Part 22

Jósika Erdélyben Tordán született 1794-ben ápril 28-án. Atyja vagyonos, előkelő úr volt, leányágon a Báthoriak kihalt fejedelmi családjával rokon. Anyját korán elvesztette; előbb nagyanyjánál növekedett, aztán ismét az atyai házban, végre a kolozsvári piaristák convictusában. Nyelvmestereitől megtanúlt németűl, francziáúl, a piaristáktól latinúl. Élénk, sőt vásott gyermek volt, de szeretetreméltó. Bámulta atyját, a ki jó lovas, vadász, s nagy gavallér volt. Különösen nagy hatást tett reá pompás fegyvertára; örömest vizsgálta a török szablyákat, köves nyergeket, skófiumos szerszámokat, vérteket, vasingeket, kopjákat, buzogányokat, tegzeket és tatár sisakokat, melyekről atyja regényes érdekű hagyományokat szokott elbeszélni. Télen át el-elvitte atyja az erdélyi aristocratia estélyeire, s a részint régies, részint különcz typusok mélyen emlékébe vésődtek. Az iskolai szüneteket atyja különböző jószágain töltötte, kiváncsian kereste föl a várromokat s fürkészte a rólok szóló mondákat. Tizenhét éves korában 1811-ben bevégződött iskolai nevelése, s atyja beleegyezett, hogy katonának álljon, a mire oly nagyon vágyakozott. Hadapróddá lett egy Erdélyben állomásozó dragonyosezrednél. A következő évben már oda hagyta Erdélyt, ezredével Gácsországba ment, majd Siléziába, hol 1813-ban hadnagygyá emelkedett. Olaszországban másfél évet töltött, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben és főhadnagygyá neveztetett ki. 1814 elején elhagyta Olaszországot, s mint kapitány a Colloredo-gyalogezedhez ment. Ez ezred Bécsben állomásozott, s a fiatal kapitánynak megnyílt a nagy világ. Itt a kamarási méltóságot is megnyervén, bejárt az udvarhoz s a fensőbb körökbe. Részt vett a bécsi congressus nagy ünnepélyeiben, szorgalmas látogatója volt a színházaknak, szabad idejét olvasással töltötte, sőt néhány bécsi íróval is megismerkedett. Napoleon visszatérvén Elbából, a congressus félbeszakadt, s a szövetséges Európa Francziaország ellen indúlt. A Colloredo-ezred a megszálló sereghez tartozván, Jósika is részt vett a hadjáratban, időzött Párisban, s új benyomások- s tapasztalatokkal gazdagodott. A hadjárat után ismét Bécsben élt, mint kapitány, majd ott megismerkedvén egy Kállay-kisasszonynyal, 1819-ben megnősült, elhagyta a katonaságot s előbb Szabolcsba költözött ipához, majd Erdélybe saját jószágára. Házassága nem volt boldog, s tizenhat évi együttlét után elvált nejétől. A gazdaságban sem volt igen szerencsés, s tétlen, unalmas és könnyelmű életéből hazája politikai küzdelme ragadta ki. Nem csoda, hogy _Abafi_ban oly élénken rajzolja az erős akarat hatását önnemesbítésünkre. Saját bensője átalakulásának rajza ez, bár másnemű viszonyok között. Többet olvasott, tanúlt és hozzászoktatta magát a dologhoz. A megye- és országgyűléseken hazáját szolgálva, egyszersmind tollhoz is nyúlt. Érezte, hogy jobb író, mint szónok, majd nemcsak mások, hanem maga is meggyőződött, hogy jobb regényíró, mint politikus. Előbb _Zólyomi_ czímű regényét írta, azután _Abafi_t, amazt Bajzával közölte, emezt Szemerével, s úgy látszik, hogy az ő tanácsukra lépett fel _Abafi_val. Azt hozta a magyar irodalomnak, a minek ez leginkább híjával volt: kevés iskolai tudományt, de annál több élettapasztalatot, egy negyven éves élet tapasztalatait, a hazai és külföldi társadalom sokoldalú és közvetlen ismeretét, világfias modort, élénk szellemet, mely a puszta csevegést is érdekessé tudja tenni. Jósika hatása egy részét e tulajdonainak köszöni, melyek inkább meg voltak benne, mint eddigi regényíróinkban. Drágán, elpazarolt évek árán vásárolta e tulajdonokat, de mégsem drágán, mert hazájának áldozhatta mindazt, a mi bennök becses volt.

Születése és életviszonyai más oldalról is nevezetes befolyással voltak pályájára. Az erdélyi aristokratiának nem volt szükség visszamagyarosodni, mert nyelvében és szokásaiban sohasem nemzetietlenedett el. Erdélyben a szalonokban mindig magyarul beszéltek, s még a régi magyar módon, s ha valami ott hiányzott, az épen a megújított magyar nyelv volt, melyet a társalgásban szenvelgésnek tartottak. Már Kazinczy olyasmit jegyzett meg _Erdélyi levelei_ben, hogy az erdélyi urak társalgásában nyelvi tekintetben sok oly udvarias finomságot, fordulatos természetességet tapasztalt, melyeket nem találhatni a magyarországi visszamagyarosodott úri házaknál, s még kevésbbé az alsóbb rétegekben. Lehet, hogy ez az erdélyi fejedelmi udvar hagyománya volt, lehet, hogy az ott egész napjainkig meg nem szakadt magyar fensőbb életből folyt, annyi minden esetre bizonyos, hogy Jósikának, mint regényírónak, előnyére vált, hogy erdélyi mágnásnak született. Ő nem tartozik ugyan kitünőbb stilistáink közé, de az első magyar író volt, a ki regényeiben a fensőbb körök társalgását fesztelenebb és nemzetiesb hangon szólaltatta meg, s az irodalom nyelvét közelebb hozta az élethez. A szülői ház, az erdélyi aristocratia termei még más tekintetben is előkészítették a leendő regényírót. Erdélyben a mágnások jól ismerték hazájok történetét, mely kivált a nemzeti fejedelmek idejében szorosan össze van kötve családjok történetével. Az aristocratiai büszkeség táplálója volt a nemzeti érzéseknek. A családokban szájról-szájra szállottak a hagyományok, mondák, hol kastélyról, hol várromról, hol fegyverről vagy családi ékszerről. Ez élénk érzék a régi és történeti iránt még az erkölcsökben és olvasmányokban is nyilatkozott. Még ezelőtt harmincz évvel elég úri ház volt Erdélyben, mely majdnem olyan volt, mintha a XVII. század végéről maradt volna fenn. Az erdélyi történetírókat majd minden erdélyi mágnás-háznál meg lehetett találni. A még ki nem adott emlékiratokat sok család leiratta magának, s Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei emlékiratait még nők is olvasták. Jósika a múlt emlékei közt nőtt fel, nemzetsége, rokonsága viszontagságát tudva, tudta majdnem egész Erdély történelmét. A történelem, a monda, nemzeti érzés, családi hagyomány volt, s a színhely a család vagy rokonság jószágain terűlt el. Előtte, körüle, benne egy csoport anyag zsibongott, mely az alkotó phantasia kezére várt. Jósika írt, mintha beszélne, a mint neki beszélt a múltról atyja vagy nagyanyja. A műkedvelő regélő regényíró lőn. A múlt emlékeinek e családias, hagyományos cultusa volt Jósika költészetének egyik főforrása. S mintha meg akarná köszönni hazájának, a mit tőle nyert, legörömestebb Erdély történelméből vette regényei tárgyát, s akkor volt igazi elemében, ha lelke Erdély bájos völgyeiben, festői bérczei közt, ódon városaiban s düledező várromjain andaloghatott. Mi csendesen nyugonnék ott, s a drezdai sír helyett mint megilletné tetemeit a hazai föld, nem messze szurdoki jószágától, a Rákóczi-hegy tövében, hol édes atyja is nyugszik.

Sokszor elmondották már, hogy Jósika Scott Valter tanítványa s nélküle bajosan vált volna regényíróvá. Jósika mindig rossz néven vette ezt. Félig-meddig igaza is volt, az ő költészetének főforrása az erdélyi viszonyokban és saját egyéniségében rejlett, sőt magától a magyar költészetből is vett ösztönt, a mennyiben Kisfaludy Sándor regéi már jó régen megpendítették azt a húrt, a melyen ő legörömestebb játszott. A magyar romantika kiinduló pontjában különbözött az európai romantikától, melynek egyik főirányát Scott Valter alapította meg s mely oly visszhangra talált az egész szárazföldön. Ez visszahatás volt a XVIII. század egyoldalú felvilágosodása, egyenlősítő iránya ellen, mely semmit sem akart tudni a történeti fejlődésről, az egyéni sajátságokról s pusztán az észből akarta construálni az államot és embert. Nálunk más viszonyok voltak, mi nem küzdöttük át a XVIII. század eszmei forrongását, sőt hatásuk alatt épen reformálni akartuk alkotmányunk- és társadalmunkat, de azért a múltat nem vetettük meg egészen, sőt lelkesűlve tekintettük benne mindazt, a mi dicsőségünkre, önállásunkra és nemzetiesb életünkre emlékeztetett. Ez lelkesítette Kisfaludy Sándort, ez Jósikát is. Azonban annyi bizonyos, hogy Scott Valter Jósikára nagy hatással volt. Tőle vette a történeti regény formáját, az előszeretetet a részletes rajz iránt, legyen az táj, épület, butor, ünnepély, vadászat, ostrom vagy szerelmi kaland. Hatott reá elbeszélés és szerkezet tekintetében is, sőt a _Csehek_ és _Ivanhoe_ rokonságát kimutathatni nemcsak a cselekvényen, hanem a jellemrajzon is. E mellett Jósika a franczia romantikától is vett hatást, a mi leginkább a _Könnyelműek_ben érezhető, sőt Dickenstől is, legalább a _Békessy Feri kalandjai_ czímű regénye némi ilyest tanúsít. De az ily hatások inkább csak új tárgyakra vezették, mint új alkotási módra. Főeleme mindig a történelmi regény maradt, ezekkel tett legnagyobb hatást s e nemben írta legjobb munkáit.

Jósika inkább formában hasonlít Scott Valterhez, mint a tartalom lényegében. Igaz, ő is bérczes szülőföldje történetéből veszi tárgyait, mint Scott Valter, kedveli a várak titkait, a kalandort, a rablólovagot, a jósnőt, a várurak torzsalkodásait, a fejedelmi és királyi udvart, a lovagias szerelem feláldozásait, az egész régi társadalmat felöleli a királytól a parasztig, de inkább külsőségeiben fogja fel a történelmet, mint benső lényegében, s a legtöbbször csak általános erkölcsi s lélektani feladatok kifejtésére használja a történeti személyeket és eseményeket. E miatt kevés történeti arczképet nyújt, sőt szorosan nem történeti személyei sikerűltebbek, mint a történetiek. Példáúl Abafi átváltozását értjük, de Báthory sülyedését már kevésbbé, az pedig, hogy minő politikát követ, miben talál támaszpontot és ellenhatást, miért gyűlöli a szászokat, mi ragadja ellenök erőszakos rendszabályokra, meglehetős homályba vész. Általában jellemrajza bizonyos felületen marad; jellemző vonásokat nyújt ugyan, de nem lebbenti föl a kedély és szenvedély mélyét; nem követ el szembántó hibákat, de nem képes szivünket és phantasiánkat nagyobb erővel megragadni. Női alakjait egykor nagyon dicsérte a magyar kritika, de nekünk úgy tetszik, hogy nemes föllengzésökben sok a csinált. Nem nagyon eszményített női sokkal sikerűltebbek, valamint férfiai is. A sötétebb jellemek és nagy bűnök iránt nem tud elég érdeket gerjeszteni, a bonyolultabb jellemek rajzában pedig épen nem szerencsés. Ismeri az életet és embereket, de nem legbensőbb lényegökben; szelleme és phantasiája sokkal nyughatatlanabb, mintsem mélyebben lásson és biztosan rajzolhasson.

Mindamellett jellemrajzaiban meglehetős változatos, a régi magyar társadalom egy csoport typusát tárta fel előttünk, több-kevesebb szerencsével. Rendesen nagy személyzetet mozgat és leleményessége nem könnyen merűl ki. Cselekvénye ritkán erős, de majd mindig érdekes, ha hiányzik bennök a benső érdek, jól-rosszúl pótolni tudja a külsővel. Bizonyos világfias jó tapintat hű kisérője, soha sem esik durvaságba, érzülete nemes, józan esze kerűli a hóbortot, s némi keresetlen humor ömlik el népies rajzain. Stilusa kissé szenvelgő, nagyon kap az új szón, sőt maga is sokat csinál; fellengzése dagályos, de ha belemelegszik az elbeszélésbe, ráismerünk benne a régi jó erdélyi mágnásra, a kinek magyar volt anyanyelve. Elbeszélésmódja nem ment a modorosságtól, épen úgy megvannak stereotyp kifejezései, mint fogásai, de általában elég élénk, folyamatos elbeszélő s ritkán unalmas. Sokkal többet írt, mint majd minden regényíró, mint a mennyi tőle tellett. Az íróvá lett világfi jókor hozzá szoktatta magát a sanyarú munkához s akár volt kedve hozzá, akár nem, minden nap megírt egy írott ívet. Jó, ha az író fegyelmezi munkásságát, de az is fegyelem, ha nem mindent ad ki, a mit ír, vagy legalább nem úgy, a mint megírta, kivált az, a ki, mint Jósika, könnyen és hanyagul ír. De enyhén vagy szigorúan itéljünk róla, azt el kell ismernünk, hogy a modern regényt körülményességével, széles epikai menetével, a történeti jártasság és világba forgottság látkörével ő alapította meg irodalmunkban.

Jósika egész 1848-ig felváltva hol Pesten, hol Erdélyben szurdoki jószágán élt. A telet rendesen Pesten töltötte s mint az akadémia tagja s a Kisfaludy-társaság elnöke, épen oly szívesen látott vendége volt az írói, mint a fensőbb köröknek. Nem elegyedett politikába, egészen az irodalomnak és nejének élt, mert a negyvenes években újra megházasodott. Azonban az 1848-ki események őt is kiragadták nyugalmából. Részt vett a pesti és debreczeni országgyűlésben, tagja volt a honvédelmi bizottságnak, sőt 1849-ben a kegyelmi széknek is. A forradalom legyőzése után külföldre menekűlt, sokáig Brüsszelben élt s leginkább tollával tartotta fenn magát. Régi kiadója, Heckenast, nem mervén saját neve alatt kiadni regényeit, azok mint _Eszther szerzője_ művei jelentek meg. A közönség jól tudta, ki lappang e név alatt, kegyelettel fogadta műveit, de már nem olvasta oly örömest, mint régen. Általános véleménynyé vált, hogy régibb regényei sikerűltebbek voltak az újabbaknál. Jósikát ez bosszantotta s váltig állította, hogy némely újabb regénye fölülmúlja a régieket. Egyik félnek sem volt igaza. Jósika pályája vége felé hanyatlott ugyan, de számkivetésében mindamellett írt néhány oly regényt, melyek a régiekkel, egy párt kivéve, kiállották a versenyt. Azonban Jósika föllépte óta irodalom és közönség sokat változtak s ebben rejlett a csalódás oka. A mi Jósikában szép és új volt, már megszokottá vált s újabb regényírók állottak elő. Eötvös és Kemény a történeti felfogás, kor- és jellemrajzban felűlmúlták Jósikát, Jókai pedig elbeszélni és írni tudott sokkal jobban s leleménye is több volt. Jósika lassanként háttérbe szorult s avulni kezdő író lőn.

Érdeme azért nem csorbúlt. Ha inkább külsőségeiben rajzolta is történeti multunkat, mint benső lényegében, vele kezdődik regényirodalmunkban a történeti fölfogás s valódibb korrajz. Hasonlítsuk csak össze Kisfaludy s mások történeti beszélyeit az ő regényeivel s látni fogjuk a különbséget. De Jósika történeti regényei más tekintetben is nagy hatással voltak a nemzeti szellem ébresztésére s oly körökben, hol eddig kevéssé érezték fuvalmát. A nőket, sőt a férfiak egy részét is mind az alsó, mind a felső körökben, nem annyira epikai és lyrai költőink ébresztették nemzeti lelkesülésre, mint Jósika regényei. Jósika mintegy kiegészítette azt a hatást, melyet Vörösmarty előidézett. Vörösmarty a honalapítás nagy emlékére vonta a nemzet figyelmét, a dicső múltat énekelte, hogy a jelen sülyedtségét éreztesse s a jövő hitét fölébreszsze. Jósika szintén a nemzet múltját rajzolta, a magyar köz- és családélet megható jeleneteit, s a régi el nem korcsosult társadalmat festve, egy újabb nemzetibb társadalom mellett izgatott.

S nem hiába. Megérte, hogy társadalmi és állami életünk megujúlt, nemzetibbé vált s részt vett a nagy harczban, melyet az lételéért vívott. Számkivetésében sem szűnt meg szívben és tettben együtt élni velünk, irodalmi munkásságával folyvást védve és erősítve nemzetiségünket. Virraszszon távol sírja felett hálás emlékezetünk![2]

II. JÓSIKA EMLÉKIRATAI.[3]

Jósikának utolsó munkája Emlékirata volt, de befejezését halála meggátolta; csak négy kötet vagy inkább füzet jelent meg belőle, s az utolsó már halála után. Sajnos, hogy oly jeles író, mint Jósika, ily minden tekintetben csekély becsű munkával fejezte be pályáját, s még sajnosabb, hogy az néhol oly színben tűnteti fel őt, a minőben kegyeletes tiszteletünk épen nem óhajtotta.

A munka Jósika gyermekségén kezdődik s egész addig tart, a míg első regényeivel az írói pályára lép. A négy kötet mintegy negyven ívre megy, de az ívek száma sehogy sincs arányban a sovány tartalommal. Se az elbeszélés szépsége, se a korrajz érdekessége, se az elmélkedések tartalmassága nem emelik ez emlékiratokat. Jósika úgy ír, mintha a kandalló mellett beszélné el valakinek életét minden bensőbb rend és szerkezet nélkül. Úgy látszik, egyszerűen, könnyedén akart írni, s oda tévedt, a mi már nem szeretetreméltó pongyolaság, művészi egyszerűség, hanem köznapi fecsegés. Csak itt-ott találunk egy pár lapot, melyek kiemelkednek a mindennapiságból. A korszakot, a melyben férfiú lett, a magyar társadalmi és politikai életet, a melynek különböző phasisait átélte, inkább csak adomás oldalról rajzolja. Hasonlót tesz saját élete eseményeivel is. Fejlődése, különösen írói fejlődése, lélektani folyamát nagyrészt mellőzi, pedig egy író emlékiratában ennek fő helyet kellene elfoglalni. Politikai és irodalmi reflexiói majd mindig felületesek, néhol hibásak, vagy épen tájékozatlanságot árúlnak el. Példáúl azt mondja, hogy a Kazinczy ellen intézett _Mondolat_ Kölcsey munkája, holott épen Kölcsey volt az, a ki Szemerével szövetkezve, a _Mondolat_ot kigúnyolta; Bajzát magasabb szellemnek tartja Vörösmartynál s több ilyes. Egy pár genrekép és adoma, néhány töredékes és nem mindig szabatos adat a régibb magyar társadalmi életből, teszik a könyv minden becsét.

A mi magának Jósikának önmaga által rajzolt képét illeti, épen nem mondhatni sikerűltnek. Emlékírótól ritkán várhatni, hogy magát híven fesse. A legtöbbször eszményíti magát vagy a későbbi kor szempontjából rajzolja és itéli meg ifjúságát, sőt férfikorát is; de a legrosszabb esetben is biztos adatokat szolgáltat arra nézve, hogy az író minő színben óhajtja emlékét az utókorra hagyni. Ez emlékiratban az a csodálatos, hogy Jósika magáról egészen más arczképet nyújt, mint a hogy tulajdonkép czéljában volt. Úgy akarta föltüntetni magát, mint a ki keveset tart arra, hogy a társadalom fensőbb rétegében született, s mégis sok helytt elárúlja úri büszkeségét, – gúnyolódik a hiú férfiakkal, de gavalléros emlékeit öntetszéssel rajzolja; a mint mondja, semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy híres író lesz; meg nem foghatja, hogy első regénye miért ütött oly nagy zajt, de mindamellett nagyon elégedetlen az akadémiával, hogy csak _Utolsó Báthori_ját koszorúzta meg a nagy jutalommal, s nem a _Csehek_et is; a közönségre is panaszkodik annyiban, hogy csak hajlott korában jutalmazta meg bizonyos becses emlékkel, a kritikát és journalistikát pedig épen megtámadja, mert kevés író van, a ki írótársainak annyi ellenszenvével találkozott volna, mint ő. Majd mindenki eszébe jut, a ki valaha róla egy pár neki nem tetsző sort írt, bosszús azokra is, a kik hallgattak munkáiról vagy nem fogadták el új szavait. Mindeniken igyekszik megbosszulni magát, de leginkább Szalayra és Brassaira önti ki mérgét: erre azért, mert a _Tudós leányá_t élesen, de nem épen igazságtalanúl birálta; amarra azért, mert _Zólyomi_ra ezelőtt harmincz évvel egy pár megróvó észrevételt mert koczkáztatni.

Azonban legkülönösebb az, a midőn a magyar irodalom azon időbeli állását rajzolja, a melyben föllépett. Mily hátra állott akkor a magyar irodalom finomságban, illemben, írói courtoisieben, s mennyit haladtunk azóta. Ez a thema, a melyet fejteget, s melylyel egyszersmind tudtunkra akarja adni, hogy mily nehezen esett neki e canaille közé elegyedni. S vajon mire alapítja mindezt? Először arra, hogy a magyar irodalomban megtörtént az a nagy illetlenség, hogy valaki _Mondolat_ czím alatt egy irodalmi satirát írt. Vajon az angol, franczia, német irodalomban nem történt-e, nem történik meg ma is ilyesmi? Vajon az a baja-e _Mondolat_nak, hogy írója satirát mert írni, vagy az, hogy nem igen sikerült satirát írt? Másodszor felhozza Jósika, hogy Bajza, gróf Dessewffy József, Munkácsy, Csató kiméletlen polémiákat folytattak. Nem vizsgáljuk, e polemiák mennyiben érdemlik a megrovást, csak azt kérdjük: folytatott-e valaki irodalmunkban megrovásra méltóbb polemiát, mint épen emlékiratában Jósika Brassai ellen; mert semmi sem érdemli meg annyira a megrovást, mint az oly polemia, mely minden fejtegetés, eszmei tartalom nélkül csak csúfolódni törekszik. Harmadik panasza Jósikának az, hogy 1835–36 körűl Pesten a Váczi-utczán sétálván, találkozott három vörös nyakkendős úrral, s e három úr nem volt más, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Ime a híres triumviratus mily ízléstelen társaság volt. Legyen szabad kétkednünk ez adat hitelességében. Vörösmarty és Bajza teljes életökben egyszerüen és minden feltünés nélkül öltözködtek, Toldy pedig, a ki divatosban szokott öltözni, igen jól tudta, mi illik s mi nem. De tegyük fel, hogy mind a három író csakugyan vörös nyakkendőt viselt, oly nagy baj-e az, rosszabb munkát írtak volna-e, ha fekete nyakkendőt viselnek? Részünkről nem bánnók, ha egy pár, az emlékírótól megdicsért s megalapított hirűnek nevezett író rosszabbúl kötné meg nyakkendőjét s valamivel jobban írna. Ime egy kis mutatvány az akkori írói courtoisieből, ime mily társaságba lépett az, ki írónak fölcsapott – kiált föl Jósika. Csak annál nagyobb szerencsétlenség ne érje a magyar irodalmat. Mi nagyobb szerencsétlenségnek tartjuk azt, hogy ez emlékirat negyedik kötete megjelent, hol ez épületes dolgokat olvashatni.

Nem annyira Jósikát hibáztatjuk, mint inkább azokat, a kik a kötetet kiadták vagy kiadását megengedték. Jósika alkalmasint egy rossz órájában írhatta e silány lapokat s nyugodt perczeiben talán széttépte volna. Meghalt, nem tehette, azonban azoknak, a kik megtehették, kötelességök lett volna némi kegyelettel viseltetni Jósika emléke s az olvasóközönség iránt.

III. JÓSIKA A KRITIKÁRÓL.[4]

A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és gyűlöltek inkább, mint a kritikát. Írók és olvasók egyaránt megúnták az ujdonságírók banalis és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni kezdte, a közönség pedig hidegen fordúlt el tőle. Hol rejlett e jelenség oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben soha meg nem szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség nevében, a túlbuzgó hazafiság szempontjából oly kíméletet és elnézést követelt, a mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban, kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat, s tapintatlanságukkal a legjobb akarat mellett is mindent elrontottak?

Mindezt nem vizsgáljuk. Ez időszakban magunk is írván birálatokat, mint részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tűnhetnénk föl. Annyi bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé megbukott, s nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a kritika is. A jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink változása alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek napról-napra kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a vélemény szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi türelmességre fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik újabban[5] a kritikához kezdenek csatlakozni, sokkal jelesb tehetségűek, népszerűebbek, mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.

Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika ellenében táplálnak. Nem czélunk az előitéletek mindenikét birálat alá venni, csak egy-kettőről szólunk, mint olyanokról, melyek nevezetesbek, sokak meggyőződései, s melyek védelmére nem rég egy egész röpirat jelent meg s épen egyik legjelesebb regényírónktól.

I.