Part 1

SZÉP ERNŐ

ÉLET, HALÁL

BUDAPEST, 1916.

DICK MANÓ KIADÁSA

ERZSÉBET-KÖRUT 12.

NAP NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Barátaimnak, akik Az Est-et irják

I. ÉLET, HALÁL

IMÁDSÁG

Ki űlsz az égben a vihar felett, Én istenem hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem és ajkam dadog, Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel ha haragod vagyon, A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd, Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá istenem, atyám, El ne vesszen a sötét éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér, Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani, Lassú dallal szeretne szántani.

Édes istenem te tudod magad, A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses, Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán, Te tudod hogy beszél: édes anyám.

Te tudod barna kenyerünk ízét, Te tudod a Tisza szőke vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen Hempereg a csikó a fűvesen.

Tudod a nyáj kolompját ha megyen, Édes szőllőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod, Uram, Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,

S hogy víg esztendőt várunk mindenér S hisszük, hogy lesz még szőllő, lágy kenyér.

Oh keljetek a magyart védeni, Ti istennek fényes cselédei:

Uradnak mondd el forró, drága Nap, Hogy kedveled te délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold, Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek, Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog… Könyörögjetek értünk, csillagok!

HÁBORÚ

Mint nádszálat a szélvész, valami szédület rázott meg és magamhoz tértem és körülhordozom a világon szemeimet. Sötét van és mindig villámlik és élet van a földön. Fegyvert vettünk a vállunkra és megyünk előre egyforma öltözetben és megy apánk és fiunk, fivérünk, rokonunk, barátunk és ellenségünk… nézzétek, mennyi zászló, a zászlók szinei legszebbek minden szin közt és lobogásuk üditő tünemény. Hallga: éljen, éljen! Zene zúg és ének száll, a zene trombita, az ének Isten áldd meg a magyart… milyen érzésünk hasadozik: szeretjük a hazát, mint egy álmainkból életre kelt asszonyt, halálos szerelemmel. Gyülölünk messzire való tömegeket, amelyek más nyelven beszélnek. Távol dörgés és csattanás, lángnak ivei és füstnek fellegei. Az élet… a puska dördül, a kard villog, a tüz lángol. Nézd, a szemek könyekkel köszönnek egymásnak, nézd, a Nyomoruság processziót tart és a Bőség elébe megy, nézd, kényes dámák simogatják a szennyes koldusokat.

Az élet… mindenkit szeretsz és mindenkit sajnálsz. Az élet az, hogy munkád rendetlen, álmod nyugtalan és aggódol és irtózol és mindig jó vagy és minden óra végén és kezdetén azt mondod: istenem és életedet barátkoztatod a halállal. Érzed, milyen jó a Jóság, érzed, milyen szeretetreméltó a Szeretet, milyen hideg és milyen fekete a Halálfélelem, érzed, milyen mélyre ágaznak az Életösztön görbe gyökerei és a mélyben elvesznek, érzed a Bucsu két markával hogy tudja facsarni a szivből a kint, érzed az Elszántságot fagyni magadban, mint a telet? Ugy-e milyen keserü hullámokat korbácsol a Kétségbeesés, ugy-e milyen édes fehér tejjel itat a Reménység, micsoda tavaszi hóolvadás a Könyörület, milyen hajnal a tengeren a Rajongás, milyen tündökléssel harsonázik feléd a Dicsőség. Nem sajnáltad volna itthagyni ezt a világot, amelyen látogató vagy, anélkül, hogy érzéseit megismerted volna?

A világ csupa érzés, az érzések egy része jól esik, a másik része rosszul esik. Minden jó a tiéd legyen és minden rossz a másé? A rózsát tövisestől viszed annak, akit szeretsz, életedet minden érzésével fogod elvinni az örökkévalóságnak. A fájdalom is élet, az éhség is élet, az alázat is élet, az irtózat is élet. A Sors nem pincér, a Sors tanitó. Mit tudod, mit jelent az élet és mire való minden érzésed? Sóhajts csak: ugy-e jól esett. Ha könyeid legörögnek a szemedből ajkadig és kóstolgatod könyeidet, könyeid édesek. Nem tudod, mi lesz veled holnap. Hogy tudtad tegnap, mi lesz veled ma? Ki igérte meg programodat, tervedet, jószándékodat? Miért tartod rendetlennek a Rendetlenséget? Mit tudod mi a Rend? Nézz föl, a nap ma is szemlét tart az ég felhői felett és a hold feljön sétálni a csillagok között. Amilyen természetes a nap, meg a hold, olyan természetes a te életed. Az élet olyan, amilyen ebben a pillanatban.

Mint a gőg aranylánca megoldódik a gőgösök derekán, ugy oldódik meg a bajosok, bánatosok szivén a tegnapi gond, szégyen és bánat, ami a szivöket szoritotta. Ki teheti magát felelőssé vágyaiért és ki vádolhatja emlékeiért? Ki tudta, milyen a világ? Ha elkérhetném az égből a Föltámadás angyali trombitáját, amelynek zengését mindenütt meghallják majd… hangom a viharban egy lépésre nem hallatszik. Szeretném minden embernek odaadni őszinte lelkemet. Oh nézz körül a földön és a tengeren és csodálkozz, mintha ma jöttél volna a világra…

DÉLIBÁB

– Honvéd… honved… homved – hallatszik messziről ujjongva és szörnyüködve. Szuronyrohamra mennek a katonák. A futó sipkákon nemzetiszin pántlika. A levegőben csillogva ugráló szuronyok fölött nemzetiszin zászló lelkendezik. Nemzetiszin zászló csüng az ágyuszekéren. Trénkatonák léptetnek az ekhós szekerek mellett, egy kis magyar zászlót dugtak a csizmaszárba. Stájer népfölkelők vonulnak át Pesten, piros-fehér-zöld bokréta a sipkájuk mellett. A pétervári hadijelentések a honvédekkel mentegetőznek egy-egy elvesztett ütközet után. A fogságba esett orosz tiszt elragadtatva gratulál a magyar huszároknak. A puhaszivü muszka katona fölemeli a két kezét a magyar katona előtt, azután engedelmesen, bizalommal, boldogan kullog a mi táborunk felé. A vengerszki vitéz ember és jó ember. Bécsben, Berlinben, Itáliában a képes lapokban gyönyrü magyar katonákat rajzolgatnak. Ausztria büszke ránk, a németek rajonganak értünk, ellenségeink félnek szuronyunktól, kardunktól és lovainktól és nevünk ébredez szájukon. Európa képzelete gyöngéden babrál a magyarok nevével. A keserü düh, a mit a nemzetek egymás felé okádnak, kiméli a mi fajtánkat. Ellenfeleink vannak, ellenségeink nincsenek. Felnyiltunk a földről, mint egy vérrel harmatozott szép virág. Oh Istenem, az ég alatt rettenetes vihar jár, amely felzavarja az emberek világát. A térképen az országok szinei remegnek és hullámzanak és egymásba csapnak, mint csudálatos piros, zöld, sárga és rózsaszinü tavak, amelyek összevesztek. Irtózatom és emberi szivem bánata suhan az egész térkép fölött, de féltékenységem és szeretetem két karja Magyarországot öleli. Olyan is ennek az országnak a formája, mint az ölelés…

Az özönviz elmulik, a szelid galamb olajággal száll megint a napfényben és más világ lesz itten. Akik most élünk és sem kis gyermekek, sem ősz emberek nem vagyunk, két világ közt osztjuk el életünket. Istenem, hogy lesz ezután… én a magyar földön állok, onnét emelem föl tekintetemet szépséges felhőidhez és ujitó reménység szivárványozik szemem előtt. Szivem melegszik, ugy érzem, szivem alatt kis kék lángok simulnak fölfelé, azok melegitik. Vágyódásom messzire száll a jövőbe, olyan messzire, amennyire csak szállani tud a vágy madara. Ha a szántás a vért elfelejtteti a földdel, ha a sebek elhalványodnak a férfiak testén, ha a nők könycseppjei mind felszivódnak a mennyországba. Ha a népek élete földerül, megint ismeretségeket kötnek és barátkoznak. Ha megismerkednek mivelünk, mert kiváncsiak ránk és megszeretnek, mert eddig nem ismertek. Ha közel hajolnak hozzánk, akik olyan vitézek voltunk és látják, mennyi kedvesség és nemesség van a magyar arcokban. Oh már nem vagyunk ismeretlenek többé és nem pirulunk, büszkék vagyunk, mert elmult fájdalmainknak megbocsájtottunk és virulunk, mert szegénységünk elveszett és mosolygunk, mint Hamupipőke a bálon. A Lánchid fölött mindig rózsaszin felhők tünődnek, mint a régi szines gravure-ökön, az utcák kereszteződésénél a rendőr egy kis fokost emel minden percben, mire a kocsitenger keresztbefolyó hullámai minden percben megdermednek. A sokaságban, amely a járdán nyüzsög, arany tisztek lépkednek és diskurálnak és magyarúl szól egyik a másikhoz és az amerikaiak megállanak a ragyogó utcai könyvtárak előtt, amelyek régente kávéházak voltak s ahol a szegény emberek szép könyvekbe és képekbe merülve ülnek.

A szálloda ormán nemzeti zászló vidul és minden pillanatban poros autó érkezik a szálloda elé, bőrsapkás urak és barnafátyolos dámák ülnek benne, boldog bőröndök gunnyasztanak az autók tetején és a kapu alól előszalad egy kis huszár, aki az autók ajtaját kinyitja. Az angol nagykövet estélyt ad s a palota előtt kiváncsi tömeg bámészkodik föl a tündöklő ablaksorra. A dunaparti séta a déli verőfényben a világ holnapi divatszineit árulja el. A Svábhegyen és a Gellérthegyen és a Hüvösvölgyben nem férnek egymástól a tulzó newyorki milliárdosok villái. A sötét estén a királyi palota ugy ragyog, mintha csak fényből épitettek volna csupa kockát. Az Opera márványlépcsőin éjfélkor hullámzik lefelé a plasztrón és a diadém és tiz nyelven visszhangzik az elragadottság.

A Nemzeti Szinház première-jeiről a világsajtó referál. Az Akadémián tisztelt tudósaink ülnek és nagy iróink, akiknek könyveit Európa minden nyelvére leforditják. Boldogan várják a költőket és a müvészeket a magyar hercegnő szalónjában, hol a nagyvilág divatos arcai sereglenek és hol szellem, báj és szépség udvarolja egymást. A fashionable Balaton nyarát hétről-hétre remek rajzokban és fotografiákban mutatják be a német, olasz, francia és angol illusztrált lapok.

Az egyenes Alföldön szerteszét piros gyárkémények állanak, mint a jólét csőszei és a közepén az Alföldnek virágos sövény keriti be a Hortobágyot, a drága barbár oázist, amelynek zöld gyepén pejlovaikat futtatják a gyönyörű kék csikósok. Minden paraszt és minden parasztlány olyan pirospozsgás és olyan szép öltözetü, mintha csupa eleven bábok lennének a néprajzi muzeumban. A fiumei nagy fekete hajók, amelyeken a kivándorlást üzték, buzával, borral, paprikával, iparcikkeinkkel és elbájoló csipkéinkkel usznak el a kerek tengerekre. Tájaink, házaink, tulipántos ládánk, cifra szürünk idegen szinpadok diszletei.

Mondáink gyönyörü operák, meséink és táncaink megható, édes balletek. Dalunkat visszaénekelik ránk a tengerek. Vasrácsos városi kertjeinkben megállanak a Baedekerrel sétáló idegenek egy-egy szobor előtt és elolvassák elhamvadt nagyjaink neveit: Petőfi… Széchenyi… Kossuth… Jókai… Berzsenyi… és ünnepélyes tünődéssel függesztik szemüket a dolmányos és csizmás márvány férfiak kiválasztott nemes orcáira, mert mindent tudnak már felőlük.

Az angol leány, akit Helleu rajzol, aki olyan karcsu, mint a füzfavessző és olyan szőke, mint az árvalányhaj és olyan finom, mint a gondolat, távol tőlünk kastélyában fájó és andalitó régi zenét zongoráz, Lavotta dalát a Reményhez. Hosszu fehér ujjai aléltan hagyják el a billentyüket, a kottát behajtja, sóhajt, de csak olyan könnyüt, mint az alkonyattól lehangolódó angyal és kék tekintete elsuhan a kotta födelén és megérinti a Csokonai nevét.

A TROMBITA

Egy sebesült tiszttől hallottam ma egy kis történetet, egy lehelletnyit a világ csatájának viharából, egy levélnyit babérfák sürü erdejéből. És elfutotta a hév szivemet és verset szeretnék irni, olyat, amilyet üde kis fiuk szavalnak a vizsgán. De most nincs türelmem rimet várni. Ezt mesélte a tiszt, aki az ágyon feküdt a fehér kötés glóriájával a homlokán:

– Rohamra mentünk a novoszielicai csatában. Az én századom tiszta szinmagyar volt. Ugy mentek a gyerekek, mintha csak valami tréfás versenyfutás lenne. Mellettem szaladt a trombitás. Szembe velünk meg ugy jöttek a golyók, mint a szunyogok, de annyit sem adtunk rá, mint a szunyogokra. Egyszer csak nem hallom a trombitát. A trombitás felé fordulok, ott fujja dagadt képpel a trombitát, de nem jön belőle a hang. Elkapja a szája elől, belenéz, rázza, leforditja, megint a szájához kapja, fujja, erőlködik, nem hallani. Megyünk előre, a trombitás mellettem van:

– Főhadnagy ur, nem szól a trombitám.

Futunk, a trombitás elkezdi ütögetni az öklével a trombitát, a térdéhez csapkodja, megint megpróbálja, szinte sirva fordul hozzám:

– Nem szól a trombita. Nem akar szólni.

Visszateszi a szája elé, aztán megint hallom, ahogy rekedt hangon kesereg:

– Nem szól ez az istennek se…

Odapillantok, megint fujja, a szeme mered, az arca fakó, a bluzán vérfolt. Hisz átlőtték a tüdődet, fiam – akartam mondani neki, de éppen akkor vágódott el a trombitás és ott maradt a földön. Ha meghalt, sose tudja meg, mért nem jött ki a hang a trombitából.

PÁRIS

A német ágyuk moraja behallatszik Párisba… és a borzasztó Zeppelin-szivar Páris fölött uszik és körülötte röpködnek a német aeroplánok és tüzeső hull Párisra, mint hajdan Sodomára. Hogyhogy nem a francia repülőgépek szállottak Berlin tornyai fölé tüzzel és halállal? A Végzet idomtalan sötét felhője is ott nehezedik a Zeppelin meg a repülőgépek fölött Páris egén és elfuttatta árnyékával a szépség és vigalom városát. Páris… a kormány tagjai, a hiu bourgeois-k, zsakettjük gomblyukában a piros boutonnal, bőrtáskájukkal hónuk alatt elfutottak, a férfiak káromkodnak és veszekednek, az asszonyok nyávogó gyerekeket ráncigálnak föl a vaggonokba a sivár pályaudvaron, a Rue de la Paix ékszerboltjai fakó vasredőnyök alá temetkeztek, a Place Vendôme sarkán összebujtak Paquin mannequinjei s hápognak, mint a cifra madarak, a füstös Montmartre mansard ablakaiban festetlen és elborzadt nőarcok jelennek meg, a Café de la Paix üres, mint egy kihalt pokol, a Champs-Elysées hoteljei lehunyták fehér zsaluikat, a Pavillon d’Ermenonville terraszán a székek az asztalok tetején egymáshoz dülnek, az ópiumtól alélt mondaine autóján kisuhan délben a Boisba, hogy szeptember sárga leveleit megnézze és egy tisztásról ökörcsorda bámul feléje s egy ökör előrenyujtja komoly fehér fejét és mélyen panaszkodik: mbuuh… és az autó visszafordul és a könnyü élet borzong a könnyü selymek közt s egy sóhaj fut el az uj parfum, a Gout de mon petit chien édes és morbid illatában: Mon Dieu… és az operában sötét van és az orchesterben a tokba zárt hegedü hátrafesziti finom, szenvedő kis fejét és huzza a néma hurokat, mig el nem pattannak… és a Luxembourg-kertben a Guignol bódéja előtt üresek a gyerekpadok és a nyitva maradt szinpadon egy kis kockás Harlequin összecsapja két fakarját a mellén és lekonyitott feje koppan egyet a deszka szélén. A boulevard-on falragasz fehérlik és nagy fekete betük rajta: Citoyens! És mellette az Alcazar d’Été plakátja s a közepén Dranem kacagó feje s fején a kis bohóckalap és alatta a legujabb chanson cime: Embrasse moi mon coco… Az uttesten katonák vonulnak s a járda szélén megáll egy bársonysipkás, szakállas szegény piktor, hóna alatt nagy lapos skizz-könyvével és kiveszi a pipáját a szájából. És a kávéház előtt kódorog egy sötét arcu ember lekonyult fejjel, aki elrejtett lebujokba szokta csalni az idegent. És egy szük utcából lesétál a boulevardra zsebredugott kézzel az apache. A patkány kidugja orrát a kanálisból és szimatol. Páris, gyönyörü Páris, naiv ifjuságunk délibábja, szivtelen szive a világnak, fényes Páris, kormos Páris, vidám és lelketlen Páris, illatos és utálatos Páris, hiu és boldogtalan Páris, kéjenc és életunt Páris, látlak-e még valaha.

HONVÁGY

De szeretnék én itt nem lenni, Jaj, de szeretnék menni, menni Azokkal, akik már meghalnak.

Mennyien hullnak, tűnnek, szöknek, De mehetnék kísérőjöknek, Utitársuknak földöntúlra.

Igy vágytam, a kapuban állva, Mindig bemenni boldog bálba, Ahonnan fény jött, bőgő búgott.

Kívül a keritésen járva Igy vágytam a tenniszpályára, Hol futkostak tiszta fehérben.

A tengerpartot árván róva, Igy vágytam szállni a hajóra, Amely lassú kéjutra fűtött.

Igy vágytam falkavadászatra, Hol kürttel indúlnak vágtatva S eltűnnek hajnali homályban.

Dűlnek, vesznek, illannak, halnak, Usznak, szállnak, halkan nyargalnak Túl járnak ezen a világon.

Ó, férfiak, fiúk, legények, Hol vagytok, várjatok, elérlek… Ugy húz utánatok a szívem.

Másik világ füvén vidúlni, Köztetek lelkendezve múlni Előre, édes támolygásban.

Hol minden vár, ami valótlan, Hol minden szép és minden jól van, És cseng, zeng az igazi élet.

S kitérnek az arany bárányok S ott vár az úton, kit imádok, Virágfelhők alatt, árnyékban.

Nyitja karját angyal-szerelmem, Csók és sikoly között lehelem Boldog szívemre zárva: Végre.

AZ IZSAI KOLDUSASSZONY

Milyen szép történetet hallottam. A komáromi hadikórházba, ahová a környék jószivű asszonyai reggelenkint sürün hordják befelé a csirkét, tojást, pogácsát, mindent amit isten adott, mondom a komáromi hadikórházba bejön a minap egy toldott-foldot ruháju szegény öreg anyó. Két párna a hóna alatt, az egyik vörös kockás, a másik kék stráfos. A két párna közt az öreg anyó sok tarka foltjával, mint egy kubista festmény. Megállitja a káplár az ajtóban:

– Hát maga kit keres, öreg néni?

– Ezt a két párnát hoztam volna a beteg katonáknak a fejök alá.

Megnézi a káplár az öreg anyót:

– Nagyon szegény asszony lehet maga lelkem, hogy van magának annyi párnája, hogy még a katonáknak is hoz belőle.

– Nem is a magaméból van, instálom, nekem magamnak sincsen. Én vagyok az izsai kódusasszony. Kódultam én ezt a két cihát. A vereset Izsán adták, a kéket Szentpéteren. A belevaló tollat, pihét meg a mezőn szedegettem Szentpéter meg Izsa közt, amerre a libák legelnek. Megtépik egymást a libák, meg magától is kiesik egy-egy tollu itt-ott, csak le kell érte hajolni… Ennyi az egész.

SEBESÜLT

Hosszu vészfütty hallik, a körut két járdáján sorfalat állanak a népek. Autó fut el, utána egy másik, harmadik, negyedik, ötödik… Mindnek a kormánya mellett vöröskeresztes kis zászló repked. Szürke katonák ülnek bennük, hatan, heten egy autóban. – Éljen! Éljen! – harapózik végig a járda népén s a szürke katonák a sapkájukhoz nyulnak, ki jobbkézzel, ki ballal. Aki balkézzel szalutál, annak a jobbkarja a nyakába van kötve. A másiknak a balkarján a kötés. A harmadik összefogja a köpenyt a mellén, biztosan a mellén a seb szegénynek. Akin semmi se látszik igy futtában, alkalmasint a lábában esett hiba. Egy golyó az ára ennek a finom kocsikázásnak. A közönség éljenez, az autók szaporán rohannak egymásután az egyforma szürke katonákkal. Usznak előttem, egy katona beleakad a szemembe. A soffőr mellett ül, levette a sapkáját, lengeti az éljenző publikum felé jobbra-balra, kötés a homlokán. Sovány, barna paraszt-képe volt, a szájában hosszu barna szivar fehér szipkában.

A haja hátra-hátracsapott a gyorsaság szelében. Utána néztem, mig csak látni lehetett köszöngető sipkáját és a szájából kimeredő szivart szipkástul. Ez a magyar baka most, hogy kiszállitották a vaggonból, a pályaudvaron rögtön szivart kapott tiszta uj szipkával együtt, meg édes, meleg kávét is adtak neki ott helyben, talán egy szép grófnő nyujtotta neki a tulajdon finom kezeivel, jóságosan nézett rá és mondott is talán neki egy-két kedves szót. Most meg éljenzi a pesti nép a paloták tövében és ő viszonozza jobbra-balra üdvözletüket, mint egy bevonuló uralkodó, aki tudja, hogy az egész ünnep csak ő érte van. A haja repdes a szélben, ez nagyon jól esik s a mellében valami ismeretlen hevületet csinál a puha ülésen való repülés. Soha se ült még autón és ez a fáin passzió és az éljenzés és a fényes város és a kávé ize és a jó szivar a szipkában, mondhatatlan édességet habarhatott a lelkében, valószinütlen gyönyört, olyasmit, amit az emberek boldogságnak neveznek és ami olyan közel jár a halálhoz.

MAJD A HÁBORÚ UTÁN

Az őrszem magában áll az erdő szélén éjszaka. A puskának támaszkodik és néz előre. Sötét van és a világtalan néma mezőn a vezérek vezére sétál gondolkodva, a Halál, lehajtott fővel, fekete posztócsizmájában, nesztelen. Az őrszem őt nem látja. Bámul előre és testében lélekzik a kegyes véletlentől napról-napra engedélyezett élet. Fejében az agy tekervényein futnak, sikamlanak a gondolatok, mint a napsugarak a sáron. Képzelődik. Majd a háboru után… otthon ülnek a lámpa alatt. A kemencében ég a tüz, süti az arcokat. Asszony, gyermek, öreganyó, szomszéd, szomszédasszony mind hallgatják. Mindenki hallgat, csak ő beszél. Hej, Szerbiában… Hát mikor Galiciában… Hát még mikor Ravaruskánál… meg mikor Csernovicz alatt… A szöszke kis fiu, aki az ölében ül, bámészan babrál az ezüst medáliával, ő meg borzolja, simitja lassan, szeliden a kis fiu szöszke fejét. A pipából föl-föl megyen a kék füst és álmodozó barna árnyékot rajzol a fehér falon… majd… majd a háboru után.

A költő, aki e világon csodálkozik és szenved, irtózatának orditásával és fájdalmának jajjaival nem szaggatja le az ég felhőit, nem őrjöng, nem lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket a szégyen és kétségbeesés mocsarába. Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem… majd a háboru után.

Az iró anyagot gyüjt, vizsgál, figyel, hallgatózik, adatokat szedeget, figurákat tesz el, sorsokat vesz föl, fantasztikumokat old magában, jegyez. Milyen regények, micsoda drámák… majd a háboru után.

A haditudósitók kalandoznak, látnak, néznek, fülelnek, s a cenzura ketrecében memóriájuk noteszébe skizzelik a háboru árnyait… no, majd a háboru után.

A szerkesztők, akiknek küszöbét elönti a valóságok iszapja, a szocialista, elvei elszánt hivője, a politikus, egy szempont boldog csökönyöse, a demokrata, a választó, a kispolgár, párt, erkölcsi testület, érdekcsoport, minden kis közösség, amely a maga alapszinével huzza be a földet és az eget, mind, mind egy csillapodott gondolattal néz előre: majd a háboru után.

Az épitész, aki összecsukta cirkalmát, a feltaláló, aki elrejtette és elzárta rajzait, a sarkutazó, archeológus, afrikavadász, aki leszerelte hajóját, elrakta böröndjeit, szétszedte fegyvereit, a komponista, aki megkezdett szimfóniája fölött ült a zongoránál és egy napon futó ujjai lankadtan lehullottak a billentyükről és a filozóf és a nyelvész és a historikus és a jogtudós, mind, akik egy világot akarnak magukból kitenni és elnyomottan várnak müveikkel, miben bizakodnak, mit számitanak, mikor jönnek? majd a háboru után.

Vasutak, amelyek el akartak kigyózni, kongresszusok, amelyek egybe akartak seregleni, vállalatok, amelyek föl akartak állani, paloták, amelyek épülni vágytak, kis boltok, korcsmák, mühelyek, amelyek friss névvel, cégérrel ki akartak nyilni, ügyes-bajos kis dolgok, amelyek nyélbe akartak ütődni? Majd a háboru után…

A házasságok, amelyek meg akartak kötődni, csecsemők, akik megszületendők voltak? Szerelmek, amelyek virágzani indultak? Mindenki, aki élete tervrajzát sóhajtva zárta az asztalfiókba, mindenki, aki utazni készült, aki szive regényét el akarta kezdeni, aki egy álmot indult valóra forditani, aki más életutra akart térni, mind, aki nem boldog és boldog akart lenni, mind egy távol rózsázó hajnal felé mereng a nyomasztó fellegek alatt: majd a háboru után…

Majd a háboru után… mennyi ajak ismételgeti ezt a pár szót. Mennyi sóhaj fujdogálja, mennyi szivverés dobolja. Majd a háboru után. Milyen vidék ez, milyen igéretföldje, milyen tündéri táj. Rózsaszin tüzü nap süt majd örökösön és tőle minden élő arcon édes mosoly tanyázik. Verőfénytől aranyos sárga tornyok intenek egymás felé messziről kék lombozatok teljéből. A bájos mező végtelenjében fehér nyájak szelid kolompolása jár és a boldogság elandalodott danolása száll és mulik az égszinkék ég angyalfelhői alatt.

Majd a háboru után… milyen jó, hogy a világnak van mit várni.

ZUBOLY ELESETT

Zuboly. Meghalt. Elesett. Elmeresztem a szemem. Ő meg mindig hunyorgatott. Csodálatos tempóik vannak a szemeknek. Én nem akarattal bámulok el néha, mikor megáll bennem minden szenvedés és szenvedély, mikor elájul bennem az élet valamitől vagy mindentől. Én olyankor nem is élek, mikor ugy elmeresztem a szemem. Egy másik világon vagyok talán. Ő hunyorgott. Beszélt vagy hallgatott, vagy olvasott, vagy irt, vagy nézett valamit, vagy tünődött, laposra és lágyra rágva a cigarettlit ajkai közt. Miért hunyorgott mindig? Tán egy más világ felé kacsingatott.