Part 4

Visszanéztem az égre és láttam, hogy igazuk van az embereknek: csakugyan egy nagy piros sziv áll az égen. A nemzeti zászlócska a szivből lengedezett lefelé. Az égről pedig eltünt volt a kékség, rózsaszinből és feketéből való borulat futotta el az egész égboltot a sziv mögött, talán a sziv árnyéka volt. És a csillagok mind feljöttek és a hold is ott fénylett az égen, dacára annak, hogy idelenn dél volt. És megláttam, hogy a csillagok nem is csillagok, hanem milliom pillantás s mind csábitóan integet folytonosan. A holdban pedig az ezüst arc az volt, amelyet mindig szerettem nézni, csak az arc vonásai változtak és változtak csodálatos gyorsasággal s minden pillanatban más arcot láttam a holdban, s ráismertem összes barátaimra, akik a háboruban elhagyták az életet és megismertem sok-sok más embert, akik meghaltak még a háboru előtt s akikkel érintkeztem mig éltek s láttam még ezer meg ezer idegent, akiket valaha látásból, fotográfiáról vagy hallomásból ismertem. Ezek az arcok mind csak alig egy pillanatig tüntek át a holdon és mind fényesen mosolyogtak azalatt. És ugy hallottam, mintha beszélt volna a hold és azt mondta volna a mosoly hangján:

– Én oly boldog vagyok.

Én felkérdeztem:

– Te azért mosolyogsz, mert halott vagy?

– Mindig mosolygok – mondta a hold. – A nap szenved, mind a pokol.

– Minden azért van, mert meghalunk? – kérdeztem megint, pedig ugyis tudtam, hogy azért van minden.

A hold talán nem is hallgatott ide, csak ezt mondta:

– Minden virág… és többet nem is hallottam, hogy szólt volna.

Hanem észrevettem, hogy idelenn esernyők pattannak ki egymás után, s az emberek mindenütt sietnek és a nők sirnak és az idős férfiak szitkozódnak. Meleg és sötét cseppek potyogtak az égből, oly nehezek voltak, mintha köny és vér esett volna és mintha mindez a szivből hullott volna. A kezemre is esett sok s onnét a földre pottyant s láttam, hogy nem vér, se nem köny, hanem csupa apró sziv esik, eleven, forró, szivszinü és szivalaku kis szivek. És a levegőt egészen elsötétitette a sziveső, mintha az egész világra hullott volna. S láttam, hogy hegyekről, partokról és hajókról nagykaliberü lövegek csövei irányulnak felfelé és mind az égen álló szivre kezdenek tüzelni. Az utcán pedig hirtelen szuronyok sürüsödtek föl és a kis szivek mind a szuronyok hegyébe hullottak.

Azután elveszett mindez, a nagy piros sziv sincs az égen, nem látom a nyomát se, hogy most fölnézek, csupa fehéres felhő időzik itt-ott a tiszta kék mennybolton s a lélegzetem megint éppen ugy jár föl és le régi terhével, mint mindig.

AZ ORCHIDEA

A vásárló nagyságák elmentek kiki haza, a kofanépek is elpakoltak, minekutána ez utóbbiak az előbbiekkel és előbbiek az utóbbiakkal kizajongták és kiveszekedték magukat és megint kölcsönösen meggyülölték egymást mindörökre. A piacon csönd lett. Jött egy kis szél, ott szaglászott a piac földjén s összefujkálta a piac szemetjét, petrezselyemlevelet, gesztenyét, gyürt ujságpapirt, tyuktollat, tojáshéjat, paszulyszemeket miegymást. Ezek mind azt képzelték, hogy ők ilyenkor a saját akaratukból jönnek össze, s ahogy igy egy csomóban találkoztak, rögtön vidám beszélgetés indult meg közöttük.

– Mit szólnak a sikereimhez? – tört ki egy sima barna babszem. – Literem ma hetven fillérről nyolcvanra emelkedett.

– Literünk, én is itt vagyok – szólt bele egy másik babszem, amely ugy hasonlitott az elsőhöz, igazán, mint egyik babszem a másikhoz.

– Én nem is tudom, tényleg, hogy lehettem azelőtt olyan olcsó – kényeskedett megint az első babszem. Aztán hizelegve fordult egy piciny sáros és összeaszott citromhoz:

– Ah, de rég láttam. Hogy van drágám?

– Jól kedvesem. Jól esik az embernek, ha körülrajongják, – sápitott a citrom.

Egy tépődött bőrü piros krumpli gurult arra.

– Kisztihand! – köszönt a tojáshéj felé. – No, hogy adták ma nagysádat?

– Huszonhat, vagy huszonnyolc, vagy harminc fillér, nem tudom már, oly szórakozott vagyok.

– Emlékszik nagysád, mikor még örült a garasnak?

– Kérem, kiméljen, – rezzent össze a tojáshéj – nem akarom, hogy a multamról szóljon.

– Ne rázd a rongyot, hallod-e, – intette le a krumpli – nézd meg az én kilóm mennyiért kelt máma! És holnap meg holnapután! Várjatok csak, majd megmutatom én, ki vagyok, mi vagyok! Hogy vagy, kedves galambom? – fordult tovább kedélyesen egy hagymához.

– Élem boldog világom – mosolygott rá a hagyma. – Nyolcvan fillér, egy korona, egy korona husz… oh milyen kék az ég, csupa illat a lég, csupa illattararalla, lalalla…

Egy orchidea-szirom remegett feléjük, megpihent halkan mellettük, észre se vették. Csak egy kis gyapjucsomó akadt belé, aki arra ugrált s nekiment s odadörgölőzött az orchidea-sziromhoz.

– Aunnye de tekeri az orromat a szagod, – mordult rá – mit keresel itt?

– Nem tudom – lehellte az orchidea.

– Miféle szerzet vagy? – ripakodott rá megint a gyapju.

– Orchidea – suttogott a fáradt fehér szirom s elpirult.

– Orchidea, c! – mérte végig a hagyma s gőgösen elpirult.

– Én ezt a nyavalyát ki sem tudom mondani – szólt a gyapju. – Olyan áram van nekem máma, hogy még az aranynyal se cserélek. Bijon! Husz pengő, harminc pengő egy birkáról való! Csuhaj la! Innye de nem állom a szagod rózsám!

– Bocsánat – vergődött az orchidea-szirom s alig birta magát kiszabaditani a szőrcsomóból.

– Itt Pesten koronában beszélünk, – kiáltott a gyapjunak a krumpli, – hallja kend, ne pengőben beszéljen.

– Én faluról jövök barátom, faluhelyen csak a pengő járja. Husz pengő, harminc pengő, meg majd negyven! Ica te Sári te!

– Ne tolakodjon, nézze csak, – szólt rá az orchideára a paszuly – idejön és mindjárt a petrezselyem mellé dörzsölőzik.

– Ki ez itt, – nézte le a petrezselyem a keskeny szirmot – ahá az a virág, amit itt árulnak mindig az utolsó bódéban. Ismerem. Itt mindenki tudja, hogy magát ma reggel is tiz fillérjével kinálták. Remélem, most már nem hordja oly magosan a fejét!

A tojás meg a paszuly jóizüen nevettek.

– Ki törődik ma magával? – szólt oda egy cipősarok.

– Valamikor nagyon adta a bankot – mondta a krumpli.

– Én… oh soha… csodálkozott az orchidea-szirom s csak nézett körül s nagyon szenvedett.

– Kicsoda-micsoda maga máma, mit gondol? – támadt rá egy eltaposott darab sülttök.

– Én mindig csak virág vagyok – mondta nyugodtan az orchidea-szirom.

Jött egy szellő. – Oh – örült a szirom, felszállt a könnyü szellőre s otthagyta a társaságot.

SZIVBŐL

Ki kérdez meg engem, Szívem a mellemben Hogy dobog, mit dobog? Hogy én mit gondolok, Hogy én mit takarok, Hogy én mit akarok, Kinek kell, Istenem, kinek kell.

A vonó keresztbe, Húrok megeresztve, Csengőnek nincs nyelve, Harangok leverve, Szómnak szórt virága, Két szemem világa Kinek kell, Istenem, kinek kell.

Tengeren ámulnék, Csillagot számolnék, Szép felhőt mutatnék És angyalt kutatnék, Tanítnék játszani, Gyermeknek látszani… Kinek kell, Istenem, kinek kell.

Reggel csöndet kérvén, Álmomat mesélném, Mondanám szerelem, Szerelem, szerelem. Népet dalra fűzvén, Csókolózni űzném… Kinek kell,

Istenem, kinek kell. Az örömnek, vágynak, Boldogtalanságnak Haját símogatnám, Mosolyt hívogatnám, A sóhajt kisérném, A halált dicsérném… Kinek kell, Istenem, kinek kell.

HÁLÁT ADOK NEKED

te aranyfényből és felhőből való, te megközelithetetlen, te elgondolhatatlan, te lerajzolhatatlan, te végtelen, te lehetetlen és eltagadhatatlan, te mindennél több semmi, te rettenet és menedék, te széltől rugdosott csónak égignyuló vitorlája, te csodálatos szó, amely a legboldogtalanabb és legboldogabb pillanatban az ajkakon terem, te mélységes mélységből, gyermekkorból lélekző sóhaj kisérő rebegése, te templomok gazdája, te felhők festője és virágok tervezője, te csillagok és illatok feltalálója, te erdők, hegyek és sivatagok diszmestere, te tengerek és földrészek vállalkozója, te nyárnak és télnek gazdálkodója, te minden tökéletlenségnek, kórságoknak, bénaságnak, vak szemeknek, földrengésnek és árviznek, fagynak és vulkánnak és minden bánatnak és jajveszékelésnek és sóhajnak minisztere, te egeknek fentartója és életnek üzője, te engesztelhetetlen pártfogó és jóságos ellenség, te csodálatos, kiről azt képzelem néha, hogy te vagy a Halál, hálát adok Neked, hálát adok Neked.

Hálát adok ezekből a szemekből, amelyek zászlókat láttak tegnap és ma a házakon. Oh, zászlók tarkázták és vidámitották itt a magasságot felettünk, ahonnét gyászfelleg borul. Ma május volt és örömet láttam és örömet hallottam. A nők orcái a virágok mosolyához pártoltak és az ablakok a napfényhez szegődtek. Ime huzza és viszi magával megesett szivemet az emberek lelkendezése, akik között élnem kell. Hálát adok Neked a mai könnyü és hangos beszélgetésekért, az összekulcsolt kezekért, az utcai sietésért, a tört férfiak reményéért, akiknek őszes fejére katonasipka esett, akik megszeretnének maradni és akik ma derült arccal vezették vidor kis fiaikat.

Hálát adok Neked ma ebből a szivből, amely az örömet kerüli és a szenvedést óhajtozza, és amelynek jobban fáj a szépség mint a bánat. Hálát adok Neked az éljenzésért ami hangzott ma, hálát adok Neked azért, hogy adtál egyetlenegy vigasztaló pillanatot a feketébe öltözött asszonyoknak.

Hálát adok Neked ebből a lélekből, amely senki emberfiának kárát, baját nem várja, hálát adok Neked messzi halandók miatt, akiket nem ismerek, akiket ellenségnek nevezek s akiket szeretek. Hálát adok Neked egy kiszámitott darab föld miatt, egy koszoruformáju ország miatt, amely hazám és világom és életem. Hálát adok Neked gépekért és gépezetekért, amelyek képzeletemet untatják és lelkemet elcsüggesztik.

Hálát adok Neked ezekből a szemekből ujságlapokon örvendező számokért és betükért, amelyeknek feketesége és rendje rosszul esik pillantásomnak. Ezekből a szemekből, amelyek sokszor unják az egész földet, amelyeknek a föld minden csodája mintha csalódás lenne, amelyek az ég felhőit keresik és kisérik és amelyek a rövid életben szeretnek sokszor hosszasan lecsukódni.

Hálát adok Neked ezekről az ajkakról, amelyek mindig elfelejtenek, mintha soha nem tanultak volna és tudnak tégedet, mintha veled nyiltak volna a világra és a sötét éjszaka álmatlan óráján magányomban és őszinteségemben maguktól suttogják nevedet, Istenem, Istenem.

AZ ÜZÉR MEG A KATONA

Az üzér üzérkedett ezen a világon és azután meghalt, mert mindenki meghal egy napon vagy egy éjszakán. Hipp-hopp, az üzér a másvilágon találta magát. Ott állott egy édesen zsibongó rózsafa-alléeban, amelynek végét és kezdetét látni nem lehetett, melyen előre-hátra egy csodálatos vásár tolongott, nők és férfiak, akik mind olyanok voltak, mint a földi emberek, csak még sem olyanok, öltözeteik és orcáik messziről jellemzőek voltak és oly bánatosan és ünnepélyesen el voltak varázsolva, ahogy a muzeumokban és plasztikonokban szerepelnek az emberi figurák és olyanok voltak, amilyeneknek álmunkban tünnek nekünk néha az emberek. Valami derengő homályosság uralkodott az alléeban és a földig rózsákkal benőtt rózsafák fölött magasan orgonából, violából és ákácvirágból való felhők függöttek. És muzsika terjengett a széles és nyüzsgő ösvényen, édes és édes zene, mintha milliom halk s vigyázatos csengettyü lopakodna az alvajárás nyomában. És kétfelől e rendkivüli uttesten tündöklő felhőszövetekből való sátrak sorakoztak s a sátrak nyilásában, amelyek a hajnalhasadáshoz hasonlitottak, szóval ki nem pingálható bájos és gyöngéd leányalakok forgolódtak, vállaik fölött fehér szárnyak borultak s kacsóikban holdfényből való tollseprük repestek, amelyekkel csillanó-villanó holmikat legyezgettek, leirhatatlanokat, amik opálból, gyöngyházból, föniciai üvegek fényéből és halszinekből való tálcákon és tálakon terültek. A végtelen tömeg jajveszékelve és ujjongva hullámzott ezek között a sátrak között.

Az üzér előrevergődött s rogyadozott a tolakodásban. Roppant kinnal tudott csak egy-egy lépést tenni, mert mind a két keze tele volt táskákkal s a mellén is és a hátán is kofferek csüngöttek. Ezek a kofferek mind teli voltak pénzzel, aranyakkal, ezüst pénzdarabokkal és nickellel és rézpénzzel. Megállani próbált s le-letette a podgyászát a kezéből, de egy fényes és haragoszöld zsandár ilyenkor rögtön tovább kergette s a kofferek nem akartak elválni tőle, visszakusztak a lábaszárán s a kezéhez ragadtak és ő kénytelen volt tovább magával vonszolni őket.

– Hordár! Hordár! – nyöszörgött és rikácsolt az üzér s erre köröskörül mindig felkacagtak itt-ott pirossipkás ősz hordárok, akik a rózsafák közt kötött hintán hintáltak. Egyszer csak egy katona sétált szembe vele, tiszta, vidám kék ruhában, fegyver nélkül, csak a borju volt a hátán.

– Jaj, kedves katonabácsi, – mosolygott arany fogaival a pohos vén üzér a fiatal szép katonára – drága katonabácsi, segits nekem. Segits cipelni ezeket a nehéz bőröndöket, majd megszakadok alattuk. Mind teli van pénzzel. Ha egyet elviszel, a másikat ajándékba adom néked.

A katona tagadólag csóválta a fejét.

– Kinek-kinek a maga terhe – mondta szeliden.

– Te mit viszel abban a bornyuban?

– Én amit a háboruban gyüjtöttem. Félelmet és fáradtságot, éhséget, didergést, szomjuságot, sóhajt és könnyeket.

– Nehéz, mondd?

– Oh, egy csöppet sem. Inkább nagyon is könnyü.

– Te, megveszem a bornyudat. Én ugyis szoktam bőrt venni. Mennyit adjak érte? Kell ezer forint?

A katona mosolygott.

– Jaj te, én meg ezt a rengeteg pénzt gyüjtöttem a háboruban – siránkozott az üzér.

– Kikkel harcoltál?

– Vásárlókkal, ügynökökkel, termelőkkel, kupecekkel. Lisztet, szalonnát, bőrt, gyapjut, cukrot, zabot, tejet, mindent vettem és megdrágitottam és drágán eladtam és megint vettem és még jobban megdrágitottam.

– Hát miért?

– Miért? – nyögte kidülledt szemmel az üzér és megrázta táskáit. – Ezért ni. A pénzért. A pénzért.

Aztán megint meggörnyedt és verejtéke hullott a homlokáról. Körülnézett és bekiáltott egy sátorba:

– Hé, mit árulnak itt? Mik azok a csodálatos micsodák azokon a fényes tálcákon? Miféle cikkek ezek?

A szárnyas elárusitónő szaporán elősorolta áruit:

– Jóféle izek, illatok, pihenés, álom és csók és jókedv és boldogság. Tessék választani kérem!

– Egy kis pihenést, csak egy kis pihenést… – nyöszörögte az üzér.

– Mennyi tetszik? Egy vég pihenésnek az ára egy rőf fájdalom.

– Azt nem hoztam…

– Egy deka részvétért egy mázsa tiszta nyugalom kapható.

– Azt se hoztam. Csak pénzt hoztam. Pénzem van.

Az elárusitónő édesen felkacagott: – Pénz!

– Pénz, pénz! – fuldoklott az üzér. – Mennyi kell?

Az elárusitónő megharagudott.

– Hallgass és takarodj! – mondta. – Mit gondolsz erről a boltról? Pénzért akarsz itt vásárolni? Utálatos csaló!

Az üzér kétségbeesetten verte a homlokát:

– Hát mit érek most vele? Mért gyüjtöttem? Mért kell itt magammal hurcolni?

Aztán gyámoltalanul kérdezte a katonát:

– Mondd, téged kiszolgálnak?

– Oh hogyne, mindent kaphatok, amit szemem szám megkíván. Száz csókot adnak egy sóhajért, egy csöpp verejtékért egy éjszakai gyönyörü álmot, egy könycseppért meg annyi boldogságot, hogy bele se fér az emberbe.

– Jaj, ha én ezt tudom, – ette magát az üzér – jaj, hogy én ezt nem tudtam. Ezt nem vártam, ez borzasztó, borzasztó!

– Borzasztó? – riadt fel a háta mögött a haragoszöld rendőr hangja. – Már megint megálltunk az uttesten? Gyerünk, gyerünk, mozgás!

Az üzér gyötrődve füzte a karjára pénzes táskáit és tovább kezdett vánszorogni és közben hangosan lamentált:

– Hogy mégegyszer kelljen az embernek élni! Hogy ilyen világ is van! Ki hitte volna! Jaj, jaj, jaj.

A rendőr vidáman lökdöste előrébb:

– Nem hitted kis öreg? Azt hitted, odalenn már végeztél? Azt hitted az a rend? Azt hitted, az az igazi? Te szemtelen te! Ne félj, majd gondom lesz itt rád, te csirkefogó! No, csak ne állj meg, tovább, tovább…

– Ajj, jaj, jaj, – nyavalygott az üzér, egy tucat böröndjével bukdácsolva a fényes és csodálatos uton és ugy csavarta körbe a fejét kinjában, mint mikor a kávédaráló masinának a gombját csavarják, csavargatják köröskörül.

MÜVÉSZET

Mit látok, a házmester leánya kinn ül a kapualjban és olvas. Egyik térde a másik fölött, kezei a könyvet tartják ölében, feje le van hajolva s orrocskája mozdulatlanul céloz a nyitott könyvbe. A kocsiuton zúg a forgalom és trombita reccsen, katonacsapat trappol el a kövezeten és a járdán mulnak össze-vissza a járó-kelők és köztük kardok zörrennek és mankók és botok koppannak egyenlőtlen és bánatos tempóban… és a leány feje nem mozdul, tekintete, képzelete, szive, egész csekély és csodálatos élete ott szórakozik, lelkendezik, szenved és szenveleg a divatjamult piroskartonfedelü könyvben, amelynek sarkán látni a ráragasztott fehér cédulácskát, mert a könyv kölcsönkönyvtárból való és egy nagyon rossz regény, esküszöm.

Alkonyatkor a mozi tündérien kivilágitott pénztárhelyiségében nyomják az emberek egymást a kasszától. Mi a csudát berregtet a filmmasina géppuskája a vászonra? Semmi rendkivülit, dr. Gar el Hamát, vagy egy vontatott dán tragédiát, vagy egy korlátolt detektivtörténetet, vagy egy andaluziai tájfelvételt, csakugy mint tavaly, mint azelőtt. És az emberek figyelni tudnak és szórakozottak tudnak lenni és borzongani tudnak és fantáziájuk leissza magát a mozi kitalált és élettelen darabjain. Most, mikor a háboru háborog a világon, felrobbant hidakon szakadoznak széjjel az emberek és torpedók nyilalnak a tengerben és széjjelhasitják az élettel és gazdagsággal telt hallatlan hajókat és a levegőben aviatikusok irgalomtalan párbajai búgnak és bombák csapkodnak tömegek és tornyok közé és a zajnak, tüznek, rombolásnak és halálnak lázban nem sejthető, talán csak tébolylyal szenvedhető pokoli vizióit produkálja a valóság.

És este kinyilik egy-két szinház és a publikum épen ugy érdeklődik, élvez, örvend és elbusul a vigjátéknak, a drámának s az operettenek helyzetein és fordulatain és szövevényén. És a darabok épen olyanok, mint voltak a háboru előtt, az ugynevezett békében.

És a harctérnek pazar és megrenditő fotografiáit nézegetik az emberek a lapokban és a szemüket jobban vonzza a hüséges fölvételek közt egy-egy müvész harctéri rajza, amelyen egyéb sincs sokszor, mint egy pipázó katona, egy holt ló, vagy egy pár trainszekér és fák.

És beszéltem egy nővel, aki azt mondta, hogy életében annyit nem olvasgatott verseket, mint amióta háboru van.

Az emberek nem hagyták el a müvészetet és a müvészet nem hagyta el az embereket. Titokzatos és örök tendencia van az emberek lelkében, amely mindig kezesen bolyong a képzelet után és hagyja lebeszélni magát a valóságról és vinni, csalni, s eltévedni az élettől és mintha az emberek nem is hinnék igazán azt, ami igaz, és mintha önmagukat és a világot a föld felett és attól messze és azon tul sejtenék és keresgélnék. Oh, mily szép és csodálatos dolog ez és milyen jó és milyen örök.

Milyen jól esik a piktornak festeni, most még jobban esik és milyen jó irni, mikor lehet, istenem, ezt hozzád sóhajtom. Ha lenne beleszólásom az emberek életmódjába rábeszélném őket, hogy minden áldott alkonyatkor nézze most mindenki legalább egy pár percig a felhőket, amelyek az égen megjelennek. Mert olyan mámoritóan és nyomasztóan szépek és mert nincs semmi bennük. Jó éjt, szép álmokat…

KI TUDHATJA,

mit rajzolnak, vagy mit irnak a lomb nélkül maradt fákon a sürü, vékony, összevissza nyulkáló és hajladozó ágacskák? Ki tudja, nincs-e valamely ismeretlen rend e finom fekete ágazás rendetlenségében? Ki tudja, miért ilyen ez és ki tudhatja, mi az értelme ennek. Régi családi lapokba szoktak volt ilyen képrejtvényeket rajzolni, ahol az ágak-bogak közt lappangó vadászt vagy kutyát kellett megkeresni. Ki találja meg azt a titkot, ami a természetben ül a tar fák csodálatos rajzában?

Ki tudhatja a magas levegőrétegekből hangtalanul leizent hópelyhek chiffre-jét elolvasni? Ki tudja, vajjon a hópelyhek elillanó alakzatai mit jelentenek. Talán hetük voltak, talán a boldogság ábécéje. Most nyilladoznak, hajtanak kifelé egy végtelen távoli füvészkertben a jégvirágok s egy reggelre egyszerre itt teremnek az ablakokon kifejlődve, kivirágozva, eszményi hidegségükben, dermedt tökéletességben. Hol tervezték a jégvirágképződményeket? Honnan való flóra ez?

Ki tud eligazodni a sár összezavart nyomain, ki tanulhatja ki a hajnali hidegtől összehuzott sár tetején a pókhálózat tervrajzát? Ki érti a felfagyott föld görcseinek, gyürődéseinek és ráncainak végtelen szerkezetét? Ki tudhatja, mennyivel véletlenebb ez, mint minden a világon?

Ki tudhat elmenni a folyó viz hullámainak göngyölegjein s ki tudhatna kiokoskodni azokon a hajlatokon és remegéseken, amelyek a viz szinén játszanak? Ki tudja a mosoly szabályát, mikor ered és gyöngéden kettéágazik orcáinkon, a legédesebb elragadtatásban, vagy a lemondás egy hervatag pillanatában, a fájdalomban a vigasz és részvét szavai után s a szenvedés ájult tulzásában? Ki van otthon az ujjlenyomat labyrinthjében, amelyet az ugynevezett bünösök ujjairól csinált fölvételek szemünk elé tárnak?

Ki előtt világos a zöldelő és elfonnyadó falevél erezetének rajza s az ember kezének erezetét ki magyarázza meg? Ki van tisztában a tenyér arabs vonalaival, ki járt olyan iskolába, ahol megtanulhatta elolvasni a homlok redőinek vizirását, s ki tudhatja kibetüzni a megvénült emberek és asszonyok ráncait ajkaik körül és egész arcukon és nyakuk bőrén? Ki lát el a sugarak irányában, amelyek a nevető arcon a szemek külső szögletéből szétszaladnak?

Ki tudja mindannak az igazi értelmét, amit kiáltozunk és beszélünk s amit mind nem mi találtunk ki, csak egymástól s az előttünk élt emberektől tanultunk? Ki tudhatja, mit akarnak mondani a szavak? Ki él olyan nagy csendben, hogy hallgatózhat, mit visszhangoznak az ajkak lármájára a lélek csarnokai?

A KARÁCSONYESTI CSENGŐ

Csililing, csing, ling… mama, gyermekek, ni de gyönyörü a karácsonyfa. De csodálatos tündöklő zöld torony. Mennyekbe induló sürü karcsu emelet. Fénynek és boldog titkoknak szökőkutja. De szépek a zöld tülevelek közt surranó és vonagló aranyfonalak. De ragyognak az aranycérnán csüngő aranydiók, az ezüstcérnán csüngő ezüstdiók, de édesen jubilálnak az üde gyertyácskák, s de örömmel pityergik tiszta fehér könycseppjeiket. Jaj, mi lehet a felaggatott skatulyákban, hát a fa alatt a tokokban, meg az átkötött csomagokban. Mennyi szépség, mennyi ujság, milyen kincsek, milyen gyönyörüség. Istenem de szép.

Csililing, apának is van karácsonyfája. Épen ilyen nagy. Aranylángu meleg gyertyácskák egyenesednek dus ágain és az ágakat lehajlitja a ráakasztott sok ajándék. Megkapta, amit küldtetek, mindent és a bajtársak is meglepték ajándékaikkal, mert odakinn ugy szokás a szeretet ünnepén, hogy valami jóval és széppel meglepik egymást. Ők mindig részesitik egymást jóságukban és kedvességükben, mert őközöttük mindig szeretet van, tehát mindennap ünnepük is van. Ők most szent énekeket énekeltek együtt, azután vacsorához ültek. A karácsonyfa a lámpájuk. Bort isznak a vacsorához, kocintgatnak, aztán feketekávét isznak és azután illatos piros teát is és vidáman füstölnek és szépen beszélgetnek. Apa tirátok gondol. Az ő karácsonyfáját is telifűzik az aranycérnák. Egy hosszu aranyszál elindul arról a fenyőágról és jön a ti fenyőfátok felé és a ti fenyőfátokról is elszalad egy aranyszál és összetalálkozik a másikkal a távolság és az éj közepén és összefogóznak és összekötődnek. Arany telegráfdrót huzódik köztetek és apa közt és továbbitja ide is, meg oda is a szivdobogás kopogtatásait. És a két karácsonyfa fehér kis gyertyái nézik egymást messzi-messziről és az aranyló lángocskák emelkednek, ágaskodnak folyton, ugy jeleznek egymásnak. Látjátok?