Part 3
Mily nehéz néha a sziv, csak egy pillanat emléke ejtődött rá, vagy az egész élet borult fölébe. Egy bánat, egy gond, egy gondolat, vagy a világ. Milyen nehéz a sziv. Mintha buzával tele zsákokat raktak volna a kicsi, szivalaku véres emberi szivre, olyan nehéz. És egy sóhaj érkezik, befut, kimenekül és magával viszi a sziv nehezét. Elképzelhetetlen karcsu röppenő hid a sóhaj, mit tud magára venni. Szárny, amely elragadja magával a reményt. Megszökteti a gondot. Elviszi magával a vágyakat, egyiket a másik után, mennyi vágyat visz el a sóhaj a szivből. Szellő, tolvaj szellő, amely besuhan és meg-megfujja a fájdalmat. A sóhaj kimegy az ajkon és a sziv egyszerre könnyü lesz és nyugalmas, mint mikor tiszta hó esik a dombra.
A sóhaj hüs és hü legyezője az apácák ajkainak, a szerzetesek ajkainak, a vén leányok ajkainak és a csalódottak és a reménytelenek ajkainak, akiknek a szerelem édes csókjaiból nem jutott.
A sóhaj hasonlit ahhoz a fellélegzéshez, mikor az ember kimegy az ajtón tavaszszal.
A sóhaj oly hosszu és mély, mint az a lélegzet, amelylyel egy hölgy az ismeretlen parfum illatát felszivja az alig fölnyitott üvegecskéből és lehunyja tőle a szemét. És hasonlit a parasztfiu lélegzéséhez, aki a mezőn hemperegve először megszagolja a keskeny sötétzöld istenfát, amelynek mélységes jó szaga van, pedig a fünél durvább dudvának látszik.
A sóhaj beszél néha. Felsuhantat mélyről, mélyről egy szót, amit eszünkbe se volt mondani: istenem. Egész halkan szokta mondani. Igy is: jaj istenem. Meg igy: istenemistenem. Néha csak ennyi hallik belőle: stenem. És még ezek a szavai a sóhajnak: haj haj. Aj haj haj. És még ez a két szó az övé: oh, ah.
Mit jelent oh vagy ah? Mit akar mondani? Önkénytelen mondja az ember. Ha senkitől gyermekkoromban nem tanultam volna, akkor is élnék vele. Ha egy festmény csodálatra ragadja az embert, akkor ez az oh röppen el az ajkon és az ah. A tengert ha megpillantjuk, vagy elbájoló táj nyilik előttünk, vagy ha megállunk a naplemente megerenditő szép felhői alatt, ha kellemes meglepetés ér, ha a zenében egy gyönyörü dallam bájolja el hallásunkat, ha olvasás közben egy költői szépség lepi meg értelmünket, ha öntudatunkra lecsap a mámor, akkor is oht és aht sóhajt az ember. Az örömnek, az epedésnek, ámulatnak, a gyönyörüségnek, a rajongásnak és a legszentebb üdvnek is az ah és oh a jelhangjai, akár az ijedtségnek, a szomoruságnak, a testi kinnak, az ájulásnak, a bánatnak, a lemondás kiválasztott pillanatának, a gyásznak, a borzalomnak és a kétségbeesésnek. Mi ez az ah és oh? Nem értjük, mert nem szavak. Tul vannak a szavakon. A lelkünk mélyéből valahonnét segitséget kapunk, mikor ki akarjuk fejezni magunkat, s nem birjuk, mert gyámoltalan szavaink meghátrálnak. Micsoda kifejezhetetlen tündöklő viziója a gyönyörnek és a gyötrelemnek mily végtelen nyüzsgése van benne az ohban vagy az ahban. A legnagyobb fájdalomra és a legnagyobb örömre egy kifejezés jön fel a lélekből. Nem cseréli össze vajjon a lélek ezt a kétféle érzést? Nem barátkozik, nem testvériesül, nem ölelkezik össze a mély mélységben az öröm a fájdalommal? Mit tudjuk, mi van odalent. Mi a viz szinén hajózunk és nem látjuk a tengerfenék szörnyeit és virágait.
Sokszor olyan mélyet vágyik az ember sóhajtani, le, le, végig és érzi az ember, hogy ez a sóhaj nem áll meg, csak a tüdő nem engedi tovább.
Mikor kezdődik az életben a sóhaj? Ki nem hallot már csecsemőt felsóhajtani édesdeden álmában, mikor mosolyog és kimelegedett orcái ragyognak, mint két rózsaszin rózsa a napsütésben.
A felnőttek is föl-fölsóhajtanak, mikor alusznak. Talán a halál suhan át az öntudatlan élő testen, mint a szellő a fán az erdőben éjjel.
Unalmában is sóhajt az ember, mikor a fejében nincs gondolat és a szivben szünetel minden érzés. Miért sóhajt ilyenkor az ember?
A sóhaj ragadós, mint az ásitás és a nevetés.
A sóhaj jól esik, nem igaz? Vajon hányat sóhajtottam életemben? Miért nem olvasta meg valaki a világon, hányszor sóhajtott. Hiszen az csupa kellemes pillanat. A drága futékony élet e csodálatos és kellemes pillanatait összegyüjteni és olvasgatni milyen érdekes és becses volna.
Milyen müvészi ötlete a teremtésnek a sóhaj. A sóhajt meg kell köszönni az istennek, mert adta. Oh, ha nem lenne sóhajunk.
A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója.
A sóhaj mindig bucsuzó életünk kendőlengetése. A sóhaj a hárfa leggyöngédebb húrja, mely hiányzik róla.
A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál.
FALEVELEK KÖZÉ
Egy pár szót ejthetek talán, egy pár szórakozott szót hullathatok tán közétek a nehéz őszi gondból, csak egy-egy könnyü szót, engedjétek meg, csak annyit, amennyi elsodródik köztetek, akik az uton tovább lebbentek, lehullott levelek. Drága barátaim, sorstársak, az élet édes kis testvérei. Egymás után, hintálva és forgolódva és rézsut, mint a havazás szállottok, lebbentek lefelé és a fa alatt halkan elnyugodtok. Alig merlek most nézni. Mert nem udvarolhatok most nektek, nem kisérhetlek, nem virraszthatlak mély és tiszta magányban.
1915 falevelei, kik itt voltatok és lehullottok. Mennyi elment már. Novemberben járunk. Világtörténelem falevelei. Nem érdeklődtök. Csak az örökkévaló ősz kell nektek. Beléfogóztok a leggyöngébb szélbe is és leereszkedtek és elvonultok varázsos halálotokba.
Messziről intek bucsut. Oh de kár, hogy nem lehetek most egészen a tietek. Bocsássatok meg, ember vagyok.
Oly szépek vagytok, hervadt levelek, oly kifogástalan szépek. Oly csodálatosak. Oly névtelen szinekkel sápadoztok és tündököltök. Oly bánatosak vagytok, oly bájosak vagytok, oly könnyüek, oly testetlenek, oly hidegek és ugy mosolyogtok a napra. Oly elragadtatva, oly eszméletlenül, oly tündérien boldogtalanok vagytok.
Oly illatosak vagytok. Az ember nem is ismerős lelkének mélyeiben, ahová a ti illatotok lejár s ahol kedvelt a hervadt falevél illata. Sohasem desztillálnak illatszert belőletek a parfumeriek kéjes üvegecskéibe.
Mennyit akartam beszélni rólatok az életben. Mindent meg akartam mondani veletek, mint a betükkel. Ugy emlékszem, levelezni akartam élő, elliptikus kis levélpapiron, falevélen. Mennyit szoktam volt tanácskozni veletek, leesett levelek. Mennyit jártam volt utánatok, mennyi közös titkunk volt. Mennyi leckeórát vettem tőletek és mennyi előadást tarthattam volna a hervadás közepén egy puszta virágágy kathedráján. Az ember szavakat kapott és nem lehet elmondani. Milyen meglepő dolog ez. Mit akarhattam? Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésven, mint egy embernek lenni, mégis, ugy szerettem volna megdézsmálni az örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni őszszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsülyedt világban voltak ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszályu Boldogtalanság.
A mulandóság szórja báli konfettijét. A fák borzongnak. Szállanak, röppennek, futnak, tünnek a falevelek. Itthagynak. Hátrálok, másfelé figyelek, lebeszélem magam.
Isten hozzátok levelek. Hova mentek?
AGÁRDI RÓZA ZSEBKENDŐJE
Zászlóval találkoztam, nemzeti zászlóval, feldiszitett zászlóval, virágokba és szallagokba öltöztetett zászlóval, amilyet látsz mindennap ugy-e jó olvasó, ahogy az utca közepén a forgalom közt tünik tova és alatta két tiszta uj katona halad. Viszik a katonák a zászlót, viszi a zászló a katonákat. Megtette a két friss kékszürke honvéd, hogy megállott a kedvemért és leeresztették a drága, nehéz lobogót és megszagolhattam virágait és tapogathattam sok szinü selymeit és gyönyörködhettem minden diszében. Oh, az ilyen zászló! Eleven csokrok és bokréták és nagy selyem keszkenők és tarka vászon- és zefir-kendők és mosolygó szentképek és üveggyöngy-olvasók és csináltvirágkoszorucskák és kis tükrök és himzett kis Házi Áldás és egy rőf csipke és egy darab stikkelés és ragyogó érempénz és aranyporzós anzikszkártya és minden oktalan és lelkes és áhitatos és ünnepélyes tarka holmi, amit háztól-házig a rudra meg a zászlóra aggattak, varrtak, kötöztek és virág, virág, végig virág.
Igy küldik a magyar zászlót a csatába az egyszerü szegény szivek, ez a nép, ez a legkedvesebb és legdrágább nép, ez az egyetlen. Kezem és tekintetem a diszszel terhes és virággal borult zászlóban bolyongott és nem tudnék elszámolni azzal, ami mindent éreztem, csak nagyon észbe kellett tartanom, hogy férfi és katona vagyok, hogy ott az utcán el ne ríjjam magamat. Oh, ez a zászló, én istenem, mintha a földi élet vinné szépségeit, óhajait, álmait és minden kibeszélhetetlen gyönyörü sóvárgását a halál sötét kapuja felé. És babrálván a zászlón csüngő ajándékok sürüségében elfogódott szivvel, egy kék cik-cakkal beszegett fehér zsebkendő huzódott széjjel ujjaim közt és a zsebkendő közepén a magyar cimert láttam kivarrva pirossal és zölddel és körülötte primitiv himzett virágocskák és a zsebkendő sarkában piros selyemből ezt a kis irást láttam:
_Agárdi Róza_ _1. 9. 1. 5._ _Isten áld meg a magyart_
Ezek a paraszt rajzolásu betük is indulnak a világháborúba, Agárdi Róza nevének betüi és az évszám és „Isten áld meg a magyart“.
– Hol kaptátok ezt a zsebkendőt?
– Egy cseléd adta.
Magas isten, tekints le a mennyekből, Agárdi Róza szép zsebkendőjét is látni fogod, mert látsz mindent. Isten áldd meg a magyart és nézd el Agárdi Rózának, hogy egy d-vel kéri, hogy áldd…
KOP-KOP-KOP…
Egy lócára ültem estefelé a Dunapartnak egy egy kis parkozott darabján a Margithid mellett, a pesti oldalon. Magam voltam a természetnek a város üzeméből elhóditott kis területén és körülöttem csend volt, bár a parton lenn a rakodóhajókra zörögve-dörögve guritották a hordókat és a hátam mögött egy pár lépésre egymásután zugtak, csengtek, csikorogtak a villamosok és csattogtak-pattogtak a lovak patái a kövezeten. Mind ez a zaj mintha egy távoli és idegen világ zaja lett volna, amit nem is hallottam, ha nem akartam, mert ott ahol ültem, csend volt, a csend a bokrokból jön igy alkonyatkor, meg az égből, meg az ember lelkéből. Egyszer csak
– Kop-kop-kop…
és a kis közkert sarkán két bokor közül bejön az utra két mankón egy féllábu baka. Elkopog a kavicsos földön és leül a szomszéd padra és a két mankóját letámasztja maga mellé. Egy félperc mulva megint kop-kop-kop, hosszu mankók nyulnak be a bokrok közt, két amputált baka sétál elő rajtuk, kopognak egymás mellett, le se ülnek, kopognak, hallgatnak, sétálnak.
– Kop-kop-kop-kop – rögtön a kert másik sarkából fordulnak be a féllábu katonák, öten egyszerre. Összetalálkoznak a szembekopogó kettővel, megállanak, aztán mind együtt kopognak tovább. Hirtelen a kert harmadik oldaláról tünik elő két mankón járó katona, utána másik kettő, utána három, utána megint kettő, ujra kettő… a kert minden oldaláról egyszerre kezdenek előtünni, kopogni, egyesével, kettesével, négyesével, mind előre-előre hajbókolnak a hónuk alól lenyuló két hosszu mankó között és csatlakoznak és elválnak és megállanak és egy páran leülnek és a többiek csak kopognak egymás mellett és szembe egymással a padok előtt, a virágágyak körül. Csodálatos szürkekék csapat, csupa katona, tiszta öltözetben, megberetvált fiatal orcával és pipa van soknak a szájában és mindnek az egyik nadrágszára fel van gyürve, kötve, varrva. Egyiknek bokáig, a másiknak térdig, némelyiknek a térden is felül. Oh ezek az össze-vissza megkurtitott nadrágszárak, amelyek mind egyforma hosszuak voltak a másik nadrágszárral.
Itt, a szomszédban egy nagy házban hadikórház van, onnan jöttek le vacsora előtt sétára. Tanulnak járni. A gyermekek, akik délelőtt szoktak itt szaladgálni és a dada oltalma alatt tipegni, most otthon vannak és most fektetik le őket. A mankón járó katonák meg-megállapodnak, állanak, nézik a virágágyat, tovább koppannak, koppannak körbe és hallgatnak és az egész kertben senki más emberfia nincs, csak ők, valami megrenditő és valószinütlen kis köztársaság a bokrok közt elvonulva, az alkonyat tiszta és ünnepies világitásában. Az égen varázslatos szép felhők.
Már kivül vagyok a kerten és csak messziről nézem őket. Oh, most mindjárt elhajitják a mankót, a nadrágok vissza fognak ereszkedni, láb terem alattuk, s ők elkezdenek kergetőzni és nevetni fognak. Kiderül, hogy csak tréfa volt, hogy mankón járnak, összebeszéltek, játszottak… hiszen katonák, gyerekek. Csakugyan nevetést hallok, nevetnek. Ők nevettek. Az egyik padon összedugták a fejüket. Bolondoznak maguk közt. Egy baka a botjával rákoppintott a másik fejére.
Elmentem és ugy éreztem, hogy én az én kedvemet otthagytam nekik és ők az ő bánatukat mind nekem adták.
IRIGYELNÉK EGY POLGÁRT,
ha tudnék irigyelni halandót, oh, e polgárt mennyire irigyelném. Látom, mikor bevonulását tartja este a dunaparti étterembe, maga előtt bocsájtván csinos és kellemes nejét, aki merev fejtartással zizzen tova az asztalok közötti mesgyén, rózsaszinben fénylő orcáival, ondulált és oldalt lapitott arany hajzatával s valami engesztelhetetlen közönynyel egyenesen néző szemeiben s termetén feszülő és röppenő halvány selymeiben, mint egy felöltöztetett drága bábu. A polgár egy lépésnyire utána nyomul, jobbra és balra kapkod tekintetével, s ahány tükör az étterem falain, mindbe belepillant s mig kiséri nejét, mint egy uzsorás az ő lábon járó kincsét, mint egy keleti rabszolgakereskedő az ő kivánatos portékáját, tekintete és járása és egész attitude-je azt látszik nyilatkozni: „Ez az enyém, látod? Nem a tied, az enyém. Én ezzel rendelkezem. Kizárólag. Mit szólsz hozzá és hozzám? Nézd. Kéne? Az enyém. Ő Énné.“ Ugy megy utána és ugy néz rá, a hitvesre, mintha az ő találmánya lenne, mintha az ő sikere, az ő pénze, az ő tehetsége, az ő gyártmánya menne előtte.
Leülteti nejét és önmagát az előre lefoglalt asztalhoz, körülhordja szemeit, mint valami ünnepélyen, abban a helyiségben, ahová táplálkozni jött, az étlapot kegyesen átveszi s annyi méltósággal s fontossággal s nyugalommal, gonddal és oly teljes és nagy homlokkal hajol föléje, mint egy uralkodó az elébe terjesztett államügy fölé. Azután elkezdenek enni és esznek.
Irigyelném e polgárt, ha le nem szoktam volna az irigylésről. Az ő feje aránylag nagy, hizott, sima, ránctalan. Bajuszából alul és felül való borotválással bajuszkát varázsolt a borbély. Orcáit kétszer borotválják, egyszer lefelé, azután visszafelé. Ugy hivják ezt: kiborotválni. Homloka sima és feje kopasz és ugy ragyog, mint a rózsaszin márvány. A fülei fölött és mögött és ruganyos tarkóján haja nem látszik, géppel van megsemmisitve, letagadva. Mintha nem is volna haj a világon, mintha a kopaszság lenne a diadal és az ifjuság. Ki ő, mi ő? Gyáros, nagykereskedő, vállalkozó, megvagyonosodott fiskális, birtokos, háztulajdonos, magánzó, ilyesmi. Nyár van, tölti a nyarat.
Ami belőle élvezhető, élvezi. Háború van, tudja. A német tábornokokért rajong, a német szervező tehetségnek hódol, az olaszokat szidja. Most örvend napról-napra az orosz várak omlásának, mikor ujságot olvas. Mit gondol magában a háboru felől? Olykor megfordul a fejében, hogy a háboruban megölik az embereket. Átfutja az elesettek névsorát. Látja a sebesülteket iparkodni az utcai forgalom közt. A vöröskeresztes zászló sokszor meglebben nagy házak tetején, látja. Lát sok-sok gyászba öltözött asszonyt. Mit gondol? Gondolja: háboru van. Gondolja: mindig volt háboru és mindig lesz háboru. Gondolja: a fajok harca. Gondolja: ennek már igy kell lenni. Gondolja: sokáig tart. Gondolja: egyszer majd csak vége lesz. Gondolja: nagy időket élünk. Mindent gondol és mond a dologról, amit hallott valaha s amit szokás mondani, s ugy mond mindent, mintha ő mondaná legelőször. Tud a harctérről adomákat, kapott egypár érdekes levelet. Borzalmas eseteket meséltek neki sebesült tiszt-ismerősei.
Ő él. Az ő élete lerombolhatatlan vár, megdönthetetlen törvény, megingathatatlan szikla a viharos tengerben. A világtörténelem iskolai tantárgy, jó hogy ő már tul van rajta. Az Auguszta-hajón egy estét kellemesen lehet tölteni. Az orfeum meg fog nyilni. Az idén sem igen lesz Flers-Caillavet bohózat. Kár. A szenvedés, a sebek, a kétségbeesés, a nyomor és nyomorékság és a halál, a halál, a halál a világon mind tények, amelyekről ő nem tehet. Ő jól érzi magát, lapos aranyórája egy percet nem késik és nem siet, az ő homlokán a nyugalom vizirásával mintha ez lenne: minden rendben van, ahogy egy kis kocsma ajtaja fölött Páris környékén a cégértáblán ez a felirás van: Tout va bien.
Mi a háború? Mi az élet? Mi az ember? Ő nem csodálkozik, ő nem esik kétségbe, étvágyát, álmát, kedélyét nem zavarja és nem rongálja semmi, ami nem őrá tartozik. Móddal és mértékkel, kellő hővel, kellemes hüvösséggel őrzi, ápolja, biztositja életének egyenlő hosszu napjait, amelyek az örökkévalóság illuziójával jönnek egymás után. Isten éltesse sokáig, rózsába járjon bokáig.
HÜVÖS ESTE
Megborzong az utcai fa lombja, melynek leveleit oly különös világosra festi a lámpafény és összerezzennek a fehér ruhák a járdán a fák alatt és mintha a nyár titkos sóhaja lebbent volna el arcomon, egy hosszu hűs lehellet. Mintha hangja és értelme lenne e sóhajnak, amely a nyári estén jött valahonnét sötétben merengő erdőből, mintha egy szót mondott volna: ősz… és eszembe jutott, hogy ma vagy tegnap már egynéhány fáradt levelet láttam lehullani a fáról és hogy majd most leszállanak, szálldogálnak mind a falevelek sárgán, halványan és aranyosan, a mulandóság bánatos és bájoló pillangói, az idén megint, mint tavaly, meg azelőtt, meg mindig.
Mindig éreztem a leszálló faleveleket, mintha nem is a földre hullottak volna, mintha mind a szivemre estek volna, bőrtől nem védett érzékeny, fájó husára és éreztem éles szélüket és éreztem hidegüket és sulyukat és aztán jól esett terhük, mikor elfeküdtek szivemen. Most irtó nehéz ágyukat vontatnak át ugyanazon a sziven, nehéz fölszerelésü gyalogság menetel át rajta, sürü oszlopokban egymásután és trainszekerek végtelen sorai vonulnak át rajta és lovastömegek gázolnak végig rajta és páncélos automobilok rohannak keresztül rajta és hatalmas vaggonok dübörögnek el rajta és vöröskeresztes kocsik vánszorognak végig rajta.
Ősz, ősz… vajjon csak gondolom vagy érzem, hogy mi az, hogy megint lehullnak a levelek. Oly hüvös volt ma este, az elosonó szél mintha föl akart volna nyitni egy könyvet, amelyet becsuktam s legázolva s összesározva és összevérezve hever szivemben. Mintha fellebbentek volna lapjai, melyeken, ugy emlékszem, csupa kotta van és csodálatos virágrajzok. Az élet énekei és álmai, emlékszem. Oh fájni fog-e a fájdalmak alatt a lehulló falevél az idén. A vadrózsa már biztosan el is hervadt, szeretném megkérdezni a falusi kisasszonyokat, ők jobban tudják.
Ugy emlékszem, már korai nyáron hervad, s mikor virit is, oly bátortalan illata van, s oly vékonyak és gyöngék a szirmai, elég megtapogatni őket, a kezünkben maradnak és a semmitől is leesnek, mindig teli van velük a bokor alja. Sok kis fekete bogár mászkál a vadrózsában, kinozza és emészti, igaz? Drága falusi kisasszonyok, vajjon hogy vannak ők és mit gondolnak. Ó hogy nem levelezhetek és nem érintkezhetem velük, mennyi mindenkivel, csak ő velük nem. Ők a mosoly szolgálói és a sóhaj pártfogói. Az ő szivecskéik szivalakuak és rózsaszinüek. Fejüket lehajtják és kezecskéik összekulcsolódnak, mint ahogy két árva ölelkezik. Az ő tekintetüket, amely olyan, mint a hajnal, otthagyták a férfiak és egeket hasogató zenebonával az elmulás diadalkapuja alá rohannak. Az ő lelküknek ellene vannak a nagyhatalmak érdekei. Oh, leányok.
VILLAMOSON
Tolakodnak, kapaszkodnak, gázolnak, furakodnak, dörzsölik, reszelik, nyomják egymást, mintha át akarnának hatolni a testek egymáson. Keztyük, kezek kapkodnak, karok nyulnak fölfelé, derekak vonaglanak, vállak, fejek keresik az egyensulyt. A kocsivezető elől csönget, csönget, a kalauz is nyomja hátul a csengőt s rángatja a felülről csüngő szijjat és a kocsi indul és lenn még ostromolják az utasok a kocsi lépcsőit s emelkednek és visszahanyatlanak egymás után, mint a szerencsétlen olaszok Tirol hágóiról. És hangok, szavak veszekednek az összezsufolt fejek körül:
– Engedjenek leszállani!
– Ne nyomjanak!
– Kérem engessen!
– Nincs hely!
– Tessék bemenni!
– Kalauz, mért enged föl ennyi embert!
– Szolgálhatok?
– Jaj!
– Szabad kérnem!
– Menjen le a lépcsőről!
– Nem látja, hogy gyerekkel vagyok!
– Szabad!
– Istenem!
– Kérem! kérem!
– Kettő leszállt!
– Istenem!
– Kettő leszállt! Kettő leszállt!
Hallgatni ezeket a hangokat és látni és nézni ilyen közelről a küzdő végtagokat és az arcokat és a szemeket, mily durva sérelem az ember illuzióinak… Ellobog egy pillanatban, mint egy zászló, fejemben a gondolat, hogy ezek itt mind egy nemzet gyermekei, mind, akik itt dulakodnak és gyülölködnek, önzenek és részvétlenkednek s lihegnek és szuszognak egy csomóban, helyet és nyugalmat szerezni egyik utcasaroktól a másikig.
Érezni közéjük szorulva az embereknek ezt a mindennapos sivár összeütközését a legszebb szavaknak ünnepélyes és tragikus évadján… Szent isten, ha valaha beléphetek egy tiszta és csendes világba, amelyről álmomban álmodtam, hogy fogom tudni letagadni majd, hogy a földön villamosok jártak és mentem rajtuk és láttam és éreztem mindezt magam körül. Milyen megsemmisitő tudat, hogy ehhez az emberiséghez tartozom, az ő világuknak és életüknek rabja vagyok, éppen ugy, mint ennek a tömött perronnak, amelyen nyomkodnak és surolnak mindenfelől és a szomszédom is csak kemény könyökömet érzi bizonyára és semmit nem sejt gyöngédségemből.
Itt szorong az egész világ előttem, férfiak, asszonyok, lányok, fiuk, öregek, gyermekek, rendetlenül vergődve együtt egy irányban, igazán mintha az egész világ lenne. Miért nem férnek egymástól, miért szorulnak ugy össze? Mennyi lakatlan sziget van még a tengerekben, mennyi pusztaság a földrészeken, mennyi megszállatlan völgy és hegyoldal, mennyi őserdő, mennyi virágos labirint valahol felkutatlanul, mennyi csodálatos oáz százszinü madarakkal, mennyi érintetlen éden… oh, mintha szivemet taposnák, pedig csak a lábamon áll valaki.
EGY PIROS FELHŐT
pillantottam meg az égen, nagy-nagy vérpiros felhőt, oly szabályosan függött a közepén az égnek mint egy sziv. Megállottam és észrevettem, hogy mindenki ezt a felhőt nézi. Dél volt, az utca teli volt emberekkel, de mind állottak és az eget nézték. Soha nem tapasztaltam, hogy a lakosság az égben gyönyörködjék s alig akartam elhinni, hogy csakugyan egy felhő kedvéért néznek fel ily tömegesen. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet, de oly csodálatos, mint a valóság, amit élünk, azért merem elmesélni. Hát állottam és bámultam. Talán ballon lesz az odafönn, gondoltam, hisz ha felhő volna, mégsem érdekelné az embereket. Csakugyan olyan mozdulatlan volt, mint egy ballon captif s észrevettem, hogy egy kis nemzetiszín zászló függ lefele róla. Megfigyelnek bennünket, gondoltam s elnéztem róla, hogy az ég távolabbi tájait élvezzem. Egyszer csak mintha zugolódás tört volna ki a tömegben.
– Sziv, sziv, sziv! – hallottam mindenfelől s amerre fordultam, mindenki csak azt ismételte: Sziv! Sziv! S az emberek oszolni kezdtek. Nekem már feltünt, mihelyt az égre néztem, hogy a lélegzetem igen könnyen jár föl és le, holott máskor mindig éreztem, hogy a szivemet emeli és sülyeszti a lélegzetvétel s különösen meglepett, hogy ma semmi nehezet nem érzek a mellemben, mialatt az égre nézek, pedig azelőtt ilyenkor mindig a mellembe nyomult az a sötét és édes suly, amit szivfájdalomnak neveznek.