Part 7

És mindenféle mezei virágok, vadócok, fák tövében, bokor alján, árok oldalán, viz között szorongó haszontalanok, csitri, madárhur, kikirics, földike, mentsvirág, gólyahir, tunikavirág, csillaghur, sülyfü, tavaszika, sárika, természet kis taknyosai, parajak, csalánok, bojtorján, mindenféle dudva, gyom, kik kijöttök és harmatosak vagytok és melegedtek a napon. Mit akartok? Minek vagytok? Tik minek jöttök a világra? Fölpattan egy piros pont és elröpül. Szárnya van. Katicabogár. A fü alatt hangya nyüzsög, egyforma fekete és vörhenyeges hangyanép, és százféle fekete, sárga, kék, zöld, barna bogár ugrál, futkos és repdes a füben.

Majd a vékony szitakötők is eljönnek, halkan zugnak tova és a szerelem egyetlen napján him és nőstény egy aranyzöld gyürüben egyesülve kering a nap fényességében.

Tavasz! A nap süt, minden ujul, éled, virágzik alatta. Semmi közötök hozzánk, nap és felhők, fák és virágok, füvek, bogarak? Tavasz nem adsz ránk semmit? Nem tudsz felőlünk semmit? Mi emberek vagyunk, boldogtalanok vagyunk. Fehér margaréta, sárga kutyatej, te durva, de jószagu istenfa és te legközönségesebb füszál és ti bogarak, ti boldogok vagytok? Ti nem vagytok boldogtalanok, mert ti nem akartok boldogok lenni. Ti csak éltek. Honnan van a mi minden bajunk? Talán onnan, hogy beszélni tudunk. Az egész teremtésben csak az ember beszél. Se állat, se növény nem beszél. Nincs az emberen kivül, ami a földön felkiáltana: Istenem!

Tavasz. Boldogság. Felléhlzek és a világosság sötét lesz körülöttem és a szivemen fájdalom fájdalomra rogy, mint éjjel a hold fölött fellegek.

Az égszin eget hirtelen homály futja el, árnyék száll a mezőre és remegni látszik minden és mintha szinüket vesztenék a szinek. Azután kiragyog a nap megint és mosolyog az ég.

Tavasz. Én meg akarok halni, mert örökké szeretnék élni.

Nyakam nyugtalankodik, fészkelődik a kemény katonagallérban és tekintetem minduntalan az ég felé epekedik. A polgári öltözetben is végtelen nyugtalanság fogott el néha és nem értettem, hogy kerültem az emberek közé.

Oh tavasz. Ugy sajnálom magamat, ugy sajnálok mindenkit a világon.

Tavasz, tavasz. Mit érezni a levegőben? Kedves, könnyü és oly édesen nyomasztó a levegő. Mintha óriási fellegek hömpölyögnének távolról. Láthatatlan fellegek áradnak, ha látnánk őket, ezer szép szint elbájoltan bámulnánk rajtuk. A virágok illatai jönnek nyárára. Hömpölyögnek a föld felé, összezsufolva, csodálatos szállitmány. A mennország raktárait fölnyitották, onnét ontják az illatok fellegeit.

Már virágban a szilvafa. Már a délignyitó kitakarja magát. Már az égő tulipán kigyullad és a hüs buzavirág kékleni fog mindjárt. Oh tavasz, juhásztasd az erdőt, tedd kezessé a mezőt, lágyitsd a föld szivét, az áldott nyarat hivogasd, csalogasd. Virágozzatok virágok, illatozzatok illatok. Oh istenem, ha lehet, sokkal több virág legyen most, mint másszor. Ha teheted, áraszd el virággal a földet sürübben, virágozd be a pusztát is, az ugart is, a szikföldet is, a homokot is, a köves talajt is, a mostoha mocsarat is. Ragadjatok el virágok a földön, rózsák bontsátok, ontsátok leveleiteket, szél hurcold szép szagukat, hódits, bódits, altasd az az észt, cukrozd a szivet.

Madarak, az idén ne kiméljétek a torkotokat, ne merengjetek hallgatag estefelé, mindig csak csácsogjatok, fütyörésszetek, hangicsáljatok, gyakoroljatok mindig. Teljes cigánybandája a nyárnak, ti is, tücskök, zugó bogarak, méhek, darazsak, siesstek elő apró zeneszerszámaitokkal és éjjel-nappal muzsikáljatok. Szép szitakötők, bájoló pillangók százféle divatban, szálljatok elő szaporán, töméntelen, annyian legyetek legalább, mint a lehulló falevelek őszszel.

Buza, hazám oceánja, zöld tenger zöldülj, hullámozzál, dülöngj, viharozzál, rengedezzél, hadd menjen hátadon életünk bárkája.

Délignyitó és árvácska, füszál és dudva, pillangó, falevél és futkosó bogarak. Mutassátok magatokat. Ó, ha megtanitnátok az embert örömmel élni és édesdeden elmulni.

KIS MAROSFFY

Ugy tünik, hogy már olvastam a minap, de oly fáradt és kábult az ember mostanában, ha az ujságot olvassa, hogy néha szinte visszaejti a szem a betüket, be se viszi a fejbe és mintha a szavak elvesztették volna értelmüket és a számok elvesztették volna sulyukat. A kis Marosffy. Igen. Ma reggel a gyakorlótér gyepén emelgetett a szél egy viseltes ujságlapot, fölvettem és egy pár lépést sétáltam vele. Elolvastam az egyik oldalán, hogy Marosffy szinész a harctéren szerzett betegségében meghalt. Aztán eleresztettem a facér papirost, a szél tovább kapkodta, valamelyik rigó füttyöt gurgulyázott a melegedő reggelben. És fölemeltem a fejem és ugy tetszett, mintha elillant volna mellettem a kis Marosffy és eltünt volna hátul. Meghalt. És arra a gondolatra, hogy meghalt, mintha mozdulni akart volna a szivem, de nem tudott, mert egy idő óta, hónapok és hónapok óta valami nehezék nyomja a szivemet, az alól érzem dobogni.

Most meghalt a kis Marosffy? Villanykoszoruk gyulladnak föl, zsibongás kél, zenélnek, nóta és kacagás fuldoklik, sötétzöld pezsgős üvegek dülnek és fehér hab hull le rajtuk, székek tolódnak és a táncház zagyva tömegében egy kosztüm derekát fogja és forogva siklik el Marosffy. Egy nem nevezetes müvész, egy vidám soványság, egy fiu, aki egész éjjel táncol és folyton nevet, egy könnyelmü és felületes vendége az életnek. Az éji varietékben láttam s tudtam, hogy Marosffynak hivják. Vidám feje, fürge termete mint a tangó, macsics és twoo-step törvényeinek eleven rajza inog, ugrál és simul tova a parkett groteszk nyüzsgésében az asztalok között.

Mily csodálatosan vonzotta szemeimet az ifjuság éjszakáin a mulató-paloták szorgalmas, zajos, bolond és céltalan nyüzsgése, mily páratlan derüt leltem ott, mily kellemes esztelenséget és mennyi groteszk fájdalmat a kis szinpadok és páholyok s chambre separéek diszitéseiben, a hölgyek képzelődő kosztümjeiben, a kerge életöröm lármájában, az éji keringőkben, melyek a sötét pianino sárga fogain vonaglottak s melyekbe a kis zenekarban a triangle ugy csilingelt bele, mint a gyermekkor elmult szivverése. A kis Marosffy. Göndör haja van és képe nevetésre szerkesztődött és nagy kiváncsi két füle van s ez a két nagy fül a földi élet kakofon zengéséből csak az amerikai tánczenéket és a nők bolondos sikolyait füleli. Egy éji faun. Marosffy meghalt? Mi az a halál? Mi az most meghalni? Nem tudom ezt a vidám fiut, akit láttam életemben, ünnepélyesen megmerevült orcával, áttetsző viaszfülekkel elgondolni. Nem az a halál most aminek tanultam. Nem az aggastyánok elalvása, nem a betegek katasztrófája, nem a szerencsétlenül jártak torz lehanyatlása.

A férfiak halnak most a világon, töméntelen tömegben dülnek és dülnek előre és tünnek el. Az ifjuság, husz és negyven esztendő között. Akiké az élet minden ereje és kedve. Mi ez, istenem, mi ez? Megrenditő mozgalom, széditő tolongás, valami tüntetés félelmes és elragadó áradata… Mintha egyszerre itthagynák a világot és szöknének. Egy férfiőserdő, egy férfitenger, hova ment?

Kivándoroltak, elpályáztak, elillantak és valahol másutt megint együtt vannak és tovább üzik életüket, vagy inkább más életet kezdtek. A kis Marosffy is megszökött velük, közéjük furakodott és elosont velük, kiszökkent könnyü és bizarr tánclépkedéssel innen, mert itt már nem mulatnak.

MAGNOLIA

Nagy sárga virág, idegen virág, ma terád emlékeztem bánkódva, magnolia. Pünkösd napja volt ma és szemem előtt pirultak a pünkösdi rózsák és én csak terád gondoltam, távoli virág, magnolia. Néztem magamat emlékezetben, hogy forgatlak a kezemben és nézlek és emelgetlek arcomba, egyetlen szál nagy magnolia, kit a Posillipo fölfelé huzó utján szakasztottam és szineden álmékodom ma és illatodon révedezek. Magnolia virága olyan furcsa virág vagy. Olyan vagy, mint egy könnyü sima citrom, mint egy üres sárga rózsa, mint egy kemény és csukott sárga tulipán. Sárga vagy és szined a csodálatos sárga szineknek ájult képzelgése. Oh szép vagy magnolia, mint szivem álma és illatod nehéz és mély, mint a boldogtalanság. Oh nagy sárga magnolia, mely elhervadtál kezemben egy májusi nap délután és alkonyat között, mig fogtalak.

Hüvös selyem tested foltokat kapott és elpetyhüdt és összement és szined elfáradt és halálozott és nyomasztó szagod keserü lett, beteg, lehangoló és émelyitő és a bérelt csónak széléről leengedtem kezem és a kék tengerbe hullattalak, magnolia virága és elmultál előlem a hullámokkal.

Gyönyörüségnek és romlásnak, bódulatnak és fájdalomnak virága, szenvedélyes és gyászos virág, hallatlan sárga virág, szépséges és kétségbeejtő virág, egyetlen magnolia. Mintha életemben termettél volna, mintha szivemből nyilottál volna ki.

Nápoly, ifjuság kikötője, rózsaszin paloták, drága kertek, néma fekete batárok, bennük tovamuló barna hattyuk, titokzatos, gőgös és szomoru principessák. Különös bő sapkáju fekete és arany tisztek, ragyogó szemüek és ragyogó foguak és szennyes, sötét, csuf közkatonák és durva némberek. Viruló és zendülő utcák a nap fényességében. Oh, kinlódó hosszu sikátorok, gajdoló szegénység, ablakokban rikitó rongyok, nyomoruságnak lázadó zászlódisze, forróság, büzhödt levegő, tisztátalan népség, szemérmetlen gyermekek féregnyüzsgése, csuf és szerencsétlen élet, kántáló siralom, oh Nápoly.

Vezuv, dermedt fekete sara a lávának a virágos hegyoldalon, a narancsfák felett.

Pompeji gondolkodó elhagyott oszlopai, tört szobrai, repedezett kéjenc falfestményei, fekete kővé vált emberi testek kétezer év óta arcra borulva a földön a halál muzeumában.

Oh édes olasz dal, mely alamizsnáért esedezel a szegénység ápolatlan fogai közül és kisérteted magad a kin mandolinjának éles hurjain a szomoru piszkos kezektől.

Róma, Róma, remek ünnep, örök bámulat, mult dicsően merevedő homlokzata, álomban álló márványalakok, festett képek mennyei merengése, szépség hallatlan csarnokai, husvét, fény és virágzás, üdvözült zugás, elborult alkonyi tódulás a Pinción, ájult hajsza a hiuság sima és égő utján, kéjes és boldogtalan örök roham a semmi felé.

Anda tájak, égnél kékebb ég, boldog levegő, virágok, virágok, és por, ostobaság, gonoszság és szerencsétlenség. Itália, elfeketült oázis, süvöltéssé és jajjá vált cukros ének, elveszett pihenő, elromlott gondolat, elrabolt vigasz, bukott illuzió, elszakadt nosztalgia, Olaszország, fájdalom, utálat.

Velence, ábrándnak, önfeledtségnek, könnyü kéjelemnek, nevető kalandnak, rejtélyes álomnak Velencéje. Velence, csóknak és árva sóhajnak Velencéje, piros és sötét Velence, elmulásba zuhant karneválok, márványfalak alatt szennyes kanális, hazug Velence, kéjes, gyönyörü, bünös, unalmas és gyászos Velence, oh bájoló és borzasztó. Magnolia virág, drága virág, szomoru virág, csodáltalak és szagoltalak, borzongtam tőled és ugy fájt és ugy fáj a szivem. Én az élet ölelésére siettem és elrémültem tőle és a halál udvarlója lettem.

OH D’ANNUNZIO,

milyen igazat adtál most énnekem. Én könyvek fölé borult ifjuságomban a te könyveidet is olvastam és nem szerettelek meg és nem tettelek a nagy irók közé képzeletem szoborcsarnokába. Csak hallgattam és figyeltem és unatkoztam, mikor a világ tégedet ünnepelgetett. Elhiszem, milyen nevetséges, hogy itt megszólitalak és beszélek hozzád, mintha értenél magyarul és mintha te elolvasnád, amit én irok és mintha adnál valamit arra. Én tudok rólad tücsköt-bogarat s agarat, te meg azt se tudod, hogy én a világon vagyok. De én azért a világon vagyok és el se hinnéd, mennyit érzek és gondolkozom én is magamban itt az élet napjaiban. Most is csak magamban veszekedek itt és ugy teszek, mintha hozzád szólanék és te hallanál engemet.

Szabad és jól esik ez a bolondéria nekem. Én tehát a levegőn keresztül azt mondom neked, hogy nem vagy az a nagy költő, akinek ünnepelnek és akinél még ezerszer nagyobbnak érzed magadat, oh nem, egész biztosan tudom, hogy nem.

Te nagyon rossz ember vagy, kérlek, mert az embereket háborúba csábitod. Oh hisz ez majdnem bók s az, hogy gonosz vagy, egy karcolást nem ejtene hódolatom feléd ivellő márványhidján, ha valamikor is hódoltam volna neked. Irigyelhető inyence vagy az életnek, zseniális önző vagy, müvész vagy, brilliáns kéjenc vagy. Elragadó állat vagy, de elég közönséges lélek vagy, az Isten szelleméből és szellemességéből nem igen van a lelkedben, te piros ballettáncosa a világirodalomnak. Szerencsés vagy és ha egy éjszakát sétálnál velem egyszer egy kertben, bevallanád nekem, milyen boldogtalan vagy. Oh, sokat tudnék veled beszélni, de most ugy sietek… Azt a hitemet vágyódtam közölni veled, hogy nem vagy a teljes, igazi, tiszta nagy irók közül való, nem vagy te a végtelenség kedves gyermekei közül való, mert te rossz ember vagy. Itt a földi rendetlenségben sokat töprengtem egyedül valamilyen lelki harmónia kedvéért és töprengéseim után olyanformán gondoltam, hogy a legnagyobb irodalmi és müvészi remekléseket a jóság hozta a világra.

Egy tolsztoji, egy flauberti regényt, Dante poklát, Homérosz Odysseiáját, Göthe Faustját. Cervantes Don Quixote-ját, schopenhaueri filozófiát, egy beethoveni szimfóniát s egy bájoló Delmet-chansont, egy michelangelói freskót, eszményi Phidias-szobrot, a leggyönyörbbb épitményeket és a legcsodálatosabban szerkesztett kerteket, mindent, ami a legszebb, a jóságnak köszönhetjük. A kiszemeltek tehetsége az emberek felé árad. A legtengernyibb talentum hiusága és becsvágya nem adna örökös szépet, ha nem jóságból adná. A jóságnak kell lenni, ugy sejtem, a legelőkelőbb érzésnek, a legfölényesebb szempontnak, a legtökéletesebb önzésnek.

A világ irodalmának és müvészetének legmegmaradottabb alkotásai lehellik, árasztják magukból a humanitást, szánalmat, vigasztalást az emberiség felé. Annyi szépséget, gyönyörüséget, amennyi a magas müvészetekben van, miért nem tartanak meg magukban és maguknak a mesterek, miért hozták elő magukból gyötrelemmel és miért terjesztették hitvány embertársaik elé. Mert jót akartak velük. A müvészet jótékonycélu, a müremekek jótétemények. Felettünk magasan, a felhők alatt légüres tér van, az teli van isteni levegővel, jósággal. Aki az élet fölé száll, ezt a levegőt szivja. A gyönyörü csillagok, ugy érzem, csupa jóságból mutatkoznak nekünk. A jóság a mesterek mestere. Ah sietek, tele van a fejem és szivem és nem érek rá kibeszélni magamat.

A jóság a legerősebb erősitő, a legüditőbb füszer az élet szerencsétlensége, utálata, bánata és unalma ellen. Én tudom, hogy a hercegnék és grófkisasszonyok igazán jóságból ápolnak a kórházakban. És a munkában nem durvulnak, nem csunyulnak, nem fáradnak el és nem unatkoznak… csodálatos hatásu források bujdoshatnak a lélek mélyében. Miért esik oly jól kockacukrot tartani a ló szája elé? Miért oly kellemes nézni, hogy iszsza a cica a tejet? Miért esik oly jól a tenyérnek, ha a kutya nyalogatja?

Oh D’Annunzio, te müvész vagy és a háborut kivánod. A háboru az ostobaság szüretje, a müveletlenség szellemi kéje, a bénaságnak, a szemétnek, romoknak, hulladékoknak kiállitása és lárma, lárma. Müvész vagy és szépség kell neked és csönd és figyelő világ. Szép a háboru? Kivánatos müvészi igényeidnek?

A háboru csinált szenvedélyei, felületes csodálatossága lefogják és eltöltik a te szivedet és fantáziádat, oh D’Annunzio, az örök és rejtelmes teremtés világában, amelynek oly fogékony és elmulandó vendége vagy?

Én elhiszem, hogy őszintén és fájva lángolsz költészeted tüzében. Mert nem éreztelek soha magasabban, mint amilyen magasak az erkélyek.

Oh D’Annunzio, árulója és betyárja vagy a költészetnek. Utálnálak tégedet, ha nem kimélném magamat az utálat kellemetlen érzésétől.

Mi vagy te, vörös, csontos, kopasz hegedőse a háborunak a talján városokban? Némely pillanatban valami földöntuli értelmet sejtek lényedben s ugy tünik, hogy nem az entente-nak, hanem a Halálnak, a legvégső és mindent megmagyarázó, megoldó, megnyugtató jóságnak vagy a megbizottja s arra hivattál el, hogy uj boldogtalan nyájakat hajts az elmulás békés karámja felé. Egy pillanatig dermedten és megindultan gondolok rád.

Oh, D’Annunzio, ilyen végtelen nagy és ilyen földöntulian emberséges nem vagy te. Rossz ember vagy és nem vagy nagy költő. Nem kellesz nekem. Nem vagyok kiváncsi reád. Sajnállak, mint mindenkit, mert élsz és mert meg fogsz halni.

IVÁN

Estefelé a fáradt utcán egy szürke keztyüt tettek a vállamra. Megfordultam. Egy sápadt kis hadnagy állott szembe velem sötétkék bluzban, rózsaszin parolival a nyakán, fekete pantallóban. Az egyik keztyüje a vállamon volt, a másik keztyüjével botra támaszkodott. Két szelid kék szem tekintete fogózott a szemembe:

– Te vagy?…

– Én vagyok.

– Nem ismersz meg? Én vagyok… Iván.

– Iván! Te vagy? Hogy vagy? Mit csinálsz?

– Még egy kicsit bicegek, de már jól vagyok. Holnap megyek lefelé, Olaszországba.

– Megsebesültél?

– Már háromszor.

Iván… a neve hirtelen mély visszhangot vert a szivemben és ugy éreztem, mintha sok-sok csengő csengene igen távol egyszerre, sürün, édesen és mégis fájdalmasan. Egy földszintes fehér iskola derült fel tavaszi napsütésben, a fölsepert nagy udvar reggel lármával, rövidnadrágos kis fiukkal és tarka kis leányokkal. Egy nagy labda repül fel a levegőbe és fölnéznek és szaladnak. Iván… egy szelid, szöszke, gyönge kis fiu, osztálytársam. Husz év. Az ifjuság elfutott. Talán az egész élet eltelt. Itt áll Iván.

– Hol jártál?

– A nyáron Oroszországban, azután Boszniában, azután Szerbiában, azután a télen Galiciában, a Kárpátokban…

– Hát ezt hol szerezted?

Észrevettem a mellén a Signum Laudist.

– Ezt? Bukovinában.

Oly bágyadtan néz. Bukovinában… Beszél, szavai keringenek a fülem körül, városok, földek, országok usznak el, mintha mondhatatlan gyors vonaton mennék. Szemem előtt végtelen messze egy sárga torony áll, egyetlen igaz torony, a mi tornyunk, mikor Iván meg én nem láttunk még azon tul semmit a világból.

Sóhajt és mosolyog:

– Emlékszel még, mennyit játszottunk katonásdit?

– Én mindig török voltam.

– Én magyar. Most mindaketten magyarok vagyunk.

Bucsuzni kezdett, nyujtotta a kezét, még sok elintézni valója van, holnap már menni kell neki.

– Hova is visznek, Iván?

– Lefele, Olaszországba.

PARK

Fák, összeölelkezett sürü bokrok, egy darab zöld gyep. Zöld lombok, levelek mindenütt, világos és haragos zöld meg sárga, pazar, szertelen, eláradt levélvirulás, zuhataga és felhőzése a faleveleknek és a lombok hasadásai és a levélsürüség lélekzetei közt távolról kéklő kék ég, édes, fényes tiszta levegő. Homályos zöld árnyai fáknak, bokroknak, elborult foltok a gyepen, s a leveleken a nap arany pillantásai, s arany tallérjai, arany loccsanásai a gyepen s az uton, amely a képen átmegy s elhajlik s elvész a fák között…

Szinyei-Merse Pál festette. A katalógusban az a cime: Park. Olyan végtelen ez a nagy kép, mint a természet. Az arany ráma négy oldalról támadja, szoritja ezt a nyarat, hogy ne özönöljön el, hogy kép maradjon, aminek pingálták.

Ah Istenem, ha nyugalmam és figyelmem volna ezeket a szineket szinezni szavakkal, hogy hódolni próbáljak e Szinyei-kép müvészetének. De csak a naptól sütött tiszta utat tudom nézni és nézni, mely eltünik a sürüségben és láthatatlanul visz tovább, messzire, az ismeretlen tájra, álmodott távolokon végestelen-végig, valahová a boldogság táruló kapujába. Az élet drága fájdalma esik rám. Elosonnék és kibujnék a nehéz érzés alól, elhuzom tekintetemet a képről s a többi képeken sétáltatom el, amelyek teremről-teremre a falakon némulnak, figyelnek, álmodnak.

És a muzeum klasszikus falain révedek el, de a hüs, magas falakról csak visszamegy még a szemem a Park utjára, nézni, nézni, mig végre jól esik a szenvedés, amit a könyörtelen szépség bocsájt az ember lelkére.

Mintha ez a ragyogó tiszta ut a képen, amelyen senki nem jár, mintha most hirtelen néptelenedett volna el. Mintha erről az utról szökdöstek volna szerteszét az emberek, erről a szelid, aranyos, nyári utról, mind akik csikorgó vasutakon, agyongázolt hühós országutakon, sziklák borzadályos kapaszkodóin hajszolják egymást. Mind elhagyták ezt a napos utat, mintha közelebbi utakat találtak volna egyszerre valahová, ahová életünk igyekezik… Itt van a Szépmüvészeti Muzeum kiállitásán a falon a mester portraitja is, aki a Parkot festette. Ferenczy Károly müve: Szinyei-Merse Pál arcképe. A hóhaju és rózsaarcu férfiu bizonyára élő személyében is ily hallgatag ül és ily szeliden néz kék tekintetével. Milyen csalódás e homloknak s e kék szemeknek az emberiség vihara. Milyen sértés, mily gyógyithatatlan bántalom a müvészetnek az a megoldás, amit az egymás mellett küzködő népek maguk közt kitaláltak. A romok, roncsok és a vér milyen mély veresége azoknak, akik az élet hibáit szépséggel takargatják, szépséggel szórakoztatnak, szépséggel csillapitanak, szépséggel vigasztalnak és ápolnak.

Lépések kopognak mindenfelé, ruhák suhognak, kardok és sarkantyuk zörrennek. Tisztek forgolódnak, nézegetnek, akiknek kitüntetés világit a mellén, akik a háborut látták és eljöttek tovább gyönyörködni a müvészetben. Oly mondhatatlan hangulatot ad ez a békéből való csarnoknak. A publikum jön-megy teremről-teremre, álldogálnak, diskurálnak, duruzsolnak, mégis milyen csönd van itt. A festmények, bronzok, rajzok ontják magukból egy eszményitett világ varázsos hallgatását.

Csodálatos harmonia és ünnep ez a kiállitás. Ezeket a gyönyörü festményeket, szobrokat mind ingyen adták a müvészek, legjobb müvészeink legjobb müveiket, s mügyüjtők elküldték holt mesterek drágábbnál-drágább képeit, s családok feláldozták féltett müvészi ereklyéiket. Mert ez a kiállitás az élő nyomoruság segélyhivására sorakozott, az oroszoktól elpusztitott sárosi falvak hajléktalanjainak javára sorsolják ki a muzsáknak e becsességeit. És a szépség hideg falai között mintha valami mély és melegitő illat terjengene itten, a jóság tömjénje.

HÁBORU JÁTÉK

A Háboru Játék a vurstlin folyik, körülbelül öt négyzetméternyi területen, közvetlenül a Barokaldi-féle Néparéna mellett és az Első Magyar Barlangvasut szomszédságában, amelyen bohó ifjukoromban nem egy szép utazást tettem. Ez, már mint ifjukorom nem tartozik a dologra, lehető szemléltetően és röviden szándékolom e helyen a Háboru Játékot megörökiteni, hizelgő adalék gyanánt ama historikus számára, aki valaha ez ujságlapokat szagolja és élete unalmában mindenfajta változatok után böngész, amelyek a jelen időkben az emberek világában előadódtak messze a drótsövények és lövőárkok mögött.

Ugyanezen világtörténeti itész előtt, aki a sárgulandó ujságpapirosról a futó kis szintelen papirmolyt elfricskázza, vagy a körmével agyonnyomja, tartozom tisztázni magamat azon vádoló látszat alól, mintha én e gyászos időkben mulatozni jártam volna a mulatozók közé. Oh nem, csak egyszer bolyongtam a vurstlin, egy vasárnap délután a háboru alatt, s nem hintáltam, s nem élveztem a ringlispil arany kocsijában, csak néztem magam körül s szomorodott szivvel mentem el a szegénység szórakozó barakjai közül, valamint az uri népek mulatságainak csarnokaiból is olyan hangulatban távoztam sokszor, mint valódi szerencsétlenségek szinhelyéről.

Hát a Háborus Játék ilyen: az elrekesztett kis négyszögletes harctéren öt óriási pléhfigura áll, egy-egy karóval megszilárditva hátulról. A mellükre mázolták sorba: Angol. Francia. Muszka. Talián. Szerb. Mind az öt bábra a maga hadseregének egyenruháját pingálták s mind az öt ellenség feje hüségesen viseli nemzeti jellegét, igy a muszkának nagy veres körszakálla van, az angolnak pakombartja, a franciának kecskeszakálla s az olasznak légy az alsó ajka alatt. A szerbnek csak bajusza van, de annak az arca a legborzasztóbb. Mind az ötnek a szája tátva-nyitva, azoknak a falapdáknak a befogadására, melyek a pulton hevernek. Igy állanak a monarchia ellenségei egy sorban, tátott szájjal és rémült nagy szemekkel. A pult fölött tábla, a táblán nagy piros betükkel: Háboru Játék. És alatta ez: 10 Dobás 6 Fillér. Az entente és cinkosai mögött magas drótháló, amely a célt tévesztett lapdákat nem engedi tovább repülni, hogy a harctér mögött el ne trafálják saját honfitársainkat.