Part 8

– Csak hat fillér tiz labda, csak hat fillér – buzditja a bámészokat a Háboru Játék gazdája, egy kis gyönge civil, – tessék, tessék urak, üzsd, nem apád, – hadarja szenvtelenül – a legtöbb találat éremmel lesz jutalmazva, tiz labda csak hat fillér.

A haditerület oldalfalán ott csüngenek egy fölfeszitett vásznon a pici vitézségi érmek nemzeti szalagocskával. Egy-két fiu huzakodik a pult előtt, a falabdák nagyokat koppannak a pléhbábok fején, mellén. A szájba nehéz beletalálni. A néző több, mint a kombattáns.

– Üzsd, nem apád, hat fillér… – panaszkodik a mutatványos, olykor félrekapja a fejét s állandóan irigy szemeket vet a rézsut szemben levő pavillonra, melynek lépcsőzetén nagy tömeg előtt rekedten dicsőit a kikiáltó egy zöld fátyolokba takart kéz- és lábnélküli kisasszonyt.

A Háboru Játékot hallgatag nézi két felkötött karu huszár, nem elegyednek harcba. Éppen mikor tovább akartam sétálni, a muszka bekapta a fagolyót a szájába. Egy kis vihogás volt, s a muszka a nagy golyóval a szájában oly furcsán nézett, vigan és kétségbeesve, mintha gombócot enne és nem tudná lenyelni.

EMLÉKSOROK

Talán itt közöttünk vándorol, jár-kel, utazgat és forgolódik egy ismeretlen, az örökkévalóság emberarcu képviselője, az egyetlen, aki nem szól hozzá semmihez, nem tartozik senkihez és sehova, kiben a szenvedélyek csapjai nyitottak és hidegek, kinek fejében az örök eszmélet fehér gyetyalángja mozdulatlanul ég, kinek földi utja gondtalan és bajtalan tanulmányut, aki fontos és titkos megbizatással keveredett el köztünk, ki az öt földrészen tuli illetőségü. Kinek szemei mindig lefelé néznek, mert az emberek lelkének a fenekére néznek, s ki pillantásaival jegyzőkönyveket jegyez teli. Ki mint fegyvertelen és sebezhetetlen fölfedező vonul el a világon, ki hozzánk hasonlóan öltözik, de kém, kémje az emberi életnek, ki közülünk való, de uralkodó, aki álruhában jár és hallgat minket és ügyünket-bajunkat vizsgálja.

És elevenen s elfáradatlanul lép át a következő emberöltőbe és eltávozik a jövőbe és óráktól nem üzetvén és évektől nem sulykoltatván, s reményektől és emlékektől nem zavartatván, csendben-rendben feldolgozza véghetelen anyagát és majd megtartja beszámolóját két kitárt karral, elefántcsont-homlokkal fordulva az emberiség felé, amely a fénylő fehér homlokról érezi a napsütés meglepetését.

Ő majd elmeséli a lábujjhegyen álló emberözönnek, amely megszámlálhatatlan kezeiben becsukva tartja a világtörténet könyvét, hogy mi volt az európaiak háboruja és mi volt a balkániaké és a japánoké és az amerikaiaké és mind, mind, a tatárok háboruja és a kereszteseké, a velenceieké, a móroké, a hunoké és a rómaiak háborui és a hellénekéi és a pun háboruk és a Karthago háborui és a judeabeliek háborui s az ammoniták és a filiszteusok háborui, mind. És ő el tudja beszélni mind a volt forradalmakat és zavargásokat és a párbajokat. És ő ki fogja majd deriteni, hogy ez a tömérdek millió Kain mind Ábel volt, aki megölette magát testvérétől.

Ő feltakarja a világot és megmagyarázza, hogy minden rendetlenség és tökéletlenség a halál miatt van. Ő feltöri minden szavunkat, s megmutatja, mit jelentenek, ő elébe világit minden lépésünknek és kideriti, hogy hová igyekszünk mindig. Ő felmutatja a falevelet s minden ember megismeri, hogy az az ő arca. Ő felfedezi az emberek előtt életük főbaját, az elmulást és kigyógyit mindenkit és ő meg tudja adni a legigazibb és legnagyobb vigaszt, a halál vigaszát. Ő kirakatot rendez a napokból és bazárt nyit a pillanatokból az emberek szeme elé. Ő megfejti a vágyakat és a bánatot. Ő rávezet arra, hogy mit értettünk mindnyájan az alatt, hogy boldogok akarunk lenni. Ő minden teremtményt meg fog lóbálni a végtelenség hintáján. Ő a legnyomorultabbat is, akinek semmije sincsen, csak baja, elkalauzolja a lélek pazar és mulatságos városligetébe. Ő az élet fájdalmát be fogja oltani minden ember mellébe, s a türelmet minden ember karjába, mint most a tifuszt és kolerát oltják be. Ő a szenvedéseket virágokról fogja elkeresztelni, ő a könyekre és a sóhajokra a gyöngyök és karkötők becsét fogja ruházni. Ő elterjeszti a főurak közt és a koldusok közt egyformán a csodálkozás világnézetét és ő megalapitja az utolsó vallást: a jóságot. Őt költőnek fogják nevezni, és ő magát igazi embernek fogja vallani és ő utána nem lesz több költő, mert mindenki ilyen igazi ember lesz. Ő olyan könnyüvé teszi majd az életet, mint amilyen könnyü most a halál.

AZ ÉSZAKI TENGER

A város végén az Angyal-féle korcsmában, ahol megfordultam, egy huszárt láttam mulatni. Zene mellett mulatott, a falnál állott a zenélő automata, akibe egy hatost kell beledobni, az zenélt a huszárnak. A huszár az automata előtt illegette-billegette magát, összeveregette egyenes, zord sarkantyuit, a jobbkezével a tarkóját ütögette, a ballal meg szeretettel fenyegette az asztmatikusan muzsikáló automata-szekrény bádogsipjait. Egymagában mulatott délelőtt a korcsmában, egy pohár sárga sör állott mellette az asztalon. Se cimbora, se fehérszemély nem kellett, hogy viditsa. Szép magyar arcán a háboru vas szine és kifejezése.

A ló az ő barátja és babája a veszedelem. Angyal ur a kassza előtt könyvelt egy nagy noteszbe közönyösen, s a falon a kalitkában kanári madár hallgatott. Ugy látszik, az itt a rend, hogy ha az automata szól, a kanárinak nem szabad fütyörészni.

A huszár, mikor észrevett, megállott, szép haptákot vágott. Láthatta, hogy szivesen nézem őtet s vidámságában kedves bizalommal szólalt meg:

– Harctéri fiu vagyok én… ur. Kék ruhába vagyok, azér huszár vagyok.

Éltesse az Isten kék ruhába is. Illett megkérdezni, merről jön, hová megy.

– Itt voltam a kádernél egy hétig, de megyek már haza.

– Hova haza?

– Vissza Dunabürbe.

– Dunabür, hol van az?

– Itt van ni kérem, erre.

Térképet huzott elő a zsebéből, kihajtogatta, az orosz harctér térképe volt. Megmutatta rajta Dünaburgot. Azután feljebb vitte az ujját, egész a szélére a térképnek, a tenger kékségét ütögette meg az ujjával:

– Meg ide szándékolok még elmenni. Ehe az Északi tengerhe.

A szeme rajta ragadt azon a kék szinen a térképen.

– Nem látott még tengert, ugy-e?

– Nem, még sose. Azér akarom most látni, kérem. Földet, tanyát eleget láttam életembe. Tengert csak egy ember látott a századból, az mint civil Amerikába szok dógozni. Most már közel járunk. Ha annyit bajoltam, már ezt a tengert megérdemlem, hogy meglássam.

Meg, meg, szegény magyar huszár, jó magyar huszár. Bárcsak meglátnád a gyönyörü tengert. Szeretnék ott lenni, mikor a partján megállasz és szeretném hallani, milyet tudsz káromkodni, mikor megpillantod az Északi-tengert.

JUNIUS 16

Talán azért süt ugy a nap, mert melegen érez, az ég az emberek iránt. A nap talán az ég szive.

A hold pedig a lelke az égnek. Milyen csodálatos mosolylyal révedez éjszaka a hold fönn a kék mezőn a csillagok arany margarétái között. Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosolylyal vonul, lebeg, fut a hold az égi felhők könnyü fátyolai alatt és világit és ragyog és vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább és végtelenül mosolyog. Mit akar tőlünk?

Mennyi pazar virág gyuladt fel az idén a kertekben, a mezőn, az árok szélén. Özön virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi sóhaj jár, mennyi köny permetezik. Érted te a virágot? Tudhatod, hogy van az, hogy ennyi szin és illat van? Csak látod és érzed és jól esik. A föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek szavai nincsenek, csak virágai.

Milyen szépek az asszonyok és a leányok, szent Isten, milyen szépek. Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szivekben, mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi lehangoltság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt, nem ragadozott, nem áradt, nem rengett a világon. Milyen szépek a nők az idén…

Ki tudja, honnan vannak a felhők ámitó szinei és alakulatai estefelé? Ki érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket? Ki fordithatjta le a felhőket? Honnan, miből, miért tünnek az égen felettünk ezek a nevezhetetlen szinek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem hasonlitó gyönyörü tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a felhők, az emberi szivek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszinü tündéri hamvait viszi el.

Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők, a csalódott, epedő, áhitatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak ereje és képzelete vetiti a felhőket? Talán mindaz a szerelem, kellem és öröm látszik az ég felhőiben, ami azoké lett volna, akik meghaltak korán és életük eltört és minden amit vártak, elmaradt? Ott van. Ott van minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca, ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és kiigazitva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk, irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.

HAZATÉRŐ NYÁJ

Oh Troyon festménye, ami itt előttem megy, porzik, kolompol, béget és mulik tova… a nyáj hazatér estefelé. Megállok az országut szélén és engedem szemembe és szivembe tolulni egymásután a juhok arcait, ezeket az egyforma, lágy, csekély homloku, engedelmes szőke arcokat s képek tünedeznek emlékemben, arany rámák ragyognak fel körülöttük, látom magam merengeni néma muzeumi csarnokokban Párisban, Londonban, Moszkvában, Nápolyban, Bécsben, Berlinben s valami fényes és szelid és talán csak álmodott boldog világ panaszkodik és bánkódik bennem.

A vezérürü jól elől van már, a kolompja szórakozottan hallik, fakul és gyengül és mennek a juhok határozatlan, torlódó sorai egyik a másik után, port vernek, a vékony juhlábak csak mint árnyékok futkároznak el a porban, test-test mellett halad a nyáj, mintha össze lennének ragadva és olyanok, mintha nagy darab világos göröngyök lennének, mintha a föld megindult volna és menne előre. Az országut mellett fák állanak, mozdulatlan fák, zöld fák, akik a földből felkeltek és állanak egy helyben és mind más formájuak és mind olyan egyformán csodálatosak és szépek. A fáknak nincs háboru és a huzódó juhoknak sincs háboru és a fecskének sincs háboru, aki a fák fölött elcsapott éles szárnyán a levegőben és magasra röppent és eltünt és a fellegeknek sincs háboru, melyek odafenn megnyitották alkonyati szinjátékukat.

– Mee-bee-mee-bee… mindig kinyilik a szájuk és bégetnek. Egy juh elkezdi és a szomszédja a sorban átveszi tőle és az egész sor utána béget és a következő sorban is elkezdi valamelyik. Me-e-e, be-e-e, némelyiknek oly meglepő emberhangja van, ugy hangzik, mint mikor az emberek a mutatóujjukkal az ádámcsutkájukat ütögetve utánozzák a bárány hangját. Oh, a kis bárányok a sorok szélén, futnak, kapkodnak, botolnak gyönge lábaikon a felnőttek mellett és itt-ott elmaradoznak, mire a puli sebesen előgurul, mint valami fekete gombolyag és visszaugatja őket és a báránykák rémülten iparkodnak tovább. Némelyiknek alig nőtt még gyapju gyönge és finom kis testén és a porból szálló ártatlan hangjuk a lélek legérzékenyebb rétegeibe furakodik. Miért hat az emberiség képzeletére oly gyöngéden a bárány s a juhok nyája? A Biblia miért van teli ezekről az állatokról való példázatokkal, a mennyországot miért pingálják bárányokkal és mért teszik annyit a legelésző és estefelé megtérő nyáj képét a piktorok a vászonra?

Mennek és mulnak és tünnek a nyugtalan, tolongó, bégető sorok és mind a juhok minden lépésnél le-leejtik a fejüket, mintha valamit folyton helyeselnének, mintha mondogatnák: bizony, bizony, bizony… Mennek, mennek, négy-ötszáz juh is mehet ebben a nyájban, de mintha ezer meg ezer volna, meg millió, oly végtelenül sürü és egyforma, ahogy tovamulik előttem és a nyáj háta mögött elballag egy magos, sötét, lehajtott fejü ember, a pásztor. Bocskor van a lábán, meztelen, porszinü, vékony lábaszárát fekete köpenyeg veri, valami régi-régi uri köpenyeg lehetett, az isten tudja hol vette, háromszoros gallérja van a köpenyegnek, a szél hajtogatja. A lekonyult karimáju ócska kalap alól nem igen látszik a pásztor képe, csak a morc bajusz, őszes szakállfolttal összekeveredve. Hosszu botját tologatja maga előtt s eltünik az eltünő nyáj után a porban, a homályosság felé, az éj felé, hazafelé…

FALUSI UTCA

Kétfelől sorban a fehér házak, egyforma kis házak, a végtelen magos kék ég alatt hunyászkodnak csendesen. Ez a széles, hosszu, göringyes és poros föld a falu nagy utcája. A végiben a templom, mintha megállitaná a feléje járuló házakat. Régen meszelt fehér templom, kis templom és olyan egyszerü, mintha egy iskolás gyermek rajza lenne. Egy-egy ház előtt letett vastag, holt faderék, akin az öregek szoktak üldögélni, engedelmesen várván a nap lementét. Cséplőgép bug egy hangon és a rosta zakatol izgágán. Valamelyik udvarban masinázzák a buzát. A keritések mögött meg a háztetők mögött mindenféle nyugtalan kazlak, boglyok, felhordott asztagok emelkednek, mint valami földre telepedett szalmaszin fellegek.

A fehér házak tövében icipici leányok ülnek, két-három-négy esztendősök, sorban, szöszke porontyok, mennyei ártatlanságban felhuzott és széjjelnyitott térdekkel. Feketekendős öreg asszonyok mutatkoznak a kapukban, eltünnek. A házak mellett két nagyobbacska leánygyermek megy egymás mellett, hat-hét évesek, hosszu öregszinü rokolyában, pruszlikban, bekötött fővel, komolyan, mint apró cselédek, mint Törpeország parasztasszonyai. Meg kisfiuk ácsorognak, tekeregnek a házak közt csapatosan, sokszor mezitlábos, porban nevelkedő-növő gyerek, némelyiken huszársipka van, némelyiken bakasipka, egy gyereken kerek német katonasipka… ha megkérded őket: hogy hinak fiam, felnéznek és mind megmondják, hogy Jancsi, Jóska, Pista, Misi. Akad köztük, akit Lukácsnak hinak, meg Demeternek. Ilyen kis fiut. Mi kell nekik? Egy krajcár. Mennyi gyerek, mennyi, hemzsegnek a porban, felnőnek embereknek, kellenek a munkának, a szegénységnek és minden sorsnak. Itt vannak már, készenlétben, nőnek.

A virágtalan akácfák álldogálnak, dülnek a kiskapuk előtt, a házak körül. Leveleiken a nehéz por fekszik és hosszu szalmaszálak lógnak a lombok közül lefelé. Egy leányzót nem látni semerre, egy menyecskét nem látni jönni vagy menni. Hol járnak az eladó lányok, hol vannak az asszonyok? Mintha elbujtak volna, elbujdostak volna, mintha összecsődültek volna messzi csendes völgybe, vagy a sötét erdőbe, ott siránkoznának együtt egymás vállára hajladozván.

Egy idős ember ballag magában az utca közepén a templom felől. Toldott-foldott öltözetben van. Száraz és görbehátu öreg, kék kötény van előtte, papucs a lábán, drótozott szemüvegje van, mint a kövezőknek. Különös ember, minden faluban van ilyen, se nem paraszt, se nem mesterember, de bizonyosan szántott-vetett életében, alkalmasint ért minden furáshoz-faragáshoz, tud karikát tenni a disznó orrára, talán a beteg állatok kezelését is érti, patkányirtást is elvállal és ha koldus, vagy szegény vándorló hal meg a faluban, a test mellett ő szokott virrasztani.

A szegény házak közt egy sárga urilak áll az utcában, vaskerités mögött kertben. A kert ágyai közt felkötött karu tiszt sétál lassan, mellette fehérruhás hölgy… mint régi, régi és olcsó képeken, amilyeneket kispolgári lakásokban lehetett látni, meg a képkeretező üzletében politurozott széles piros farámában, reprodukcióban. Az égen odafenn a délután felhőzetében egy-egy álmélkodásra gerjesztő ragyogvány hasad. Egy csirke sikoltva szalad keresztbe az utcán. A disznók közelednek vágtában, egy vörhenyes, sárszinü és feketeszinü durva társaság, röfögve, horkolva, szuszogva, dühősen, szorongva és üzve egymást, s fejüket le-lekapva a földnek, mintha valami szörnyü kalandból menekülnének. Elporzanak. Azután lágy kolomppal és csengő csengővel egy-két-három tehén kezd felsétálni az utca végiből a poron által, fehér, jóságos, balga tehenek és az első már befordul egy kitárt kapun. Az estéli homályosság kezdi betakargatni fátyolába az ákácok tetejét és hirtelen eláll a cséplőgép bugása.

EGY ÖREG EMBER

Ideki ül a tornácon a pitvarajtó előtt egy kisszéken. Kötényt vagy mit varr, egy toldott-foldott kék rongyot. A feje mélyen lesülyed a kebelébe, fáradt, vén kerek kalap van a fején, a kalap alól zsinór buvik ki, körülfogja az öreg ember arcát az álla alatt. Hátul a kalap karimája alatt az öreg ember hamuszin haja kunkorodik, rendetlenkedik. Csupa ráncból való fakó ujjasának zsiros karjain a napfény fickándozik, ahogy az öreg ember a jobbkezében a tüt emelgeti és a balkezét arráb-arább tolja a kék rongy alatt. Az öreg ember két nagy, lágyszáru, fénytelen csizmájának a feje mozdulat nélkül áll fölfelé a tornác szélén és bámul talpával a csendes kis udvarba. Az udvar végében piszkos szalmadombon a csirkék járkálnak, piszmognak, kaparásznak, egyet-egyet csipognak, megállnak, tovább forgolódnak és kapkodnak lefelé a szemétbe. A nyári délután unalmának örök képe.

Az öreg embernek a két kezét nézem, amelyek járnak és ha megállanak munka közben, akkor látni, hogy rezegnek folytonosan. Mintha nem is a vénségtől rezegnének, mintha csak azért rezegnének, hogy ne pihenjenek, mert ezek a kezek dologért teremtődtek és a sirig nem akarnak megnyugodni. Nagy, durva kezek, kemények, sötétek és mégis tiszták, olyan a szinük, mint a napon megégett és megfeketült buzakalászé. Csupa ránc, ércsomó, pikkely, gödör az öreg ember kezefeje, ha soká nézem, olyan mint a hold fotografiája, apró hegyek, völgyek, utak élettelen végtelenje. Az öreg ember pápaszem nélkül öltöget. Olykor köhint, valahonnét mély mélységből, hosszan és gyöngén, ahogy az aggastyánok köhinteni szoktak.

– Mit varr azon a rossz kötényen, öreg apó?

Az öreg emeber fölemeli rám lassan a fejét:

– A rossz kötényt kell varrni, a jót nem kell varrni.

Azon a hangon beszél, amelyen köhintgetett, ha a hangnak szine volna, ez olyan lenne, mint a hamu szine.

– Hány esztendős, öreg apó?

– Nyolvannyolcat adott eddig az Isten.

Nyolcvannyolc… Az udvar közepén egy sárga kéve áll a földön, szalmaöv karolja a kéve derekát, széles, magos, kerek kéve, gyönyörü kéve, tetejében a kalászok hajlanak ide-oda gyengéden, aranynyal süti a nap a kévét, olyan a teteje mint egy korona.

Az öreg ember visszaeresztette a fejét, varr.

– Lát jól, öreg apó?

– Látom, amit látni lehet. Csak azt nem látom, amit látni nem lehet.

Hallgatom és hallgatok egy darabig és nézem az öreg embert.

– Szép hosszu időt engedett magának az isten.

– Szolgálok, mig szolgálni kell. Kinek hamarabb kitelik, kinek sokára. Az onokám most hótt meg a háborúban.

– Annak kitelt.

– Annak ki.

Hallgat, azután megint felnéz.

– Fogyik a nép. Az öregeknek kell tán szolgálni a fiatalokér is, akik meghóttak.

Olyan a két mély kis kék szeme, olyan kék, olyan homályos és olyan fényes és gyönge és érthetetlen, mint a csecsemőké, akik a bölcsőből néznek az emberre.

1915 AUGUSZTUS 24

Néhány felhőt láttam ma este a kelő hold környékén. Nem tudnám megmondani, milyenek voltak, az emberi értelem és ügyesség a felhők szineit se szóval megnevezni, se festékkel utánozni még ez ideig nem tudta. Nem tudom, valami rózsálló és kékellő fodrok iramlása volt az elszoruló alkonyati ég hallatlan szürke selymén, néhány véletlen, következetlen felhő, egyszerü égi tünemény, semmi. Csak nekem volt ez a néhány felhő rendkivüli dolog, élmény, esemény. Ugy éreztem, csak én magam látom őket, és csak nekem magamnak jelentek meg, légyottra jöttek a megbeszélt helyre, a holdhoz közel.

És hogy fölnéztem, megdöbbenve és szorongva kezdtem emlékezni rájuk, erre a néhány egymáshoz simult felhőre, hogy a mult őszszel láttam őket az égen ugyanezekben a szinekben, ugyanezekben a földietlen formákban, vagy tavaly tavaszszal, vagy még azelőtt, egy elmult napon. Képük visszaderengett bennem valahonnét az emlékezet tengerfenekéről. Olyan sajátságos perceim voltak, oly kimagyarázhatatlanul történelmiek és ünnepélyesek. A szépségnek és fájdalomnak roppant nyomását szenvedtem szivemen. Néztem, s a felhők alakultak és elfakultak és elfoszlottak. Mi volt? Semmi sem. A felhő nem esemény, semmiféle felhőalakzatokról nem emlékeznek meg egy szóval sem a mindennapi hadi jelentések és az ujságban sem emlitik meg soha, hogy az égen micsoda különös szinalakzatok váltakoznak egy nap alatt.

Soha meg nem jelennek az ujságban, de odafenn az égen megjelennek minden istenadta nap, senki le nem tagadhatja. Én nem tudom, kinek és minek higyjek a világon, én nem tudom, mi a legszebb és legérdekesebb és legtanácsosabb, szemeim most is felkivánkoznak és csodálattal maradnak veszteg most is a felhőkön, és a harctéren vergődvén előre-hátra a harcolókkal, mindig föl kellett néznem, mert a mennybolt nyitva volt és a sortüzek és ágyulövedékek itéletnapi koncertjei közben észre kellett vennem a felhőket, hogy ott vannak és olyanok, mint örökösen. Oh ugyanolyanok és ugyanazok voltak, mint azelőtt, más világban, az ugynevezett békében, mikor nem égett annyi ház egyszerre, csak itt-ott egy malom, egy-egy kigyulladt gunyhó, vagy felgyujtott polgári ház, vagy gyár, amelyben robbanás történt.

És mikor az emberek nem lövöldöztek igy tömegesen egymásra, csak egyes emberek lövöldöztek, akik párbajra állottak fel, meg a rablógyilkosok, meg a boszuálló szerelmesek, meg a megcsalt férjek, meg a kétségbeesett családirtók, meg akik hirtelen megtébolyodtak, meg akik öngyilkosságot követtek el. Vajjon egy katasztrófa nem olyan rettentő-e, mint ezer egyszerre, vajjon egy halál nem olyan megdöbbentő-e, mint százezer halál, vajjon egyetlenegy munkásnak a karja, melyet a gépházban leszakitottak a szijak, nem olyan elriasztó és igazságtalan-e, mint tizezrével levágott karok, vajjon rend és béke van-e a világon, mikor csak egy bányásznak oltja ki a szemevilágát a robbanás. Kinek volt jussa ebben megnyugodni, ki tudott erre vigaszt és mentséget? Egyetlenegy boldogtalan ember vajjon nem annyi-e, mint hogy boldogtalan az egész világ? Hát szabadna egy ember életének boldogtalannak lenni az isten csodálatos szép világán?

Az emberek életéről nem vágytam szólni, csak felhőkről, amelyeket a hold közelségében láttam s amelyek multak megállithatatlanul, mig néztem őket, oszlottak, tüntek, mint a gondolat az ember fejében egymásután, mint a benyomások, mint az emlék, mint a lépések, mint a lélegzés és szivverés, minden.

HÚSZÉVES FIÚK HALÁLA

Két karjukat még kitárják Mint madár, ha száll, a szárnyát, Boldog tartomány fele Tán elszállhattak vele.

Mint varázslatban lehulltak, Mint álomban úgy elmúltak, Mint a hópehely leűl, Mint pillangó elrepűl.

Virágarccal csodaképpen Elomolnak egy mesében, Fergetegben milliom, Milliomnyi liliom.

Mint a csillagok az égen Csudálkoznak az éjfélen S hajnalban kialszanak, Mielőtt fölkél a nap.

Tán csak itt jártak, mint nyáron Mosoly fut le napsugáron S játszik a tornác falán, Vendégek voltak talán.

Hova való a mi drága Orgonánk tűnő virága? Hát zölden hullt falevél Akit megszöktet a szél?

Hova való ifju sóhaj? Hova való édes óhaj? Álom, ábránd elhaló? Életünk hova való?

Tán már otthon járnak-kelnek, Angyalokkal ünnepelnek, Könyökölnek meglehet A szivárvány híd felett.

Elmerülnek fényes égbe, Tejtengerbe, édességbe, Mint csengettyű elhal csendbe Csengve, zengve végtelenbe.

ESERNYŐK

Délután elkezdett dörögni és hirtelen elborult és oly nyugtalanitó sötétség lett, mint a Rigoletto utolsó felvonásában. Dühös fuvás söpörte le a tetők beteg cserepeit és csapkodta a bizalmas nyitott ablakokat, csattogás, csörömpölés közt vágta az utcákat rézsutosan a felhőszakadás. Óh az emberek riadalma, mint a hangyáké a kertben, mikor öntöznek. Illannak, repülnek szerteszéjjel a járdán, a kocsiuton, szinte usznak ázott, halványodott alakjaik az eső sürüségében. A konflisok gebéi vágtatnak, a viaszkosvászon lebernyegbe és csuklyába borult kocsisok állanak és dülnek előre a bakon és rontanak szembe a förgeteggel, mint valami elbusult duhaj harcosok az ókor keserü háboruiból.