte elő.

A reformatio korszakát kivéve, soha sem volt irodalmunkban annyi élénkség, zaj, pezsgő élet. Az írók két nagy táborra szakadtak: neológokra és orthológokra. Ezek épen úgy tagadták az új szók alkotási jogát, mint hibáztatták a régi szók fölelevenítését s a tájszók általánosítását; megelégedtek azzal a szókincscsel, melyet az ország minden része használt, megvetették a költői nyelv és műpróza ó és új classikai példányait s a hagyományos, színtelen és nyers magyarságot kedvelték. E táborban volt ó Magyarország előitéleteivel és tehetetlenségével, üres hiúságával és tespedő hajlamaival. Csak védte az ősi nyelvet, mint az ősi alkotmányt, de nem fejlesztette. Kazinczy zászlója alatt az ifjú Magyarország küzdött erőtől duzzadozva, reménynyel, hittel tele, s büszke önbizalommal törve előre egy álmodott nagy jövő felé. Az egykedvű nemzet figyelme egészen idefordúlt s apraja-nagyja besodortatott a szenvedélyes küzdelembe. Midőn új ízlés támad, új eszmék terjednek s az emberek más stilben társalognak és írnak, mint azelőtt, az mindig nagy társadalmi és állami változásoknak előjele. Kazinczy ízlés- és nyelvújítása egy nagy előcsatája volt társadalmi és politikai átalakulásunknak. Minden új szó egy-egy eszme, érzelem és tény tiltakozása volt a múlt ellen s a jövő megannyi győzelmi zálogáúl tűnt fel. Midőn Kazinczy kivívta a harczot s a megifjúlt irodalom élén hirdette, hogy a magyar nyelv és irodalom nem volt, hanem lesz, nem soká kellett várakoznia, hogy megjelenjen Széchenyi és visszhangozza: Magyarország nem volt, hanem lesz. Ime a két korszak érintkező pontjai, ime hogyan készítette elő az irodalom társadalmi és politikai átalakulásunkat, ime újjászületésünk két hőse, a kik egymás föltételei voltak, egymást egészítették ki. Kazinczy nyugodtan halhatott meg 1831-ben, küldetése be volt végezve: Mózes megmutatta az igéret földjét, Jósué megjelent.

Oh tisztelt gyülekezet! Kazinczynak nemzeti nagy hálával tartozunk. A mire irodalmunkban, társadalmi és politikai életünkben ötven év óta büszkék lehetünk, abban mind része van neki; hogy nem haltunk meg a gyalázat halálával s ha el kell vesznünk, nem nyomorúltan veszünk el, sokkép neki köszönhetjük. Elveszni – oh Istenem! – hogyan vesznénk el? Hisz szelleme lelkesít, példája buzdít, emlékét ünnepeljük. Az a lelkesűlés, mely e pillanatban minden magyar szivet feldobogtat, egy újabb nagy eskü, hogy utolsó csepp vérünkig védni fogjuk nemzetiségünket s mindent áldozunk a hazáért. Oh dicsőült szellem, nézz le reánk a magasból, áldj meg bennünket! Ime élünk, bár megfogyva, de nagy veszteségünk után is híven megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet te visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz, az erős hitet önmagunkban. Mi bízunk a jövőben, mint te bíztál, készek vagyunk küzdeni, áldozni, szenvedni, mint te küzdöttél, áldoztál, szenvedtél. De ha valaha csak gondolatban is fajúlni kezdenénk, ha csak egy perczig is ingadoznánk, ha csak lankadni is mernénk, jelenj meg közöttünk éjfélenként, mint az ős apa veszélyben forgó unokáinak, ints, vádolj, kérj, követelj, buzdíts és vezess s mi újra lelkesűlni fogunk, mint te ezelőtt félszázaddal.

PÁKH ALBERT.

SZÜL. 1823 MÁRCZ. 11-ÉN, MEGH. 1867 FEBR. 10-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1870 NOVEMBER 7-ÉN TARTOTT ÖSSZES ÜLÉSÉBEN.

Néhány perczet, egy rövid félórát akarok szentelni derék társunk, Pákh Albert emlékének, a ki már majdnem négy év óta a sírban nyugszik. Későre teljesítem e kötelességet, de nem ok nélkűl. Szoros barátság fűzött az elhúnythoz, s tizenhét év óta részvevő, majdnem mindennapos tanuja voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az író pályája foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke borúlt szívemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia! nem a baráti érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az írói küzdelmek és dicsőség rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen enyhíti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadúlni amaz érzés felindulásaitól. Hijában akarom csak az írót rajzolni Pákhban: az ifjú és nagyreményű humorista pályája csakhamar megszakad, s egy beteg ember szenvedéseibe vész, a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig úgy tűnik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott író küzdelme az elhagyottság és tétlenség ellen.

Valóban Pákh írói pályája nincs arányban kitűnő tehetségével; az ellenmondást a magánember szerencsétlensége fejti meg. Egy szenvedésben gazdag élet tárúl föl előttünk. Húsz évig hordozni egy rosszúl gyógyított betegség bal következményeit, s mégis teljesíteni, a mennyire lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiúi, testvéri szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni az írói pályára, s egy pár év múlva eltemetve minden magasb becsvágyat, a betegágy szenvedései, s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai között tölteni el az ifjú- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát, s a közélet munkása, a szülői ház vígasza, a baráti körök dísze, felderítője lenni: íme Pákh Albert élete, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája, melyre egy érző, de törhetetlen lélek humoros derűje árasztá fényét. Nem szemlélhetni e pályát megindúlás, a fájdalom és tisztelet megindulása nélkül, s midőn emlékét megújítom, úgy hiszem, nemcsak a kegyelet, hanem egyszersmind az igazság sugalatát követem, ha az író munkássága mellé oda rajzolom az ember küzdelmét is, a ki egy eljátszott élet romjain még fölemelkedni képes, s ha nem lehet azzá, a mire hivatva volt, véglehelletéig nem szűnik meg híven és sikerrel szolgálni a nemzeti műveltség ügyét.

Pákh korán lépett az írói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és hírlapíró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte, mert humoros vázlatait, melyek koronként a Frankenburg _Életképei_ben jelentek meg, Kaján Ábel álnév alatt bocsátotta közre, s mint Csengery _Pesti Hirlap_jának dolgozótársa, folyvást névtelenűl irt. De annál ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal írói csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készűlt megindítani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! Az ifjú humorista csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre elhallgatott. Azonban a várakozás, a melyet felköltött, nem volt alaptalan. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete- és jellemének alapjáúl szolgált. Senki sem volt társai között oly kevéssé lyrai vagy szónoki természetű. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó közönséges értelmében. Mint ember és író a nagyban vagy nagynak tetszőben ösztönszerűleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a kicsinyben, vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest fölfedezni. Mélyen érző szívében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy úgynevezett lelkes czikk, megható szónoklat vagy komoly elmélkedés nagy megerőltetésébe kerűlt, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gúny hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok kanyargásain fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága, kedélyének egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi gyöngeségek, úgy a magáéi, mint a másokéi iránt. Egyetlen éles pillantással észrevette az egyén vagy helyzet nevetséges, de egyszersmind jellemző oldalát. Jól tudta utánozni mások gondolkodás-, beszéd- és írásmódját, s egy-egy találó vonással, vagy csak puszta elnevezéssel, egész torzképet rajzolt. De a gúny ez erős ösztönét szint’oly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő összeolvadt benne, mint álnevében a Kaján és Ábel név, mint arczán a kék szemek szelíd fénye s az ajkak gúnymosolya.

E humoros ért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias és ösztönszerű idegenkedés a táblabíróiastól. Szívében erős nemzeti érzés dobogott, de nemzeti hiúság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született 1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen növekedett, hol a német műveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyűletet alkot. Sopronban folytatta tanúlmányait, s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment, mint joghallgató, s e nagy magyar városban mintegy magába szívta a magyar faj minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal, s a magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet vegyített. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1844 őszén mint juratus Pestre jött, a következő évben már a _Pesti Hirlap_nak lett dolgozótársa, s így az ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott, mely nem sokat remélt az ősi alkotmány intézményeinek fejlődő erejétől s az újkori parlamentarismus jelszavait írta zászlójára. Ez eszmék feleltek meg leginkább hajlamainak és műveltségének. Hasonló ok vezette irodalmi pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem barátságból, bár Petőfinek ő volt társai közt legrégibb s áldozatra legkészebb barátja, hanem ízlése irányánál fogva. Nem volt ugyan erős érzéke a magyar népies iránt, nem osztozott Petőfi politikai álmodozásaiban, nem örvendett, ha erőteljessége nyerseséggé fajúlt, vagy naivsága eget ostromló meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a természetes egyszerűség, a szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok Petőfi lyráját oly kiválóan jellemzik, teljes rokonszenvével találkoztak. Az angol humoristák voltak kedvencz olvasmányai, s épen oly kevéssé kedvelte a német érzelmességet, mint a magyar szónokiasságot. Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink szenvelgése és dagálya ellen. Politikai iránya és irodalmi ízlése egymással szoros kapcsolatban voltak. Míg a politikai téren azok sorában küzdött, a kik a régi megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság gyönge biztosítékának tekintették: addig az irodalomban a fejlődés táblabírói nyűgeinek tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes nemzeti irány szűkkörűségét, s az élet benyomásaitól el-elforduló ál-idealismust.

Ily szellem lelkesítette az ifjú humorista és hírlapíró munkásságát. Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre elbeszélő modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt a _Fiatal óriás_ czímű műve nem egyéb, mint satirája az akkor divatos magyar regények- és beszélyeknek. A _Honszerelmesek_ben egy ifjút és nőt rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak. Oly párbeszédeket hallunk itt, melyeket hűség és jellemzés tekintetében majdnem Molière _Précieuses ridicules_-je mellé tehetni. Pákh nem képzelt egyéneket rajzol, hanem élő egyéneket alakít át. Legkevésbbé sikerűlt vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb élet felé fordúl. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő írnok, egy fontoskodó juratus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha satirát akarna írni beszélyíró társaira, a kik nagyszerű hősökkel, óriás szenvedélyekkel birkóznak – és akaratlan humoristává lágyúl. Oly benső szeretettel csüng személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat, kedélye derűltségével annyira megaranyoz mindent, hogy e fölfordúlt világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha bolondságukból bennünk is szunnyadna egy jó adagocska. Mintegy tíz humoros vázlatot írt, melyeket soha sem szándékozott összegyűjteni. Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha különben is el nem feledtetnének. Valóban kísérletek is, de egy kitűnő tehetség kísérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint azon körűlménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek fejlődésének. Azonban így is van köztök egy pár, melyet a szigorú kritika is méltányolhat. _Egy este a debreczeni szinházban_, _Egy nap egy instructor életéből, Utazás Debreczenben, Egy városi írnok szerelme, A honszerelmesek_ oly sikerűlt művek, hogy irodalmunkban ma is e műfaj legjobbjai közé tartoznak.