Part 6

Mindennap a halál ködében kezdünk járni s most, most mindig ugy van körülöttünk a halál, mint a nagy hó téli reggelen. Oh mindig másról beszélünk. Most elment innen egy ember és oly csodálatos mély csalódást okozott nekem azzal, hogy eltávozott. Ő mintha örökké itt lehetett volna.

Szegény jó Tauszk tanár ur. Olvastam, hogy már el is temették. Nincs itt. Hogy lehet az? Annyi beteg van, s annyi betege van. Ott van a rendelője az Andrássy-uton, olyan mint egy miniszterium. Folyosó, váróterem, jobbra-balra külön termek, sürgős és fontos, hiu és halk s fehérbe öltözött személyek, titkár, orvos, orvosnő, gépirókisasszonyok, szobaleány, aki bejelent és aki nem jelent be. Mindenfelé ülnek fauteuil-ökben, pamlagon, sétálgatnak, állanak, várakoznak, köhécselnek vagy maguk elé merengenek. Hölgyek, férfiak, gyermekek. Minden percben csöngetnek, bejön valaki, tanácskozik a csöndes szobalánynyal, számot kap, várni kezd. A váróterem, folyosó falai teli festményekkel. A képek közt primadonnák bekeretezett fotografiái, a fotografiákon ajánlás karcsu, karmos betükkel: „A drága jó Tauszk tanár urnak.“ „Az én legkedvesebb barátomnak.“ „Az aranyos professzor urnak.“ „A legjobb embernek a világon.“

Egyszer fönn jártam a tudós tanár urnál. Egy szegény beteg elhelyezéséről volt szó. Tauszk tanár ur tudja bejuttatni a szegény tüdőbajosokat az Erzsébet-szanatóriumba. Azután beszélgettünk. Tauszk tanár urnak nem volt hangja. Ugy beszélt hang nélkül. Néztem a rengeteg könyvet, amelynek aranyos sarkai ragyogtak sorban, sorban a könyvespolcokon. Tauszk tanár ur odajött egyik polchoz, az egyik lábát huzta járás közben. Tauszk tanár urnak csonttuberkulózisa volt. A gégéjében is tuberkulózis volt. Tauszk tanár ur elhuzta a kezét egy sor nagy könyvön és suttogott:

– Ezt mind én irtam. Nézze… mind… hát mit ér…

Legyintett és elfordult.

A könyvekhez voltam hajolva, elfuttattam a szemem a cimeken: Analizis… A légzőszervek hurutos… A belbetegek… A hazai… A tuberkulózis… Therapia…

Az Andrássy-utról fiakkerpattogás hangzott fel az ablaküvegen át s autók tülköltek, a vadgesztenyék lombja felkukucskált az ablakba. Tavaszi nap volt. A professzor lenézett az utcára, homlokára néztem és szorongva gyanitottam, hogy Tauszk tanár ur is tudja a titkot, hogy az élet boldogtalan.

Tauszk tanár ur hires ember volt. A gondolkodásnak, a munkának és a jóságnak adta magát. Száraz, finom termetében csak annyi erő volt, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy gyógyitson. Mindig, mindig gyógyitott és gyógyithatatlan volt. Tauszk tanár ur sorsa olyan volt, mint a költőké, akik végig szenvednek és csak azért élnek, hogy gyönyörüséget osztogassanak. Tauszk tanár most meghalt, ötven éves korára. Mily különös meghalni most. Nem kiváncsinak lenni a háboru végére, a békeföltételekre, az országok tombolájának eredményére. Mintha valami lenézés volna a világgal szemben. Részvétlenség. Oh nem, csak mély szórakozottság, és fáradtság, fáradtság, amely elnyujtózik a végtelenben.

Mégis, el volnék ragadtatva egy jó istentől, aki egy örök semleges, boldog államban, a mennyországban most gyöngéd meglepetésben részesitené Tauszk tanár urat. Ha Tauszk tanár ur ott a gyöngyvirággyepen frissen tudná mind a két lábát emelni s találkozna a hangjával s ugy haladna előre, mint egy ifju vándor, édes és vidor nótával.

ÁLMODTAM

az éjszaka, olyan különöset és rosszat álmodtam… azt hiszem a szivemre fekhettem, olyankor álmodik nehezet az ember. Ugy volt, mintha egy nagy városban, talán Berlinben vagy Londonban fölkeltem volna és kiléptem volna az utcára. Szabályos, unalmas nagyvárosi utca volt, bérpaloták, szinház, boltok, villamos, autók, kocsik, rengeteg járókelő. Emlékszem, az első pillanatban furcsának találtam, hogy mindenkinek, akit látok, milyen öreg arca van. A kis fiuknak és a kis leányoknak is, akik az iskolába siettek, csupa ránc volt az orcájuk és a fiatal uraknak és az elegáns nőknek is és a tarka kis cselédeknek is és a biciklin futkározó boyoknak is és a kávéház terraszán forgolódó apró pincérfiuk is olyanok voltak mint a mesében az erdei törpék és minden ember és minden asszony egyformán roppant öreg volt. Ujságokkal futott felém egy rövidnadrágos vén rikkancs, ujságot vettem, kinyitottam, tele volt politikával, irodalmi és szinházi eseményekkel, mulatságok és kongresszusok és lóversenyek hireivel és valahol az ujság közepében a Hirek rovatának végén egy apró betükből nyomtatott sort olvastam: „A világháboru változatlanul folyik“.

Fölemeltem a fejem az ujság lapjai közül, a fülemet oly bántó szapora kopogás ütötte meg, amilyenre a harctérről emlékeztem. Csakugyan géppuska volt. Egy fényes cipőáruház ajtajában térdepelt a géppuska, egy férfi hasalt mögötte és egymás után nyomta és nyomta a géppuska elsütő készülékét s a géppuska mellett a megüresedett töltényheveder kigyózott tova. Egy rendőr állott az utca közepén, odamentem hozzá.

– Nézze csak – mondom – mit akar az az ember?

– Melyik?

– Az ott ni. Nézze már mit csinál.

– Mit. Semmit. Tüzel.

A cipőáruházzal szemben egy másik, éppen olyan fényes cipőáruház volt, a kirakata be volt töredezve, az ajtóban orditó és vérző emberek állottak és bukdácsoltak egymásra.

– Borzasztó – mondtam a rendőrnek. – Emberekre lőnek.

– Ez a támadás várható volt – magyarázta a rendőr – az az üzlet, amelyiket lövik, tegnap leszállitotta az árait. Ilyen a konkurrencia.

Megragadtam a rendőr karját.

– Pardon egy percre – szólott a rendőr, kihuzta a karját a karomból, fölemelte és a kezében tartott hatalmas ismétlő pisztolyból három lövést tett egy egyfogatu bérkocsi kocsisára. Az utcán két-három kocsi állott egymásnak szorulva s a kocsisok orditottak egymásra. Az a kocsis, akire a rendőr rálőtt, lebukott, a kocsi alól másik kocsis jött fel, fölült a bakra és nyugodtan tovább hajtott.

– Rendnek kell lenni – mondta a rendőr. Ez a betyár nekihajtott a másiknak.

Még föl sem ocsudtam meglepetésemből, megint géppuska kalapált a fülembe, de más irányból. Hátrafordultam, hát egy kávéház terraszáról lövöldöznek át a szomszéd kávéház terraszára, s onnan is visszalövöldöznek géppuskából. Mind a két kávéházban a vendégek egymásután potyognak az asztalok alá.

Egy lassu ősz polgár sétált felém, elébe szaladtam és könyörögve érdeklődtem:

– Jó uram, mi történik itt? Háboru van, itt, a városban, fényes nappal?

– Oh – legyintett mosolyogva az ősz polgár. – Ez a két kávéház irigyli egymástól a vendégeket. Ritkitják egymás közönségét. Nem valami szellemes, de igen gyökeres megoldás.

Az ősz polgár otthagyott, mosolyogva, fejcsóválva sétált tovább. Csodálkozott rajtam.

– Hordár! Hordár! – hallatszott a magasból egy visitó hang. Egy emeleti ablak nyilt ki, egy szobalány csapkodott a két karjával.

– Ide egy golyót hamar, nem lehet kijönni a nagyságával!

Egy hordár fölnézett, elővette a zsebéből a revolverét, lelőtte a szobalányt. A szobalány lezuhant. Abban a pillanatban egy vastag hölgy sikoltozott már az ablakban:

– Ezek a mai cselédek! Nem birom ki! Nem lehet kitartani…

A hordár a nagyságát is lelőtte.

Két sebesültvivő jött ki a kapu alól hordágygyal. Sok ilyen sebesültvivő ember sürgött az utcán előre-hátra. Közben a viceházmester nyugodtan sepert a kapu előtt. És az emberek sétáltak és siettek és itt-ott lövések dörrentek. A villamosmegállónál a kalauz kihajolt a kocsiból s a tolongó tömegbe lőtt, aztán csöngetett és a kocsi ment. És közben sütött a nap, egy pár percig esett, megint kiderült, az égen eszményi felhők virágzottak. A nap fényes fényében a piros és kék boyok rikitottak futó kerékpárjaikon és jobbra-balra való iramlásuk alatt folyton kinyujtották egy kezüket és pisztolylövéseket váltottak. Egy szépen öltözött urral ütköztem össze, látcső függött a nyakában. Azt hittem ismerem, örömmel kaptam a keze után:

– Oh, barátom, világositson fel az istenért…

– Szinházba megyek, hagyjon békén – ripakodott rám és tovább szaladt, de lövés érte és elterült a járdán. Egy bazár bájos kirakatára meredtem s a szemem egy paprikajancsin akadt meg, akinek piciny játékpisztoly szorult a hóna alatt.

Alkonyat volt, oly aranyos homály, oly bus és boldog tündöklés borult a város fölé, mint a tavak fölé, mikor az est megindul. Vergődtem az idegen tömeg közt, mindenütt puffogtattak körülöttem s holttesteken bukdácsoltam a járdán. Akkor kinyitottam a mellemet, kivettem a szivemet, az állam alá tettem, levettem ajkamról a sóhajt és elkezdtem játszani. A vékony nyirettyü járt föl és le a szivemen, a tengerek messze-messze hallották, láttam hogy rendülnek, dülnek kétségbeesett partjaik között, s láttam hogy a Szaharán egy zöld oázon a körbeálló pálmák előrehajolnak és összeteszik fejüket, láttam hogy távol egeken vándorló madarak megállanak, visszafordulnak és mind felém szállanak, láttam hogy elhagyott sziklás szigetek az oceánban feljönnek és visszasülyednek, láttam hogy sötét, magas halmok elnyulnak és epedő lágy vonalakkal mulnak el a földön s láttam hogy végtelen, tiszta mezőn patakok indulnak innen is, onnan is, és tétova ezüst sietéssel keresik egymást.

– Miden megindul, – gondoltam – minden szót fogad, csak az ember nem. Minden, ami messze van, hallja a szivem hangját, és aki mellettem áll, süket.

A lámpák az utcán kisütöttek, fehér világosság lett, leeresztettem a vonót és ugy néztem, hogy az emberek mit müvelnek. A fénytől megelevenedett a forgalom, a mellékutcákból sürün jöttek elő a népek, minden ember pisztolyt tartott a kezében és minden irányban lövöldözött. A nagy boltok és a szinházak felől a géppuskák ugattak. És az emberek előttem jaj nélkül estek, hullottak folyton, folyton, s uj emberek pattantak föl helyükbe. Csodálkoztam azon, hogy én mindig élek és szédülettel néztem ezt az olvashatatlan potyogást és láttam álmomban magamat mint kis fiut, mikor egyszer a tornácon állottam a zivatarban és bámultam az udvarra, melyet a viz ellepett s a vizen az esőcseppek apró, muló körökben ugráltak és tüntek végtelenül, örökösen. Soká néztem ezt, soká és müveletlen képzelettel azt találtam ki, hogy ezek az esőcsöppek az emberek a világon és lelkemet nehéz nyugtalanság fogta el és fogva tartotta.

RÓZSIKA

Tudunk szép románcokat, legendákat, bibliai történeteket, meséket, amelyekben a hitnek, szerelemnek, hüségnek, szeretetnek tulzásai szárnyalnak, sejtett és költött példák, dicső és jóságos leckék, melyek lebocsátkoztak lelkünk legmélyére és ott bántatlanul szenderegnek. Az anyai szeretet a sirban is nyugtalankodik és éjfélkor felkél és fut, fehér reszkető árnyék, a három árvához. Az eltemetett két szerető szivéből virág nő és a két virágszál a sir fölött megöleli egymást. A szegény asszony elmegy a bucsura, az erdőben elébe áll a haramia: „Mit viszel a szüz Máriának?“ – „A szivemet egyebem nincsen.“ A haramia felhasitja a szegény asszony keblét, kiveszi a szivét, a kezébe teszi a szegény asszonynak: „Nohát vigyed a szivedet a Szüz Máriának.“ A szegény asszony feláll és megyen tovább az erdőn a kezében a szivével… S halott kisasszonya fehér ruhába öltözik s csolnakába lefekszik és behunyja a szemét és összeteszi a két kezét a mellén és Lancelot lovagra gondol és meghal és a csolnak uszik a folyón a holt kisasszonynyal Lancelot vára felé… Shalott kisasszonyt Tennyson idylljei közt olvastam, Rózsikát ma este olvastam az ujságban. A tizenkilenc éves Rózsikának Nagyváradon meghalt az anyja négy héttel ezelőtt, Rózsika hazament a temetés után és lefeküdt az ágyba és elaludt és négy hétig aludt egyfolytában és négy hét után meghalt csöndesen, anélkül, hogy egy pillanatra visszanyerte volna eszméletét. Az orvosok, akik négy héten át hiába élesztették Rózsikát, a nagy fájdalomtól való idegkimerültséggel magyarázzák Rózsika négyhetes alvását és halálát. Rózsika négy hétig aludt a fájdalomtól és akármennyire kimerült volt az idegrendszere, a csodálatos beteg alvásban agyveleje valami gyöngén mégis müködött. Rózsika álmodott és bizonyos, hogy meghalt anyját látta álmaiban s csak a menyországban láthatta, ahol semmi sincs, mert mindent agyonragyog az aranyfény, ahol örökké ugyanazt az édességet trombitálják az angyalok s ahol a boldogok mosolyogva sétálnak. Rózsika, aki Nagyváradon meghalt az anyja után, rokona a szép legendák nem e világról való személyeinek. Rózsika egy érzés végtelensége, mely nem fér meg a véges élettel. Rózsika neve itt rejtőzik az ujságban, a nagyvilág herce-hurcája közt, és mikor tovább lapozok, az ujságpapir zörgésétől és szelétől föllibben, mint gyönge fehér pihe és tétován száll feljebb, fel, fel, az arany menyország felé.

MI UJSÁG,

no mi ujság? – kiváncsiskodnak az emberek, tolonganak a kiadóhivatalok kirakatainak lázitó fényében az óriási friss betük előtt, beléhajolnak egymás lappéldányába, s ráköszönnek egymásra, mintha kedves egészségük iránt érdeklődnének kölcsönösen: mi van Görögországgal? S az ajkak fölött sziszeg egy közös szó beszéd közben: Venizelosz. Mint a járvány napjain mindenki azt mondogatja: tifusz, tifusz. Mennyit csuklott ez a ravaszságok között megőszült távoli férfiu, kit fővárosok, országok és földrészek annyi szenvedélylyel emlegettek most egy pár nap alatt. Venizelosz, Venizelosz. Mennyi chiffre-ben rejtegették ezt a szót most, mennyi szedő zongorázta le hirtelen Európa és Amerika nyomdáiban, s a szájak, a privát emberi szájak mennyit adogatták egymásnak. A fej ezernyi apró összejátszó gondolatából, a külön élet ki nem mondott érdekeiből, a lélek remegő nyugtalanságaiból, a sziv meleg és türelmetlen dobolásából egy szó alakul: Venizelosz. Ki gondol vajjon olyankor, mikor olvassa és kimondja, egy élő emberre, akinek Venizelosz a neve? Mi mindent éreznek, képzelnek, várnak, remélnek, sejtenek, mikor csak annyit mondanak: Venizelosz. Mintha mindenki egyebet akarna mondani, a szemek mást jelentenek, egyetlen élet végtelen összefüggését e világgal, s az emberek mintha tolvajnyelven beszélnének egymással, mikor azt mondják: Venizelosz. És a népek elferdült érdeklődése arrafelé kapkod most, lefelé a Balkán aljára, a jobbra-balra kapaszkodó kis földdarabra s a tengerben össze-vissza legelő apró szigetekre: Görögországra.

Ez gyötör és ingerel most, ez a kérdés és ez a rejtelem. Venizelosz megbukott, uj miniszterelnök jött, Szalonikiban partra szállottak az entente csapatai, a görög király sógora a német császárnak. Mi lesz? Ez az egész jószivü világ, amely ugy szeretné a háboru végét, megint háboruért eped, csakhogy mind a két pártja a világnak a másik ellen gondolja a háborut. A fantázia ma görög uniformist kezd szinezni, görög tábornokok és rongyos görög helységek neveinek bevonulását várják az olvasó szemek és görög vért, ami végig folyjon az ujságlapok margóján, ahol még hely van.

Görögországon csüggünk és tépelődünk, a vizszintesen tartott tenyerek a szemek fölé emelkedtek, mindenki Görögország felé néz. Mintha közben itt semmi rendkivüli nem történnék, mintha Németország, Anglia, Franciaország, Oroszország és Olaszország hadseregei nem fogyasztanák egymást minden órában, amely jön és mulik, mintha a mi rózsás egünk fölött a béke angyala boldog unalomban ütögetné a száját, hogy édes ásitozását leintse. Mintha igaz se lenne, hogy Európa fölnevelt világa is háboruban vergődik. Talán nem is igaz. Én ma is azt hiszem, hogy egy európai háboru lehetetlenség.

VÁLASZ

Barátom, hogy vagy? – érezz e két kis szó közt, kérlek, egy igazi meleg szivdobbanást. Hogy vagy? Én élek, azaz megvagyok. Ugy-e, rossz néven veszed, hogy rózsaszin kártyáidra és plajbászszal irkált leveleidre nem válaszolgatok. Ne haragudj rám. Mindig válaszolok én neked hüségesen, szeretettel és mulatságosan és kimeritően, mihelyt a postádat elolvastam, csak nem irom meg a válaszaimat. Négy oldalas leveleket futtatok el a fejemben és nem teszem papirra. Nem érek rá, hidd el, hogy nem érek rá levelet irni. És bevallom neked, örülök is neki, hogy nem érek rá, mert mindig attól félek, hogy ha a levélpapir fölé hajlok, kiömlik rá az egész szivem. Minden levélpapiros fehér kisértés nekem, hogy valahova, valakinek, akárhova elkezdem irni azt, aminek vége-hossza nincs, az egész életet, mindent, mindent a világon, minden gondolatot, amelyeket koponyám fogolytáborában őrizek s amelyeket nem szabad soha senkivel közölnöm, tiltja a gyöngédség legszigorubb cenzurája. Fáj a levélpapirt látni s rejtegetem magam elől.

Hogy vagy kedves? Itt semmi ujság. Minek kérded mindig, mi ujság Pesten? Mit meséljek neked? Azt hiszem, semmi ujság nincs Pesten. Ugy látom, a Duna két partján terül el ez a város éppen ugy mint azelőtt s Buda és Pest nem cseréltek helyet. Mikor a nap megszünteti a világitást, a lámpák szoktak feljönni. Az utcákon ugyanazok a barna meg sárga villamosok hajszolják egymást ugyanazokkal a csengőhangokkal. A lakosok utálják a kofákat, a kofák gyülölik a lakosságot s a kettő közt dagadoz a kárörömtől a drágaság. A szinházak előkészületeket tesznek, vagy befejezik előkészületeiket. A mulatóhelyek ujabb bohózatocskákat sajtolnak ki, mint a plakátokon megfigyelhető, az emberek érintkezésének és a házasságnak és a házasságtalanságnak tökéletlenségeiből. Minden házszám ott van a helyén. Ismerőseid és ismeretleneid édes mindnyájan továbbra is járnak körbe magánéletük körletében, mint a molnár lova a szárazmalomban. Ki jól érzi magát, ki rosszul. Mindenki mindennap idősebb lesz. Ezt nem látni napról-napra, de én tudom. Minden egyforma mindig. De minden meg fog szépülni, mire visszatérsz.

Kedvesem, a világ mindig az, amit magad körül látsz és hallasz. Féltett fotografiák rejtőznek a szived fölött és szived ott rejtőzik melledben. Életed magadban van. Szép az ősz, ugy-e? Nem gyönyörü a titokzatos és magasztos erdőn át menetelni? Milyen jól esnek a legénység nótái, nem? Ha az emberekkel, az ugynevezett parasztokkal beszélgetsz, nem olyan, mint meséskönyvben, dalgyüjteményben és a bibliában lapozgatni? Igazi könyveid is vannak biztosan. Tudom, hogy szeretsz olvasni. Leveleket is irsz. Van mindig cigaretlid? Elnézed néha a train végtelen ekhós szekereit és akkor unatkozni kezdel. Nézegeted a terepszakaszokat, tereptárgyakat, mind a magassági pontokat? Ez mind a természetből való és csodálatos.

Van egy nagy titkom, amiről itt senkinek nem szólok, de neked bizalmasan beszélhetek erről, mert te ott vagy és azt a területet valamennyire mentesitették a törvényektől és a szokásoktól. Te: az égen felhők menetelnek nappal és éjszaka csillagok táboroznak. Érdekes ez. Határtalan érdekes. Hallatlan. Engedd tágulni a két szemedet, tekinteted e tünemények közt és értelmed közt csodálatos összeköttetést létesit. Ha elámulsz és ha gondolkozol, életed tevékeny és értékes. Érezz, eszmélj. Mennyi öröm támad az emberben magától, mint ragyogó fehér tajték a tengeri viharban. Lelkedben áldottan fölszerelt segélyhely van, siess el gyakran oda. Engedd meg, hogy az álomra fölhivjam figyelmedet. Az embernek szabad levegőn tapasztalataim szerint szép és kedvező álmai vannak.

Köszönd meg ezeket az álmodott szépségeket és jóságokat. Mig fel nem ébredtél, az álom csak olyan, mint az eleven élet. Elhiszed, hogy ez nem bolondság? Én bizony Isten őszintén igy érzem. Ami kellemeset álmodtál, beleirhatnád a naplódba, mint viszontagságaidat. És vedd ugy, mintha mindig válaszolnék kedves leveleidre. Ne hanyagolj el te is engem, ne állj boszut, ez nem volna szép tőled. Irj, lelkem, ezután is, mennél gyakrabban, várom és óhajtom hiradásaidat. Elteszem minden leveledet, nem hányom el. És most már majd válaszolok, de igazán… Ölellek mind a két karommal, isten áldjon meg.

ADD A KEZED

Add a kezed mert beborúlt, Add a kezed mert fú a szél, Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek, Add a kezed mert szédülök, Add a kezed, összerogyok.

Add a kezed mert álmodok, Add a kezed mert itt vagyok, Add a kezed mert meghalok.

ÁPRILISI NAPON

A nap megsüti arcomat. Olyan jó. Meleg van, de nincs melegem. Milyen könnyü, milyen kellemes, milyen szabad, milyen tiszta a levegő. Százszoranyit kér egyszerre a lélegzetem, mint amennyi a tüdőmbe belefér. Lehellek mélyen és bensőm szorong. Mily kék idő, mily szép idő. Hullámok járnak, gyürüznek, kergetőznek rajtam, körülöttem, fölöttem, tündéri tenger. Mi ez az uj levegő, emlékszem rá. Mintha ez lenne a boldogság. Oh az ég. Mintha a kékség fény volna, mintha a fény kékség volna.

Mosoly alatt a világ. Szél jött, arconlegyintett, felhajtotta egy parasztlány viritó sárga keszkenőjét a fején, a keszkenő alatt ragyogtak az ölelkező hajfonadékok. Emlék és vágy kapkod, hányszor éreztem a levegőben a langy futó tavaszi semmit, hányszor kerültem elébe világéletemben e fuvalomnak; megállok, ámulok és szédelgek az örökkévalóság forgásában.

Honnét szaladtál elő tavaszi szél? Bájoló fehér selyem tépések a kék egen, meglepő zöld felhő a fák fekete ágaboga körül. Mi az, lombozat? Vagy zöld fátyol, árnyék, tünő friss képzelet? Mező, zöld mező! Ujulás, öröm zöldje! Zöld csodálkozás. Kiváncsi füttyök és neveletlen trillák a levegőben és a barázdák közt a földön. Fölérzek és bágyadok és homályosul és feltündököl és rezeg köröskörül a világ és érzem, hogy bennem egy istenadta valaki szállani vágyik fölfelé és vonaglik és rogyadozik. Szivem elszorul és fáj, mint a boldogan parázsló parázs. Körülnézek és egy szóval szeretnék kimondani mindent. Tavasz!

Tavasz… gyönyörü fájdalom a szóló ajkon. Tavasz. Csók a szavak közt. Tavasz. Vidor, csacsi kis ablakok, énekkel körbe andalgó tarka gyermekek, siető népek, nevetés, sárga falak világossága, fehér házak örömfénye. Tavasz. Végtelen lágy áramlat körülöttem, micsoda jóféle izzel tömöd tüdőmet, lelkemet? Honnét ömölsz? Miből vagy? Honnét jöttök kékes-zöldes patakok, oly tisztán, mint a tisztaság, hegyi vizek, mezei vizek, erdő, völgy, árok erei, ragyogó csavargók, vig bujdosók, kik csevegve mulattok egyedül utakon.

Tavasz. A gólya leszáll a kéményen a kerékre. Szürke nyul ugrál tova a fekete göröngyeken. A sok fogoly rrrr, egyszerre rebben föl a mély barázdából. Összerezzennek a nádak és a nádasból kiuszik a vizen tiszta feketén a szárcsa. A galambok körülsétálnak a duc párkányán egyik a másik nyomában. Gólya, daru, fogoly, szárcsa, fürj, rigó, fecske, pacsirta, veréb. És minden madár a világon. Kolibri, elragadó ékszerecskéje a teremtésnek.

Tavasz. A kutyák átbujnak a kerités alatt, előrohannak, hencseregnek egymáson a porban és marakodnak és nem harapják meg egymást. A tyukok ugrándoznak a létra fokain, a fényes kakas kapkodja szárnyait és kiront az utra. A kis vak macskák vonaglanak és fénylenek a napon egymás hegyén-hátán. A legelő lovak elrántják a leláncolt béklyót és zörögve nyargalásznak. A piros csida körbefutkos és a nyeritést tanulja. A bika megvadul a réten, öklel, ágaskodik, elszáguld.

Tavasz! Egyszer csak egy fehér pillangó remeg elő az erdőből és tétováz a szabadban és elvész. Az ürge kibujtatja a fejét a lyukból, kisétál, piszmog és visszaszökik. Tarka kerek kavics elmozdul a fa tövében, két gyufaszál nyulik kétfelé. Csigabiga.

Tavasz! Kék hajnalon a völgyben bokrok és fák dermednek álomba takargatva, tündérek kerengélnek köztük ajkukra tett ujjal, lábujjhegyen. Aki odanéz, nem látja. Rózsázik a hajnal, a madarak csodálatos zenebonát csapnak, kigyullad messziről a táj, fölkerekedik a tündöklő nap, világos lesz. Minden kiderül, megjelenik és bámulja egymást.

Az üvegház csillogó üvegfalát feltámasztják. Piros, kék, viola, fehér virágok. Virágok. A zöldült gyepet fénylő sárga foltok futják el. Virág! Fehér szórakozottság a mezőn. Virág! Lila borulat a réten. Virág! Sok-sok sárga kutyatej. Fehér margaréta sokasága. Lila kigyóhagyma serege.