Part 19

A könyv legterjedelmesb és legérdekesb része Széchenyi utolsó éveinek és halálának rajza. Kecskeméthyn meglátszik a közvetlenség; élénk érzéke van a jellemző iránt s némely jelentéktelennek látszó apróságot jól vegyít a nagy dolgok közé. A töredékesség, aránytalanság s a sietős dolgozás jelei nem váratnak az olvasóval művészibb compositiót, de néhány szépen írt részletet bajos volna elvitatni a műtől. Kár, hogy Kecskeméthy egy pár ízléstelen kifejezést használ, példáúl: «Széchenyi büszke volt fiára, e _sikerűlt ifjúra_»; s valódi virtuozitást tüntet ki az igekötők magyartalan elhelyezésében, például: «a szivarvéget _átdöfni szokta_» e helyett: át szokta döfni; «az ágyra _lekötözni kelle_» e helyett: az ágyra le kellett kötözni; «e lekötelező modorban írt levélben azon óhajtást is _fejezi ki_» e helyett: _kifejezi_. Azonban legtöbbet árt a könyv æsthetikai hatásának részint az, hogy Kecskeméthy okiratait, minők Széchenyi levelei, az orvosok és szolgák vallomásai, nem dolgozza föl, se a függelékbe nem teszi, hanem egész terjedelmökben a szövegbe nyomatja; részint pedig az, hogy saját egyéniségét némely helytt igen is bele vegyíti. Jól tudjuk, hogy az emlékirattal némikép rokon munkát nem lehet egyéniségünk belevegyítése nélkül írni, de mindennek megvan a maga módja és határa. Kecskeméthy mindjárt elől elmondja, hogy az 1848-ki nagy katastropha koraérett politikai józanságát rideg practicismussá fagyasztá, hogyan lett a bécsi cs. k. központi könyvvizsgáló bizottság elnöki helyettese, hogyan fojtotta el hazafi fájdalmát epicuri és kosmopolita életmódba. Nem rójuk meg ez őszinteséget, de kérdjük: nem groteszk ellentét-e, hogy Széchenyit, kit az 1848-ki nagy katastropha önkínzóvá és őrűltté tőn, az rajzolja nekünk, kit ugyanazon csapás épicureussá és kosmopolitává alakított? Nem zavarja-e az olvasó hangulatát, nem árt-e a könyv æsthetikai hatásának? Kecskeméthy Széchenyivel való viszonya miatt hivatalbeli visszaélés gyanújába esik, bár a gyanú alaptalan volt, hivatalát elveszti, s néhány óráig vizsgálati fogságot kell kiállania. Mindezt Kecskeméthy meglehetősen körűlményesen és hosszan írja le. Vajon volt-e reá szükség? Azt, a mi Széchenyire tartozott, e perből egy féllapon is el lehetett volna mondani. Helyes volt-e, hogy Kecskeméthy Széchenyi tragikai halála elbeszélésével fölindított kedélyünket saját szenvedésével foglalkoztassa, melyet másutt talán érdekkel olvasnánk, de itt a Széchenyié után, minden jóakarat mellett, legalább is unalmasnak kell találnunk? De elég; szakítsuk félbe megrovásunkat, különben mi is Kecskeméthy hibáját követnők el. Térjünk vissza Széchenyihez.

Kecskeméthy eleven képét rajzolja Széchenyi döblingi életmódjának. Mindenben a régi, de a már hanyatló s beteg kedélyű Széchenyire ismerünk benne. A mi régebben öltözetében, modorában különcz vagy felötlő volt, most majdnem groteszkké változik s a háttérben mint sötét árny, meg-megjelen rögeszméje. Öltözete Döblingben bizarr volt mindig, de nem ízléstelen s némi vegyületét mutatta az angol, török és magyar öltözetnek. Rendesen vörös nadrágot, könnyű, hegyesorrú sárga csizmát s egyszerűen zsinórozott zekeforma otthonkát viselt. Hosszú szakált és bajuszt eresztett. Szemeinek sötét fényét gyakori bágyadtság váltotta föl. Erős hangja még megvolt, de kiejtésén érezni lehetett fogai hiányát. Fehérlő rövid haja csak gyéren árnyékolta be széles homlokát. Kopaszodó fejét be kívánva takarni, de a meleget nem tűrhetve, papirföveget hordott, mely kék, vörös, fehér és sárga szeletekből volt készítve, s melyet maga is bolond-fövegnek nevezett el. Néha elővette csákányát, s ha valami jó hírt hallott, egy derűlt csárdást fújt el rajta s csoszogva tánczczal kísérte. Öt szobája volt, kényelmesen bútorozva, tele csecsebecsével, bizarr figurával, torzképpel, tintatartóval, órával, melyek különbözőn jártak, hogy különböző időben üssenek. Ablakai a tébolyház kertjébe nyíltak, melyben eleinte gyakran sétált, de egyedűl, kerűlve az embereket. Itt látta meg őt egy ízben s kiáltott reá a szintén ez intézetben levő Szálbek György s így köszöntötte: «Üdvözlöm a nagy grófot». «Nem nagy gróf, hanem nagy bolond», viszonzá Széchenyi boszúsan s többé nem mutatta magát a kertben. Korán reggel kelt föl, hideg vízben fürdött télen-nyáron, s minden oldalon kertre nyíló ablakait fölnyittatván, föl s alá sétált szobáiban, míg számítása vagy erejének állapota szerint negyed, fél vagy egész mérföldnyit nem járt. Kiszámította, hogy itt létének ideje alatt hány mérföldet járt; annyit, hogy az európai szárazföldet kétszer megkerülhette volna. Azután írt és olvasott. Reggelizett és ismét írt és olvasott, egész nap, sokszor fél éjjel. Ebéd előtt és után néhány látogatót fogadott el, kiknek száma 1858 után mind inkább növekedett; esténként sakkot játszott, melyben a bérelt játszótárson kívül sokszor több műkedvelőt kifárasztott, többnyire saját fiait. Egy szóval, a meggyógyúlt s mégis beteg Széchenyi folyvást kereste a szórakozást, s bár szellemi erejét teljesen visszanyerni látszott, volt benne valami baljóslatú. Nem akart kimenni a tébolydából, sőt még a kertbe sem, sétálni. Ha szó volt róla, miért nem megy ki a szabadba, így kiáltott föl: «A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illeném». Mintha Hamlet szólalna meg, mintha e mondástól csak egy lépés volna Lear fölkiáltásához: «Adjatok pézsmát, hogy édesítsem meg képzelődésemet». A család, látva gyógyúlását, remélte, hogy elébb-utóbb elhagyja a tébolyházat; apró cselekhez folyamodott, kicsalta előbb a kertbe, hogy a levegőhöz, a szabadhoz szokjék s fölébredjen benne a vágy a szabadba, talán haza, talán Czenkre menni. Vagy kétszer ki is ment a kertbe, de rosszúl érezte magát, félénken tekintett ide s tova, mintha megbánta volna, a mit tett s hamar visszatért. «A természet beteges nyilvánulása volt-e a színváltozás szokatlan benyomása alatt jegyzi meg Goszmann orvos, kitől Kecskeméthy ez adatot vette – vagy szemrehányó intés egy titkos fogadalomra, vagy mind a kettő együtt.» Az öngyilkosság gondolata is meg-megvillan elméjében. Aránylag derült napjaiban szerzi be fegyvereit s Görgennéhez írt leveleiben a többek között a következő hely is előfordúl: «Ha olyan számos családom nem volna, régen véget vetettem volna gyűlölt, vígasztalan életemnek, ezt az élet minden helyzetében meg lehet tenni erős akarattal».

Ime a szellemi erejét visszanyert Széchenyiben az őrültség némi maradványai: a fogadalom, mely önvádjából foly, mint vezeklés; az öngyilkosság, melyet életuntsága táplál s melytől vallásossága visszatartóztatja. S e közt mégis föléled benne a államférfiú, mintha Magyarország ügyeinek vezetését újra meg akarná ragadni. Midőn 1857 őszén Kecskeméthy megismerkedik vele, már nagy szellemi tevékenységet fejt ki. Döblingi magányában tudja mind azon apró és nagy dolgokat, melyek a hazában vagy Bécsben, a magas és a legmagasabb körökben történnek. A hazai és külföldi, különösen a komolyabb irodalom terén minden újabb jelenségről tudomást vesz. Minden magyar nyomtatványt kivétel nélkül megvett, minden magyar lapot járatott s legalább futóan átnézett. A nevezetesb külföldi lapokat szintén olvasta; politikai röpirat soha sem kerülte el figyelmét. Szóval: kormányzati, társadalmi és irodalmi téren nem volt oly nagy és kicsiny jelenség, mely ne érdekelte volna. Folyvást és sokat írt; rendesen vezetett naplójába följegyzé nemcsak pillanatnyi eszméit, hanem a legapróbb napi eseményeket is. Levelezése is igen széles körű volt. Továbbá igen sokat írt külföldi, kivált angol lapokba, névszerint a _Times_ba. Azonban csaknem egy egész évi tevékenysége az oly híressé vált _Ein Blick_ czímű munkájában összpontosúlt, mely 1859-ben jelent meg Londonban. Általában 1859-ben láthatóan üdűlt és heves tevékenység ragadta meg. Az olasz hadjárat kézzel foghatóvá tette a tíz évig követett kormányrendszer absurdumait. Széchenyit mind gyakrabban látogatták meg a tekintélyes férfiak. Politikai színű ebédek váltották föl egymást. Midőn Bach és Kempen elbocsátása, báró Hübner belépte a ministeriumba, valami józan fordulatot sejtetett s hajlam látszott ott kezdeni a megoldást, hol a helyzet bonyodalmainak súlypontja volt: Magyarországban, és midőn Hübner a magyar aristocratia tagjaival némi érintkezésbe lépett: Széchenyi czélszerűnek látta az iránt, hogy mi a teendő, a kormány fölvilágosításához járúlni s azt az actio sürgető szükségéről meggyőzni. E végre eszméi és utasításai szerint két emlékiratot készíttetett, melyek az ő közvetítése által Hübner és Rechberg kezébe jutottak. E mellett az actio megkezdésének módját tervezte és sokat foglalkozott azzal az eszmével, hogy czélszerű volna a kormány hallgatólagos engedélyével oly gyülekezetet hozni létre Bécsben, mely szó szerint _Assemblée det notables_ vagyis az ország legkiválóbb férfiainak gyülekezete volna és szabad discussio útján alapítaná meg és pontozná az ország kívánalmait.

Egy szóval, Széchenyi újra régi elemében volt, s bár szobájából nem lépett ki, egészen besodródott a politikai küzdelmekbe. De hogyan egyeztethetni ezt meg lelki állapotjával, hogyan akarja újra szolgálni hazája ügyét, melynek jövőjén kétségbe esett, hogyan lép újra a politikai pályára, midőn nemzete szerencsétlenségének egyik főokát saját tévedésében hitte föltalálni s e miatt önvádja fogadalom alakjában folyvást él kebelében? Nem ellenmondás-e ez? Vajon nem gyöngíti-e az imént kifejtett nézetünket, melylyel Kecskeméthy egyoldalúságát ostromoltuk? Nem. Az ellenmondás csak látszólagos. Széchenyi 1848-ban kétségbeesett hazája jövőjén s a hazafi bánat és önvád kínjai között megőrült. A mint lassanként gyógyúlt s a szórakozás és foglalatosság fölébresztették szellemi munkásságát, ismét hazája ügyeihez fordúlt, mert némi remény csillámlott föl előtte. A kormány tévedései és a nemzet életereje ki-kiemelték csüggetegségéből. «A magyar életrevalóságát, tavaszi korát halálos kínjai után, jelen veszedelmei között is, még ma is ezer jel bizonyítja», – úgy mond 1858-ban az akadémia igazgató tanácsához írt levelében. Azonban e remény, e hit nem az, a mi egykor volt, midőn fölébresztve szunyadó nemzetét, lelkesülten kiáltá: «Magyarország nem volt, hanem lesz». Nem kételkedett, hogy a Bach-rendszer meg fog bukni, de a mint Kecskeméthy megjegyzi, az folyvást és mélyen aggasztotta, hogy mi fog kifejlődni a végtelen zavarból, nemzetünk állása, a régi Magyarország, meg lesz-e menthető és legjobb esetben nem fog-e a nemzetiségi szövetségesek rendszerében mint olyan elenyészni? Ez új remény és aggodalom, mert elfoglalták, úgy látszik, eleinte enyhítették régi kétségbeesését. Mintegy megkönnyűlt, hogy _Blick_jében kiönthette, mint maga mondja, kétségbeeséssel határos fájdalmát. Hazafi mély érzése most nemcsak emésztette, hanem éltette is. Tevékenysége kevésbbé engedte önmagába sülyedni, mint azelőtt. Hazájának él újra, de nem akar kimenni a tébolyházból, s minden tette, egész eljárása mutatja, hogy nem kíván nemzetének vezére lenni. Úgy látszik, mintha az a rögeszméje, hogy vészt hozott nemzetére, hogy átok van rajta, folyvást uralkodnék kedélyén. Az egykori izgató csak a dynastia, a kormánykörök és külföld fölvilágosítója akar lenni, őrizkedik nemzetével bármi módon érintkezni; gróf Zichy Ferenczhez s az akadémia igazgató tanácsához írt levelei közkézen forogtak ugyan, de nem foglaltak magokban semmi fontosabbat. Államférfiúi nagy elméje csak a veszélyeket érzi, látja, de nincs egyetlen egy mentő gondolata a jövőre. Reménye csak egy álom varázsa, aggodalma élő kín, mely fölébreszti régi kétségbeesését, tervei, eszméi csak a megtört lélek, a kiapadhatatlan hazafi érzés végföllobbanásai. Szerző nagy dicsérettel emlékszik Széchenyi terveiről s a befolyása alatt írt röpiratokról, de nekünk úgy tetszik, hogy azok nem méltók az ő alkotó szelleméhez s ilyesmikre sok más ember is képes lett volna Magyarországon. Lángesze csak _Blick_jében nyilatkozik, a humor és satira e rettentő vegyületében, mely egészen illett lelki állapotjához. Ily munkát csak egy mélyen szerető és gyűlölő szív, egy geniális lélek fájdalma teremthet. Itt minden, a mi Széchenyi lelkében beteg elem volt, táplálhatta, fokozhatta teremtő erejét. Kecskeméthy mentegeti e munkát s minden elismerése mellett, úgy látszik, nem tartja méltónak egy államférfiúhoz, egy bölcshöz. Pedig csak ily munka illett egy kétségbeesett államférfiúhoz, egy önkínzó hazafihoz, egy megzavarodott bölcshöz, a minő Széchenyi volt. A humornak mindig joga volt összeolvasztani a fenségest és trivialist, a tragikait és komikait s a valódi satira soha sem viselt glacé-keztyűt. Juvenalis és Swift maró gúnya egyesűl itt Shakspeare hamleti és leari humorával s bár Széchenyi töredékes modora nem nyújthat művészi egészet, néhány lapja vetekedik a legnagyobb humoristákéival. Széchenyi e munkájában megboszúlta azon iszonyú sebeket, melyeket egy ádáz kormányrendszer és képmutató képviselője ütött az ő és nemzete szívén, s oly bélyeget nyomott reá, mely örökké élni fog a történelemben.

Ily benső kapcsolatban vizsgálván Széchenyi őrűltségét, gyógyúlását, hazafi tevékenységét s mind azt, a miben beteg szelleme nyilatkozott, öngyilkossága is érthetőbb lesz előttünk. Kecskeméthy sok becses adatot szolgáltat ugyan halála körűlményeihez, de azt egyedűl a rendőr-ministerium üldözésének tulajdonítja, mi minden esetre egyoldalú magyarázat. Lássuk röviden a tényeket. Hübner lelépte után Thierry lőn a rendőr-minister. A bureaucratiai absolutismus érdekében megkezdődött a reactio a sajtó ellen s az egész kormányzatban. A nagy zajt ütött és sok epét fölkevert _Blick_ anonym szerzője figyelem tárgya lőn s mindazok, a kik hozzá látogatni jártak, rendszeres kémlés alá vétettek. 1860 márcz. 3-án Széchenyinél házmotozás tartatott. A döblingi tébolyházat egy sereg bizalmas (Vertrauter) és rendőr-katona vette körűl. Széchenyi szobájába egész váratlan a híres rendőr-tanácsos, Felsenthal, lépett be, két biztos kiséretében. Íratai lefoglaltattak, naplója elvétetett. Széchenyi levelet írt Thierrynek, melyben visszakívánta tisztán családi érdekű irományait, s kérte, hogy szerencséltesse látogatásával. Thierry kérése első részét teljesítette, a másodikat nem. Válaszolt levelére s elutasította a Széchenyivel való érintkezésnek még gondolatát is, és szárazon oda vetette, hogy készűljön el még rosszabbra is, mert a döblingi tébolyház megszűnt számára menhely lenni. Ide járúlt még az a kósza hír, hogy husvét hetében különféle magas állású magyarok, köztük Széchenyi is, elfogatnak s egy messze elágazó összeesküvésben való részvét miatt kereset alá fognak vétetni. A _Times_ban, mely lapnak Széchenyi rendes előfizetője volt, egy hivatalos forrásból eredt s alkalmasint becsempészett párisi levél állott, mely szerint a grófnál nagyszerű összeesküvést eláruló iratok foglaltattak le. Kecskeméthy szerint Széchenyi fölhevűlt képzelődése önmaga ellen fegyvereket kovácsolt. Meggyőződött, hogy a rendőr-ministerium a márcz. 3-ki demonstrativ házmotozást egy lehető nagy összeesküvés fölfedezésével vagy legalább felségsértési váddal igyekszik majd igazolni. Hitte, hogy Thierry nem fog visszaijedni az ő befogatásától. Törvényszék elébe állíttatni, kérdőre vonatni, talán nem is szabad lábon, hanem vizsgálati fogságban, neki már magában is elég volt és ennél tovább, példáúl elítéltetése vagy fölmentése eshetőségére, már nem is volt képes gondolni. A legszelídebb eshetőség is borzasztó volt előtte, tudniillik, hogy számítás alá nem eső, de minden esetre veszélyes elmebetegnek fogják nyilvánítani s erőszakkal egy más tébolyházba áthelyezni. Neki, a kinek legrejtélyesebb rögeszméje, hogy élve nem hagyja el a házat, ez mind több volt, mint a mennyit idegessége elbírhatott volna. Kecskeméthy szerint ez volt, a mi őt gyötörte és megölte. A házmotozás után keveset evett s mind komorabb lőn. Attól fogva, hogy Felsenthal visszahozta családi érdekű irományait s átadta neki Thierry levelét, majd semmit sem evett. Ha szolgája kérdezte mi baja, szívére mutatott s keserves hangon mondá: «Itt fáj!» s egy perczczel később homlokát végig simítván, így szólt: «Az én lelkem beteg». Halála előtt nyolcz-tíz nappal ismételve azzal a kérdéssel foglalkozott: vajon vannak-e esetek, hol az öngyilkosság erkölcsileg igazolható, majd ismét a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, bensőbb családi körében pedig mintegy elejté a következő szavakat: «Az én napjaim megszámlálvák!» Hogy öngyilkossági eszmékkel küzd, elárúlták némely töredékes fölkiáltásai: «Nem élhetek tovább, meg kell halnom», melyek fájdalmas nyöszörgések és sohajok közt törtek ki kebléből. Ápril 7-ét megelőző éjjel nyugtalanúl aludt, 7-én semmit sem beszélt s csak egy pár kanál levest evett. Délelőtt gr. Zichy Gézával sakkozott, délután szolgáival ostáblázott, este 7–10 óráig ismét sakkozott titkárával. Ezután jó éjtszakát kivánván, elbocsátá cselédeit. Reggel felöltözötten űlve találtatott zsölyeszékében, szétzúzott fejjel s még jobb kezében volt a pisztoly, a melylyel magát megölte.

Bizonyára a rendőr-ministerium üldözése befolyt Széchenyi öngyilkosságára, de lehetetlen egyetlen s minden mást kizáró okának tartanunk. Az elfogatás és törvényszék elébe állítás félelme hathatott ugyan feldúlt idegeire, de bajosan ejthette kétségbe. Hanyatlásában is nagyobb lelkű volt, mintsem ily kislelkűséget föltehessünk róla. Hogy a tébolyházból kiragadják, honnan élve kimenni fogadalma tiltá, sokkal inkább fölháboríthatta. De e fogadalom önvádjával, vezeklésével volt kapcsolatban s most úgy látszik, újabb önvád vegyűlt a régihez. Nem hazafiúi kétségbeesésében, nem önvádja miatt temette-e magát a döblingi tébolyházba, még akkor is, midőn már meggyógyult, mint a kinek nincs más szerepe az életben, mint siratni hazáját s megbánni, kivezekleni tévedéseit? S ime nem sodródott-e bele újra a politikába, egy reményszikra, mely hazája jövőjén feltűnt, nem ébreszté-e föl tevékenységét s minden tartózkodása mellett, ha nem is mint vezér, de mint már múltjánál fogva is nevezetes tényező, nem folyt-e be újra hazája ügyeibe? S mit látott maga körűl? Magyarországon mind nagyobb hullámot vet a nemzeti mozgalom s a forradalom felé látszik törni. A roskadozó kormányban győzött a reactio s mind erőszakosabb rendszabályokhoz nyúl, a békés kiegyenlítéshez nincs remény. Magyarországot még oly engedmények sem elégítenék ki, melyeket ő elfogadna, a forradalom küszöbön áll, 1848 ismétlődik s mind Magyarországra, mind a birodalomra nézve még iszonyúbb következményű lesz. Nem támadhattak-e lelkében ily gondolatok s a dolgok akkori állása nem táplálhatta-e felizgatott képzelődését ily rémképekkel?

Kecskeméthy ez oldalról nem vizsgálja tüzetesen Széchenyi lelki állapotját s mégis néhány, mintegy elejtett adata kérdésünket igazolja. «Midőn – úgy mond – Magyarországon a kormány ellen tettleges ellenállás első symptomái a nemzeti öltözet és protestantismus ügyében – kezdtek nyilvánúlni, Széchenyi aggodalmai nőttek. Félt, hogy a mozgalom élére a meggondolatlan fiatalság fog tolakodni s vezérszerepet vinni. A fiatalság és útcza terrorismusa ellen 1848 előtti keserűsége ébredt föl, midőn a nemzeti színházban történt demonstratiót meghallotta.» Más helyt: «Széchenyi azon balsejtelemben élt, hogy a magyarok ellen még egy kemény visszahatás fog a kormány részéről megkisértetni.» A könyv végén: «És bármi változóknak mondhatni Széchenyi szeszélyeit, ha összeszámítgatom együttlétünk perczeit és óráit, úgy találom, hogy sokkal gyakrabban volt szomorú, levert s a haza jövője iránt reménytelen. «Én nem várok semmi jót!» – mondá nem egyszer, midőn Bach bukásáról mint bizonyosról beszélhettünk, midőn a systéma már láthatóan bomladozott.

Ha még ehhez veszszük mindazt, a mi Széchenyi nyilatkozataiból az ismét kitörendő forradalom miatti aggodalmait illetőleg a közönségbe kiszivárgott, nem természetes-e, hogy Thierry levele nemcsak a tébolyházból való elhurczoltatása félelme miatt ejté kétségbe, hanem főkép azért, mert meggyőződött, hogy a kormány a legerőszakosabb rendszabályokhoz nyúl Magyarország irányában s a forradalom karjaiba taszítja? Ha őt nem kímélik, a ki beteg s egy tébolyházba temette magát, kit fognak kímélni; ha őt forradalmi emberként üldözi a kormány, kit már is túlszárnyalt a közvélemény, nem fog-e forradalmivá tenni minden magyart? Ha ellene így lépnek föl, mit forralhatnak Magyarország ellen? Nincs többé remény, egy új forradalomban még az a reményszikra is elenyészik, mely bolygótűzként fölcsillámlott előtte. E tépelődések között nem láthatta-e mindenütt a vért, mint 1848-ban, nem kiálthatta-e újra: «Oh az én másodszor is füstbe ment életem»? Kétségbeesése nem idézhette-e föl rögeszméit, az önvád kínait s az öngyilkosság soha föl nem adott gondolatát? Nem állhatott-e elő egy második válság? Nem lephette-e meg kezdete egy csöndesebb őrűlésnek, mint 1848-ban, mely végre a némikép analog körűlmények között öngyilkosságra ragadta?

E kérdések nem alaptalanok s minden esetre több világot vetnek Széchenyi utolsó évei és halála rejtélyére, mint Kecskeméthy magyarázatai. Legalább megvan bennök a benső kapcsolat, noha a Kecskeméthy közölte adatokon kívül mást nem használhatunk. Mind a mellett nem hízelgünk magunknak, hogy a rejtélyt teljesen megfejtettük. Széchenyi lefoglalt naplója, iratai új oldalról világosíthatják meg a kérdést; a kik őt utolsó éveiben is közelről ismerték, szintén sok adattal, útbaigazítással szolgálhatnak. A lélektani analysisnek is még sok tennivalója marad fenn.

Kecskeméthy minden esetre köszönetet érdemel, hogy szőnyegre hozta a kérdést s közrebocsátotta adatait. Széchenyi életrajzíróra vár s egyengetni kell útját. Minket leginkább ez ösztönzött, hogy megbíráljuk e könyvet s elmondjuk nézeteinket Széchenyi utolsó éveiről és haláláról. Vajha társakra találnánk. Lapjaink inkább a könyv szerzőjét nézték, mint magát a könyv tárgyát s megelégedtek a rokon- vagy ellenszenv nyilatkozatival. Ha valaki, bizonyára Széchenyi követelheti a magyar irodalomtól, hogy virraszszon emléke fölött s hordja az anyagot irodalmi szobrához.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN MINT IRÓ.

FELOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1892 MÁJUS 8-ÁN TARTOTT ÜNNEPÉLYES KÖZÜLÉSÉN.

A magyar államférfiak és írók között senki sincs, a kinek pályáján annyi valódi vagy látszólagos ellentét mutatkoznék, mint a gróf Széchenyi Istvánén. Ime egy főúr, a ki egész életén át előjogai ellen küzd; íme egy hideg, számító ész, a ki folyvást a szív felindulásai között él; íme egy mélyen vallásos ember, a kit fájdalmában semmi sem vígasztal s kétségbeesése halálba űz; íme egy könnyűvérű huszártiszt, a ki hazáján kívül tölti ifjúságát, távol minden politikai küzdelemtől s egyszerre a nemzeti újjászületés mozgalmát indítja meg; íme egy államférfiú, a ki egy párthoz sem tartozik, de mindenik párt az ő hatása alatt áll, a kit felváltva, majdnem egyszerre szeretnek és gyűlölnek, dicsőítenek és rágalmaznak s a ki, bár nyomán zsendül fel az egész újabb magyar politikai és társadalmi élet, pályája végén magánosan és elhagyatva áll, a balsejtelem és önvád kínjai között; és végre íme egy író, a ki anyanyelvét tördelve beszéli, minden európai nyelven jobban ír, mint magyarúl, mégis a nemzeti míveltség bajnokaként lép föl, a bolyongó magyar írókat központba egyesíti, akadémiát alkotva számukra, közéjök áll, könyveivel elragadja a közönséget, s egyszerre Magyarország legolvasottabb írójává emelkedik.

Csak ez utóbbi pontot akarom felvilágosítani és Széchenyiről csak mint íróról szólok. Egy rövid óra korlátai nem engedik, hogy részletekbe bocsátkozzam, de igyekezni fogok néhány fővonással jellemezni a viszonyokat, a melyek őt íróvá tették s kiemelni mindazt, a mi írói egyéniségében és hatásában lényegesebb.