Part 9

És mennyi fekete kör alacsonyan a sötétbarnán omló fellegek alatt: esernyők. Terpeszkednek, feszülnek, vergődnek, inognak, osonnak a fekete körök. Lehuzott fejek, hajlott hátak, csapzott szoknyák, remegve futó nadrágszárak az esernyők alatt. És a kapualjakban összeszorult apró társaságok, véd- és dacszövetségek, öt percre szóló testvériesülések. És a kapualjakban is esernyők, kifelé tartott esernyők, mennyi esernyő. Oly meglepő, nem tudom mért, hogy az emberek ma e sötét, hitvány pajzsok alatt nyugtalankodtak, bátorodtak és dideregtek és borzadtak. Dörög az ég, mormol, hömpölygteti érthetetlen szidalmát. A szemek gyáván, aggodalommal s oktalan büntudattal leskelődnek az ég felé s a széltől rángatott záporba merednek. Itt valami nem változott, a legnagyobb morális hatást a mennyek ágyudörgése kelti az emberben és a szél csinálja a leghangosabb riadalmat a lélekben és az egyszerü, természetes villámlás hasitja a legmélyebb ijedelmet bennünk.

Ez a délutáni sötétség és szilaj zápor s a házak s a falombok szine és az utca zavara és hangjai oly különös volt nekem, rég átélt és elzajlott perceket futtatott el emlékemben és figyeltem muló hangulatomat s érzéseimet lestem. Az élet szokatlan rövidséggel fenyeget, oh siessünk, kapkodjunk, érezzünk sokat, sokat s többet éltünk, mint az évek száma állitja rólunk. Nincs egyebünk a világon, mint érzéseink, ugy sejtem, hiába nyujtogatjuk kezünket kifelé s csak a saját szivünket ölelhetjük át igazán. A felhőszakadás perceiben az esernyők közé szorulva a kapualjba a franciák fővárosában voltam, mert ott is volt egyszer egy ilyen zápor egy tavaszi délután. Éreztem és láttam azt a napot és hihetetlen volt elhinnem ma, hogy más világ van és elvesztettem volna annyi mindent. Amim egy napig, egy óráig volt, eltilthatják nekem vagy kitilthatom magamból? Lehet azon változtatni?

Van Franciaországom, mert volt s van Olaszországom, Angliám, Oroszországom. Minden amit láttam, és minden amivel barátkoztam, az enyém maradt bántatlanul. És Japánom is van, mert képzeletem és vágyam ott bitangolt. A mostani francia fővároshoz és a franciák országához és a többiekéhez semmi közöm. A mostaniak nem is igazak, nem hiszem őket, nincsenek. Oh de szeretnék sokat firkálni, csöndben nyugodt falak között. Vagy inkább beszélgetni szeretnék mindenkivel, irni olyan nehéz. Jaj, beszélni még nehezebb az emberekkel, milyen nehéz, istenem, milyen kevesen fogadják el a legegyszerübb szavakat. Milyen hihetetlen, hogy valaki ne értse meg az embert. Hogy lehet, hogy nem mindenki olyan, amilyen én vagyok?

NAPRAFORGÓ

Ez az a szeptember, amikor a föld orcái elváltoznak, hideglelősek és lázasak lesznek és szederjes szinüek… szeptember, alig merem kiejteni e sápadt és alélt és nehéz s oly sajátságos szót. Szeptember vége van. Jó lenne hamar másra gondolni, csak lopva szivok egy sóhajt, mint egy szivbajos uriember, akinek az orvos eltiltotta a dohányzást, szippant a nemes és nyomasztó havannából. Sokszor nem merek egy pár percre eltünődni, sokszor gyönge vagyok ahhoz, hogy gyönge merjek lenni. Kezdenek a levelek lelopózni a fákról, az ősz arany teritéke vár, a lombok és bokrok és mezők zöld szineinek végtelen tárlata készül, a szelek indulnak felém, a gyászos és boldogságos ősz tája és lelke jő, igérkezik, fenyeget. Menekülni szeretnék, elutazni előle egy lehetelen vonaton valamerre, de hová, ameddig mehetnék, mindenütt szeptember van.

Milyen árvaság itten embernek lenni, a levegőt a szivbe lélegzeni és nézni és mindig gondolkodni. Némely pillanatban segitségért kiáltanék, ugy rémlik, csak magam maradtam embernek a földön, a többi mind elvarázsolódott és csak hasonlit azokhoz az emberekhez, akiket azelőtt ismertem, de hiába szólitanám meg őket, másról beszélnek. Mintha más teremtések lennének, idegenek, egy nem igaz, egy eszelős világot hurcolnak itt szerteszéjjel a földön, szavaik fonákok és tekintetük elferdülve csüng távoli dolgokon, amik nem ide tartoznak a napsütés alá. És ami itt van, azt nem látják, a levegőt a tüdejük nem érzi, nem sejtik, hogy ég borul felettük, nem tudják, hogy füre taposnak, nem veszik észre, hogy fa az, aminek nekimentek, ezt mind nem kérdik, mindez nem kell nekik, nem látszanak tudni minderről.

Hangtalan csöndes mezőn felejtem szemeimet délelőtti órán, édes hüs levegőben, a nap oly hizelkedően, melengetően néz a földre, ahogy betegekre szoktak mosolyogni. Napraforgók ágaskodnak imitt-amott, gyenge száron óriás virágok, sárgájuk tüzel és barnájuk elsötétül. Mintha nem is a száruk tartaná őket, mintha dermedten függenének mint bámész és buja tünemények a levegőben. Elkésett fehér pillangók dideregnek ide és tova és egymásután egy kukoricásba tünnek el, egy száradt szinü sovány és vigasztalan rengetegbe, mintha ott várná valami ünnepély őket, valami otthon és életöröm. Meg-megrezegnek a kukoricaszárak aszott, megtört nyurga levelei, s a levelek közül szintelen füzérek epekednek jobbra-balra, az érett vastag csövek beburkolózva rejtőznek itt-ott. A kukoricás oly elhagyatott, oly egyforma, oly nyugodt és oly nyugtalan egyforma látvány. Az unt szinü és össze-vissza hajló sürü levelek és füzérek, ezek hideg őszi estén mily kisérteties zenét rezgetnek kapkodva és összeverődve a szélben. Ki hallgatta már?

Most csend van, s a szárak alatt a göröngyök közt testes sütőtökök nyugosznak, erős sárga szinekben, viritva és boldogan. És a kukoricás mögött távol zöld fák állanak, hosszu sor fa és erre-arra magános fák és nagyon távol egy fasor álldogál. Mind másforma körvonalakkal. Mind egy-egy egyéniség. Fák. Mily mozdulatlanok. Mily összetartók. Mily magánosak. Mily szép mind. Milyen nagy minden fa. Milyen néma mind. Mind él. Mind áll az ég alatt és sütteti magát a nappal. Senki nem szól bele, nézhetem a fákat, gyönyörködhetem bennük, ünnepelhetem őket. Oh mint nyomasztó példák állanak a földön előttem, mint méltóságok, akiket hiábavaló sóvárgással irigyelhetünk, mint felsőbbrendü lények, akiket bámulhatunk. Mint tökéletes lények, mint a teremtés igazi koronái, ugy állanak a tájon a fák, a létezés ámulatában, elcsábithatatlan nyugalomban, erősen és bölcsen és derülten.

Egy nagy tábla tiszta fekete szántás terül a tájon. Csak ez a gyönyörü fekete föld olyan nyugodt, mint a fák. S itt a lábam körül a gyepen halványkék virágocskák frissülnek a makacsul ragyogó zöld fü közt, kis kiváncsiak és vidámak, most hirtelen kinyiltak még, sunyitanak, köszöngetnek és itt vannak, amig az ősz türi őket. És a napraforgók a dél felé engedékenyen hevülő napsütésben felgyulnak, lázadva és rajongva tüzelnek a hervadástól fogantatott tájon s mint gyulladásos, szenvedő és szenvedélyes s megrenditő nagy szemek bámulják a fényes napot.

Felém távol szivárvány látszik, Szivárványom hét színe játszik: Rózsa remény, viola gyásza, Hervadt levélszínű lemondás, Kék honvágy, fájdalom bíborja És jégszínű reménytelenség És lelkem álmának fehérje.

ŐSZI REGGEL

Lágy és tiszta, habos szürke selymekkel teli az ég. Végtelen vég drága felhő-selyem. A nap nem látszik sehol, pedig világos van, csak valahol a selyem égen gyengéden tündöklik kifelé valami szórakozott mosoly s aranynak és gyöngyháznak sejtelmét hinti maga körül. Varjak kerengenek magasan, a hervadás csalogányai, kárognak egyformán, sürün és mégis oly álmosan. Hangjaik és szárnyaik oly vontatottak és feketék, mintha a sötét kántálást látná az ember, mintha a szárnyak hallatszanának.

A hüs, tiszta tájon felocsudott reggel hallgat és csodálkozik. A zöld mezőn hamuszin szénaboglyák nyugodnak, s mintha még álmodnának. A fü közt vértelen kórók, dudvák, elaszott virágszálak dideregnek. De a fü milyen harmatos, milyen eleven, milyen ragyogó zöld, pedig ősz van. És a fák milyen elvarázsolt, boldog szinekkel haldokolnak. Vannak piros fák, sárga fák, bronzzal levelező fák, oly dermedten, eszméletlen gyönyörüségben állanak, mint valami tulvilági májusban. Távol és távol igy állanak az ősz kimondhatatlan fái, szebbek önmaguknál s mintha levelei virágok lennének, sárga és vörös és arany virágok. Ki tudja, mi gyönyörübb és dicsőbb nekik, a tavasz vagy az ősz?

És mennyi más ujult, csodálatos, üde és fényes szin ámul a földön körös-körül. Apró veteményekben, szőlőkben, kis kertben. Mily bágyadt és mily tündöklő szinei az imádott ősznek. Milyen violaszinek, milyen kékségek, milyen rózsállások és aranynál aranyabbak. Egy messzi kerités mögül sárga őszirózsák viritanak elvakultan.

Egy szekér jön ki a néma fehér faluból. Két csendes, hitvány pejló hozza lassan, lassan. Minden lépésnél ejtegetik, emelgetik nagy fejüket, mintha tanakodnának egymás közt valamin, az ő egyforma életükön talán. Jönnek, jönnek, közelednek, a szekér zörgése is hallik már a csöndes reggelben, s a párájuk látszik, hogy futkos lefele az orruk előtt. Egy sötétkék asszony ül a szekéren meg egy agyagszinü ember. Egy parasztasszony meg egy orosz fogoly. Az aszony hajtja a lovat. A fejük mindig egymás felé fordul. Beszélgetnek, ugy látszik. Az orosz a két öklét a két térdén pihenteti, gyöngén rázkódik az alakja a mozgó szekéren. Mennek ki a földre, őszi munkára. Közel jönnek, látni, hogy az ember mosolyog. Magyarországon tanult meg mosolyogni.

LEVÉL MAGYAR HADIFOGOLYHOZ

Barátom, ismerősöm vagy ismeretlenem, bajtársam, ki a végtelen Szibériában merengsz magad elé, vagy viruló olasz szigeten hervadozol, kinek fáradt alakja és halvány arca jön elém mint ködfátyolképen, tehozzád vágyakozom szólani, hátha ez irott szavak elhangzanak odáig. Hátha ez a neked tiltott honi ujság valahogy a kezedbe kerülhet, talán a csomagoló papirosok közt, talán mint leleményesen rejtett dugáru, mint valószinütlen véletlen, mint csodákon át végződött fehér madár ereszkedik le tán elébed s te elolvashatod. Milyen jól eshetnek neked az ujság nyomtatott betüi, melyekből Magyarország harangjai hangoznak s dal kél és sóhaj száll. Ugye milyen üdvös a szó, ugye milyen áldás a betü. Ugye milyen jóféle hang hallik szivedbe ebből a fekete nyomtatásból, amelyben valaki, aki se inged, se gallérod, kérdez: hogy vagy?

Te irod haza: jól érzed magad. Neked tilalmas a vallomás, a harag és keserüség és panasz neked tiltott dolgok. Itt-ott a szellem nyomorában kiravaszkodott hamis szavakkal csened sok hadijelzéssel és pecsételésekkel érkező levelezőlapodra, hogyha koplaltok, fáztok s embertelenül bánnak veletek.

Te szenvedsz, pedig ártatlan vagy, te fogoly vagy, pedig meg nem botlott férfiu vagy s tagja egy szabad és győzelmes nemzetnek. Te Európában születtél s elfoglaltad itt sorsodat s most mióta és mióta egy más földrész egén álmélkodol. Te tudod, hogy a napok elmaradnak a hátad mögött s nem jönnek megint bocsánatkéréssel elébed. Te alvás nélkül való éjszakákon s alkonyatok csüggedt unalmában már föleszméltél és te kitaláltad már, hogy az élet véletlen és benne minden véletlen.

Te fölmentetted magadat pályádnak és életkorodnak kiszámitott programja alól. Te megköszönöd a felgyulladó napot és elfogadod a leárnyékozó estét. Te megfoltozod idődet váratlan munkával, s megtanulsz hangszeren játszani, s magad fabrikálsz neveletlen zeneszerszámot, tamburát és furulyát, s polirozatlan sakkfigurákat és táblát készitesz, vagy dominójátékot, durva kis falapokból, amelyekbe a pontokat tintával pingálod vagy tüzes dróttal égeted. Tucat kártyát is szerkesztesz s rajzolsz, ha a kártyacsomagot nem sikerült a hátizsákban magaddal hozni. Te idegen nyelvet tanulsz, amelyet nem óhajtottál s nyelved csodálkozva tapogatja a jövevény szavakat, amelyek az idegen nemzet millióinak és millióinak kihült ajkain elhaltak már.

Te sokat sétálsz és te mindig ráérsz és nézted sokszor sokáig az előtted álló fát és a horizon halovány hajlatát és te hosszukat gondolkozhattál. Teveled észrevétette magát a természet, szórakoztatott, foglalkoztatott s megtéritett és te hiszel már a költőknek, akiket gyermekkorodban szavaltál s később nem olvastál, vagy nem sokat adtál rájuk. Már nem csodálod ugy, hogy valaki jajveszékel, akinek nem fáj a foga, s bánatot mond, mikor nem hagyta el a szeretője s beléragad a halálba értelmével, mikor egészséges mint a makk, s minden őt kérdezi, s mindennek ő felel, s érted már, hogy érezheti szivében a duslakodás, fenség és boldogság pillanatait valaki akinek semmije sincsen. Te már érted a költőket, akik a világ békéjében elszenvedték a világ háboruját s akik ma könyeiket az iróasztal fiókjába hullatják.

Te most barátja leszel annak, akinek bajtársa voltál és barátodnak testvére leszel. Te elmondod reggel álmodat és este életedet. Te bizalmas és őszinte vagy. Te kiismered magad a beszélgetés patikájában, te tudod a szavak karátjait, mint az aranyláncokét. Te sokat sóhajtasz és megfigyelhetted, hogy a sóhaj följebb emeli a szivet és közelebb hozza a fejhez. Te rákaphattál arra a szédelgésre, hogy könnyiteni tudj a másiknak a szivén, mikor a tied épp a legnehezebb. Te megszerethetted a jóság erősitő és üditő sportját. Te sokszor bemégy a tréfa és játék bazárjába.

Érdekelni fog talán, hogy a félkaru Cervantes Mihály, ki öt évig sinylődött mór hadifogságban, ez alatt az idő alatt irta a Don Quixote cimü nagy könyvet, amelyen a legtöbbet lehet könnyezni s a legtöbbet kell kacagni.

Oh Oroszország keletén oly közel vagy Japánhoz s eszembe jut véletlenül Buddhának egy mondása, szeretném közölni veled, ha nem ismernéd: „A szerencsétlenségek az életben hegynek csucsai, ha az ember a legmagasabb csucson van, megpillantja maga fölött a tiszta kék eget“. Nekem ez nagyon tetszett.

Mennyire lemélyedt és elnyujtózott lehet egy-egy érzés benned. Oly kiváncsi vagyok azokra. Milyen kut a te lemondásod. Mily végtelen hosszu tud lenni a te reményed sugara. Milyen ezerszer imádandó gyönyörü hazát látsz a honvágy kék messzilátóján. Menyasszonyod az ablakban vár. Feleséged van? Ő a türelem és epekedés izeit izleli s szépsége az álom üvegházában nem hervad, mig hazatérsz.

Várunk tégedet. Szenvedéseidet összegyüjtöd és hazahozod és mesélsz és beszélsz majd. Csönd lesz az országban, mindenki titeket hallgat. És mindent felirnak rólatok „vaspennával és ónnal a sziklafalba“ – ahogy a bibliában mondódik a Jób könyvében.

OKTÓBER

Kis barna kalapok tünedeznek, meg fekete meg kék kalapocskák, nehéz bársonyból könnyü kalapok, komoly posztóból vidám kalapok, lágy és pazar ellipszisek, félrebillent kerek tányérok, süvegecskék, kalpagok, amelyeket fátyolok tündéri drótkeritései függenek körül s a kalapokon rezzenő tollak, szalag és tüll ingó-bingóságok, kitalált levelek és holt gyümölcsszemek, szórakozottsága a formáknak, babrája a kellemnek és hiuságnak, elvarázsolt oktalanság, gondos semmiségek, mindenféle tiszavirág-fantaisie… s a kalapok alatt a bájoló kis arcok tünnek az este télies hangulatában, amit e kalapok s az elkomolyult ruhakelmék ontanak.

Felujult üdeséggel, édes meglepetéssel sietnek, suhannak tova a könnyü teremtések, a szépség és ifjuság ékes madarai a meghült és elfeketült őszi estén, amely alá sietve gyujtja a város ablakait, kirakatait, utcai lámpáit és világitó óralapjait. S mintha csak nekik szolgálna és hizelegne minden világitás, hogy minden kávéház, minden kirakat, minden ivlámpa előtt előujuljon kalapjuk és orcájuk és pánttal összehuzott köpenykéjük és bátor szoknyájuk, amely bokáig sem ér és ragyogó nyulánk topánjuk, amelyből vékony lábukszára vakmerően szökik fölfelé. Hatalmas hadi reflektorok, forduljatok ide messziről, nézzétek a lányokat, kapjátok föl fénykévéitekbe szépségüket és adjátok át a megdöbbent gyászos tájaknak.

Oh sietnek haza és beszélnek sürgősen s mikor beszélnek, az olyan, mintha két ajkuk folyton elragadtatva puszilózna. A szavak konfettijét szórják a levegőbe. Ha elillannak mellettem, hallom, hogy kommissziózásról, kelméről, diszitésről beszélnek. Milyen szép a szájuk, ajtó, melyet a mosoly kilincse nyitogat. Ők mintha nem tartoznának az emberiséghez, amely annyira szerencsétlen. Ők most is Bybyk, Cicák, Nyuszik, Csunyik. Sohase akarom végiggondolni, hogy ők is emberek s át kell esniök az élet nehéz eseményein s a létezés átkozott és áldott utolsó kalandján. Nem, nem.

Ők bántatlanul suhannak el köztünk és édesen elfeledkezve nevetgélnek most is, s mosolyuk s pirjuk és szemük olyan mint a bálban, mikor a négyes előtt a szünetben andalodott vidámsággal körbe-körbe sétáltatják magukat.

Mi történik most az ő szivükkel? Nincs senkijük, akiért fájjon? És akinek véletlenül senkit sem kell sajnálni, nem sajnál mindenkit? Talán piros kis émail-szivecske az ő szivük, olyan, a milyet az ékszerészek árulnak. Csak olyan lenne. Csak ne horpassza be és ne karcolja semmi a világon. Olyan szép az, hogy ők olyan szépek. Olyan csodálatos ellágyulás a teremtéstől, hogy ők is vannak és olyan kegy, hogy ők is láthatók. Olyan jó, hogy a süketek látnak. Olyan jó, hogy a vakok hallanak és szeretik a hangszerek zenéjét. Járj békével, kedves olvasó.

PIACTÉR

Vannak istenadta hangulataink, egy-egy fátyol, amelyekről azt hisszük, régen szétszakadoztak s amelyek megint és megint kibomolnak valahonnét s a képzeletre loppal ráterülnek. Más városban ugy néz körül az ember, mint egy uj világon, ahol egész mást lehet tán kezdeni. Ez a piactér itt ma este a távoli székely városban világosságával, sürgésével, korzójával, kocsizörgésével s minden hangjával oh annyiszor feledett s óhajtott idegen élet varázsával vesz körül. Mintha ezek a sorban, melegen fénylő ablakok csukták volna maguk mögé az öröm titkát s mintha ezek a sötét háztetők az életnek valami kedves álmát takarnák. Annyifélék a piactér házai, az egyik fáradt kis ódon palota, a másik friss bérház, a harmadik alacsony hosszu zöld ház s van régi családi lak, amely a barok kecsességeit tartogatja, s van nagy közönyös barna szálloda, s kedves uj magyar ház s van ház modern stilü s van amelyik a német izlés erőszakának engedelmeskedik s vannak egyforma nyugodt kis vidéki házak, akik semmit nem akarnak.

Ha majd csöndes éj lesz, ezek a házak az ő érthetetlen némaságukban talán beszélgetni kezdenek egymással, mult időkről s mai időkről, régi lakosokról és maiakról, a családok s magányosok napjairól, amelyek annyi minden más és más véletlennel folytak és folynak, csak végződni végződnek egyformán.

A világitó kirakatok előtt jönnek-mennek, sétálgatnak a járdán a népek szembe egymással, asszonyok, leányok, tisztek és mindenféle katonák és polgáremberek és gyermekek és siető cselédek, mint mindenütt a világon. Itt is szalutálgatnak, emelik a kalapot és mindenfelé csevegnek. Kihallik egy-egy hangos jó estét! a sürü sétálásból s ez eszembe juttatja azt a régi gyanumat, hogy az emberek alapjában véve mind jók s jóknak készülnek lenni örökösen egymáshoz, s a legszórakozottabban is jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt, jó étvágyat, jó mulatást, jó utat tudnak egymásnak kivánni. Ha nem lennének a természettől jók az emberek, a köszönésnek ezt a formáját régen elvették volna vagy el se kezdték volna. Itt is kivilágitják estére kirakataikat a mindenféle fegyvernemhez tartozó boltosok, itt is van női divatüzlet és uri, és füszerkereskedés és csemegeüzlet, könyvkereskedés és gyógyszertár, vaskereskedés és kistrafik és nagytrafik és ékszerüzlet és drogueria és óriás ablaku kávéházak. Itt is nagy táblákról bámészkodnak egymásra az ut két oldalán a boltosok nevei, itt is van Nagy és Kovács és Vámos és Rosenfeld és minden. Hol az a bolt, amelyikben a boldogságot árulják?

Istenem, gyáva aggodalom gerjed az emberben, hátha hiába az egész világ csodálatos szerencsétlensége, hátha hiába minden borzadály és minden részvét és minden félelem és minden jóság s a halál örök megnyugtatása, s az érzéseknek egész kegyes és komor álarcosmenete bennünk, hátha hiába minden zaja a végtelen katasztrófának, hátha a szivünk az a sziv marad, ami volt s benne virraszt minden irgalom és megrendülés és alázat után is a földi élet bájának és tisztaságának álma, s a végtelen szerelem vágyódó vágya, hátha megvan ebben az időben is az ember egész régi szive, mint a köd alatt vergődő tenger?

A piactéren sötét és lezárt bódék hallgatnak s várakoznak a friss reggelre. Két elkomorodott szobor fordul egymásnak a téren, Kossuth Lajos és Bem apó. Az egyik szoboralaknak előre nyulik a jobbkeze, mint annyi szobornak a világon, mintha az elmult imádott férfiak a végtelen időn követelnének valamit. A felhők, az este halvány és sötét és violaszinnel derengő és ezüst gyapjakhoz hasonló felhői a hold körül és a csillagok alatt és mögött itt is oly álmélkodtató ünnepélylyel és lassusággal zarándokolnak a távol virradat elé. A városháza tornyában világitó óralap mutatja magát a hold alatt s a csillagok alatt az utcai lámpák sürüsége ragyog. Mintha egy külön ég versenyezne az éggel, egy külön csillagrendszer, amelyet az emberek csinálnak estéről-estére idelent, mintha utánozni akarnák azt, a mi örökkévaló.

_(Egy erdélyi városban.)_

MASIROZNAK IDEGEN ORSZÁGBA…

Zenekarral, trombitaszóval, dobpergéssel megy kifelé a városból az ifju menetszázad. Menetközben olykor egy-két percre elhallgat a trombita, a dobszó is eláll s akkor is rendben, keményen lépkednek a bakák, mintha egy hangtalan hang diktálná a lépést nekik: bal, jobb, bal, jobb, egy, kettő, egy… Danolni kezdenek egyszerre. Van egy méla, régi hangu katonanóta, azt éneklik:

Szépen szól a honvéd rezesbanda, Székely fiuk masiroznak rajta. Masiroznak idegen országba, Lengyelország széles határára.

Virágokkal rakott nemzeti zászló uszkál a század felett, bokréta virul a zöld sipkákon meg nemzetiszin pántlikák, soknak a vállára meg a mellére is virágot füztek, némely fiu a jobbkezében is virágot viszen, egy szál rózsát, szegfüt vagy egész kis csokrot, mint nyári reggel vizsgára menő kis leányok. A puskák csövéből is piros meg fehér virágok bujnak föl, a puskacsőből, e sötét és szük vázából, ahonnét különben a halál fekete virágja hajt kifelé. A menetoszlop mellett jobbról is, balról is idős emberek menetelnek, akik nem vesznek részt az éneklésben, ezeken parasztgunya van, zeke meg fehér szőrnadrág, ezek nem katonák, hanem a katonák apjai.

Asszonyok is menetelnek a század szélén, nagy vastag sötét kendőkben, felkötött rokolyáik csak térdig érnek, barna és veres a szinük s nehéz sáros csizmáik fölött fehérlik erősen háziszövésü érdes pendelyük. Az anyák ezek, közöttük egy-egy könnyebb teremtés jár, a testvérek. Meghajolva mennek, lenéznek, a hátukon mind batyut, zsákot cipelnek. A menetszázad testi holmija ez, az öreg szülők és a gyenge leánytestvérek viszik ki a vasutállomásra.

Masiroznak idegen országba, Szerbiának széles határára.

Most Szerbiával változott a nóta utolsó sora. Egy pár katona, aki nem figyelmezett jól az együttesre, Oroszországot danolt:

Oroszország széles határára…

Mennek, megy a zászló felettük, a gyönyörü zászló felett magosan, magosan a felhők vesztegelnek, az ég csökönyösen áradozó felhői, a kibeszélhetetlen csodálatos felhők, amelyeket nem igen néznek az emberek, amelyekről sohasem divat beszélni, mert ezek nem valami különös dolgok, csak felhők az égen s olyik percben az a boldog hóbort lep meg, hogy az egész tarka égi előadás csak egyedül én miattam van, mert nekem mindig olyan nagy örömöm és vigasztalásom telik benne.

Megy, megy a nóta kifelé, a vasutállomás felé. A gyengülő danolásból visszahozza szépen a szél:

Masiroznak idegen orszá-ágba…

Elfutott hirtelen egy kis fejezet emléke a fejemben Plutarchos valamelyik könyvéből. Csak egy semmi epizód a krónikák közt, egy oldal a könyvben, vagy tán annyi sem. Lybia sivatagján állottak Julius Caesar légiói és egy napon valamelyik katona elmesélte, vagy álmodta, vagy kitalálta, hogy több heti járóföldre egy gyönyörü szép tartomány van arra, ami csupa pázsit, a legnagyobb és legszagosabb virágokkal teli s abban a tartományban repkednek a legfényesebb madarak s az emberek, akik ott élnek, mind fiatalok és boldogok. Erre aztán csodálatos vágyódás fogta el a lybiai tábort, minden katonát, ugy hogy kérni és könyörögni kezdtek, addig, mig a vezérek ezekkel a légiókkal elindultak arra, amerre a távolság, az ismeretlenség és a végtelenség ragadta őket. Nincs is tovább felőlük Plutarchosban.