Part 20

Bizonyára Széchenyi nem készületlenűl lépett se a politikai, se az írói pályára. Csak a puszta látszatból indulnak ki azok, a kik az ellenkezőt állítják. Igaz ugyan, hogy neveltetése már tizenhat éves korában megszakadt, mert atyja 1809-ben a magyar nemesi fölkeléshez küldötte, honnan csakhamar mint főhadnagy a rendes hadseregbe lépett át; az is igaz, hogy a franczia háború izgalmai s a bécsi congressus ünnepélyei között nem sok ideje maradt a tanulásra és elmélkedésre, de a midőn 1815-ben a béke helyre állott s ő mint huszárkapitány leginkább falun vagy kisebb városban állomásozott, lassanként nagy átalakuláson ment át mind erkölcsi, mind szellemi tekintetben. A magány és unalom magábaszállásra kényszerítik. Fegyelmezni kezdi eszét és szívét, sokat olvas, sokat ír, gyakran kér hosszabb szabadságot, hogy utazhassék s beutazza a mívelt Európa nagy részét, sőt keletet is. De nincs még valamely kitüzött czélja s arra épen nem gondol, hogy a magyar közéletben szerepeljen. Nemzetét elsülyedtnek, haldoklónak hiszi s olvasva Herder munkáit, bár fájdalmasan, de megnyugszik azon állításában, hogy a magyar nemzet végnapjait éli. Azonban a faj- és hazaszeretet bizonyos önkénytelen, határozatlan érzését folyvást szívében hordja. Naplójába 1814-ben ezt jegyzi be: «Hogy nekem okvetlen a legősibb hun fajból kell származnom, az már abból is kitetszik, hogy a helvét Álpok legszebb vidékein vagy Olaszország leggazdagabb völgyeiben soha sem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni s lelkesülni, mint hazám kopár pusztáin» Majd 1820-ban Debreczenben ezt írja: «Annyira elérzékenyülök, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy czimbalom, de még egy duda is elbájol és majdnem könnyekig megindít.» Wesselényivel 1821-ben megismerkedvén, kezd hazája ügyeivel tüzetesebben foglalkozni, magyarúl alaposabban megtanulni és írni. Együtt utazzák be Német-, Franczia- és Angolországot s együtt tanulva és tapasztalva, egymás hiányait pótolják. Széchenyi lassanként nemcsak gyógyul pessimismusából, de meg is gyógyul, s csakhamar nemzeti életünk két jelensége nagy elszánásra ösztönzi és tevékenységre ragadja.

E két jelenség egyike irodalmi, a másik politikai volt. Széchenyi magyar könyveket is olvasva, sőt tanulmányozva a magyar irodalmat, meglepetve tapasztalta, hogy néhány évtized alatt mily fejlődésnek indult irodalmunk. Nyelv és ízlés egyaránt megújult. Néhány homályban élő író minden támogatás nélkül, inkább egymásnak írva, mint a közönségnek s mégis közönséget teremtve, fejlődésbe indítja a nemzetiségi eszmét, a szép és igaz cultusát hazafi érzéssel párosítva, európai színvonal felé törekszik s kezdi megvetni a nemzeti míveltség alapjait. Ez nem a halál, hanem az élet jele s az irodalmi reform a társadalmi- és politikainak is anyja lehet. A másik jelenség az 1821–22-ben kibocsátott ujonczozási és adófelemelési rendeletek ellen megindult visszahatás volt. A megyék nagy erélylyel védték a megsértett alkotmányt s országgyűlést követeltek. Végre a kormány kifáradt s 1825 őszére országgyűlést hivott össze, igérve a sérelmek orvoslását. Széchenyi e felbuzdulásban, ez erélyben és győzelemben szintén az élet jelét látta, szerinte is meg kellett védeni az alkotmányt, de egyszersmind reformálni is, hogy tartós sikerrel védhető legyen s megérdemelje a védelmet. Megjelent az országgyűlésen, külsőleg, egész egyenruhájáig, még a régi ember, de belül egészen újjászületve. Eddigi kételyeit erős hit váltotta fel, szívét, melyet annyi hiú vágy után is üresnek talált, a hazafiság nagy érzése töltötte be, hivatása, élete czélja egész tisztaságában és fönségében tünt fel szemei előtt s mint maga mondja, egy nap megesküdött, hogy ha senki más, ő fogja megvetni nemzetünk jövendő fényének alapját, vagy legalább e czélnak szenteli véglihegéséig földi pályáját. Lelkében egy ujjászületési politika terve forrongott. E politika kiinduló pontja a nemzetiség alapján való fejlődés volt. Ezért október 12-én magyarúl szólalt fel a latinúl beszélő főrendiházban, november 3-án pedig a kerületi ülésben hatvanezer forintot ajánlott fel a magyar akadémia megalapítására. Ime, első föllépte gondolat, tett és példaadás egyszersmind, melyek oly magaslatra emelik, honnan hathatósabban hirdetheti reformeszméit.

Az ország bámuló lelkesedéssel tekintett az ifjú huszártisztre, de csak a nemzetiség és tudomány pártfogóját látta benne s nem egyszersmind a jövő államférfiát. A harczmezőn és laktanyákban hogy is tanulhatta volna meg a _Corpus jurist_, honnan is ismerhette volna a magyar közigazgatás, megyei élet s a sérelmi politika ezer tekervényeit? Valóban ebben felülmulta Széchenyit bármelyik táblabiró, de abban, a mit ő tudott, a magyar közélet vezérférfiai is meglehetős járatlanok voltak. Tíz évig tanulva, gondolkozva, utazásaiban sokat tapasztalva, jól ismerte az európai polgárosodás létföltételeit, az államfejlődés természetét, a nemzetgazdaság alapigazságait, a magánjog alakító hatását a közjogra, az állami és társadalmi összpontosítás szükségét, az egyesületi szellem fontosságát. De a mi legfőbb, a lángész szempillantásával fölfedezte a magyar nemzeti fejlődés hiányait, gátjait, s megjelölte az emelkedés lehetőségét, fokozatait és végczélját. Felfogása, iránya, politikájának tervrajza, taktikája, ha egyes kérdésekben módosult is, főpontjaiban egész életén át az maradt, a mint azt fölléptekor elgondolta. S e politika lényegében ellenkezett azzal, a melyet a század elején a legjobb hazafiak is hirdettek. A nemzet folyvást sérelmei orvoslását követelte, s valósítani akarta mindazt, a mi a törvénykönyvben önállásra vonatkozott. Széchenyi meddőnek találta a sérelmi politikát. Megóvni igyekezett ő is az alkotmányt minden újabb sérelemtől, de nem hitte, hogy Magyarország kivívhassa valódi önállását, a míg oly fejletlen és anyagilag, szellemileg szegény; csak a magánjogi és társadalmi reform emelheti ki a nemzetet sülyedtségéből s teheti képessé fejlődésre. A főczél «hazánknak minden ingadozás nélküli átvarázslása egy elkopott, félig-meddig feudalis, félig-meddig alkotmányos szövevényből emberhez illő, minden álfényből kitisztult képviseleti rendszerre.» Csak egy így megerősödött nemzet egyenlítheti ki közjogi viszályait, s víhatja ki biztosan önállását. S minthogy e nagy átalakulás csak alkotmányos úton valósítható s így a nemesség beleegyezésétől függ, föl kell világosítani őt, hogy előjogai föláldozása nemcsak a hazára nézve hasznos, hanem ő reá nézve is; másfelől, hogy a kormány ne akadályozhassa a valósítás folyamát, kerülni kell minden kihivást vele szemben, s minden összeütközést a monarchia érdekeivel. Politikája még más pontban is ellenkezett az akkor uralkodott nézetekkel. A magyar közvélemény azt tartotta, hogy minden hátramaradásunknak a kormány az oka. Széchenyi megfordította a tételt: főleg mi vagyunk okai, mert tőlünk függ nemzetiségünk fejlesztése, magánjogunk reformja, tőlünk az egyesülési téren oly vállalatok megindítása, melyek szellemi és anyagi helyzetünket egyaránt emelik, tőlünk Budapestnek valódi fővárossá emelése, általában művelődésünk, munkásságunk a társadalom minden terén.

Azonban az eszméket hirdetni, fejtegetni, érlelni kellett. Mi módon? Az ország- és megyegyűlésen nem lehet mindaddig, míg bizonyos fogékonyság ki nem fejlődik irántok. Széchenyi tollat ragadott, röpiratokat, hirlapi czikkeket írt, mint a hogy az európai publicisták szoktak. S ezzel megalapította publicistikánkat, mely tulajdonkép vele s az ő nyomán keletkezett. Nem becsvágyból lett író, hanem pályája kényszerűségéből. «A tett mindenben oly nagyszerű és hatalmas – jegyzi meg naplójában – az üres, gyönge szóval összehasonlítva.» «A tett első, a szó második – kiált fel a _Világ_ban – s épen úgy az ember, a hazafi elől áll s csak azután jő az író.» E tenni vágyó s oly tevékeny férfiú mégis a szóra kénytelen szorulni egész életén át s csak akkor jut kormányra, midőn már tennie lehetetlen. De ha megtagadta tőle a sors az állam élére juthatást s a szóra kárhoztatta, korlátolt pályáján is párhuzamosan váltják fel egymást a szó és tett. Egész életén át könyveket írva és szónokolva, folyvást tesz: kaszinót és lóversenyt teremt, lánczhid-társaságot alapít, a Dunagőzhajózást létesíti, minden úton-módon emeli Budapestet, iparvállalatokat indít meg, vasutakat tervez és a Tisza-szabályozáshoz fog. A lelánczolt Prometheusz lánczai között is tenni bir s bár szivét saskeselyű marja, az elorzott égi lángot folyvást szórja ajkaival és kezével.

Az írói pályára sem készületlenűl lépett, a mint sokan hiszik. A ki megtekinti 1814-től kezdve rendszeresen vezetett naplóinak számos vastag kötetét, meggyőződhetik, hogy mily sokat írt írói föllépte előtt. E naplók nemcsak élményeket és eseményeket foglalnak magokban, hanem terjedelmes elmélkedéseket és értekezéseket is s egészen kidolgozott utirajzokat. A mint a nyilvánosság terére lép, kevesebb elmélkedést, értekezést írt naplóiba, leginkább csak élményeire szorítkozik és sokkal rövidebben. A mit azelőtt magának mondott el, most a közönségnek hirdeti, s inkább csak titkait rejti naplóiba. E naplók hol francziául, hol angolul, de leginkább németül vannak írva s magyarul akkor kezd írni, a mikor már részt vesz a közdolgokban. Mily fáradságába került egy pár év alatt úgy megtanulni az eddig elhanyagolt magyar nyelvet, hogy rajta biztosan kifejezhesse gondolatait! De buzgósága és erélye győzedelmeskedett az akadályokon. Iróbarátai csak némely szókötési hibákat javíthattak iratain, s némely finomságokra figyelmeztethették, stilje oly sajátságos és eredeti volt, hogy e tekintetben nem igen használhatta a mások tanácsát. A dunántúli tájszólás nem egy nyomára találhatni irataiban, következetesen _rul rül, bul bül_t használt az irodalmilag elfogadott _ról ről, tól től, ból ből_ helyett. Itt-ott sikerrel alkalmaz egy-egy népies szólamot, melyet gyermekkorában vagy a huszároktól hallott. Legkedvesebb magyar költői Berzsenyi és Vörösmarty, a kiket többször idéz, s kiktől kölcsönöz is egy pár kifejezést. Bizonyos küzdelmet a nyelvvel mindvégig észrevehetni prózáján, de ha a szenvedély heve, vagy a gúny keserűsége elragadja, nyelve merevségének bilincsei széttörnek. Épen akkor vált magyar íróvá, a midőn a nyelvújítás győzött, s mintegy előkészíté a társadalmi és politikai reformot. A vénülő Kazinczy ösztönszerűleg érzi, hogy pályája a Széchenyiével szoros kapcsolatban van és sírja szélén egy költeménynyel üdvözli őt. Azonban Széchenyi nem úszott az árral. Gondolkozott e jelenségen, nem mint nyelvész, hanem mint író. A _Világ_ban egy egész szakaszt szentelt a magyar nyelvnek. «Ha van saját szavunk – úgymond – ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs s nyelvünk bányáiból nem teremthető vagy pedig honi szavunk csak egy irányzattal (nuance) is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gazdagító s az anyanyelvvel majdan összeforrandó szó iránt épen annyi hospitálitást, mint a mennyivel régi magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt.» Gúnyolja az orthologusok álláspontját, a neologusok túlságait, s azt hiszi, hogy egyik fél sem lehet bíró e nagy kérdésben, maga az akadémia sem, hanem csak a nagy közönség, úgy tudniillik, hogy mindaz, mit idő, szokás által sajátjává teend, magyar lesz, az ellenben idegen marad, a mit nem fogad el. Ő sem fogadott el minden új szót, válogatott köztök; a mellett maga is alkotott néhányat, nem mindig szerencsésen. Legtöbbször az akadémia nyelvész tagjait kérte föl egy-egy idegen szó jó magyar kifejezésére. Boszankodva tapasztalta, hogy a német _Klugheit_ot nem lehet kifejezni jól magyarúl, talán azért, mert nemzetünkben nincs meg e tulajdonság. Fogarasi a régi nyelvből az _ildom_ szót ajánlotta e fogalomra, Szemere Pál új szót alkotott, az _eszély_t. Széchenyi az elsőt fogadta el s mindvégig egyik legkedvesebb szava maradt. Már a _Világ_ban panaszkodott, hogy a magyar társalgási nyelv nincs eléggé kifejlődve. Élénken érezte, hogy nincs szavunk, melyet a megszólításban czím helyett használhatnánk, minő az angol _You_, a franczia _Vous_, a német _Sie_. A _Nagyságod_, _Kegyelmed_, _Kegyed_ inkább czímek, a _Kend_ és _Maga_ már lenéző értelműekké sülyedtek. Így alkotta e czélra az _önnön_ és _önmagából_ az _Önt_, a mely aztán közkeletűvé vált.

Széchenyi politikai és írói pályája első felében, mely egész 1841-ig tart, számos hirlapi czikket és kisebb röpiratot írt, de _Hitel, Világ_ és _Stádium_ czímű három főművével idézett elő legnagyobb hatást, bennök nyilatkozik leginkább írói egyénisége is, mely folyvást ugyanazon irányban fejlett. E könyveket balúl itélnők meg, ha akár tisztán tudományos, akár tisztán irodalmi szempontból birálnók. Széchenyi nem új igazságokat búvárlott a tudomány mélyén, hanem már Európaszerte ismert igazságokat hirdetett nemzetének s eredetisége abban állott, hogy ez igazságokat a hazai viszonyokra alkalmazta s a nemzeti újjászületés alapjává tette. Az irodalomban is nagy jártassága volt; midőn Wesselényivel utazott, ez nem győzte bámulni, mily behatóan és finom ízléssel magyarázza neki Byron _Manfred_jét. Kedvelt költői voltak Dante, Shakspere, Alfieri, Schiller és Byron. Sokszor olvasta Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t, legtöbbször Montaigne-t, a kit leginkább kedvelt a franczia írók között. De e nagy írókban az érzés mélysége, a gondolatok ereje hatott reá, nem pedig a bel- vagy külforma szépsége. Könyveiben is a gondolat és érzés uralkodik a formán. Műalkat alig van bennök, a logikai kapcsolat alapjában erős, de csapongások és kitérések szaggatják meg a fejtegetést. A részek közt nincs arány, a kidolgozás egyenetlen, s a szikrázó szellem mintegy küzd a mondatok nehézkességével. Ez írásmódra nemcsak nyugtalan, ideges természete, gyors dolgozása szoktatták Széchenyit, hanem hosszas naplóírása is. Magának írva, semmi tekintet nem korlátolta, hogy eszmetársítás útján szabad röptet engedjen forrongó eszméinek s hullámzó érzéseinek, s erről a nyilvánosság előtt sem tudott leszokni. Másfelől, mint a _Világ_ előszavában bevallja, e mód némileg taktikájához is tartozott. Azt hitte, hogy rendszeres könyvet nem igen olvasnak Magyarországon. A tudományt több adagban kell beadni, s a fejtegetést változatos tarka ruhába öltöztetni. E mellett fokozatosan kell eljárni s az ostromnak a végső rohamig számos fortélya van. Valóban, ha pályájának első és második felében közrebocsátott könyveit tekintjük, mindenütt e taktika alkalmazását látjuk. A _Hitel, Világ_ és _Stadium_ ugyanegy eszmekör fokozatos fejtegetései, mind bővebben és erélyesebben, míg az utolsó könyvben mintegy összegezve, formulázva vannak legfőbb reformeszméi. A _Kelet népe_, a _Magyar Akadémia körül_ és _Programmtöredék_ fokozatos ostroma a Kossuth és az ellenzék irányának. Ez egymással kapcsolatos könyvek a forrásból csermelyként indulnak ki, majd zuhataggá válva, rohanó folyóként árasztják el a vidéket.

Széchenyi szellemének és írói stiljének legjellemzőbb oldala a mély érzés és metsző gúny vegyülete, mely majd satirává élesül, majd humorrá lágyul. E hangulat új volt irodalmunkban, sőt költészetünkben is csak a negyvenes és ötvenes években észlelhető. Széchenyinél egyéniségéből folyt, melyet tápláltak benne Byron s angol humoristák. Az erős szeretet és gyűlölet volt forrása. Mint Arany mondja róla:

Midőn magát ez nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját.

Az erős faj- és hazaszeretet Széchenyinek valóságos szenvedélye volt, mely uralkodott minden érzésén és túlélte másnemű hajlamait és szenvedélyeit. Szerette a magyar nemzetet, de tulajdonkép csak a jövőben szerette s érezte, hogy e jövővel földi pályája szoros kapcsolatban marad. A jövőbeli magyar nemzetért rajongott, szégyelte jelenét, de bizott fejlődésében. «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrízni, szeplőtelen mineműségeiben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem is ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni», saját szavaival kifejezve, ez volt élete czélja, mondhatni rögeszméje. E rajongó szeretetből folyt lángoló gyűlölete is. Gyűlölt mindent, a mi a magyar fejlődést gátolta, s az átalakulás sikerét koczkáztatta. Innen az a szenvedélyes támadás, melyet feudalis alkotmányunk ellen intézett, innen az a kiméletlen polemia, melyet az ellene föllépő gróf Dessewffy Józseffel folytatott, innen az élet-halál-párbaj, melyet Kossuthtal végig vívott. Annyira azonosította magát a nemzeti fejlődéssel, annyira egyedül helyesnek hitte politikáját, hogy mintegy egyéniségébe olvasztott mindent. Ezért ömlik el iratain bizonyos alanyiság, melyet némely kortársai a büszke önteltség és sértett hiúság kifakadásainak tartottak. Az emberi gyarlóság néha megejthette Széchenyi nagy lelkét is, de a mit így megbélyegeztek, nem volt egyéb, mint a mély meggyőződés erélye és türelmetlensége, mely benne küldetési hitté magasult, s őt folyvást remény és aggodalom, lelkesedés és gúny hangulatai között hánykódtatta. Pályája első felében inkább a lelkesedés emelte s gúnyába is a diadal érzete vegyült, később, 1841–1848 lelkesedése nem egyszer olvad fájdalomba, gúnya keserűbb, majdnem a kétségbeesés páthosza.

A _Hitel_ben legtöbb a lelkesedés. Sajátságos könyv ez. Töredékek halmaza, melyet egy nagy eszme és érzés kapcsol össze. Tárgya nemzetgazdasági eszmék fejtegetése, de több és kevesebb annál. Ajánlata egy fenszárnyaló óda hazánk szebb lelkű asszonyaihoz, mert a hitelről szól s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről, s az a nők előtt sem lehet idegen, a midőn annyi nemes és szép, a mi az emberiséget fölemeli, a nők műve. Főleg ahhoz a hölgyhöz volt ez intézve, a kit reménytelenül szeretett, a ki pályája nemtője volt, a kit később nőül is vett. Az eszményi szerelem ösztönzője volt hazaszeretetének és vigasza egyszersmind küzdelmeiben. Az ajánlat után a könyv bevezetése következik, melyben szertecsapongón elősorolja a magyar hívságos panaszait és óhajtásait s rajzolva az igaz hazafi eszményét, egyszersmind kijelenti, hogy most csak a pénz, kereskedés s gazdasági dolgokat akar fejtegetni, de talán egyebet is belekever, ez neki már szokása, vagy jobban mondva hibája. S valóban egyik eszméről a másikra szökelve, sok mindent elmond, a mi a hitellel csak legtávolabbi kapcsolatban is van. Leginkább azt fejtegeti, hogy mily szánandó állapotban van Magyarország, hol nem lévén valódi tulajdon, hitel sem lehet. Fejtegeti, hogy a fekvő birtok se el nem adható, se be nem ruházható s így értékben és jövedelemben való növekedése mintegy ki van zárva. Magyarázza, hogy pörrendszerünk a rossz fizetőknek és csalóknak kedvez; továbbá, hogy a robot és dézsma úgy a köz-, mint a magángazdaság fejlődését megbénítja. Kimutatja, hogy közlekedési eszközeink rosszasága mennyire gátolja a forgalmat és kereskedést, elitéli az utaknak jobbágy munkán nyugvó rendszerét, s az országos vonalok állami központosítását követeli. Mindezen segíteni kell. A szabad és biztos birtok s az ebből folyó hitel első lépcsője szellemi és anyagi haladásunknak. Oda kell törekednünk, hogy hazánkban mindenkinek, vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és erszénye ne legyen üres. A haza javára s a magunk hasznáért az ország terhének egy részét vállainkra kell venni, a nép sorsát könnyíteni s méltóságát fölemelni.

A könyvnek rendkívüli hatása volt. A tetszés, a lelkesedés és harag zajából az ellenzék egyik vezérférfia emelkedett ki, az agg gr. Dessewffy József, hogy megfenyítse a merész és könnyelmű izgatót s megírta ellene a _Hitel taglalata_ czímű munkáját. Széchenyi, ki a _Hitel_ után hasonló irányban még több művet szándékozott írni, félbehagyta tervét s _Világ_ czímű könyvét bocsátotta közre, válaszúl Dessewffynek. Ez még sajátságosabb könyv, mint a _Hitel_. Csak részben polemia, bár ívszámra felülmulja a _Hitel_t. Széchenyi csak kiindulópontúl használja Dessewffy könyvét, s csak azokra a részekre szorítkozik, melyek alkalmat szolgáltatnak neki a _Hitel_ben megpendített eszmék bővebb kifejtésére. Meg-megszakítja kegyetlen polemiáját, töredék elmélkedéseket, vallomásokat sző belé, bírálja a magyar társadalmat, egy angol valódi vagy költött leveleit közli Magyarországról, melyek többé-kevésbbé saját nézeteinek kifejezései. A _Világ_ változatosabb, mint a _Hitel_, hangja merészebb és gúnya élesebb. Széchenyi itt is, mint a _Hitel_ben, inkább csapongó és szellemes társalgó, mint rendszeres író, csakhogy szenvedélye lángolóbb, s eszmegazdagsága termékenyítőbb. Annyi mondanivalója van, hogy nem tudja kibeszélni magát, a harmincz ívre terjedő könyv nem látszik elégnek neki s csak azért végzi be, vagy jobban mondva szakítja félbe munkáját, mert ha még tovább terjedne, talán nem olvasnák el. Nem franczia kertbe vezet bennünket, sőt angol parkba sem, hanem egy rengeteg erdőbe, hol el-eltévesztjük az ösvényt, de mindenütt az eszmék dús növényzetére találunk; a lelkesedés zuhatagja harsog körülünk, majd egy tóra bukkanunk, melynek eget, napsugárt s a fák lombjait visszatükröző színpompája megragadja képzelmünket; mennél tovább haladunk, hegyszakadások, bokrok, kuszó növények indái állják el utunkat, a gúny tövisei vérzik arczunk és kezünk, de ha végre kifáradva felértünk a bérczoromra, fölséges kilátás nyilik meg előttünk: betekintünk Magyarország jövőjébe. Valóban a _Világ_ majd minden kérdést fölvet, fejteget vagy érint, melyeket a szerző Magyarország nemzeti átalakulása vezéreszméinek hisz, s melyek azzá is váltak. A könyv főeszméi három pontban foglalhatók össze: hogy Magyarország mindenben hátra van, s míg ezt el nem ismerjük, mindaddig nem haladhatunk, vagy csak palliativákra fogunk szorítkozni; hogy a magyar erőtől pezsgő fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelkedhetik s minden lehet, ha közértelmességét és nemzetiségét kifejti; hogy végre fővárost, politikai, társadalmi, irodalmi és kereskedelmi központot kell teremtenünk, mely kiáraszsza fényét, melegét az egész országra.

Széchenyi harmadik főmunkája, a _Stádium_, rendszeresebb, mint társai. Szorosan tárgyánál marad, s kevésbbé áradozó. Mintegy összegezi és formulázza mindazt, a mi mellett szerzője eddig izgatott s a mi szorosan a törvényhozás elébe tartozik. Tizenkét törvényjavaslatot ajánl az országgyűlésnek, a melyek a következők: a hitel haszna és kára mindenkit egyaránt ér; az ősiségi jog örökre eltörültetik; a magszakadásból származó fiscalitások örökre megszünnek; Magyarországon mindenki bírhat ingó és ingatlan jószágot mint sajátot; mindenki egyenlően áll a törvény oltalma és súlya alatt; a nemtelenek is választhatnak magoknak megyei pártvédet; a házi pénztárba s országgyűlési költségekhez arány szerint mindenki fizet; a vizek, utak s belvám elrendelése mindenkit egyenlően ér és országgyűlési tárgyak; monopoliumok, czéhek, limitatiók s egyéb ilyes a közszorgalmat és versenyt akadályozó intézmények örökre eltörültetnek; Magyarországon csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, itélet kötelez; minden törvényhatóság csak a helytartótanács közbenjárásával hallja a fejedelmi szót; itéletek, mint tanácskozások csak nyilvánosan tartatnak. Az egész könyv nem egyéb, mint e törvényjavaslatok indokolása erős logikával és ragyogó dialectikával. Széchenyi Bentham hasznossági elvéből indul ki, s mindazokat, a kiket előjogaiktól meg akar fosztani, igyekszik meggyőzni, hogy veszteségök tulajdonkép haszon, sőt nyereség mind magokra, mind az államra nézve. Inkább az észhez szól, mint a szívhez, mérsékli szenvedélyét és gúnyos hangulatát. Rábeszélő, behizelgő s fejtegetéseiben nagy sikerrel használja az élénk párbeszéd alakját is. Húsz íves könyvében még sem tudja elmondani mindazt, a mit óhajt, csak kilencz törvényjavaslatát indokolja s a még hátralevő hármat egy későbbi könyvére hagyja, a melyet nem ír ugyan meg, de hirlapi czikkeiben, beszédeiben vissza-visszatér rájok.