Part 21

Széchenyinek e három könyve a reform útjára terelte a nemzetet. A kormány ugyan nem mozdult, de az 1832–36-ki országgyűlésen már érzett Széchenyi hatása s a gyorsan fejlődő közvélemény elfogadja eszméit. A hatást elősegítette sajátságos helyzete is. Nem vethették szemére, hogy egy vagyontalan demagog támadja a nemesi előjogokat, a feudalis alkotmány sarkköveit, hiszen gazdag főúr. Nem gúnyolhatták elméleteken csüngő ábrándozónak, hiszen minden vállalatát siker koronázta, melyeket a társadalmi téren megindított. Mindamellett reformeszméi nem terjedtek volna oly gyorsan, ha nem varázsolja át egyszersmind a nemzeti ujjászületés eszméivé. A magyar Széchenyi fölléptéig csak a mult dicsőségében találta vigaszát, a jelent sivárnak érezte s nem remélt jövőjében. A nemzeti érzület leghűbb kifejezői is, a költők, csak a mult és jelen ellentétét érezték, a hanyatló, az elfajuló magyart siratták. Berzsenyi, a Kisfaludyak és Kölcsey lanthúrjain a mélabú hangja rezdült meg, vagy a kétségbeesés jajkiáltása viharzott. Egyik sem emelkedett a jövő reményéig. Széchenyi önérzetet, önbizalmat, hitet lehelt a nemzetbe. Meggyalázta a multat egy dicsőbb jövő kedveért, egy nagy elszánás díjában. Jósigéje, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, mint az ajk, szív és tett jelszava hangzott mindenfelé. Széchenyi a költők ihletét pótolta, sőt ihletet lehelt beléjök és felharsant Vörösmarty _Szózat_a, új Magyarország hymnuszaként. Valóban, Széchenyit nem egyszer ragadja el a költői ihlet. Ritka emberben egyesült oly sajátságos vegyületben a hideg számító ész, mély érzés és heves képzelem. Beható esze gyorsan mérlegeli a hatás és ellenhatás erejét, számításba veszi az emberek szenvedélyeit, egyesek önzését és hiúságát, megállapítja tervét, a kiindulópontot, az egymásutánt, a mikéntet; lelkiismerete sokáig töpreng rajtok, de ha végre megnyugodott bennök, szenvedélye egész erejével ragaszkodik hozzájok s a képzelem egész gazdagságával színez ki minden részletet. Első három főművében mily fényben látja a jövőt s reformeszméi fejtegetésében mennyire emeli a körvonalakat. De a midőn a hidegen számító ész megmutatja neki a láthatár fekete pontját, a melyet az országban senki sem vesz észre, midőn megérzi a veszélyt, mely nemzetét fenyegeti, heves képzelme szintúgy nagyítja az árnyat és rémes látományok hatása alatt ír.

Az 1832–36. országgyűlés bezárása után, Reviczky kanczellár bukásával, gr. Pálffy Fidél vette át a kormányt s hűtlenségi pörökkel és befogatásokkal igtatta be az új rendszert. Néhány országgyűlési ifjat elfogtak, mert Pozsonyban olvasókört szerveztek, melynek némi politikai szinezete volt; b. Vesselényi Miklóst bepörölték Szathmármegye közgyűlésén tartott beszédeért; Kossuth Lajost börtönre itélték, mert egy irott lapot szerkesztett. Az 1823-ki összeütközés kezdett ismétlődni s az ország provisorium szélén állott. Széchenyi, kinek reformterveit mindez megzavarta, mindent elkövetett a sérelem orvoslására s a viszály kiegyenlítésére nézve. Az 1839–40-ki országgyűlés megoldotta a kiegyenlítés nehéz feladatát, a folyamatban levő politikai pörök felfüggesztettek, az elitéltek szabadon bocsáttattak, sőt Kossuth engedélyt nyert egy politikai lap kiadására. Az új kormány kedvezni látszott a nemzetiségnek s hajlamot mutatott a reform iránt. Széchenyi boldog volt, meleg szíve érzelmei elnémították kételyeit. Hitte és hirdette, hogy az izgatásnak ideig-óráig meg kell szünni, s óvatosan hozzáfoghatunk a fokozatos reform munkájához. Azonban Kossuth _Pesti Hirlap_-ja csakhamar keserű csalódásra ébresztette.

Széchenyi döbbenve tapasztalta, hogy Kossuth lapja a reform és nemzeti fejlődés ugyanazon eszméit hirdeti, a melyeket ő, de azok mégsem az övéi, s egy varázskéz mindent politikája ellen fordít. Széchenyi meg akarta győzni az aristocratiát és a nemességet, hogy mindaz, a mit előjogaiból veszít, az reá és a hazára nézve nyereség: Kossuth mint a nép örök jogait követelte a reformokat s jelszóként hirdette: általatok és veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell. Széchenyi a democratiát bizonyos ponton túl veszélyesnek tartotta a még meg nem erősödött magyar nemzetiségre nézve: Kossuth hitt a szabadság olvasztó erejében. Széchenyi a reformok létesítésében bizonyos egymásutánra törekedett: Kossuth ezt kevésbbé vette figyelembe. Széchenyi a közjogi viszonyokat, ha nem történt újabb sérelem, nem szerette bolygatni s a reformkérdéseket tolta előtérbe: Kossuth mindkettőt szorosan összefűzte. Széchenyi sohasem tévesztette el szemei elől fennálló viszonyunkat Ausztriával s kimélte a monarchia képzelt vagy valódi érdekeit: Kossuth előtt csak a magyar állam érdekei lebegtek. Széchenyi a magyar nyelv terjesztésére nézve szükségeseknek tartott bizonyos törvényes intézkedéseket, de a többit anyagi és szellemi súlyunk fejlődésére bízta: Kossuth e tekintetben is erélyesebb rendszabályokat követelt. Széchenyi mindvégig hű maradt főelveihez, de az alkalmazásban hajlékony, alkudozó volt a körülmények szerint, különösen a közteher-viselés kérdésében: Kossuth merevsége elvvé emelte a módokat is. Ily és hasonló ellentétek választották el a két férfiút, a kik oly elhatározó befolyást gyakoroltak Magyarország sorsára. Széchenyi ismerte az izgatás természetét, mely nem szokott ott megállani, a honnan kiindult, de arra nem számított, hogy épen ily gyorsan fejlődjék s az utána következő új izgató annyi fogékonyságra találjon s oly könnyen magával ragadja a nemzetet. Csalódásába önvád is vegyült. Érezte, hogy három főkönyvével a reformok mellett izgatva, ő sem volt ment némely tévedéstől, melyek Kossuth fölléptével oly nagy arányban tárultak elébe. Ő is a reformoknak inkább csak fényoldalait mutatta föl nemzetének s kevésbbé fejtegette a kivitel nehézségeit, holott a siker titka épen e nehézségek ismeretében és legyőzésében rejlik. Még talán nem késő nemzetét felvilágosítani a nehézségekről, az egymásutánokról, a mikéntről, ellensúlyozni, meggyöngíteni Kossuth hatását s néhány hónappal a _Pesti Hirlap_ megindulása után egy nagy könyvvel lépett föl Kossuth ellen.

A _Kelet népe_, mely a hazafi aggodalmak és bánat könyve, mindjárt elején némi örömérzést fejez ki. Élünk még, nem vagyunk holt nemzet rothadt tagjai, nem élőszobor leírhatatlan kínok között. Hazánk hajnala derűl s akármi légyen is sorsa a magyarnak, rút önfertőzéssel és lelki öngyilkolással nem végezheti többé életét. Azonban azért nagy veszély fenyegeti a magyart. Ő volt az, ki először hirdette, hogy álomkórságban dermedez nemzetünk, bár még van idő a felébredésre, most szintén ő hirdeti először: zavarnak vezettetik a nemzet, de még van idő a balirányoknak elejét venni, van idő, az itt-ott lappangó s még talán fékezhető tüzeket oltani, sok azonban már nincs. Erre azután kiönti aggodalma és fájdalma egész özönét. Az ész és szív, a modor és taktika ejtegetésén fordúl meg a könyv lényege. A publicistának, az államférfiúnak nem a képzelem és gerjedelmek után kell indulnia, hanem hideg számokkal dolgoznia. Minthogy az érzelemnek nincs határa s ebben fekszik oka, miért nem alkalmas a kormányzatra, és a képzelem nem ismeri az _ennél ne továbbat:_ a tévedező szív mindinkább féket fog ragadni, míg elvégre a közvélemény szerint, melyet szül, a legkérlelhetetlenebb zsarnokká változik, mely előtt nincs könyörűlet. A szív, ha fanatismusra bőszül, még szánalmat sem ismer és az autodafének épen úgy lesz szerzője és felállítója, mint a guillotinenek. Széchenyi így elítélve a szív politikáját, a taktika és modor fejtegetéséhez fog, melyeket épen oly fontosaknak tart, mint magát az életbe ültetendő eszmét, mert tőlök függ a siker. Valamely politikai eszme leglelkesebb bajnokai hibás taktikájokkal inkább koczkáztatják a sikert, mint magok az eszmék ellenségei. S a mi sajátságos, kivételes viszonyaink között sokkal fontosabb a modor és taktika kérdése, mint más szerencsésebb nemzeteknél. Nem az a kérdés már, hogy haladjunk, hanem hogy miként haladjunk, melyek utaink, melyek a még bezártak, melyek a már kinyíltak, melyeken lehet haladni gyorsan, melyeken csak óvakodva, melyen végre csak úgy, a mint a fűszál nő. S e szempontokból elítéli Kossuth politikáját mint a sziv és rossz taktika politikáját s hirdeti, hogy forradalom felé vezeti a nemzetet.

A _Kelet népe_ irodalmi szempontból felülmúlja Széchenyi régibb műveit. Itt is találkozunk ugyan árnyoldalaival: a műalkatra keveset ad, kedveli a kitéréseket, de az egész mű egyenletesebb, a kitérések szorosabb kapcsolatban vannak a főeszmével. Stílje fordulatosabb, élénkebb; lelkesedése nem oly lobogó, de érzése mélyebb s a búskomolyság, mely az egészen elömlik, a páthos, a humor és gúny oly hangulataiba ragadja, melyeket korábbi műveiben kevésbbé tapasztalunk. Sehol sem nyilatkozik vonzóbban Széchenyi irói egyéniségének fősajátsága: a mély érzés és metsző gúny vegyülete, mint e művében. Mily meghatók önéletrajzi emlékei, mily találók közéletünk gúnyos rajzai, mily sebző polemiája, mily megragadó páthosa, mely egész a jóslatig emeli. De a politikus és író szellemének egész gazdagságát hiába pazarolja. Könyvét olvasták, de nem helyeselték: csatáját elvesztette. Csodálkoztak, hogy a ki helyesli Kossuth elveit, némi külsőség, a modor és taktika miatt oly nagy zajt üt. Vádjait, aggodalmait a sértett hiúság vagy beteges képzelem nyilatkozatainak hitték. Az ellenzék, melyhez Széchenyi eddig is inkább csak egyes kérdésekben tartozott, egészen elvált tőle. E pillanattól kezdve egy tragikai hős benyomását teszi ránk, ki a bonyadalom forduló pontján annál erélyesebben és szenvedélyesebben küzd eszméiért, meggyőződéseért, mindenért, a mi szívének drága, mennél inkább fordulnak ellene a viszonyok jobbról-balról, míg végre a végkifejlésben megsemmisülve rogy össze.

A következő évben, 1842-ben, az akadémiában elmondott elnöki beszéde még nagyobb vihart idézett elő. E beszéd, mely Széchenyi beszédei közül talán az egyetlen kidolgozott és nem rögtönzött, a nyelv és irodalom művelésének a nemzeti életre való hatását tárgyazza ugyan, de leginkább a magyar nyelv terjesztésére nézve kifejtett túlbuzgalmat és eszélytelen eljárást veszi bírálat alá. Fél a veszélyes visszahatástól. Szellemi és anyagi felsőbbségünkben, szeretetreméltóságunkban van az olvasztó erő. Nem kevés számunk a baj, hanem az, hogy nincs elég súlyunk. Ennek növelésére kell törekednünk, a többi magától jő. Nincs drágább kincsünk, mint nyelvünk, nemzetiségünk, épen ez volt neki pályája kezdetén kiinduló pontja, midőn az akadémiát alapította s ezt soha sem bánta meg, mert mívelt nemzetiségben, nemzeti míveltségben rejlik életerőnk. De a fejlődést veszély fenyegeti, végveszély egész nemzetünket. «Ki tudja, óh nagy Isten – kiált fel balsejtelmei fájdalmában – távol van-e még tőlünk a gyászidő s a nemzeti életek mértéke szerint, nem borúl-e szaporábban reánk, mint gondolnók, mikor csak az akadémia fogja ereklye gyanánt vagy inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azt a nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti és függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétől hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak őrizni nem bírt, hanem saját lábaival tiport le.» Széchenyi jóslata teljesült. Emlékszünk mindnyájan, midőn a nemzeti romok között egyedül az akadémia állott még, bágyadtan pislogó lámpaként őrizve nyelvünket, de Széchenyi abban sem csalódott, hogy nem bánta meg az akadémia alapítását, mert e szomorú korszakban innen áradt ki az a hév, mely oly lelkesedve karolta fel a nyelv, irodalom és nemzetiség érdekeit és ékesszóló ajkak innen hirdették a vigaszt s egy jobb jövő reményét.

Széchenyi hol beszédeiben, hol hirlapi czikkeiben mind erélyesebben támadta meg az ellenzéknek nem annyira eszméit, mint valósításuk módjait. Oly kevéssé tartozott a conservativekhez, mint az ellenzékiekhez, s az ő szokásos erős kifejezésével kinyilatkoztatta, hogy ha bármelyik párt köntösét öltené föl, oly torzalakká válnék, mint a ki nő létére férfi vagy férfi létére nőruhában jelennék meg. Ő progressista, reformer, de egy új középpárt alakítását nem tartja lehetőnek. Megy a maga útján s azt hiszi, hogy bírálatával, példájával, mindkét pártra hathat. Főiránya támogatni a kormányt reformtörekvéseiben, mert nem élünk Angolországban, hol a pártok egymást váltják föl a kormányon; az ellenzék tartsa meg ellenőrző szerepét, a kormány vezesse a nemzetet s álljon a reformok élére. Ő ez irányban kész követője s hivatalt is vállal az anyagi reformok terén. S csakugyan, 1845-ben elvállalta a helytartótanácsban a közlekedési ügyek vezetését minden díj nélkül. Midőn 1847-ben a közelgő országgyűlésre szervezkedtek a pártok és kiadták programmjokat, ő is föllépett _Magyar programmtöredék_ czímű könyvével, mely utolsó magyar nyelven írt munkája.

E könyv folytatása a _Kelet népé_nek épen, mint a _Világ_ a _Hitel_nek s a _Stadium_ a _Világ_nak. Kifejti benne és igazolja állásfoglalását a pártok között, tanácsot osztogatva jobbra-balra, sarkalja a kormányt reformokra, s megtámadja az ellenzéket és Kossuthot élesebben, mint valaha. A _Kelet népe_ egy vastag könyv, ez alig tíz ívnyi röpirat, mely kevés kitéréssel sokkal egyenesebben siet czélja felé. _Kelet népé_ben a búskomolyság néha érzelmességbe csap át, vagy humorrá emelkedik; itt a kétségbeesés erélye nyilatkozik, a láthatár sötét, a remény, mely kék égként itt-ott felderül, hamar felhőkbe vesz s a feddés, vád, gúny omlik, mint a jég verése, villámok czikáznak s a mennydörgésben jósige hallatszik. Azok a lapok, melyekben Széchenyi oly határozottan megjósolja a forradalmat és Kossuthhoz fordulva kér, eseng, majd gúnyra fakadva vádol, s a legmélyebb fájdalom páthosában tör ki, a leghatásosabbak összes műveiben. Akkor nem hatottak, de igen később, a mikor átéltük a forradalmat s visszaemlékeztünk e szavakra. Csak két férfiú volt az egész országban, a kik előre megérezték, megjósolták a forradalmat: Petőfi, az ifjú költő, a szenvedély és vágy ösztönéből és Széchenyi, az agguló államférfi, a politikai belátás szülte aggodalomból. Petőfi egész lelkéből várja, óhajtja, üdvözli a vihart, Széchenyi aggódva nézi az események fejlődését s kétségbeesik a fordulat beálltán. Valóban az agguló államférfi Cassandra-jóslatával s kétségbeesésével a tébolyházban s az ifju költő erős hitével s tyrtæusi lantjával a csatában nyom nélkül eltünve, a magyar forradalom legmeghatóbb emlékei közé tartoznak. Azonban csalódnánk, ha azt hinnők, hogy Széchenyi azt a forradalmat jósolta meg, mely 1848-ban kitörve, 1849-ben szerencsétlenül bár, de nem dicstelenül végződött. Ezt, noha a gyulékony anyag nem hiányzott, az európai forrongás idézte elő, adta meg eszközeit és növelte erejét. E véletlen tényezőt Széchenyi épen oly kevéssé vehette számításba, mint Kossuth. Széchenyi a létező jelenségekből indult ki, kikerülhetetlennek látta az összeütközést s egy más forradalmat jósolt meg, mely rendes körülmények között tör ki, osztályharczczal vegyül s dicstelenül végződik.

Széchenyi legutolsó könyvét németül írta és névtelenül. Gyógyulása után is döblingi magányába temetkezve, mély hazafi bánatban töltötte napjait. Leigázott és szétdarabolt hazája mily éles ellentéte volt annak a képnek, mely pályája elején oly lelkesedésre ragadta. Magyarország csak volt s nincs többé. Kegyetlen fájdalmára enyhet egy könyv írásában keresett. Mintegy kihívta őt erre egy névtelen, _Rückblick_ czímű félhivatalos röpirat, mely Magyarországnak a Bach-rendszer alatti haladását és megelégedését hirdette világgá. Így született az _Ein Blick_. Nem nemzetéhez akart szólani, ez eléggé érezte mély sebeit, hanem a bécsi körökhöz, külföldhöz, hogy megismertesse hazája állapotját, nevetségessé tegye a kormányrendszert és főképviselőjét s megboszulja hazája szenvedéseit. Széchenyi írói egyéniségének két fősajátsága, a mély érzés és metsző gúny vegyülete itt tetőpontra hág s folyvást tápot nyer beteg lelkétől. A névtelen röpirat minden sorát megczáfolja, összetöri, kigúnyolja, de nem a rendes polemia modorában. Rendszer nélkül csapong s egészen átengedi magát féktelen felindulásának, kegyetlen humorának. Összevegyíti a köznapit és fönségest, az érzelmest és démonit, a bohózatost és páthost. Mintha Lear király egy személylyé olvadt volna bohóczával, egyszerre halljuk a mély bölcseséget és illetlen tréfát, a síró ellágyulást és üvöltő átkot. Maga az egész mű még inkább töredékek halmaza mint Széchenyi bármelyik műve. Alig van műalkata, s néha fárasztó is, de néhány lapja vetekedik a legnagyobb humoristákéival.

Széchenyi munkái rég eltüntek a könyvpiaczról s inkább csak közkönyvtárakban találhatók. Régi óhajtása tisztelőinek: vajha együtt birhatnánk mindent, hozzá méltó kiadásban. Ez óhajtásnak az akadémia eleget kiván tenni. Közrebocsátotta már naplója kivonatait, levelezése egy részét, úti rajzait, országgyűlési beszédeit, most hirlapi czikkei vannak sajtó alatt, melyeket nagyobb művei fognak követni. Bizonyára most olvasva e munkákat, sok olyat találunk bennök, a mi már elavult, mert az életbe ment át s intézményekben hirdeti szerzőjök dicsőségét. De sok van bennök olyan is, a mi mindig új marad és folyvást termékenyítő. Az az erős hit Magyarország jövőjében, melyet ő lehelt belénk, munkái olvasásakor még inkább megerősödik bennünk. Az az aggodalom, melylyel kísérte fejlődésünket, mérsékelni fogja vérünk és vágyaink hevét. Az az eszély, mérséklet, melyet nyelvünk és nemzetiségünk terjesztésére nézve szivünkre köt, még most sem avult el. Az a tanács, hogy hagyjunk fel a közjogi viszályokkal s intézményeink reformján és belső erőnk kifejtésén munkálkodjunk, folyvást időszerű s mintha hozzánk szólana, midőn gunyolódik a tulipános szónoklattal s így kiált föl: «Nem a szónoklati babérokat szomjazó hév, nem az «éljen» hajhászata, hanem a mindennapi hangyamunka van a teendők során».

De pártállásunk szerint bárhogyan gondolkozzunk is, abban mindnyájan egyetértünk, hogy az a hazaszeretet, mely Széchenyi minden során elömlik, azok a honfiúi erények, melyeket összes munkái elénk rajzolnak, örök forrásai maradnak lelkesedésünknek. Nem hiába nevezte őt Kossuth a legnagyobb magyarnak. Fény nevére, áldás poraira!

B. JÓSIKA MIKLÓS

SZÜL. 1794 ÁPR. 28-ÁN, MEGH. 1865 FEBR. 27-ÉN.

I. NECROLOG.

Pest, 1865 márcz.

Egy Drezdából érkezett távsürgöny b. Jósika Miklós halálát jelenti. A hetven éves férfiu hosszas betegeskedés után febr. 27-én húnyt el szeretett neje ápoló karjai közt. Idegen föld fogadta kebelébe a hazájáért oly hőn dobogó szívet, de a hazája hálája ott lebeg sírhantja felett. A száműzött hazafi s a magyar regényirodalom megalapítója méltó e tiszteletre. Nemzeti újjászületésünk mind inkább erősbülő küzdelmében az irodalmi bajnokok első sorában találjuk őt, egy el nem foglalt állást töltve be, a siker öntudata s a nemzet tapsai közt.

Jósika nem ifjan lépett az írói pályára, de épen alkalmas időpontban mind magára, mind hazai viszonyainkra nézve. A nyelvújítás diadalát nyomban követték reform-mozgalmaink. Irodalmi és politikai életünk mind erősb fejlésnek indúlt, s egymásból táplálkozott. A lyra felköltötte a hazafi fájdalmat és lelkesülést, az epos az ősi dicsőség képeit rajzolta az ébredő nemzet elébe, mintha a múlt romjain borongva, a jövő reményét, hitét akarná ébreszteni. A magyar tudományos akadémia megalakultával a tudomány is emelgetni kezdé szárnyait. A közönség bár lassan, de napról-napra növekedett. Az irodalom, különösen a költészet egy pár évtized alatt kezdte a szigorúbb igényeket is kielégíteni. Kitünő lyrai és epikus költők versenyeztek a nemzet koszorújáért. A dráma és szinművészet első derekasb kisérleteit ünnepelte. A költészetnek csak egyetlen faja hevert parlagon, s épen az, a mit a modern társadalom leginkább kedvel: a regény. A múlt század kisérletei e nemben nem indítottak meg oly fejlődést, mint lyrai kisérleteink. Bessenyei, a kit Voltaire regényei lelkesítettek, nem adhatta ki _Tarimenes_ét, Kármán _Fejveszteség_ét nem fejezte be, _Fánni hagyományai_ czímű kitünő beszélye pedig hatás nélkül maradt mind a közönségre, mind az irodalomra nézve. Dugonics történeti regényei ugyan népszerűek voltak, s erősítették a nemzeti érzést, de se történeti felfogás, se izlés tekintetében nem vethették meg a magyar regény alapját. Kisfaludy Károly fölléptével beszélyirodalmunk fölzsendűlt ugyan, de csak Fáy _Bélteki ház_a volt az egyetlen regény, mely figyelmet költött, azonban ez is társ nélkül maradt és sokkal didactikusabb volt, mintsem nagyobb körben hathasson, s a női közönséget meghódítsa. Általános volt a panasz, hogy a magyar irodalom a nőknek lyrai költeményeken s néhány költői beszélyen kívül majd semmit sem tud nyújtani. Német vagy franczia regényeket, angol és franczia regények német, ritkábban magyar fordításait olvasta a míveltebb nő és férfiközönség egyaránt. Magyarban csak néhány kisebb beszélyt lehetett találni, ezek pótolták a regényeket, évenként öt-hat, melyeknek java leginkább az _Aurórá_ban jelent meg. Irodalom és közönség egyaránt érezte e hiányt, annyival inkább, mert a költészet e faja legközelebb áll az élethez, s a magyar társadalmi és politikai élet fejlődése mind nagyobb hullámokat vetett. A Fáyén kívül majd minden kisérlet szerencsétlenűl ütött ki. A magyar regény sokáig várta megalapítóját, végre megjelent.

Jósika nem regénynyel lépett föl az irodalmi pályára. Maga sem tudta, mi szunnyad benne. Már negyven éves férfiú volt, midőn 1834-ben az erdélyi közélet forrongása a nyilvános pályára ragadta. Mint királyi hivatalos jelent meg az erdélyi országgyűlésen s az ellenzékhez csatlakozott. Keveset beszélt s nem tartozott pártja kitünőbb emberei közé. Egy kissé félénk szónok volt és se közjogi, se politikai ismeretei nem voltak oly nyomósak, hogy feltünőbb szerepet játszhassék. Politikai pályája nem annyira tevékenységre ragadta, mint inkább magába sülyeszté. Szemlélődött, szorgalmasabban olvasgatott és írni kezdett, követve Széchenyi és Wesselényi példáját. A kor mozgalma eszméket ébresztett benne, s mert beszélni restelt vagy nem igen tudott, leírta gondolatait és kiadta. Így jelentek meg Kolozsvárott 1835-ben _Irány, Vázlatok_ czímű művei, részint társadalmi, részint politikai töredékek. Mindkét mű kevés figyelmet keltett, s valóban nem is egyebek, mint egy műkedvelő politikus és philosophus töredékes gondolatai, azonban látszik rajtok, hogy világfi írta, a ki sokat forgott az életben. E csendes bukás nem hangolta le, műkedvelőnek tartotta magát, ki inkább csak maga és barátjai kedveért írt, de mivel már beleszokott az írásba, nem tette le tollát. Egyik rokona és barátja, P. Horváth Lázár, épen regényt írt, az elsőt és utolsót életében, s többször olvasott föl neki belőle részleteket. Jósika úgy gondolkozott: vajon miért ne próbálná meg azt is, hisz bizonyára ő is tud olyat írni, mint fecsegő rokona. Így írta előbb _Zólyomi_t, azután _Abafi_t 1835–36-ban, melyet aztán minden következő évben egy-egy újabb regénye követett. A műkedvelő politikus és író egyszerre a nemzet ünnepelt írója lőn. Az _Athenaeum_ lelkesűlve üdvözölte a magyar regény rég várt megalapítóját: «Le a kalappal, uraim!»

Jósika regényírói pályájára épen oly befolyással voltak tehetsége és hajlamai, mint szülőföldje, kora és életviszonyai. Csak ily körben, csak ily körűlmények között állhatott elő oly magyar regényíró, a ki mélyebb hatást tehetett nemzetére és sikeres kezdeményezésével virágzásnak indíthatta regényirodalmunkat.