Emlékbeszédek (1. kötet)

Part 18

Chapter 183,120 wordsPublic domain

Pest emberi emlékezet óta nem látott oly népes temetést, mint a minő a Vörösmartyé volt. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok megszámlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének áldozó férfiú halála is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélekzett föl szabadabban, s a nemzetiség és hazafiság nagy költőjének fényes végtiszteletet adva, egyszersmind ki akarta mutatni érzelmeit, hogy «megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán». És élt folyvást s alig telt el néhány év, a Vörösmarty _Szózata_ zendült meg milliók ajkán, visszakövetelve az alkotmányt, az 1848-iki alkotmányt. Vörösmarty nem csalódott, midőn erős hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Semmi sem veszélyesebb egyesekre és nemzetekre egyaránt, mint az elcsüggedés vagy elbizakodottság. Vörösmarty egész élete, egész költészete az elcsüggedés ellen irányul, de irányul egyszersmind a szájas hazafiság és elbizakodottság ellen is. Egyik költeményében igy kiált föl:

Szeresd hazádat és ne mondd: A néma szeretet Szűz mint a lélek, melynek a Nyelv még nem véthetett. Tégy érte mindent, éltedet, Ha kell, csekélybe vedd, De a hazát könnyelműen Koczkára ki ne tedd.

Rendületlen hűség a hazához, csüggedés és elbizakodottság nélkül – ezt hirdeti Vörösmarty élete és költészete. Ez eszme, ez érzés lángja hassa át szívünket, ezzel legméltóbban áldozunk a kegyelet oltárán, születése százados évfordulójának ünnepén.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN UTOLSÓ ÉVEI.

(1866.)

A forradalom után két főbetegségben szenvedett irodalmunk: a Petőfieskedés- és Széchenyieskedésben. A fiatal lyrai költők Petőfit utánozták, az ifjú és vén hirlapírók pedig Széchenyit. Amazok csak szenvelgésökkel botránkoztatták meg az embert, emezek politikai cselszövényökkel és köpenyforgatásukkal is. Hála Isten! mindkét betegségből gyógyúlgatunk. Hírlapjainkban apad a Széchenyieskedés és kezdünk komolyabban foglalkozni Magyarország újabb korszakának legnagyobb emberével. Igaz, Kemény Zsigmond oly kitünő essayjén kívül, tizenöt év alatt a Kecskeméthy könyve[1] az egyetlen, mely mint Széchenyi-irodalom szóba jöhet, de kezdetnek ennyi is elég. Hogyan kivánhatnók Széchenyi terjedelmes és beható életrajzát, midőn nemcsak naplói hozzáférhetetlenek, hanem még munkái sincsenek összegyűjtve s holmi ízetlen anthologiákkal kell megelégednünk. Kecskeméthy munkája mintegy kiegészíti a Keményét, a mennyiben épen ott fogja föl az eseményeket, a hol Keménynek félbe kellett szakítani, tudniillik a forradalom után. Nem akarjuk e két munkát összehasonlítani. Kemény essayje, némely formai fogyatkozások mellett is, a legkitünőbb magyar essay, s bármely irodalomban díszes helyet foglalhatna. Kecskeméthy nem ilyesmit akart írni; könyve valami közép az emlékirat és tárczaczikk között, töredékes és könnyed modorban mintegy sietősen papirra vetve. Minden esetre érdekes könyv; a szerző Széchenyi utolsó éveit leplezi föl, részint mint szemtanú, részint mint olyan, a ki megbizható forrásból meríthet.

Kecskeméthy 1857 őszén ismerkedett meg Széchenyivel Döblingben, a kihez aztán Bécsből majd minden héten átrándúlt. Azonban rajzát nem ez éven kezdi, hanem 1848-on, midőn Széchenyit orvosa, Balogh Pál, a döblingi tébolyházba kisérte. Az egész könyvet két részre oszthatni: az egyikben a tébolyodott, majd üdülő Széchenyi rajzát veszszük 1848–1857, a másikban a hazája sorsa iránt újra érdeklődő és döblingi rejtekében is tevékeny Széchenyiét 1857–1860 haláláig. Természetesen, mindkét részszel szoros kapcsolatban van egy csoport kérdés: őrültség volt-e Széchenyi betegsége vagy csak idegesség és kétségbeesés; vajon a kétségbeesett hazafi menhelyűl választotta-e a döblingi tébolyházat, vagy mint őrűlt vitetett oda s később fölüdűlve sem akarta azt többé elhagyni; őrűltsége testi bajból származott-e vagy tisztán szellemiből, volt-e az valami kapcsolatban öngyilkosságával vagy nem, rögeszméi ébredtek-e föl újra vagy azok körén kívül eső dolgok ragadták halálba?

Minderre nem ád Kecskeméthy kielégítő választ, sőt néha ellenmondásokba is bonyolódik. Épen azért adatai nyomán megkisértjük, a mennyiben lehetséges, tisztába hozni e kérdéseket.

Kecskeméthy könyve elején épen nem kétkedik Széchenyi őrűltségében, úgy rajzolta őt, mint őrűltet, ki 1848 szeptember elején már Pesten a falba vágja fejét, ki akar ugrani az ablakon, útközben kétszer kísérli meg az öngyilkosságot s oly dühös rohamokban szenved, hogy meg kell kötözni. Döblingben első napjai és hetei borzasztók voltak. Többször ágyára kellett kötözni, mert szokása volt fejét a falhoz vágni vagy a falnak futni öngyilkos szándékkal. Őrjöngésig fokozódott idegesség és képzelődés, önvád és kétségbeesés kínozták. Néhány hét múlva e dühös rohamokat tompa fásúltság követte és teljes közöny a világ iránt. Senkit sem bocsájtott magához, még nejét sem. Teljesen elhanyagolta magát. Nem vette észre, hogy fehér ruhát kell váltania; a mosdásra rábeszélést várt; haját és körmét csak kényszerítve engedte levágatni; asztalnál, ha nem figyelmeztették, a kezével evett. Napközben bús oroszlánként járt föl s alá szobájában, selyem kendőit tépve s rongyokká szakítva. Majd beszédes és fecsegő lőn. Az orvosokkal, ápolókkal, őrökkel folyvást beszélt, senkit szóhoz jutni nem engedve. A mi lelkét nyomta, azt végetlen ismétlésben újra meg újra kitárta, nem törődve azzal, értik-e fájdalmát. Ez állapot mintegy két évig tartott, míg a kór önmagát kimeríté. Széchenyi lassanként javúlt, únta magát, szórakozást keresett. Elkezdett a betegápolókkal malmozni, farkast és kecskét játszani, ostáblázni s annyira bele hevűlt a játékba, hogy alunni menni is elfeledett. E játékok fölébresztették benne a sakk iránt való régi szenvedélyét. Egy művelt ifjút fogadtak melléje, ki az esti órákban Bécsből kijárt hozzá sakkozni. Végre a sakk nem elégítette ki. Mintha csak a sakkkal ébredtek volna lelki erői, szellemi érdekeltsége s az emberek utáni vágya. E fordulópont 1852–53-ban állott be. Az első vagy elsők egyike, kit látni óhajtott, Lonovics érsek volt; 1853-ban neje és gyermekei látogatásán kívül másokat is szívesen látott. Láthatóan üdűlt, a külvilág iránti érdeke nőttön-nőtt; társalgása mind nyugodtabb, elmésebb és vonzóbb lett. Szellemi tevékenysége is fejlődött, olvasni és írni kezdett.

Ime néhány főbb vonás az őrűlt és üdülő Széchenyi életéből 1853-ig. A tébolyház igazgatója, Görgen szerint, Széchenyi beszédei _mania desperatoriá_ra mutattak, mely vallásos kínzással és politikai önváddal volt kapcsolatban, mert szakadatlan vádolta magát, hogy az épen kitörni készülő forradalmat ő idézte elő a democratiai párttal való kaczérkodásával. «Így Széchenyi őrűltségében nem beszélt – jegyzi meg Kecskeméthy – az őrűltnek énje megzavarodik, de azért önmagának reflexusa. Miféle democratiai párttal kaczérkodott Széchenyi? Ez nyilván csak Görgen homályos felfogása arról, mit Széchenyitől hallhatott, de nem értett, s minek csupán alapja igaz, tudniillik az, hogy Széchenyi kétségbe esett a haza sorsán s hogy annak veszte miatt önmagát, saját munkásságát, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra ébresztette, okolta; s hogy ő, a ki mindig vallásos volt, az Istennel való kibékülést lehetetlennek tartá, oly borzasztóknak hivén bűneit.» Úgy hiszszük, hogy itt a szerző könnyedén ítélt. Nem védjük Görgennek se tehetségét, se jellemét, de azt nyomós okok támogatják, hogy itt Görgen igazat mondott, legföljebb kifejezése nem volt elég szabatos. S e pont annyival fontosabb, mivel Széchenyi őrűltsége s halála indokaira is világot vet.

Kecskeméthy csak annyit ismer el Széchenyi kétségbeesése, őrűltsége indokaiból, hogy elveszettnek hitte hazáját, hogy veszte miatt önmagát, saját munkásságát okolta, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra ébresztette. De így csak magában oly általánosság, a melyből bajos Széchenyi rögeszméjét s általában őrűltsége lélektani fejlődését kimagyarázni. Úgy látszik, hogy Széchenyi a reformatorok és izgatók tragikumát teljes szörnyűségében érezte s megtört ez érzés alatt. Mint reformátor és izgató lépett föl s alig telt el tíz év, egy másik izgató túlszárnyalta; hiába küzdött ellene, elvesztette minden népszerűségét, s ime nyolcz év múlva a reform forradalommá vált, az izgalom élethalál-harczczá, a melyben a nemzet elvérzett. Széchenyi nem annyira azt bánta, hogy a magyart halottaiból fölébresztette, hanem azt, hogy az általa fölkeltett mozgalom oly irányt vőn, mely forradalomra vezetett, s ez irány magvait első fölléptekor ő maga vetette el. Őt nemcsak a haza veszte ejtette kétségbe, hanem tévedéseinek öntudata is. Önvád marczangolta szívét, mert azt hitte, s nem minden alap nélkül, hogy túlszárnyaltatása, a forradalom, a legbensőbb kapcsolatban van azzal a móddal, melylyel pályája első felében az izgatást megkezdette. Mindjárt első fölléptekor megtámadta, kigúnyolta a magyar múltját és jelenét s nagy jövőt igért neki, hitet lehelt bele, s mély meggyőződést, erős lelkesülést keltett föl benne az új eszmék iránt, de az átalakulás nehézségeit és módját kevésbbé leplezte föl előtte. Már Kemény megjegyezte Széchenyi pályája első felének e jellemvonását. «Széchenyi – úgymond Kemény – előbb akarta a pangó nemzetben a meggyőződést egy vagy más reform szükségéről fölébreszteni, csak azután tartá czélszerűnek a létesítés módszerét, vagy a mint ő szerette mondani, a _mikéntet_, fejtegetni. E különválasztás, e fölosztása a munkának, elméletileg sokat mutat, de létező körűlményeink közt kétségkívűl befolyt ama fölszínes iránynak terjesztésére, mely egy tárgy fényoldala mellett, a kivitel nehézségeit elég figyelemmel keresni, elég hideg vérrel meglelni s elég óvatossággal elhárítani restellette. Mert a ki a meggyőződést és megoldást, az eszmét és a foganatosítás részleteit egyszerre nem oltja be a néptudalomba, az gyorsította ugyan az izgatás sikerét, de veszélyességét is emelte, kivált oly országban, hol az alsóbb rétegekben döntetnek el a kérdések, mint nálunk a követ-utasítási jog által történt. Széchenyi e hibát leginkább a _Stadium_ban éreztette, melyben rendkívül mély és rendkívül fölszínes volt egyszersmind, mert e könyvben rendszeresíttetett az a modor, mely a reform eszméit a foganatosítás részleteitől egészen különválasztja.»

Az izgatás e módját mintegy örökölték Széchenyitől a megye és sajtó szónokai, a nemzet folyvást meggyőződött és lelkesűlt s nem igen hallgatott Széchenyire, ki a megoldás nehézségeiről, a taktika és modor fontosságáról oly mélyreható és kétségbeesett röpiratokat írt. Mi volt egyéb a Kossuth _Pesti Hirlap_ja, mint egy hetenkint háromszor megjelenő _Stadium_? Nem mondá-e mindenki, hogy Kossuth csak ugyanazt teszi és hirdeti, a mit Széchenyi s ez csak sebzett hiuságból üldözi amazt? S gr. Dessewffy Aurél a _Kelet népe_ megjelenésekor nem festette-e élénk színekkel az izgatók sorsát, a kik egymást szülik és emésztik föl? Ime a benső kapcsolat Széchenyi föllépte és a forradalom között. Lehet, hogy a forradalom e nélkül is bekövetkezett volna, mert számos más tényezője is volt; lehet, hogy Széchenyi e kapcsolatot a valónál erősb, döntőbb- és végzetszerűbbnek hitte: elég, hogy a fájdalom és kétségbeesés perczeiben könnyen rögeszméjévé válhatott az, hogy egyedűl ő az oka Magyarország szerencsétlenségének, mert kaczérkodott mindazzal, mi később a forradalmat előidézte. Egy szóval Görgen csak a kifejezésben hibázhatott s nem egyszersmind a dolog lényegében s ha ide veszszük Széchenyi mélyen érző szívét, melyen eszével zsarnokoskodott, ideges önkínzó természetét, erős szenvedélyességét, melyet korlátolni és elnyomni igyekezett; ha meggondoljuk, hogy a forradalom kitörésekor veszni hitt mindent, a miért élt: nem természetes-e, hogy szelleme elveszítvén súlypontját, a fegyelem alól kiszabadúlt érzések martaléka lőn s amaz iszonyú belválsághoz jutott, melynek legrémítőbb eredménye a megőrülés? E mellett Széchenyi vallásos volt s már ifjú korában is hajlott olykor a rajongáshoz. Önvádja nem költhette-e föl vallásos önkínzását s ő, a ki annyiszor mondotta elleneinek, hogy a pokol jó szándékkal van tele, nem érezhette-e keblét pokolnak, Istennel való kibékülését lehetetlennek? S vajon, midőn lassanként meggyógyúlt, rögeszméjének némi maradványát nem találhatni-e meg benne? Maga Kecskeméthy említi, hogy «lelkében mindig volt egy sötét pont, hiedelem vagy fogadalom, vagy ha úgy tetszik rögeszme, mely nála különféle módon nyilatkozott, de félreismerhetetlenűl élt benne, s mely szerint ő a tébolyházból többé élve ki nem jő, ki nem jöhet, ki nem fog menni.» Vajon csak azért nem akarta-e elhagyni a tébolyházat, mert azt hitte, hogy többé nincs szerepe Magyarországon, mert nem kívánt szerencsétlen hazájában élni s nem egyszersmind azért-e, hogy magát mintegy büntetésűl vezeklésre kárhoztassa, börtönbe temesse? E fogadalom nem lehetett-e kapcsolatban rögeszméjével s ezt vajon nem valószinűen magyarázza-e ki Görgen vallomása, a mely fölött Kecskeméthy oly könnyedén pálczát tör?

A könyv végén egy egész szakasz tárgyalja Széchenyi őrűltségét. Kecskeméthy sok becses adatot szolgáltat, éleselmű észrevételeket tesz, a melyeket lehetetlen lesz mellőzni Széchenyi életíróinak. Azonban a szakasznak két nagy hibája van: először némikép ellenkezik a könyv elejével; másodszor épen Görgen vallomása könnyed elvetése miatt nem képes elég világosan és biztosan kimagyarázni Széchenyi lélekállapotát. A szakasz czíme ez: _Vajon őrűlt volt-e Széchenyi?_ E kérdés egy kissé különösen hangzik akkor, midőn Kecskeméthy könyve elején elfogadta mind Kemény, mind orvos Balogh Pál adatait, a kik a forradalom kitörésekor őrűltnek rajzolják Széchenyit, sőt maga is más, szintén hiteles adatok nyomán 1848–1853-ig, mint őrűltet írja le. Úgy látszik, hogy Kecskeméthy csak az 1853–1860-ig terjedő időszakra nézve veti föl e kérdést, azonban csak látszik, mert egy helye így szól: «Nem volt-e azon határozatban: a döblingi tébolyházba menni már elejétől fogva a _menekülésnek némi utógondolata_, mely később is az intézethez lánczolá? E határozatban nem erősítette-e meg és ijedelmeit nem növelte-e az a látvány, hogy nála annyi kisebb és jelentékenyebb hazafit is súlyosan sújtott le a boszúállás hóhérkeze? Ezt kérdék már sokan és a kérdések _nem egészen jogosítatlanok_, se nem értelmezhetők úgy, hogy Széchenyi soha beteg nem lett volna.» Tehát az a föltevés nem egészen jogosítatlan, hogy Széchenyi menekülés, rejtőzés végett ment Döblingbe, bár beteg volt, ha nem is épen őrűlt. Tehát ment és nem vitték. Ekkor Széchenyi őrűltsége tettetéssé sűlyed le, melyet legföljebb a Brutus-féle szerep nemesít meg. Ha Kecskeméthynek megvolt e kétsége, kár volt azt a döblingi három első év rajzában is nem éreztetnie. Így az olvasót a helyett, hogy fölvilágosítaná, csak nagyobb zavarba ejti. Úgy látszik, mintha Széchenyi őrűltségét és gyógyúlását nem tudná megegyeztetni, pedig a mint gyógyúlt állapotjában rajzolja, folyvást érezhetni e nagy lelken az iszonyú válság nyomait, sőt félhetni megújulásától is. Kecskeméthy csak a már gyógyúlt Széchenyit ismervén, el-elfeledi az egykor őrűltet, a kit mások után rajzolt s ha nem meri is egyenesen tagadni, titkon kétkedik benne, a mit olykor el is árúl. Ez utolsó szakasz az 1857–1860-ki évek lélektani vizsgálata inkább, mint, szerves kapcsolatban, az 1848–1860-ki éveké. S mi a végeredmény? Semmi biztos. Minden esetre a szerzőt saját adatai is többre jogosíthatták volna fel.

A tébolyházi orvosok vallomásait terjedelmes kivonatban veszszük, de Görgent kivéve, az orvosok mindenike csak gyógyúlt állapotjában ismerte Széchenyit, Görgent pedig, a ki kezdettől fogva észlelhette, csekély figyelemre méltatja Kecskeméthy. A törvényszéki orvosok, a kik Széchényit fölbonczolták, következően nyilatkoznak: A megvizsgált szervi változások részint olyanok, melyek a vizsgáltnak már előhaladott kora által föltételezvék, részint olyanok, melyek az élet minden korszakában beteges állapotra mutatnak. Ilyenek a gyomordaganat, a rostos daganatok, a vese felületének duzzadásos volta, végre kettős ágyéksérve. E symptomák egyikéből sem következtethetni elmebeli háborodottságot, annál kevésbbé, minthogy a velőt szerte lobbantván a lövés, vizsgálat alá venni nem lehetett.» Kecskeméthy maga bevallja, hogy csak szellemi és erkölcsi jelek és tények összevetése tájékozhatja a vizsgálót Széchenyi lelki állapotja felől. Ez alapon kezdi hát meg vizsgálatát s a hazaszeretet érzésének, Magyarország regeneratiója és megmentése eszméjének túlzásából magyarázza ki Széchenyi beteg kedélyét, melynek folyvást táplálékot nyújtott szigorú önbirálatra hajló természete és feldúlt idegrendszere. «A mennyiben – úgymond – sokan a tébolyodottság leggyakoribb formájának ismerik vagy általában fölismerhető jelének tartják a beteg minden gondolatának egyetlen gondolat túlzásában való összpontosúlását, annyiban nem lehet lényeges különbséget találni az 1848 előtti és utáni Széchenyi között.» De vajon mit tesz ez, ha nem azt, hogy Széchenyi 1848 előtt is csak oly tébolyodott volt, mint 1848 után; vagyis tulajdonkép soha sem volt tébolyodott, de többé-kevésbbé beteg kedélyű mindig s e tekintetben nincs különbség az 1848 előtti és utáni Széchenyi között? Kecskeméthy ki akarván mutatni, hogy Széchenyi lelkében az őrűltség elemei épen nem hiányoztak, sokkal többet bizonyít, mint a mennyit talán szándékozott. Különben igen érdekes párvonalba állítja a pesti és döblingi Széchenyit, s éleselműen fejtegeti szelleme ugyanazon nyilatkozatait, melyek között csak az 1848-ki események æquatori éghajlata alatt kifejlett idegessége tesz különbséget. Bármily becsesnek tartjuk e párvonalt, mindig fönn marad az a kérdés, hogy egy nagy érzés, nagy gondolat túlzása magában megfejti-e Széchenyi őrűltségét s gyógyúlása után sem szűnő beteges kedélyét, mely elvégre is öngyilkosságra vezette? Mióta a világ áll, nem voltak-e emberek, kiket szintén egy nagy gondolat, nagy érzés vezérlett az életén át s bármely tragikai körűlmények között is, megőrűltek-e mindnyájan? Nem szükséges-e egy nagy gondolat, egy nagy érzés túlzásának bizonyos egyéniséggel, bizonyos viszonyokkal találkozni, hogy ily rémítő válság álljon elő s vajon azon okok, melyeket fennebb Széchenyi jelleme, pályája, s Görgen vallomása alapján fejtegettünk, nem ily specialitásokat foglalnak-e magokban?

Kecskeméthy Goldberg orvos nyomán említi Széchenyi szigorú önbírálatra hajló természetét s helyesli Kant ama nevezetes mondását, hogy folytonos önszemlélet rajongáshoz és őrüléshez vezet. Ez önkínzással kapcsolatban állónak rajzolja életunottságát, melyet már 1841-ben írott pótvégrendeletében kifejezett e szavakkal: «Fejem vágassék el nyakamról, nehogy valamikép még egyszer, habár pillanatra is, ez életre ébredjek, mert gyűlölöm létemet.» Azonban arra nézve, hogy a szigorú önbírálatra hajló természetből életúntság, betegség, sőt őrűltség fejlődik ki, nem kell-e specialis okoknak is közreműködni s ilyeneket nem nyújt-e Széchenyi egyénisége és politikai pályája? Vajon az a körűlmény, hogy 1841-ben, midőn a _Kelet népét_ írta, s megjósolta a forradalom közelgését, már önvád és búskomorság kínozzák, nincsenek-e kapcsolatban 1848-ki rögeszméjével, hogy ő az oka a forradalomnak s Magyarország bukásának? Ime a holt adatok hogyan nyernek életet és kapcsolatot! Széchenyi felelősnek érzi magát mindazért, a mit Kossuth tesz s elátkozza, gyűlöli saját lételét, Kossuth az ő nyomán halad, tévedéseiben csak saját tévedéseit látja óriás alakban; Kossuth szintén egy dicső Magyarországot igért, dicsőbbet mint ő, s illusiókkal tölti el a nemzetet; föllép Kossuth ellen nemcsak haszaszeretetből, hanem felelősségből is; szívében kétségbeesés és önvád, ajkán keserűség és fájdalom, gúny és profétai ihlet, mind hiába, a forradalom kitör s mindent magába temet, a miért élt, lelkesűlt és küzdött. Széchenyi nemcsak a haza regeneratiója és megmentése nagy gondolatát, nemcsak a hazaszeretet és hazafifájdalom nagy érzését túlozta, hanem saját felelőssége s önvádja gondolatát és érzését is. E kettő együtt fejti meg őrűltségét, egyik sem külön, mert egyik a másikból foly, sőt összeolvadva egymást táplálja.

Kecskeméthy hajlandó Széchenyi elmebeli állapotját az ötvenes években teljesen egészségesnek tenni föl, de azt megvallja, hogy mindig volt lelkében két sötét pont, tudniillik, hogy a tébolyházból többé élve ki nem jő; továbbá, hogy soha sem tudott megválni az öngyilkosság gondolatától, mint azt pisztolyainak aránylag derűlt napjaiban való beszerzése bizonyítja. «Rögeszmék – úgymond, – fatalismus, hit a csillagokban, s a mysticismus ezer tücskei őrültek és nagy emberek közös sajátja. I. és III. Napoleon, Wallenstein, Széchenyi vagy egy tébolyház obscurus lakói találkoznak ebben. Ismeretlenektől való félelem, remegés a sejtelmektől, magyarázhatatlan lelki érintkezésekben való hit – ha művelt emberekben veszszük észre, azt mondjuk idegesség, ha parasztnál, azt mondjuk babona, ha feltünő betegnél, azt mondjuk, tébolyodottság.» De vajon ez által meg lesz-e fejtve Széchenyi lélekállapota, rögeszméje? Vajon I. és III. Napoleon fatalismusát, Wallenstein mysticismusát nem magyarázhatni-e ki az idegesség ily kizárólagos szerepeltetése nélkül is? A naiv korban minden oly embert, a ki nagy dolgot vitt véghez, Istentől küldött hősnek hittek; így lőn az eposz egyik főeleme a csodás, így lettek az eposz hősei végzetszerűekké. E hit, bár más alakban, most is él a népekben. Az oly embereket, a kik egy nagy mozgalom élén állanak és századokra kiható változásokat idéznek elő, a Gondviselés küldötteinek tekinti a nép. Nem természetes-e, hogy a lángész önbizalma, a siker varázsa egy Napoleonban még jobban megerősíti a küldetés hitét s bizonyos fatalismust kelt föl? Wallenstein mysticismusát nem magyarázzák-e ki egyénisége, tanúlmányai és kora? Így Széchenyi kedélyének e rejtélyes pontja is alig lehet egyéb, mint az önvád és vezeklés, képzelt vagy valódi politikai tévedéseiért, Magyarország bukása miatt. Minden esetre e magyarázatot lélektani okok támogatják, s kivált Széchenyi vallásossága. Öngyilkosságra való hajlama és habozása is önvádló életuntsága- és vallásosságából folyhatott, de egyszersmind kapcsolatban volt 1848-iki őrűltségével, midőn szintén meg akarta magát gyilkolni s nem egyszer. Gyógyúltával enyhűl az önvád, de ama fogadalomban még mindig élni látszik; háttérbe vonúl az öngyilkosság gondolata, de soha sem enyészik el. A közügyek iránti érdekeltség, hazafi munkásság és remény újra föléledtek a beteg kedélyében, de a válság megújúlt, bár az eseményekhez képest más árnyalattal; mert Széchenyit 1860-ban valószínűen az ölte meg, a mi 1848-ban őrűltté tette. Kecskeméthy könyvének legnagyobb hibája épen az, hogy Széchenyinek mind őrűltségét, mind öngyilkosságát igen egyoldalúan, sőt mondhatni fölűletesen magyarázza.