Part 5

Elolvad a tél és a mezőről meleg szél szalad be az utcára, az ablakok csillognak, a föld puha és fekete lesz és a kövezet szélén zöld hajak bujnak elő a földből. Teli lesznek az ágak is a fákon zöld pettyekkel. És apa hazajön és itthon marad. A szekrényből kiakasztja az azelőtti ruháját és fölveszi és a kalapot teszi megint a fejébe és a kezébe fogja a régi sétapálcát, ugy fog járni. És kezén fogja kis fiát és kis leányát és megy velük sétára a városon kivül, mert olyan szép idő van. És a sétapálcával mutatni fogja a gólyát és megmondja a mezei virágok neveit, amelyek az uj gyep közé felkukucskálnak a földből.

És megmondja, hogy hijják azt a községet, amelyiknek a tornya idáig piroslik és elmeséli, milyen szép városok vannak messzebb és még messzebb. Apa elvisz majd titeket a városi kertbe is, ahol hattyuk és ragyogó sötétzöld kacsák uszkálnak a kis tóban és apa morzsát szór nekik és ugy gyönyörködtök bennük. Apa mindig játszani fog veletek és olyan jó lesz mindig hozzátok, amilyen még nem is volt, s oly szelid lesz, mint mama. Apának szakálla lesz, mikor hazajön, de atttól nem lesz az apa kinézése szigoru, hanem olyannak fogjátok látni apa orcáját a szakállban, mint egy fehér szivet. Apa olyan boldog lesz és ti is olyan boldogok lesztek.

Apa szenvedései világitanak majd a két válla felett, mint a két nagy égő gyertya, amelyek a mennyországi báránynak a hátából nőnek ki, ahogy látszik a szines templomablakon az átlátszó képen. Sokszor, ha apára néztek, a Jézuskára fogtok gondolni, aki karácsony éjszakán született egyszer és olyan üde szép gyermek volt, mint te vagy, apa kis fia és azután felnőtt és szakállas orcája lett és annyit szenvedett idelenn földünkön, mig a mennybe nem szállott.

NAP NAP UTÁN…

A reggeli fényes nap felkölti az élőket és a hold este jő és mindent megint elaltat. Minden éj megvárja a reggelt és minden nappal leszolgál hüségesen estélig. Az örökkévaló idő adogatja a napokat egymás után egyenkint, az óceánt cseppenkint, szemenkint a Szahara homokját. Az emberek előjáratják a napokat, olvassák, számozzák és neveiken szólongatják őket és azt mondják: itt van Kisasszony-napja és örvendezve köszöntik és elbocsájtják és várják utána a csütörtököt és a szombatra a vasárnapot és azután megint a többi napot, amelyekre neveket tettek, mint ahogy a lovakra is neveket kiáltanak és számokat sütöttek rájuk, számokat ragasztottak házaikra és neveket szurtak föl a felhők alatt epekedő tiszta hegycsucsokra. És neveket akasztottak a csillagokra, elnevezték a csillagokat is nevekkel, ahogy önmagukat elnevezték és mind hurcolják külön-külön nevüket magukkal jártukban-keltükben a földön.

Milyen egyformák ezek a napok is és ezeknek a napoknak éjszakái is. A két elhagyatott testvér-csillag, amely agyvelőm elzárt felhőzetéből a világba kileskelődik, nézvén nézi mindennek következését és rendességét. Csak valami felelne nekem, istenem. Csak a fák megmozdulnának egyszer és tennének egy lépést. Csak az itthagyott sápadt, fityegő levelek megkapaszkodnának az ágakon és hirtelen visszazöldülnének. Csak a csillagok ne ragyognának minden este örökös rendetlen rendjükben, csak behunynák magukat, vagy valahogy máskép viselkednének egyszer. Csak a házak csinálnak egy reggelre hátra arcot az utcán, csak egy járda siklana ki, csak egy elmult nagy ember szobra nyitná ki ajkait és szólna rá a járókelőkre, csak a gyufám ne gyulladna meg, mikor a skatulya oldalán végigrántom, csak valami apróság lázadását látnám, csak akármi kiigazodást látnék.

Csak az uj nyomorékok miatt legalább a régi nyomorékok egy napon mankó nélkül és faláb nélkül jönnének elő a külső városrészekből és tárt karokkal ujságolnák, hogy ők meggyógyultak. Csak az emberek máskép köszönnének és máskép beszélgetnének és máskép néznének egymásra szemeikkel. Csak egy bő, habzó és fehéren füstölgő meleg forrás csapna fel egy délben a kocsiut kövezetéből. Csak divatba jönne az emberek közt könyekkel sétálni az utcán. Csak más tekinteteket vetnének megszokott egyforma szemeik egyszer az égre és mindenre az ég alatt, másfélét, mást. Csak egy valaki, amint megy magában hangtalan, megállana a járdán és azt mondaná hangosan:

– Óh!

LENGYELORSZÁG

Fekete kémény Mered magába Minden határba, Lengyelországba.

Tűzhelyen pernye, Hamu az ágya, Csendbe megy a füst Lengyelországba.

Hid térdre rogyott, Széthullt a párna, Eltört a kerék Lengyelországba.

A harang elment Mind éjszakára, Jaj a jóreggelt Lengyelországba.

A lomb hibázik, Csüng a fa ága, Nyár el nem őszűl Lengyelországba.

A föld orcája, Rózsás orcája Csupa barázda Lengyelországba.

Hol volt, hol nem volt Fecskének párja, Gólyának fia Lengyelországba.

Csak csóka csípi, Csak varju vágja A kopasz mezőt Lengyelországba.

Mint halott lánynak Mosolyog szája, Mosolyog a hold Lengyelországba.

Kis kacsa fürdik Fekete tóba, Anyjához készül Lengyelországba…

IMÁDKOZÓ ZSIDÓ A VONATON

Huzódik a vonat a Rákosmező szélén a töltésen. Futnak a kocsik a mozdony után a hátrafelé gurigázó füst alatt, fekete és szürke és vörös vaggonok egymásután, régi friss krétairás az oldalukon és bennük és fölöttük katonák, szénafelhők, ló, mozgókonyha és szürke meg zöld szekerek, ponyvák, minden. Milyen fürgén mulik az ember szeme előtt a hosszu vonat, mily gyors és szabályos zakatolással kergetőznek a nehéz kerekek… hol van a világ tüzvésze és zürzavara? Ni, hogy fut a vonat a végtelenségig egyenes sineken. Sok-sok vonat szalad itt mindig előre is, visszafelé is, mind olyan biztosan és serényen, én nem tudom, mintha soha ilyen ambicióval és jókedvvel nem szaladgáltak volna a vonatok a földön.

A teherkocsik után személykocsik jönnek, első osztály, második, harmadik. Az ablakokban katonák, kevés civil, egy-egy női fej. Az utolsó kocsiban, a lehuzott ablak mögött, a szapora fejek közt egy álló alak, egy fehér-fekete utas, kifelé néz és a fejét ingatja a mellére. Zsidó ember, aki imádkozik a vonaton. Imádságos köpenyegét a fejébe huzta, a homloka közepén a fekete bőrből való kocka látszik és olyan, mintha egy sötét és kemény gondolat ült volna ki a homlokára. Utána nézek, mig látom, ennek az utasnak, aki hajbókol gyöngéden előre, körülbelül a vonat zakatolásának taktusára és folyton beleveri a fejét a szivembe. Oh, akármi csekélységnek, amit látok, különös jelentőségét érzem ezekben az időkben. Láttam gyermekkoromban is vidéken a vonaton reggel imádkozó zsidókat és láttam Lengyelország vasutjain, mikor utaztam és most ennek az egynek annyit tudok engedni érzéseimből…

Áll az ablakban, nem tudja, hogy nézi valaki a mezőről, s nem törődik vele, hogy a kocsiban benn bámészkodnak rá az emberek. Idegen az idegenek között, magában, néz kifelé az elmuló tájra, értelmes, csalódott feketefényü szemeivel tán a mezőt se nézi, s nem veszi észre a lépkedő katonákat és a vágtató lovakat, teli van istennel és egy távoli babonás világgal, a honnét jön és ahová megy a harmadik osztály Ahasvérja. Egy elkésett teremtés, aki soha meg nem érkezik. Az imádkozó lepelbe, a feketecsikos fehérbe fogják betakarni halottaiban. Ez a szentelt lepel az ő estélyi öltözete, az ő jelmeze az ünnepélyen, az ő diszmagyarja. Áll az ablakban, utazik, tünik, muik az idegen világon átal, hajbókolván az irgalmatlan és irgalmas isten felé s szenvedélyesen burkolózik imádkozó köpenyébe, életének és halálának sátorlapjába.

A HALÁL

Sötét, kerek domb tetejében áll magánosan. Erőtelen kék szinü domb mögött az ég, csak annyi világosság van, hogy a domb fekete emelkedése látszik és a dombon az ő alakja. Magos, csontos, fekete és egy kicsit hajlott, mint egy kemény aggastyáné, aki már össze akar roppanni. Hosszu bő köpenyeg van rajta, a szél lebbenti a köpenyeget. A hold az éjszaka fölött bujdokol, szürke felhők háta mögött, gyönge sarló, csak mintha árnyéka lenne az igazi fényes holdnak. A csillagok mind elszöktek. A dombon szél jár, sziszeg, hosszukat füttyent, sóhajtoz, szüköl és a domb peremén össze-vissza hajladoznak a magas töviságak, kórók és hosszu vadfüvek és remegnek a szélben, mintha félnének és előre-hátra nyulnak, feszülnek, mintha ki akrnák tépni magukat a földből és el szeretnének menekülni.

Ő járni kezd ritka lépésekkel a domb tetejében és meg-megáll. Felteszi a köpenyeg csuklyáját a fejébe. A háta mögött háromszögü tábori sátor látszik, alig látszik, mintha ködből való lenne csupán. Lennről mindenfelől mormolás, zugás, pukkanás hallik mindig.

Ő megállapodik járásában és áll egy helyben és hallgatózik. Azután hátranéz és suhog valamit és arra fölkelnek, előjönnek a sátor tájékáról ketten-hárman és megállanak előtte és csákójukhoz emelik jobbkezüket. Ő kérdezi:

– Hány óra?

Azok előveszik arany órájukat és mutatják. Sápadtan csillan meg az arany szine. Visszateszik zsebórájukat. Csöndesek, mint az árnyékok. Az egyiknek az alakja Napoleonéhoz hasonló, a másiké Wellingtonéhoz. Többen-többen lesznek a magos fekete köpenyeges alak körül, egyik a másik után teremnek ott és körülállják, mint fővezért a vezérkar. Ezeknek egynek sisak van a fejében, másiknak kucsma, harmadiknak korona. Ez talán Julius Caesar, amaz mintha Xerxes lenne, emez Attila, az meg ott Batu Khán.

Az Ő egyszerü fekete alakja a középen leül a földre és köpenyéből előhuzza a térképet és maga elé teriti és fölébe hajol. Nagy-nagy térkép, az egész világ rajta van azon. Az égen kiszakad a hold a fellegekből és világit a térkép fölött. Ő nézi.

Azután fölemelkedik és nyujtózik és ásit és összehajtogatja és elteszi a térképet. Fölnéz az égre, körülnéz lefelé a dombról. Megszólal:

– Ó, de unom már, de unom már.

Int a karjával, mind oszolnak. Ő lenéz a csizmája orrára gondolkodva. Azután utánuk fordul:

– Takaritsa meg valaki a csizmámat.

Napoleon visszafordul, lehajol, tövist, füveket tép egy csomót, letérdepel Ő elébe, surolja a csizma fejét, torkát, szárát. Ő áll és lassan mondogatja:

– Mennyi vér, mennyi vér, mennyi.

Sóhajt és mintha összerázkódna. A dombon a száraz növények mind a földig kushadnak és rázzák és kapkodják magukat, mint a kétségbeesés. Napoleon föláll és meghajol. Ő szól hozzá:

– Menj. Pihenni akarok.

Napoleon tiszteleg és megfordul és elkullog és eltünik a többiek után. Ő leül a földre és egy pár szót beszél, mintha panaszkodna valakinek:

– Ha én magam is meghalhatnék.

Lecsüggeszti a csuklyát a mellére és mozdulat nélkül marad igy egy kis ideig. Azalatt odalenn eláll a mormolás, halk süvités, bugás minden hang, ami hallatszott elébb. A füvek, kórók is megnyugosznak.

Egyszer csak megrándulnak vállai, fölrezzen, fölemelkedik a csuklya a nyakán. A domb alatt erre is, arra is hirtelen elkezdődik tompán és mélyen:

– Bumm. Bömm. Bmm. Mm…

AZ ÉLET

kél és elzajlik mindennap a határokon belül. Ez az örökös szennyes árviz, amely visszatarthatatlanul vonul a mulandóságba. Ez a rendezhetetlen rendetlenség, ez a kinlódó és könnyelmü végtelen vásár, ez az óriási vitája a tanácstalanságoknak, ez a lebilincselő és rémitő kerengése szépségnek és fájdalomnak, szerencsének és nyomoruságnak. Ez az össze-vissza, pecsétekkel teli impurum, amit soha le nem tisztáznak. Az emberek élete. A mindennapi élet. Ujságok jelennek meg most is és az ujságok lapjaikon, mint a tükörlapokon, felkapják és mutogatják válogatás nélkül, ami van köröskörül.

Oh, azokra gondolok mindig, akik odakinn a határokon és a határokon tul vándorolgatnak, kiszolgálják a fegyvereket és tesznek-vesznek a nyomasztó ágyudongás alatt. A tábori posta mindennap elhurcolja közéjük az ujságokat és ők a háboruban mindig olvasnak ujságot. Féltékenyen és aggva jár a szemem, ha ujságot olvasok, a cikkek és a hirek fölött, tudom, hogy ezeket a dolgokat ők is megtudják… Nincsen zsir, nincsen cukor, mindenütt marakodnak a hiányok és a drágaság miatt és üzérségünk mindennap uj ütegeket állit fel, amelyek pusztitó tüz alá veszik a szegénység fedetlen állásait.

Szabad nekik ilyeneket tudni? És szabad megtudni nekik, hogy itt-ott a falusi asszonyok nem kapták meg a hadisegélyt, szabad tudniok a budapesti mozgószinházak vidám és változatos müsoráról, szabad tudniok rendőri brutalitásokról, szabad nekik tudni arról, hogy ittthon szélhámosságok, lopások, betörések és följelentések történnek és szabadna nekik olvasni, hogy asszonyok és férfiak, a nemzet tagjai, öngyilkosságot követtek el? Szabadna tudni nekik, hogy öngyilkos lett valaki? Szabadna eszükbe jutni, hogy mennyi szerencsétlenség van az emberek körül és mennyi boldogtalanság van belül az emberekben idehaza?

Nekik, akiknek annyiszor kell tüzet rakniok, hogy süssenek, főzzenek, szárogassanak mellette és őszülvén megint az idő, melengessék kezüket, lábukat és merengjenek a játszó lángokon, nekik benn a szivük alatt is tüzet kell gyujtaniok mindig, a szivük alá, égő és fényes, sokféle szinü selyempántlikákhoz hasonló lángokat, hogy melengessék a szivüket és tarka ünnepet csináljanak a szivüknek. Nekik azt kell hinni, hogy az ország egy aggodalmas és lelkes arc, amely feléjük van forditva s azt kell hinniök, hogy itt minden ember a másiknak a kezét fogja hüséggel és bátoritóan és azt kell hinniök, hogy a dobos pandurok a községben házról-házra dobolnak, hogy van-e valakinek valami baja és hogy idegenek ülnek le az árvák bölcsői mellé és rengetik és azt kell hinniök, hogy az Uristen minden szenvedésért, amelyet ők szenvednek és minden halálért, amelyet ők halnak, idehaza áldást és életet osztogat cserébe.

Ha rajtam állana, csupa szép história, csupa nóta, csupa mese, csupa ábra lenne az ujságban, amelyik az ő kezükbe kerül. Mindent beletennék az ujságba, ami helyes, hibátlan, tökéletes, jó és szép és csak véletlenül nem igaz. Ugy olvasnák, mint az olvasni tanuló gyermekek a képes könyvet és épen ugy elhinnének mindent és utána a tüzbe nézve eltünődnének és orcájukat öklükre téve, engedelmesen, édesdeden elszunnyadnának.

ET VOUS?…

Sohase gondoltam rá, de sohasem is felejtettem el, mert most hirtelen eszembe jutott, véletlenül, az isten tudja miért. Oh csekélység, néhány zajtalan uri pillanat, éppen csak hogy emléknek tudott lopózni annak fejébe, aki ezeket a sorokat itt maga előtt némán göngyöliti lefele. Párisban volt egy meleg tavaszi napon, délben, az Avenue de Bois de Boulogne kizöldült és megillatosodott sétáló utján. Ott multak előre és hátra nők és férfiak és nők, a sors kiméltjei, a divatlapok járó ábrái, Páris nyugodt tulajdonosai, a nagyvilág szenvtelen tagjai, a kisvilág irigyeltjei. Még ifjuságban szenvedtem akkor, néztem őket s ugy képzeltem, hogy ezeknek semmi bajuk sincsen. Két párisi ur lépkedett mellettem, két könnyü ur, jaquette-ben, a cilinderük a fejükön hátraült, akkor az volt a divat az urak között, hogy mutatták a homlokukat. És szembejött egy nő, halkan mint egy tündér s lassan mint egy matróna, szép volt mint a gondolat, s nyulánk mint egy hang, amelyet a szordinás hegedüről a vonó hosszan felnyujt a levegőbe. Szemei, emlékszem, ugy tekintettek előre, mintha nem látnák a köröskörül mozgó alakokat, vagy mintha átlátszóak lennének nekik az emberek s ezek a szemek az embereken át s a távol bokrokon át a végtelen végtelenségben néznének valamit.

Ahogy elhaladt, a mellettem sétáló két ur közül az egyik félhangon figyelmeztette a másikat:

– Voilá encore une femme qui s’ennuie! Itt is egy nő, aki unatkozik… A nő meghallotta, s elmentében odaforditotta a fejét s gyöngén szólt:

– Et vous, Monsieur?

De már ment és elment és tovatünt avval a szép tavaszi nappal mindörökre. Eszembe jutottak a világból, amely volt s eszembe jutott minden a világon, ami oly elmesélhetetlen. A sóhajnak és a képzeletnek szabad közlekedése van s arra is gondoltam egy percig, hogy hát ők vajjon mit csinálnak, ha élnek, az a két vidám cilinder alatt sétáló francia. És az a halk ismeretlen nő hogy érezheti magát most, vagy tán nagy betüvel illik irni, hogy Most, a világokat megcserélő időkben, a haza izgalmas és tragikus vérzésében s minden emberi nyomoruság dusan és rikitóan táruló pokla fölött?

Mintha látnám épp oly lassan és ugyanavval a gyógyithatatlan tekintettel végigmenni ma is a Bois déli korzóján, mert ilyenkor is szokás sétálni ott, a hüvös és tiszta novemberben. Azt hiszem, hogy megint éppen oly mélyen unatkozik és unatkozik az a két ur is, ha cilinder van a fejükön és ha élnek.

HIVÓJEL

Aki a könnyeknek nem örvend, Adja nekem, adja nekem, Én majd felfűzöm sóhajomra, Én gyüjtöm, mert én szeretem.

A gondokat, bánatot, szégyent, Amit nem bírtok, emberek, Adjátok ide, én viszem majd, Én jól járok, ha szenvedek.

A fájdalmat meg az unalmat, Az irigységet, haragot Adjátok elő, hadd vegyem meg, Én mindenért mosolyt adok.

Végigmegyek az utcán, halló, Nyissátok ki az ablakot, Minden jajt nyujtsatok ki hozzám, Minden panaszt kiadjatok.

Én vállalom, nekem nem árt az, Én nem ide való vagyok, Én nem akarok itt virradni, Én messzi földre ballagok.

Nesztek, vigyétek el, amim van, Odadom ifju színemet, Odadom a szerelmeseknek Szavaimat és szívemet.

Kedvemet a kedvetleneknek, Vágyaim nektek gazdagok, Álmaim fogjátok szegények, Aludjatok, álmodjatok.

A FÁK TEGNAP ESTE

Ki nézte a fákat tegnap este? Csupa üvegágu, gyémántlombu fa állott az utcán sorba, csupa gyöngygaly volt a fákon. Biztosan mindenki látta. Milyen nap is volt tegnap? Azt hiszem, vasárnap. És március hetedike, igen, hetedike. Ugy-e, milyen csodálatosak voltak tegnap a fák? Havazott a minap, azután erős nap jött, a hó olvadt, hirtelen fagy jött és a fagy megfogta az olvadó havat az ágakon.

Én már egész nap néztem a halk Margitszigeten ezeket a mondhatatlan szürke fényben megjelent fákat, amelyek elvarázsoltságukban dermedten állottak és tündököltek sápadtan, valami felfoghatatlan tündéri gyászban, a szépségnek és fájdalomnak valami ismeretlen és elérhetetlen előkelőségében, mindentől a világon idegenül és végtelen távolban attól a természettől, amelyet megszoktunk természetesnek találni. Csak erőlködhetnék hiába a betükkel, de ki nem mondhatnám a tegnapi fákat, amelyeknek megfagyott rajza eltevődött életem albumába.

És este az utcán mentem és a járda szélén egymás után ültetett fekete fák terebélye tündöklött sorban és emelgette fölfele tekintetemet. Az utcai lámpák és a boltok kirakatainak világitása és a kávéházak nagy ablakainak világa csillogtatta és kápráztatta a város álomfáit. A leveletlen téli fák megmagyarázatlan ágazata fénylett, gyöngyellett, gyémántlott. Egymás felé remegő, összebujó és vonagló és tünő vonalak ragyogó, sürü, dermedt és titokzatos ölelkezése volt minden fának a lombozata. Vágyódó fantáziám össze-vissza kapkodott üveghajszálak, fényfüzérek, könyből való collier-k, gyémántvirágok szárai, tulvilági müvü gyöngy-guirlande-ok, jégből való finom sóhajok közt. Néztem föl és lépéseimmel multam a fák alatt tova és egy fa alatt az a hangulat suhant el bennem, amit egy ódon velencei csillár alatt éreztem egyszer Pozsonyban, a régi primási palotában. Egy kis francia zenésztársaság hangversenyzett ottan, régi zeneszerszámokon játszottak, clavecinen, viole de Gambe-on és viole d’amouron. A viole d’amournak tizennyolc hurja volt és Henri Casadesus ur játszott rajta, a társulat vezetője, egy kis szőke férfi. És hirtelen eszembe jutott, hogy Casadesus ur az őszön elesett a flandriai harctéren, olvastam az ujságban.

Az utcán kocsik szaladtak és két autó kergette el egymást; a járdán mellettem jöttek-mentek, három vidám leány jött, bizonyára irodából, s lelkendezve beszéltek valami ruhaszabásról, aztán gyászruhás, idős hölgy jött, aztán civilemberek, akiknek isten tudja, milyen privátügyeken járt az eszük, aztán két közkatona jött lassan, a karjukat hozták a mellükre kötve, mint egy idegen kart, a messze háboruból, egy bot is lépegetett utánuk s a bot után is jött egy katona lassan, aztán egy szürke tiszt jött baloldalán kardjával és jobboldalán egy nővel a sugarakat árasztó misztikus fák alatt. A tiszt szeme felfutott a csodálatos fénylombozatba és arcán mosoly járt. Oh szerelem. Oh egy ölelés az élet és halál között. Most, most lehetnek szerelmesek között pillanatok, amelyek megdézsmálják a végtelent, amelyek a fájó, őrült örökkévalóságé.

A holdat láttam a fák fölött a sötétkék égen egy pillanatra, egy homályos felhőtömeg mögé huzódott. Jó fedezék, gondoltam. A háboruból jövök és a fejem tele van a háboru dolgaival.

Egy-egy fa jött tovább szembe velem és mind ugyanazt a csodálatos ragyogást csinálta. Most mind ilyenek a fák a városban és a vidéken és a pusztákon és messzebb tájakon, ott is, ahol a sötétben egymás után brummognak és csattannak, kurjongatnak és süvöltenek az ágyuk lövedékei és ezek az imaginárius szépségben tündöklő fák ott állanak utszélen, domboldalon, hegytetőn a háboru fölött és az egész földi élet magyarázatlan rendetlensége fölött, szegénység, szerencsétlenség, bánat és betegség fölött és hiuság és vigalom és közöny fölött és jóság és irgalom és düh és gőg és kétségbeesés fölött és értelem és butaság fölött és minden sors fölött, mint egy különös gyönyörüséggel ragyogó vizió, az érthetetlennek rendkivüli mosolygása, ami az elgyötrött emberi lélekre veti hideg és idegenül ünnepélyes fényét. Ó tegnapi esti csodálatos fák. Néztem őket és nem tudtam mit gondolni és csak néztem. Én azt se tudom, mit éreztem. Valami üdvét sejtettem a világnak, amit keresünk idelenn a földön, és amire mig élünk, nem tudunk rájönni.

Én leültem, hogy az ujságba megirjam, mint valami napi eseményt, hogy láttam, milyen csodálatos szépek voltak a jeges falombok tegnap este a városban. Érdekes ez? Én nem tudom. Bocsássanak meg. Szeretném postára tenni ezt a dolgot és elküldeni valahová, valakinek, nem tudom kinek, messzire, messzire, a multba, vagy a jövendőbe, nem tudom, csak nagyon szenvedek, mert ember vagyok.

LEMBERG

Tovalebegő lampionok. Gyertyák, lámpák égnek házról-házra, emeletről-emeletre a kinyitott ablakokban. Az utca fölött magasan a két palotasor közt lebocsájtott óriási zászlók, lenn is zászlók vonulnak, zászló után zászló. Csodálatos világosságuk van a zászlók szineinek az este sötétjében és fényében. Az Opera homlokzata tündöklésben. Az erkélyen, a fal mélyedéseiben a néma szobrok körül, a front fekete peremén mindenütt mintha tündéri fehér rózsák világitanának. És lenn a lépcsőzeten emberek élő, mozgó, zsibongó lejtője. Mennyi nő, fehér ruhák. És a kávéház előtt és a vendéglő előtt mennyi közönség, ülnek, állanak, tolongnak, néznek, integetnek.

És végig az Andrássy-ut medrében két szorongó sorfal és a két járdán zsufolt séta és hangosság végig és világosság és kiváncsiság és mosoly mindenütt, mosoly, mintha egy közös mosoly lenne, édes verőfény a kivilágitástól fehér orcákon. És éljenzés harsan és dal jön és huzódik és az ut közepén emelkednek a zászlók és inognak az áttetsző lampionok előre, katonabanda zendül és zug el, egyforma katonák sorai jönnek és polgárőrök, apró biciklisták, gyerekek, fiuk, emberek, leányok összefogózva, párok egymáshoz szorulva, szük utcák sovány lakói testes feleségekkel, öreg emberek, sötétruháju fonnyadt nénik, oh mennyi mindenféle ember és mind az egyszerüek, a dolgozók, küzködők, alázatosak, hivők közül valók és dallal, zenével, kiáltások közt vonulnak és tünnek és ugy mennek el, mintha valami görditené soraikat, és ugy hullámzanak, mint a viz.

És a lampionok fölöttük, óh a lampionok, elvarázsolt szineikkel, andalodott derengésükkel. És lassu kocsik usznak kétfelől, fehér nők ülnek bennük és kék tisztek és az ablakokból mindenütt kihajolnak és zsebkendők repdesnek és ugy érzem, mintha a boldogság elé vonulna az emberek processziója…

Egy cifra kis messenger boy itt mellettem a bciklijének dül és a sipkáját nyujtogatja a menet felé és visit: éljen! éljen!

Drága, meginditó, gyönyörü este. Tekintetem fellopózik a sötétkék égre, hátha véletlenül megláthatnám a jó istent, amint éppen lepillant csillagos ablakából. Teremtő jó Isten, nézzed örömünket, segits meg bennünket.

HANT