Part 1

EMLÉKBESZÉDEK

EMLÉKBESZÉDEK

IRTA

GYULAI PÁL

I. KÖTET

HARMADIK BŐVITETT KIADÁS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

ELŐSZÓ.

Összegyüjtve veszi itt az olvasó emlékbeszédeimet, a melyeket – egyet kivéve – mind az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megbizásából tartottam, nagy részt ünnepélyes üléseken. Az ily beszédek, ha jól szolgálták az ünnepélyes alkalmat, a melynek létöket köszönik; ha híven tolmácsolták a közhangulatot, a mely rendesen hatásuk egyik főoka szokott lenni: elérték czéljokat, többé nem igen van közük az irodalommal s összegyüjtésöket legfeljebb csak rendkívüli szónoki becsök igazolhatná. Emlékbeszédeim nem levén ilyenek, érzem, hogy összegyüjtésöket igazolni tartozom.

Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg pótolhatják az irodalmi emlékbeszédek is, ha nem puszta dicsőitések s az író jellemrajzának legalább körvonalait feltüntetni igyekeznek. Ime az ok, a miért körülményeink között nem tartottam fölöslegesnek emlékbeszédeim összegyüjtését. Ha olvasóim lelkében ujra föleleveníthetem néhány jelesünk emlékét; ha egy pár jellemző vonást nyujthatok szellemi arczképökhöz; ha egy-két eszmét ébreszthetek munkásságuk méltánylására: bizonyára nem haszontalan dolgot műveltem, s gyüjteményem nemcsak könyveink számát fogja szaporítani.

Az emlékbeszédekhez mintegy függelékül néhány kisebb dolgozatomat csatoltam, melyek a _Figyelő, Koszorú, Budapesti Szemle és Vasárnapi Ujság_ hasábjain jelentek meg. Ezek nem emlékbeszédek ugyan, de minthogy kitünő férfiak halálakor vagy emlékére irattak, jól sorakoznak az emlékbeszédek mellé.

Leányfalva, 1879 julius 15-én.

Az első kiadásnak itt újra lenyomatott előszava egy kis toldásra szorul, hogy a második kiadás előszaváúl is szolgálhasson. E második kiadás kétakkora terjedelmű, mint az első volt, mert magába foglalja 1879 óta tartott emlékbeszédeimet is, egy pár oly dolgozattal együtt, melyek kiváló férfiak emlékére irattak. Ide csatoltam még azokat az irodalmi beszédeket és rövidebb necrologokat is, melyeket mint a Kisfaludy-Társaság elnöke mondottam. Ez utóbbiakat leginkább az elhunytak iránti kegyeletből vettem föl e gyüjteménybe.

Budapest, 1901 november 10-én.

_Gyulai Pál._

KAZINCZY FERENCZ.

SZÜL. 1759 OKT. 27-ÉN, MEGH. 1831 AUG. 22-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A KOLOZSVÁROTT 1859 OKTÓBER 27-ÉN TARTOTT KAZINCZY-ÜNNEPÉLYEN.

Habozva, sőt félve szólalok meg, tisztelt gyülekezet, s némi méla szomorúság fog el, a melyet nem vagyok képes elnyomni. Miért épen most, midőn egy nagy férfiú születésének százados évfordulóján a magyar irodalom és nemzeti önérzet újjászületésének emlékét ünnepeljük? Úgy látszik, mintha nem volna reá se ok, se alkalom. Mégis, a ki mélyebb figyelemmel vizsgálja Kazinczy pályáját, műveit, törekvése szent hagyományát, lehetetlen e hangulattól menekülnie. Mert az ő dicsősége őseink gyalázatával van kapcsolatban, az ő martyr kínjai nemzeti aljasodásunkat juttatják eszünkbe, a melytől csak egy lépés volt az öngyilkosságig. S vajon most, egy jobb korban, a nemzeti önérzet és hazafi munkásság napjaiban, levetkeztünk-e mindent, a mit a múltban szégyenlenünk kell? Lelkesűlünk-e úgy, mint jövőnk kívánja? Vajon megtalálta-e már nemzetiségünk egyik biztos alapját irodalmunkban? Vajon dolgozunk-e a nemzeti műveltség nagy munkáján annyi komolysággal, erőfeszítéssel, kitartással, áldozattal, a mennyi csaknem életföltételünk?

Mindezekre nem mernék igennel felelni. Viszonyainkban még most sem kevés az, mi elbúsíthatja a mélyebben érzőt és vizsgálót. A nemzetiség eszméje hitté erősödött ugyan bennünk, s a miért Kazinczy csak néhányad magával lelkesűlt, most már mindnyájunk érzése, de ez a lelkesűlés, bár mily nagy erőt fejtett is ki a politikai és társadalmi téren, még nem emelkedett a nemzeti irodalom cultusáig. Mi még most sem értjük és érezzük eléggé irodalmunk fontosságát, e zajtalan hatalomét, a mely azt is végrehajtja, a mire az erőszak képtelen s az erőszaknak erőszak nélkül képes ellenállani. Íróink, az igaz, nem egymásnak írnak többé, mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekszik, de a közönségnek az a része, a mely egyedűl hat belterjileg az irodalomra, melynek koszorújáért kell küzdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon csekély. Íróink száma tíz-húszannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de könyveink száma sem belértékökkel, sem szükségeinkkel nincs illő arányban. Irodalmunk egy pár ága kellően díszlik, de a legtöbb csaknem parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy hamar elenyésznek, mint Kazinczy _Museuma_ és _Orpheusa_. Akadémiánk iránt a részvét újra ébredni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy intézetünk anyagi körűlményei lehetővé tesznek némi derekasabb munkásságot, nagyobb körű hatást? S hogy tovább ne menjek, a kit épen ünneplünk, a kit ezer ajak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai közt ma koszorúzza meg Akadémiánk – oh szégyen! – ime Kazinczynak összes munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban.

Keserű érzelmeket tolmácslok és keltek föl, tisztelt gyülekezet, de nem ok nélkül, nem helyen kívűl. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán lehetnek el a búskomolyság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkűl. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s megzendűlnek sírva vigadó dallamaink, egy-egy titkos könny szökken szemünkbe s egy-egy önkénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnók el e könnyet, e sóhajt épen csak most? Hiszen e hangulat a szégyen és büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel s mind kettő tettekre buzdít. Kiket illetne meg e hangulat inkább, mint a hű hazafiak e gyülekezetét, mely nemzeti ünnepet űl, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét akarom föleleveníteni?

Azonban épen azért, mert Kazinczy pályája nemzeti mély lelkesedést kelt bennem, ne várjatok tőlem dicsőítő beszédet Kazinczyról, a költőről, a kritikusról, a műfordítóról, a nyelvészről, a stilistáról. Ő bizonyára jeles költő, dalaiban sok a szellem és csín, epigrammái majdnem a classikai példányokkal vetekednek, költői és kivált prózai levelei maig sincsenek felülmulva irodalmunkban, de Zrínyin kezdve Aranyig nem egy költőnk van, a ki nemcsak hasonló tiszteletet érdemel, hanem sokkal méltóbb dicsőítést is. Kazinczy mint költő és kritikus új iskolát alapított, a német irodalom arany kora ízlését igyekezett átültetni költészetünkbe, vagy a mint ő maga mondá, semmit sem óhajtott inkább, mint hogy lyrai zengedezéseket kapjunk nyugot ízlésében. Ez irány sokkép hatott jótékonyan, irodalomtörténeti nevezetes mozzanat, de költészetünk mai fejlődésében, midőn a művészivé emelt nemzeti formák mellett küzdünk s legalább a lyrában némi magyar ízlésről beszélhetünk, nem lehetünk föltétlen magasztalói. Ő mint műfordító, nyelvész és stilista az ízlés és nyelvújítás nagy mozgalmát idézte elő, de ha e mozgalmat csak nyelvészeti és stilistikai szempontból tekintjük, a leghódolóbb méltánylat mellett sem nyomhatunk el minden gáncsot. Kazinczy sokkal több szabadságot követelt és gyakorolt, mint a mennyi a leglángeszűbb nyelvészt és stilistát is megilletheti, sokkal inkább át volt hatva a nyugoti nyelvek szellemétől, az idegen irodalmak bájaitól, mintsem a magyar prózát egész szépségében megalkothatta volna. A tisztán széptani és nyelvészeti szempontok se az ő nagyságát, se a mi nemzeti lelkesülésünket nem képesek eléggé igazolni. Egy magasabb, úgy szólva történeti szempontra kell emelkednünk, a mely múltunkat a jelennel és jövővel köti össze. Akkor Kazinczy pályája szokatlan fényben ragyog, a lángész és hazafiúság kettős fényében; akkor elnémul minden gáncs, kibékűl minden ellenmondás s ő nemcsak nagy írónkká válik, hanem egyszersmind egy nagy eszmének, egy nagy tettnek bajnokává, nemzeti hőssé, ki mint Árpád Attila birodalmát, visszahódította nemzeti szellemünket, ki mint Hunyadi az izlám jármát, széttörte az idegen műveltség bilincseit s megalapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai újjászületésünknek is.

Évkönyveink a nemzeti nagy szerencsétlenségek egész sorát jegyezték föl. Nem a vesztett csatákat, a pártviszály dúlásait s egy-egy átkos egyéniség veszélyes benyomását értem. Ez minden nemzettel közös, a legszerencsésebb nemzet is nagy küzdelmek között fejlődik, nagy veszteségek, nagy áldozatok árán vívja ki szabadságát, dicsőségét, jóllétét s tesz szolgálatot az emberiségnek. A mi szerencsétlenségeink létünket fenyegették s mintegy ki akartak törűlni a nemzetek sorából. Másfél századig küzdöttünk a megsemmisülés ellen, úgy szólva tűzhelyeink előtt. A magyar birodalom darabokra szakadt, Magyarország néhány megyéből állott, Budán a szultán parancsolt, s Erdély félig függetlenűl, félig megalázva, nemzeti létünk utolsó védbástyája lőn. Minő sötét kép! A gonoszság és kegyetlenség, a könnyelműség és árulás, a tévedés és bűn minő jeleneteivel találkozunk. Mégis e korszakban sok a vigasztaló, sőt lelkesítő is. A bomladozás küzdelmében mennyi erő nyilatkozik és a bősz szenvedélyek között a hazafiság és hősiesség minő alakjai emelkednek ki! Egy Báthori István s a Zrínyiek, egy Bethlen Gábor és a Rákócziak, és annyi más dicsősége koronként futó fényt vet pusztuló falvainkra, bevett várainkra, megalázott nemzetünkre, s mintha ez nem a hanyatló nap végsugara volna, hanem az emelkedőé, mely fellegekkel küzd, mintha a veszély és pusztulás közepett rendkívüli tehetségeket, nagy eszméket és kiváló erényeket küldene közénk a gondviselés. A romokon új élet tenyész, a csatazajba a múzsák hangja vegyűl, s műveltségünk új lendületet vesz. A sajtó és szószék eszmék küzdőterévé válnak s nemzeti irodalmunk fejlésnek indul. A reformatio bajnokait a szintén ékesszóló Pázmán váltja fel; a történetírás és philosophia nemzeti nyelven szólal meg. Tinódinak, az utolsó magyar hegedősnek lantja élénk visszhangra talál kunyhóban és palotában, a haza romlását sirató Balassa, az istenes Rimai dalait érti, érzi, énekli a nép és Zrínyinek, a hősnek és költőnek fönséges megrázó szózatja minden hazafi szívet feldobogtat Zerinvártól a székely havasokig. A nemzet megrontva, de meg nem romolva, erejében fogyva, de ki nem merülve, képes minden jóra, nagyra, szépre és világtörténeti hívatása, ősi dicsősége s megőrzött méltósága érzetében még folyvást tettekre kész.

Mi más látványt mutat a XVIII. század, kivált harmadik tizedén kezdve egész vége feléig Még nem ismerjük eléggé e kort, mert nem akadt Tacitusa, de a mit ismerünk is, elég arra, hogy mély szégyent és fájdalmat érezzünk. A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e korra. A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk haldoklott, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg, elaljasodtunk. E kimerűlt és tehetetlen korban a kedély elvesztette emelkedettségét, a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafiság kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A közélet egy nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó eszmék mind megbénúlva vagy épen kiveszve. S a mikor a fölbomlás az alkotmány és társadalom körében kifejtette erejét, megtámadta a nemzetiséget is. Nyelvünk a fensőbb körökből lassanként kiszorult. A történeti nagy családok, majdnem az egész aristocratia, megtagadták múltjokat és kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom – oh az irodalom: – mintha meg lett volna halva. Az a nyelv, mely másfél századig nagy eszméket tolmácsolva, erőben és szépségben folyvást emelkedett, a hízelgés és korlátoltság nyelvévé törpűlt s mintha szégyelné magát e nemzedék ajkain, kivetkőzött bájaiból.

A nemzeti irodalom hanyatlásának oly kora ez, melyből egyetlen jeles író sem emelkedik ki, mert Mikes, Cserei, Amadé, Faludi, Orczy, kik e korban éltek, leginkább maguknak dolgoztak, s műveik csak az ébredés korában jutottak a közönség elé. Néhány imádságos könyv, egy pár alkalmi vers és naptár volt e kornak majd minden hozománya. A mi jobb volt, csak írásban forgott, vagy ha részben kinyomatott is, nem hathatott el az összes nemzetig. Mintha nemzetünk, mely addig az európai polgárosodás nagy eszméit lelkesűléssel fogadta és dolgozta föl, elvesztette volna minden fogékonyságát s a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is lemondott volna. Pedig a műveltség nagyobb körben kezdett terjedezni, mint azelőtt. Az ország koronként hosszas békét élvezett, városai és falvai épűltek és népesedtek, jólléte emelkedett; Mária Terézia rendezte a közoktatást és teljes egyetemmel ajándékozta meg hű magyarjait; a nagy urak jószágain épűlt új kastélyok az európai élet finomságait árasztották. Mi haszna! E műveltség egészen idegen volt. S minő veszély, midőn a szellem egész gazdagsága a szolgaság büszkeségévé válik s minden szép és nemes érzet mintegy az aljasodásért kénytelen lelkesűlni. Társadalmunk két részre oszlott: a műveltek osztályára, mely nyelvben és érzésben megszűnt magyar lenni s a kevésbbé műveltekére, mely elvesztve segédforrásait, elvadúltságba esett vissza, s egy enyészni kezdő nemzetiség régiségemlékévé készűlt válni. S e sűlyedés nem egészen ugyanazon forrásból eredt, mint az a nemzetiség iránti közöny, mely a XVIII. században Európa néhány államát jellemzi. Németország e század közepéig szintén idegen műveltség jármában nyögött, udvarai és aristocratiája elfrancziásodtak, de erős és vagyonos polgársága nagy részt még mind hű német volt. A mi néptelen városainkba idegenek telepedtek s mind inkább olvasztani kezdék erőtlen polgárrendünket. Németország, bár csonkítva és szétdarabolva, nem volt megalázva, kosmopolita ábrándjai mellett sem vesztette el önérzetét s védte önállóságát. Mi kétszázados sikertelen küzdelem után kimerűlve, kétségbeesve, aljasodva, csak névben éltünk s nem voltunk többé nemzet. Nagy Fridrik francziáúl beszélt és írt, de megverte a francziákat s a rossbachi csata a német nemzeti érzésnek épen oly lelkesítő forrása lőn, mint később a Goethe és Schiller irodalma. Mi szintén vitézül harczoltunk, a magyar vér soha sem tagadta meg magát, de diadalainkban ekkor már több volt a gladiator dicsősége, mint a hősé. A leggyalázatosabb halál várakozott reánk, mely nemzetet érhet, a végelkorcsosulás, az öngyilkosság halála.

Ime, tisztelt gyülekezet, a kor, a melyben Kazinczy született, a körűlmények, a melyek között a tizenhat éves ifjú írónak lépett föl, az akadályok, a melyeket le kellett győznie, az örvény, a melyből kiragadta nemzetét.

Nem tagadhatni, hogy az ébredés és átalakulás jelenségei már Kazinczy föllépte előtt is mutatkoztak. Előzmény nélkűl soha sem állhat elő se nagy ember, se nagy esemény, sőt a legnagyobb ember is nagysága egy részét a viszonyoknak és kortársainak köszöni. Már jóval ezelőtt feldobogott egy-egy hű szív, elkeseredéssel érezve hanyatlásunkat. Megkezdődött a visszahatás, előbb a magán- és családélet szűk körében, majd a nyilvánosság országos terén. Különösen a közép-nemesség és alsó papság rejté magában ujjászületésünk elemeit. Mária Terézia maga köré gyűjtvén és átalakítván az aristocratiát, a közép-nemességre is hatni kívánt, nemcsak politikai, hanem társadalmi úton is. Megalapította a magyar testőrség intézményét, melyet az ország hálával fogadott. A közép-nemesség legtehetségesebb fiai tódúltak ide, de Bécsnek csak műveltségét szívták be s nem egyszersmind idegen szellemét. Húsz éves korukban hagyván oda hazájokat, magyarabb szelleműek voltak, mintsem idegenekké válhassanak, de nevelésök sokkal elhanyagoltabb volt, mintsem ne vágyjanak kipótolni a mulasztást. Megragadta őket az elmaradottság és szégyen érzete, s a min magok átestek, azt éreztetni akarták nemzetökkel is. Sejteni kezdették, hogy a nemzeti irodalom fölelevenítése újjá szülheti nemzetiségünket, s mint önérzetünk és szellemünk fölrázója alakítóan hathat viszonyainkra. Bessenyei és Báróczi nagy mozgalmat indítottak meg, egy egész irodalmi iskolát alapítottak Bécsben, a franczia irodalmat vévén példányúl, melynek hatása alatt állott nemcsak Bécs, hanem az egész európai szárazföld. Fölléptök visszhangra talált az országban, sőt itt nemsokára egy újabb mozgalom is keletkezett, kivált az alsó papság körében. Az alsó papság sokáig leginkább csak egyházi és történelmi tanúlmányoknak élt, latin nyelven írta munkáit s így nem tehetett nagyobb hatást a nemzetre, de megvetette kritikai történetírásunk alapját s a míveltebb körökben fentartotta a történeti Magyarország emlékét. Azonban néhány szerzetest classikai szellem lelkesít, classikai versformákban magyarúl kezdenek zengedezni, megalapítják prosodiánkat s tudományosan igyekeznek foglalkozni a nyelvészettel. Baróti, Szabó, Rájnis és Révai új kincsekkel gazdagítják a nemzeti szellemet, sőt Révai történeti alapon a magyar nyelvtan megírásához fog, hogy szabályozza az irodalmi nyelv használatát. A fiatal Kazinczyt már ott látjuk e mozgalom bajnokai közt, lassanként mintegy magába összpontosítva a magyar szellem összes törekvéseit. A mi társainál többé-kevésbbé homályos sejtelem volt, Kazinczynál tiszta öntudattá emelkedett, küldetési hitté szilárdúlt, a mihez azok csak tartózkodva, tapogatódzva, töredékesen kezdettek, ő egészszé olvasztva hajtotta végre; a míg többen kifáradva visszavonúltak, ő egy félszázadig küzdött, vissza nem ijedve semmitől, csüggedetlenűl utolsó perczéig s hetvenegy éves korában is oly égő lelkesedés közt húnyt el, mintha még egy félszázadig kellene küzdenie. A nagy czél tisztán lebegett szemei előtt. Ő egy új Magyarországról, egy új magyar nemzetről álmodozott, melynek jövőjét nem a történeti jogok biztosítják, hanem a szellem ereje. A nyelvben és a nyelv által fejteni ki a nemzetiséget, az irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mind kettőt, az ízlés és tudomány európai színvonalára emelve – íme a nagy czél, melyért egész életén át küzdött és nagy sikerrel.

Valóban hozzá hasonló izgatót és úttörő vezért alig mutat föl a világirodalom. Nagy tehetségekkel volt felruházva, a legellenkezőbb tulajdonok egyesűltek benne, egymást mérsékelve és kiegészítve. Mindaz, a mi kora legkitünőbb embereit megkülönböztette, mintegy központosúlt jellemében. Révai nemzetiségi mély hite és szilaj hazafisága dobogtatta szívét, de egyszersmind világfi volt, mint Bessenyei s a közélet tapasztalt és alkuvó embere, mint Teleki; szabadon gondolkozott, lelkesűlve fogadta a franczia forradalom tanait, mint Bacsányi és Hajnóczy, de mindazért, a mi a magyar alkotmányban és nemességben szép volt, épen úgy hevűlt, mint Kisfaludy Sándor, s épen oly áhitatosan vallotta a keresztyénség nagy elveit, mint Kiss János. Mozgékony, élénk, elmés hírlapíró volt, mint Szacsvay s egy könyvbe mélyedt tudós szorgalmában és kitartásban csak egy Bél, egy Katona vetekedhetett vele. Szerette az ízlés fényűzését, a női köröket, a nagyvilági életet, mint Kármán s tudott elvonúlni, nélkülözni, éhezni, mint Virág. Szenvedélyes polemikus volt, mint Rájnis és Verseghy, alapos kritikus, mint Kölcsey, de önmérséklő és békűlékeny, mint senki. Tőle tanúlt ízlést Dayka, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Szemere; mint szaktudós felűlmúlt sokat, általános műveltségben mindenkit. Buzdító, termékenyítő szellemét távolról sem lehet senkihez hasonlítani. Lelkesűlve keresett fel mindenkit, kiben tehetséget vagy csak jóakaratot látott s az udvaroncz szellemes hízelgéseit a barát őszinte ragaszkodásával párosította. Gyermekkedélye, örök ifjú lelkesedése csak arra szolgáltak, hogy éleszszék a férfiú tevékenységét s valósítsák az agg próféta álmait. Érdekkel viseltetett minden iránt, érkezett mindenre, egyszerre volt költő, szónok, nyelvész, kritikus, műfordító, journalista, történetíró, epistolograph, hittudós, philosoph, régiségbúvár, szerkesztő, kiadó, pártfogó s mindenek fölött író szenvedélyből a rajongásig, a szép cultusából a legnemesebb dicsvágyig, szükségből a föláldozásig, hazafiságból a martyrságig, – egymaga volt egy egész irodalom, egész akkori irodalmunk. S épen ez, a mi más körűlmények között kapkodás, erőpazarlás lett volna, az ő egyik legfőbb érdeme. Csak ily sokoldalúság volt képes felkölteni az irodalom szunyadó erőit, csak ily minden irányban áldozó lelkesűlés győzhette le az akadályokat, csak ily nagy fogékonyság hathatott mindennemű osztályra, életkorra, jellemre, mert az ő feladata és kora szüksége mindenek előtt az volt, hogy fölébreszsze a nemzeti önérzetet, eszmévé emelje a nemzetiségi ösztönt, irodalommá a könyvírást s kitűzze törekvéseink távoli czélját vagy a mint ő maga mondá pályája végén: «Nekem elég érdemem volt kitisztítani a műveletlen telket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajta».