Part 2

Meghalt. Az emberek a világon születnek és elmulnak olyan töméntelenül, oly számolhatatlanul, olyan végtelenül, mint ha nézed unalmadban az esőt, hogy esik és a vizes járdán felpattannak és tünnek a sürü esőcsöppek örökösön. De milyen csodálatos esőcsöppek akadnak ebben az emberesőben. Egy-egy fej sétál és forog az állati testek fölött és a tenger hullámzik és vergődik benne örökösön, a gondolkozás. Egy tenger a szük koponyában. Majd szétveti. Hogy szokott fájni az ember feje. És a tenger milyen mély, a sziv fenekén álomrajzu virágai. És ezek a drága nehéz fejek, amelyek az ég felé nyugtalankodnak a gallérból, mennyit ereszkednek lefelé és csüggenek sokáig, mert ir a kéz és a szem felügyel a munka felett. Irni kell. Irni. Egyebet nem is lehet tenni, irni. A fej leereszkedik és sóhaj fujja el a papirosról a port és a toll bele-belekoppan a tintatartóba és hányszor hajlik igy le a fej az életen végig, hányszor és megint és megint és mindig és megint. Az isten deportálja ide valahonnét, egy névtelen tenger opálszigetéről ezeket a lelkeket és itt tintát ad nékik. Tinta. Fekete könnyezése a fehér lelkeknek. Itt volt Zuboly és irt. És hirtelen nincs itt. Hol van? Meghalt. Elesett. Háborúban. Gyermeki képzeletemhez szaladok, trombitaszót esengek fülembe, kirántott kard ragyogását vágyom szemembe és mámoros kiáltással szeretném a fejem bóditani, előre, rajta, utánam és a szivhez kapó jobbkart képzelnék és elragadó attitude-jét az előre rogyásnak s dicső mosolyt az arcon… de nem birom, elbágyadok s kétségbe esem. Zuboly meghalt. Elemér. Miért teremtette az isten? Oh, hagyjanak, nem birok gondolkozni, ugy fáj a szivem, lenyomom a tenyeremmel.

Istenem. Egy barát, aki cserbehagyott. Egy hütelen testvér, aki elköltözött és nem fog levelet irni. Akinek a kezét szoritottam és éreztem melegét és erejét s akivel beszélgettem és ajkainkon át kicseréltük lelkünket, akinek a szemébe néztem, akinek nevetését hallottam, nincs. Megfoghatatlan. Élt és nem él. Az élet ugynevezett delén, mikor legszebb, legerősebb, legtöbb volt, mikor olyan az ember, mint a vándor, aki a halom tetején rajongva tárja kétfelé karjait, egyszer csak lesülyed, eltünik, nincs. Oh rejtelmes összebeszélése a szép, derék, erős és kedves férfiaknak, akik most tömegesen elhagyják az életet. Mintha szöknének…

Zuboly is megy velük. Utána nézek, nem látom, a homályló áradatban elveszett. Fáj a szivem. Fáradtan lehunyódó pilláim gyászfátyolán át látom bukkanni, járni, tünni itt ezt a Budapestre rendelt drága férfialakot, aki költő volt és az igazi világ után éhezett és kapkodott. A rómaiak azt mondták arra, aki meghalt: vixit. Élt. Éltél te Zuboly? Nem is éltél. Itt gázból és villanyból való gömbök közt forgolódtál, szerkesztőségben, utcán, kávéházban, polgári vendéglőkben. E gyári fénytestek közt flangéroz és bujdosik ez az elmult figura, mintha nem is idevaló lenne, mintha az értelem nosztalgiájával a hold és a csillagok örök ragyogása közt akarna mindig lenni. Oh, istenem. Nem tudok mit mondani. A szivemet érzem, hogy fáj, ez minden és nagyon csodálkozom, nagyon és végtelenül. Mind meg fogunk halni, ugy tetszik, mintha hunyt szemmel, botló lábbal, két karunkat előre nyujtogatva és el-elmosolyodva tartanánk előre valahová a zürzavarban, mint a fogócska zajában gyermekkorunkban…

A REPÜLŐK

Ezek csodálatos emberek. Ezek a motoros szitakötőkre pattannak, olyan könnyedén, mint huszár a lovára. Ezek karmaik alól eleresztik a földet és fejükkel fölfelé futnak, a végtelenség érinthetetlen plafondjának. Ezek fegyvert visznek föl magukkal és elszakadva hazájuktól s az egész földtől, melyre rendeltettek, harcolnak a levegőben. Céloznak és megsebesülnek és fogják a kormányt. Ezek odafenn, az esendő gépen távcsöveznek, fotografálnak, térképet rajzolnak. Ezek, akiknek neve és lénye ugyanaz, mint Önnek asszonyom, aki a denevértől összerázkódik. Ön is ember és ezek is emberek. A legeszményibb hur, amely a hárfáról hiányzik, fel van huzva az ő tüdejük és ajkuk közt is. A sóhaj. És szemeik mögött a könyek titkos viztartója várakozik. Emberek.

Ezek nem egy tulvilági kegytől kisorsolt teremtések, nem költők, nem apostolok, nem geniek, nem müvészek ezek és mégis mások ezek, mint az emberek. Más emberek.

Ezek mindennap szakitanak a földdel, amely az embernek az életet jelenti. Ezek bejáratosak a felhőkben, ezek a ködök vendégei, ezek az ismeretlen szelek intimusai. Ezekről oly rettenetes és oly szép dolgokat olvashatni. Ezek a néma égben agyonlövik egymást és lesujtják egymást a földre és amelyik kettőjük közül megmaradt, a lebukottnak fáradságos és kecses sirhalmot készit és hirt ád nevéről és igaz viselkedéséről az ellenségnek és a zsebében talált levelet eljuttatja gonddal és hüséggel olyan helyre, ahonnét a posta hazatalálhat. Ezek oly gyöngédek egymás iránt. Ezek a földön ezt a gyöngédséget nem tanulták. Ezek nagyon szeretik egymást. Mégis, mint a vad madarak, egymásnak csapnak és elpusztitják egymást. Ezek alig elhihető emberek.

Ezek fiatalok, karcsuak, szépek és oly egyformák, akármilyen nyelven beszél az az anya, aki őket szülte. Ezek mind fényes bőröltözetben vannak és bőrsapka szorul a fejükön és egyforma páncélos szemüvegek merednek homlokaik alatt. Ezek kivül-belül oly nagyon hasonlitanak egymáshoz és különböznek másoktól. Ezek idegen tünemények az emberiségben. Ezek repülnek. Ezek mintha fölfelé vágyakoznának és mégis mintha lefelé iparkodnának mindig, mert az életnek csak lefelé van utja. Ezeknek közös szerelmük, közös titkuk, közös mérgük van, amely mámoritó és végzetes. Ezek mintha értenék egymást. Ezek mintha mindig szökésben volnának. Az élet türelem és ezek röpködnek türelmetlenül a halálhoz oly közel, hogy a lehelletét lélegzik.

Ezek édes testvérek, a halál fiai. Oh, szegény Viktor, aki héjjáztál az égben és lezuhantál és csak huszonhat esztendős voltál, barátom, ki mint egy unott ifju utazó távoztál hirtelen erről a világról, miért nem beszélgettem többet és más hangon veled. Szállottam veled, hangtalan ülvén mozdulatlan fejed mögött a szük ülésben és a motor indulatos puffogásától egy szót se szólhattam hozzád olyan pillanatokban, mikor éreztem, hogy két élet oly csodálatosan közel van egymáshoz az ég és föld között. Röpitettél magaddal és te már nem élsz. Azóta sokszor érzem magam ugy, mintha zuhannék veled…

TESTVÉR, ÉDES TESTVÉR

Testvér, édes testvér Mi kéne, ha vóna? Nyisson bazsarózsa Ideki a hóba? Eső meg ne verjen. Sár le ne ragasszon, Göringy fel ne törjön, Szél ne hasogasson? Faág ne zörögjön, Föld gödröt ne tátson, Patkány ne cincogjon, Varjú ne kiáltson?

Este is nap süssön, A cseresnye essen, Nyúl neked szaladjon, Menyecske kergessen? Reggel túrós béles, Délbe diós, mákos. Egyszer mézes kenyér Másszor meg lekváros? Fütyörésznél folyvást Szép furulyaszóra? Testvér, kedves testvér Mi kéne, ha vóna?

Majd jön lucernába Csendes déli álom, Jön piros pillangó Hogy kezedre szálljon. Száz szép eladó jön Erdőben a bálon, Jön egy banda cigány, Téged muzsikáljon. Jön az ellenzőbe Tarka selyem kendő, Zsebbe bársony buksza, Abba ezer pengő.

Jön a jó édes must Csecses kis korsóba, Jön galamb a dúcba, Csida jön az ólba. Jön fonatos kalács, Mazsola kalácson. Jön húsvétra pünköst, Pünköstre karácsony. Jön a selyem bárány Dörzsölődzik hozzád, Jön tajtékpipából Kék füstbe boldogság.

Jön az ákácfának Jön fehér virágja, Jön haza a búza Estharang szavára. Jön a szép esthajnal Ha egy csillag nyílott, Eljön a Halál is Mikor magad hívod. Ha szénás szekerét Hazafele hajtja, Tetejébe felvesz, Ha szíved óhajtja, Sóhajod sóhajtja: Jó lesz fenn a szénán, Alszok egyet rajta.

ÁRVA PÁL

MESE

Árva Pál hadapródot beosztották a menetbe. Ugy volt, hogy reggel inditják a századot, hát előtte való nap estefelé Árva Pál még elment egy nagyot sétálni az Andrássy-utra. Vidéki illetőségü volt és nagy passzióval sétált mindig az Andrássy-uton. Most szórakozottan és szorongó ünnepélyességgel lelkében ment magában a népek közt a járdán. Vadonatuj zöld egyenruhában volt, friss sárga lábszárvédő volt a lábán és kurta kardja szürkére volt mázolva. Ment lassan az alkonyat felgyulladt lámpái alatt a világos kávéházak előtt a tolongásban, egyre-másra szalutálva, mert mindig jöttek szembe más katonák, tisztek, ujoncok, népfölkelők, azután meg civilemberek jártak előre-hátra, meg asszonyok, meg gyerekek, meg német katonák, meg lengyelzsidók, meg postások, meg hordárok, meg rikkancsok, meg mindenféle teremtései a jó istennek. Ahogy igy sétál Árva Pál magában, egyszer csak észbekap, hogy mennyi nő jön itt, mennyi szép nő és elkezdte nézni őket. Jöttek lefelé a Dunapart felől a liget felé. Fehér ruhában voltak mind és jöttek sürün, fecserészve és sietve és hullámzottak és multak és szépek voltak és könnyüek és fiatalok és szépek és szépek.

Árva Pál elámult s szédelegni kezdett a feje és az utca lámpái belesütöttek a vadgesztenyefák lombjaiba és a lámpák világosságában a fehér ruhák áttetszőek voltak és Árva Pál látta derengeni a szoknyák alatt a nők lábaszárát és csak nézett és a szive nagyon nehéz és meleg lett, ugy hogy fájt vinni a szivét és hirtelen olyan megrendülten és oly gyönyörüen és oly csodálatosan érezte magát, mintha egy magános vitorla lenne ő végtelen tengeren, arany alkonyat alatt. Erősen fogta a kurta kard markolatát és alig tudott előre menni és ugy hallotta, hogy a szive mögött a rohamjelt trombitálják, de valami tüztrombitán, szivrepesztő mély és édes és boldog hangon. Egyszer csak megálottt a nők közt és mintha álmában élne és álmában cselekedne, eleresztette a kardját és mind a két karját széjjeltárta és odaállott egy dühös szőke bakfis elé, aki épen szembeillant vele:

– Kisasszony… – szólalt meg olvadt hangon Árva Pál – én elmegyek reggel a háboruba. Én meghalok a hazáért. Kisasszony… kisasszony… tessék adni egy csókot.

A bakfis elpirult és rémülten nézte Árva Pált, aki jóképü fiu volt, szép szeme volt és látszottak tiszta fehér fogai, mert ajkai andalodottan mosolyra nyiltak. A bakfis egy ici-picit sikoltott s gyorsan ki akart térni.

– Nevem Árva Pál, kisasszony, nincsen senkim, akitől elbucsuzzak, senki se szeret engemet Pesten, kisasszony, megyek a csatába. Meghalok… egy csókot… egy csókot…

A bakfis le- és fölkapta a fejét és izgatottan a szeme közé sziszegte Árva Pálnak:

– Sz–szemtelen!

Avval el is tünt Árva Pál elől az uszó tömegben. Árva Pál előre tántorgott, de szemei még elragadtatásban ragyogtak és mintha nem ő lett volna, ugy ment tovább és mindjárt megállott egy másik nő előtt, akin szintén fehér ruha volt s akinek keblei fenyegetően duzzadtak elő és mint az előbb, kitárta a karjait Árva Pál:

– Nagysád… én reggel elmegyek a csatába. Én meghalok a hazáért, oh drága nagysád… az élet… a szerelem… háboru van.:: oh gyönyörü nagysád egy csókot… egy csókot… egy csókot.

Árva Pál lehunyta a szemét.

A megtámadott hölgy körülkapkodott a fejével, hebegett és összeszedte magát és felülről lefelé és alulról felfelé végigmérte Árva Pált és tekintetének végtelen gőgjét beleszurta Árva Pál felnyiló szemeibe:

– Saunsz dász zi vájterkommen!

Szegény Árva Pál nem értett németül, csak ott maradt egy helyben állva, sokan feléje fordultak és nézték őtet, de észre se vette, mert mozdulatlan tekintettel nézett az égre föl, a hol sok-sok csillag csillogott aranyosan, rezgő, kacsingató, mosolygó csillagok, mint titokzatos apró fényjelek, amelyeket a mennyországból adnak a földi halandók seregeinek.

A MOSOLY

Én úgy csodálom a mosolyt És azt leírni úgy szeretném, Én nem tudom, de oly jól esne, Ha a mosolyt le tudnám írni. Ha utánozhatnám betűkkel Ezt a tündér mozgást az orcán, Mely mintha mély szenderből jönne, Ugy kél és indúl a cimpák fölött S gyöngéd és karcsú illanással Vonagló íve kétfelé lejt S hasonlít a hattyúk nyakához Mikor a vízbe hajlanak S olyan is, mint a hegedűk Két S betűje, olyan is. S az ajkak mellett jobbra-balra Megáll a két varázsvonal, Hízelgő koszorú a szájnak És míg lejtett édesdeden, A két orcát földuzzasztotta, S ott lett két kis derűlt halom, Melyek fölött fény tűnedez. És ezalatt a két szemet Mily változás bájolta el, Gyöngéd s oly könnyű a tekintet És mintha íze lenne: édes. S úgy néz, csodálva kedvesen, Mintha mást látna, mint a mit néz S oly szelid fény jár a szemekben Mintha hold sütné valahonnan, Meleg hold álmodott világból És lenn az ajkak elhúzódnak És fölnyilnak maguktól andán És a csontváz előmutatja Tiszta, remek két gyöngysorát.

A TORMA

A torma, mint édes mindnyájan tudjuk, konyhai vetemény s az a hivatása, hogy a tormás virslihez, a sonkához, a tormás hushoz, tormás káposztához való tormát szolgáltassa. A torma azonban egészen másképp fogta föl az ő földi rendeltetését. A torma, mikor a konyhán reszelték, látta a szegény asszonyok, szakácsnék és cselédleányok orrát huzódni, látta szemüket pislogni és vörösleni és hallotta az erős sóhajokat: áááh, áááh, s aztán érezte az ő lágy, friss forgácsa közé hullani a meleg könnyeket. A hideg torma szerette ezeket a meleg könyeket s azt hitte, ő azért van a világon, hogy a könyeket kifacsarja a szemekből.

A torma nézte az emberi életet a konyhában és látta, hogy az milyen szomoru s nem csodálkozott rajta, hogy a szegény asszonyok, szakácsnék és cselédek le-leülnek reszelni őtet, hogy aztán könnyezhessenek. A torma az ő hivatásának tudatában fejedelmien egyenes tartást vett föl s mindig kiemelte a fejét a kosarakból és viaszkosvászon táskákból, amelyekben a vásárcsarnokból vagy a piacról vitték haza a zellerrel, sárgarépával, retekkel, petrezselyemmel, kalarábéval együtt. A torma ezekkel nem érintkezett.

Egyszer csak jött a háboru és itt volt és itt is maradt. A torma életében ez semmi változást nem idézett elő, mert a háboruban is étkeznek az emberek, csakugy mint békében, s őtet csak reszelték tovább. Éppen hogy drágábban adták a csarnokban meg a piacon, de ez a tormát hidegen hagyta. Hanem ahogy a háboru folyt, a torma arra a kellemetlen fölfedezésre jutott, hogy az ő könyeit valaki ő előtte kifacsarja. A szegény asszonyoknak, szakácsnéknak és cselédeknek sokszor már vörös volt a szemük, mikor nekiültek a reszelésnek. Ááh, ááh, – azt hallotta eleget, de a könyek nem akartak hullani a szemekből, egykettő ha jött nagynehezen.

– Ki csalja ki még itt a könyeket, ki kontárkodik bele az én mesterségembe? – morfondirozott a torma és hallgatózott és figyelt és sokszor hallotta: jaj szegény uram, vagy pedig: jaj szegény fiam, meg aztán: jaj szegény öcsém, vagy: jaj szegény bátyám. És látta, hogy az asszonyok, szakácsnék és cselédek hogy szipákolnak, hogy dörzsölik a szemüket s hogy kezdenek kijönni a könyeik, anélkül, hogy tormát reszelnének. Mindabból, amit látott és hallott, rájött a torma, hogy a háboru csinálja ezt és ugy érezte, hogy a háboru lefőzte őtet. A torma aztán keserüen szidta magában a háborout, mig a mérge lecsillapodott s a torma megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy övé az elsőség és hogy akármilyen tenger könnyet tud az a háboru kifacsarni, az igazi érdem mégis csak az övé marad. A torma aztán olyan szenvedélytelen megvetéssel gondolt a háborura, mint az istenadta müvész az utánzóra.

MUSZKÁK

Csodálatos idegenek vonultak el ma estefelé a köruton. Orosz foglyok. Vagy száz muszka lassan, négyes sorokban és a csapat előtt és oldalt és utána egypár öreg magyar baka hosszu szuronynyal az ég felé. De furcsa egy világ istenem, az ember nem akar a szemének hinni. Muszkák ballagnak a nagyköruton, a cár katonái és a cégtáblák a boltok felett éppen olyanok, mint tegnap és a betük nem ugrándoznak le róluk és nem fordulnak fejjel lefelé.

A járdán megállottak az emberek és a csendesen menő sebesült katonák is arra forditották a fejüket és merengő szemükkel követték az orosz foglyokat és leeresztett haju kisasszonykák, tavaszi csitrik is megállottak és csengtek egymás közt: Jé, gyerekek… és a kávéház előtt ülő vendégek felállottak és egymás válláról nyujtogatták a nyakukat és a szaladó villamosban az utasok az ablakra nyomták az orrukat és a foglyok menete körül rikkancsgyerekek és cserkészek siettek lelkendezve, nagy idők kis tanui. A muszkák pedig mentek egymás mellett és után, nem vigyáztak a rendre, görbék voltak soraik és némelyik sorban hatan mentek, némelyikben meg csak ketten és sokan csámpásan jártak és egyiknek-másiknak folyton botlott a lába a gacsos csizmában.

És szürkék voltak, mert földszürke az ő uniformisuk, a sapkájuk és hosszu, bő köpenyegük, amelyet kötéllel szoritanak meg a derekukon. És kenyeres zsák csüngött a vállukról, az is földszürke volt és némelyiknek zsákja se volt, csak batyut cipelt, vagy csak összekötött zsebkendőt vitt a kezében, az Isten tudja mi volt benne. A zsebkendő is szürke volt a piszoktól és a csizmájuk is szürke volt a sártól, portól és a képük is szürke volt a portól, a mosdatlanságtól, meg az alkonyattól, meg az élettől, földszürke. Némelyiknek kerek szakálla volt, némelyiknek meg még bajusza se volt, olyan kicsi ember volt, olyan kicsi legény és olyan hitvány és oly törött, mintha összegyürték volna és megtaposták volna.

És ahogy mentek egymás után, oly egyformáknak tüntek orcáik, ugy összeragadtak alakjaik, oly egyformák lettek, mint a göröngyök, mint a földszürke föld göröngyszürke göröngyei. Haladtak, ballagtak, másztak és nem beszéltek, egyik égő cigarettet emelgetett a szájához, a másik sodorta a cigaretlit lehajtott fejjel, a harmadik majszolt a kenyeres-zsákból kenyeret, a negyedik a kezében tartott egy nagy karéj sárga kenyeret, azt majszolta, az ötödik is majszolt, nagyon sokan majszolták köztük a kenyeret, a dörgésnek és a vérnek a földjén, a harctéren is láttam jönni, vonulni foglyokat, azok is mindig kenyereztek. Vonultak az oroszok a köruton és egy-egy orosz itt is, ott is emelte az öklét és megtörülte az orrát, mint a neveletlen szegény gyerekek.

És nem is igen nézték az idegen várost, a nagy házakat, a fényesedő kirakatokat, a gyulladó lámpákat, előre néztek, vagy lefelé, vagy ha oldalt is fordult a fejük, nem figyeltek semmire, csak mentek, mentek egyik szürke lábukkal a másik után egyformán és türelmesen, ahogy a tehenek szoktak menni, akiket néha végigterelnek éjszaka a körut kövezetén. Mintha nem is érdekelte volna a muszkákat a város és a nők és a zaj, semmi, ugy mentek, mintha öröktől fogva jönnének igy és a végtelenségig mennének és mintha nem tartozna rájuk semmi ezen a világon, mintha minden eseménye és csodálatossága ennek a világnak nekik mindegy volna, mindegy, nicsevo, ahogy oroszul mondják.

VILÁGTALAN KATONÁKNAK

Angyal szeretnék lenni, Égi gyöngéd alak, Suhanhatnék közétek, Hogy vígasztaljalak, Múlattassalak.

Szárnyammal, szárnyammal Szellőt hajtanék rátok S odadnám lágy szárnyaim, Tapogassátok, Símogassátok.

Hoznám arany hegedűm Muzsikálni néktek, Mikor hallgatva űltök Véghetetlen szépet, Örök édességet.

Szólanék hozzátok Boldog álomhangon, Ugy mondanám nektek: Oh lelkem, galambom, Bárányom, galambom.

Mikor mentek a hídon, Elől lépkednék lágyan, Kezemet hátraadnám: Gyertek bátran utánam, Csak gyertek utánam.

Gyertek, ne álljatok meg, Ne adjatok a zajra, Gyertek, ne fordúljatok Se jobbra, se balra, Se jajra, se dalra.

Ugyse ez az igazi, Csak össze-vissza álom, Majd túl leszünk a hídon, Az éjszakán, az álmon, Már a hajnalt várom.

A sóhaj után menjünk, Azt az üdvösség csalja, Fogjátok karon egymást, Oh várnak arra, arra Rózsázó hajnalra.

A SÓHAJRÓL

Az agy gondolkozik, a sziv dobog, a lélek hullámzik, mint a tenger, a szemek néznek, bámulnak, felragyognak és elborulnak és könyekben mosdanak. Az ajkak közül előjönnek az ember hangjai: egyforma beszéd, orditás, kacagás, nevetgélés, dal, hörgés, morgás, dünnyögés, kiáltás, fütty, zihálás, vacogás, szepegés, csettintés, horkolás, köhögés, fuvás, sirás, zokogás, acsarkodás, jajgatás, sikoly, sziszegés, suttogás, csók és sóhaj.

Sokat csodálkoztam életemben a sóhaj fölött. Az ember mind sóhajt. Férfi, nő, gyermek és öreg, ifju és aggastyán, leány és matróna, mind hallottam, hogy sóhajtanak. Szegények és gazdagok, müveltek és müveletlenek, királyok és napszámosok, csendőrök és grófnők, tudósok és cselédleányok, mindenki tud és szokott sóhajtani. Magyarok és franciák és dánok és oroszok és németek és románok és törökök és kinaiak és négerek és indiánok és eszkimók. Minden nemzet, minden vallás, minden fajta, minden szin tagjai sóhajtanak. Mind a szétszakadtan heverő öt földrészben és mind az elpotyogtatott szigeteken élő emberek ismerik a sóhajt. Az egész világ sóhajtoz.

A boldogtalanok, a betegek, a gondban ülők, a rabok, az egyedül hagyottak, az emlékezők, az unatkozók, a merengők mind felsóhajtanak. Az emberek életén végig a lélegzeteik között olyanok a sóhajok, mint a nagybetük a könyvben.

Mélyen magamba szivom a levegőt és lassan eresztem vissza, ez a sóhaj. De ha akarattal teszem, valami kis megerőltetésbe kerül. A sóhaj magától jön és megy, könnyü, észre se veszem, hogy a tüdő valami munkát végzett volna. Jól esik.

A sóhaj belélegzése és kibocsátása mintha kérdés és felelet volna. Mikor besóhajtjuk a levegőt, kérdezünk, mikor kisóhajtjuk, felelünk. Miért? Nem tudom. Meddig? Mindig. Elmult? Örökre. Merre? Semerre. Mikor? Sohasem. Érdekes, ebben a szóban: sóhaj, benne van az a szó, hogy óhaj. És ha ugy mondjuk: sohaj, abban benne van ez a szó: soha.

A doktor a háta mögé áll a derékig vetkőzött páciensnek. A balkeze mutatóujját rá-ráteszi a kulcscsontra, a bordákra egymásután és a jobbkeze mutatóujjával ütögeti és azt mondja:

– Sóhajtson.

A páciens felemeli a fejét, sóhajt. A doktor tovább kopogtat, meleg fejét rányomja a páciens hátára és azt mondja:

– Még. Még. Mélyebben.

Akkor a lehajtott fejjel álló páciens elnéz a fal tapétáira, vagy egy képre, vagy az ablakra és bizonyára valami külső dologra gondol, az életre és sóhajt, sóhajt és a doktor hátul dicséri:

– Ugy, ugy, nagyon jó.

Minden zaj és nesz között, ami az ember ajkáról jön, a sóhaj a legcsodálatosabb és a leggyöngédebb. Legfinomabb zenei hangja az ajkak ezermesteri szerszámának.

A sóhajról az őszi falevél szine jut mindig eszembe, a legszebb szin a világon.

A sóhaj oly rejtélyes, oly könnyü és megfoghatatlan, oly varázsos jelensége az ember életmüködésének, mint a mosoly. A mosoly barátnője a sóhajnak.

Vannak rövidebb és hosszabb sóhajok. Hirtelen, szepegő sóhaj van és van hosszu, nyugodt, kényelmes sóhaj. Van rendetlen, szaggatott sóhaj, mintha sok sóhajt gyüjtött volna össze az ember és egyszerre tenné tul magát rajtuk. Olyan a szaggatott sóhaj, mint mikor a gyerekek lapos kavicsot futtatnak a vizen.

Ugy érzem, ivalaku a sóhaj, mikor kileheli az ember. Milyen hosszu vajjon? Ki mérte meg, milyen hosszu. De kár, hogy nem látszik. Milyen messzire mehet a levegőben? Egy hosszu sóhaj elmehet egy méterre. Ki tudja, meddig akar menni? Hisz mindennek, ami elindul a világon, a végtelenség az álma, minden a végtelenségig szeretne menni.

Lehet, hogy két sóhaj, amely messziről száll egymás felé, találkozik, eléri egymást és összefogózik és együtt marad.

A földről mindenünnen, mindenfelől szállingóznak, szöknek föl a sóhajok. Mennyi sóhaj egyszerre és összekeveredve. Miből vannak? A tüdőből jönnek, lehellet, pára. Hová jutnak, mi lesz belőlük? Képzeltem már, hogy abból a töméntelen sóhajból, amit az emberek egy nap föleresztenek a földről, abból képződnek a fejünk fölött a felhők, amelyek annyira bámulatosak és gyönyörüek.

A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejét az embernek. Talán azért, hogy akkor észrevegyük az eget.

Ki volt az első ember, aki sóhajtott? Az első ember, aki élt. Ádám. Azután Éva sóhajtott. Miért? Mert gyönyörködtek a virágokban és a gyümölcsökben és a madarakban és egymásban és mert nem értettek semmit és mert nyugtalanok voltak. Mert emberek voltak. A sóhajt az ember nem találhatta föl, a sóhajt a teremtés adta.

A sóhaj a biztositó szelepe az ember érzéseinek.