Part 23

A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni; mitsem lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a megbélyegzést, a bot és kancsuka birálatát. Ezt halljuk miden nap, úton-útfelen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják, s kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt vagy legalább áthágásával nem vádolják? Aligha, mert át nem hágása néha csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen nevezetesb kritikus sem kerülte el az illetlen élesség, a személyeskedés vádját, nem is fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a kik a legtöbbet beszélnek ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint mert a személyeskedés s illetlen élesség fogalmait tetszése szerint határozza meg kiki, s az olynemű személyeskedést és élességet is illetlen gorombaságnak tart, mely nélkül olykor lehetetlenné válnék az irodalmi és politikai vita: leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szoros szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is. _Eszther_ szerzője idézett röpiratában épen e téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól illemet, udvariasságot, gyöngédséget, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a mivel a társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van irodalmi gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival. Törvényes kereset alá nem tartozó magántetteinkről csak Istennek vagyunk és lehetünk felelősek, s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egypár jó barátot, kiket magunk hatalmaztunk föl, senkinek sincs joga velünk szemben birálóul vetni föl magát. A magánviszony szentség, melyet senki és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk, mint a hideget és meleget, mely sohasem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely sokszor igazságtalan, s melyben mégis majd mindig van valami, mi lelkiismeretünk visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly, s részint mint becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek alapja. Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés bennünk, hogy az állam segélye nélkűl, sőt ellenére is képesek vagyunk érvényesíteni. Hogy is ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva érezné magát úton-útfelen, társaskörben, szobánkban szemünkre hányni tévedéseinket, hibáinkat, gyöngeségeinket; minő igazságtalanság volna, némi haszontalan igazság kedvéért, feldúlni a magánviszonyok szentségét, minő bűn az őszinteség erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő zsarnokság a szabadság nevében tűrni és gyakorolni a legszenvedhetlenebb szolgaságot. Ime a társadalmi becsűlet és illem fontossága. Talán az egész csak külső erkölcsösség, de forrása, véde, zománcza a bensőnek, talán sokszor csak puszta formasággá fajúl, de mégis valami, legalább a be nem vallott erkölcstelenség adója az erkölcsnek.

Vajon ilynemű becsűlet, ily illem érvényes-e az irodalomban és parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magánemberrel, hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon körűlmény, hogy magánviszonyaink nem esnek tulajdonkép birálat alá, közéletünk pedig egészen, mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak e téren nemcsak módosúlniok kell, de sok részben változniok is. A magánviszonyok egyedüli birálói a költő és philosoph, de a mit ezek írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magánszemélyt bonczol, mihelyt a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva mindent, becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquill-íróvá aljasúl. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól, kritikustól, szóval a közélet birálóitól ilyesmit követelni? Hiszen nekik lehetetlen bizonyos tekintetben nem sérteni, nem személyeskedni, mert egyes politikai, közigazgatási és írói személyeket kell támadniok és védniök, s megnevezett, határozott tényeket venniök kiinduló pontúl. Hiszen nekik kötelességök használni a közügynek, a mi ritkán jár kiméletlenség s nagy kellemetlenségek nélkűl. Itt többé nem lehet czélunk minél kellemesbbé tenni magunkat, s másokat is hasonlóra kötelezni, mint a magánéletben. A különböző czél különböző útat jelöl ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A mi a magánviszonyok közt becsület és illem, a közéletben hiba, bűn lehet és viszont. Példáúl mondhatjuk-e valakinek társaskörben, hogy eljárása nem becsületes, s nem mondhatjuk-e parlamentben, a mint mondá is nemrég egy angol szónok a Derby miniszteriumáról? Mondhatjuk-e valakinek szobánkban, hogy erkölcstelen ember, s nem nevezhetjük-e birálatunkban erkölcstelen írónak? Az egyéni szabadság tiszteletéből folyó becsület és illem elnémítja meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapúló hazafiság és vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e szólanunk, ha az illem nevében lepleznünk kell a tényt, és kimélnünk a személyt? Lehetünk-e gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell használnunk? Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn kímélet és udvariasság épen azt fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk, midőn a tények már magukban goromba vádak, s az okoskodás és következtetés oly sok esetben válik gyanúsítássá? Angolország a gentlemanek hazája, mégis sajtója a legkiméletlenebb. Az angol társadalmi élet szigorúbb illemet követel és tart, mint a szárazföld akármely országa, mégis közéleténél, divatozni kezdő fogalmaink szerint, nincs valami durvább és illetlenebb. E fogalomzavar akarva vagy akaratlanúl a szabad vélemény jogát támadja meg. Gyöngédnek óhajtjátok a kritikust és gyöngévé teszitek, illedelmesnek, félénkké válik és gentlemanetekből szalonfecsegő lesz. Mihelyt a vélemény szabadabb és jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő durvaságoknak bélyegzitek, vagy száműztétek a kritikust az irodalomból, vagy megrontottátok egész tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék küzdelmében kifejlett rokon- és ellenszenv hullámzásából veszi táplálékát, elpárolog, kihűl; az az önérzet és becsvágy, mely nem ismerhet más korlátot, mint a milyen a helyzet sajátságáé, eltörpül, kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az előadás azon szépsége, melyeket a hangulat szabadsága nyújt s a tárgy természete parancsol, összeomlik, semmivé lesz. Biráló helyett hizelgőt, szónok helyett udvaronczot fogtok teremteni, ha ugyan oda tudnánk sülyedni, hogy sophismáitokat megszentelje a közvélemény.

Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlan joga van, fogják mondani ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csakhogy korlátja nem a társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a magánviszonyokra nézve is birálói jogot követelnek, épen oly téveszmét akarnak érvényesítni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkűl, hogy magánviszonyait is ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el, s úgy szólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus summa injuria», de bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett erkölcsi érzés és józan ész visszhatása, haragja, boszúja, költészete. Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk, s a legtöbb megrovás, polémia lehetetlen gúny nélkűl. Hogy az emberek mindennél inkább gyűlölik a nevetségessé válást, könnyen megfoghatni, de az is természetes, hogy ezt a fegyvert épen e körűlmény teszi oly becsessé. Nem a gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem ilyen, nem hízelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk, s midőn szépirodalmunk oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen az épen oly korlátolt, mint gyanús elv ellen a legerélyesebben nem tiltakoznunk. Azonban az nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a közélet embere ellen intézett gúny is a nélkűl, hogy magánviszonyt érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz, különösen nálunk, hol nemrég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak, vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek tapsait hajhászsza? Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot hol kijebb, hol beljebb teszi, s hol az egyéni, hol a közszabadságra hivatkozik. Itt is a «summum jus summa injuria» s hacsak holmi nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az egészet az erkölcsi közérzésre kell bíznunk, mely rendesen jogsértés nélkűl találja el az igazat.

Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól eltalált alkalmazásában rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes ember, mégis hathat ránk kellemetlenűl, sőt bántón, a nélkűl, hogy jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e még soha titeket a nagylelkűség, a szivesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jóindulaton felűl van még valami, a mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, a mit néha alig tudunk kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz? Bizonyos nemesség, szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek ép oly nehéz fogalmat adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik modor, mely mindig eltalálja az illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet, s éles ösztönével a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat. Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható az irodalmi viszonyokra, s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte s a többi közt? Csekély, és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az esetleges körülmények módosító ereje is; itéletére nem engedi ugyan befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt kifejezi; élénken meg tudja különböztetni, hol van helye a kiméletnek, hol erény a kiméletlenség, s mintegy megnemesítni törekszik azt is, mit széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a szenvedélyes polémiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott sem örömest sért, hol kérlelhetlen szigort kell alkalmazni, mely képessé teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is, hol a jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és fölfogás szabadsága, szüksége, mit rendesen gyanúsításnak és ferdítésnek neveznek, könnyen vehet valóban ferdítési s gyanúsítási irányt, s hol egy bizonyos ponton túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk ellenfelünktől, bár egyikkel sem tartozunk.

E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a közönség, mondanunk sem kell, s egyik főok, a miért nálunk az irodalmi gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább csak olvasóink száma szaporodik, s nem egyszersmind azon közönségé, mely erős közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély véleménynyel legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk, hogy az irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint inkább a költők. Nem idézünk példákat, mert hosszas és örömtelen polémiába kevernők e lapot, mely oly szíves barátsággal hívott meg bennünket dolgozótársai közé. Azt azonban nem lehet mellőznünk, hogy a szabad vélemény erősb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az írói sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset nálunk. A becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt. Sajnálnók, ha valaki félreértene. A becsület jogai és kötelességei előttünk is szentek. Bárkinél jobban örülünk azon, ha a magyar író tudja, mivel tartozik társadalmi állásának, s nem tűr szennyfoltot becsületén. Nem a lovagiasság ellen szólunk, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem igen emlékszünk, hogy az angol és franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika szabadságát, de azt tudjuk, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly jogait veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is elismer, könnyen koczkáztathatja vagy becsületét, vagy életét. E szomorú dilemma nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve, bizonyára terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl, melyet népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.

II.

A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen azért sohasem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki sem oly hangosan, mint _Eszther_ szerzője, ki épen azért új alapra akarja fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az illetlen modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.[6] Lehetséges-e ez, s mi módon? Szerzőnk hiszi, bízik magában, s egy egész tervvel áll elő. Egyesületet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes legyen födözni egy havonkint hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A többi magától jő. Az egyesület szerkesztőt választ, ki illemes ember, semminemű irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni minden magyar kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a dolgozótársak nézetei, annál jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon- vagy ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve, színezete, kiki azt írja bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva, s mindennemű véleménynek, polémiának tér nyíljék. Az iskolák ingyen fogják kapni, a közönség pedig két forinton, hogy minél inkább elterjedhessen. Ily lap még egyetlen irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban először fognak példát adni arra, hogy levetkőzvén minden pártszenvedélyt, a közjóra egyesűltek. Tehát a haszon mellett némi nemzeti dicsőségben is részesülnénk.

Ime a panacea kritikai állapotaink bajai ellen. Nem vizsgáljuk, lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest elhiszszük, hogy nem nagy bajba kerűl, de mélyen meg vagyunk győződve egy ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e oly kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e, mi által lemond véleményszabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az úgynevezett élesség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem valami külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a gondolat is meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha valóságos irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos felindulásra, lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat vissza. Ti e lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres conventionalis hangulatot erőltessetek rá. S miért? Hogy ne álarczozhassa le a nyegleséget, ne bélyegezhesse meg az erkölcstelen irányt, ne tehesse nevetségessé a tudatlanságot és gőgöt s mi egy római imperatorral szemben is szabad volt, ne háborgathassa éles hangjával az ünnepelt írók diadalmenetét. Miért akarjátok csak a kritikust korlátozni? A politikai hírlapírót, a parlamenti szónokot, a történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok ide is felügyelőt, ki ne korlátozza ugyan a szabad véleményt, de szigorúan ügyeljen fel illemszabályaitok megtartására, s meglássátok, mi fog kikerűlni. A modor korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává válik. Tacitus epés rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen pasquil-gyár. Macaulay durva sértegető, s műveik máglyára kerűlnek. Ferdítés és gyanusítás, fogja mondani szerzőnk. Csak logikai következtetés. Egyébiránt jól tudjuk, hogy szerzőnk nem kívánja elve ily szigorú alkalmazását; a mellett azt sem bánja, ha más lapba akármit, s akárhogy írnak is a kritikusok, csak az ő tervezett lapjától vonúljanak félre. De akkor hová lesz a lap fenhéjázó programmja, mely épen a különböző nézeteket akarja a közjóra egyesítni? Nem válik-e épen pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az irodalmi pártokat szándékszik feloszlatni, egy irodalmi párt, talán saját pártja szervezésén munkál.

Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk illemszabályait. Meg lesz-e ez által minden nyerve? Még valami is alig. Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körűl fejlődhetik ki, hol ugyanazon elv lelkesíti a dolgozótársakat. A szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány szolgálatáról van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény képviselése fölteszi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok képviselését is. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket fölvenni, különben a pártosság jogos gyanújába esik, minden kritikust egyenlően díjazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért, hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva, méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét és szilárd alapra fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának, az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó. Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni, egyet sem szolgálhat s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz. Megfosztja az irodalmat a forrongó küzdelmek azon jótékony eredményétől, melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes képviselete nyújthat, tehát az összes journalistika. S vajon kivihető-e? Teljességgel nem. Sok vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is említve, hogy némely véleményárnyalatot már magok a lap illemszabályai is kizárnak. Néhány kritikus, meglehet a jelesb és komolyabb tehetségek, meglehet a középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a pártárnyalatok szerint, csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is magokkal ragadják, a többi elkedvetlenedve szétoszlik és újra pártközlönyt fogunk nyerni. S miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét, midőn mindenikünk, még azok is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely párthoz tartozik politikában, tudományban, irodalomban egyaránt. A pártatlanság és pártosság balfogalmából származik minden baj. A pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte keresését, s az ez alapon emelkedő erős meggyőződést. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jó hiszemben, ennyi mindaz, a mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több, sem kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a skepticismus elve. S ha még csak ez volna! Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés elfogadásának, melyet épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és kritikusok, szeretnők már egyszer látni, hogyan írtok ti, fogalmatok szerint, pártatlanúl? Mutassatok példákat, mutassátok meg, a mi lehetetlen és mi követni fogunk.

Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében, ferdítés vagy mellőzés által, meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer ragadja túl a pártokat, s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé erkölcstelenné, de az emberi dolog e tökéletlenségét mindenütt föltalálhatni a nélkül, hogy azért okunk volna lemondani rólok. A pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quijotei harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak szeretni vagy gyűlölni, bámulni, vagy gyalázni tud s néha mégis hitetni képes. Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság, melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás, hanem az elvek csökönössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s némely esetleges körűlmény, melyek hatásától oly nehezen menekűlhetni! Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykódása, hol minden hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak, az az igazságérti küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejü írók egymás gyöngeségeit pótolják s a mi még fönmarad, mindig ki szokta egyenlíteni az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Ómár kalifa okoskodásával, ki, a monda szerint, a korán kedveért égette meg az alexandriai könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy legalább megbénítsuk?