Part 13

Bemennek. A legényeik utánuk. Oh, én megint kinn alszom inkább az emberek közt a tüznél. Az emberek… A legénységnek a neve ez a katonaságnál, a bakáknak, a parasztoknak. A emberek hajnalban kimennek ásni. Kaptak már az emberek kenyeret? Nem birják már az emberek ezt a strapát… Igy. Az emberek, az emberek… Hallom, hallom s néha oly mélytelen mélyen rezonnál a lelkemben ez a közönséges, tompa, fénytelen, dallamtalan szó: ember. Elgondolkozom, vagy csak tünődök, vagy csak érzek és csakugyan egy ilyen parasztot érzek ebben az öt betüben: ember. És valami müveletlenül teljes azonosságot érzek ezzel az emberrel. Gyerekkoromban érezhettem igy, mikor azt a szót hallottam: gyerek, hogy én is gyerek vagyok. Most ember vagyok. Úr vagyok? Úr… úr… hangtalanul nyujtogatom ajkaimon ezt a karcsu szót, amelyet borzasztó régen tudok, s most mégis oly különösnek és idegennek rémlik. Mit jelent az, hogy úr vagyok? Oh istenem, félek, hogy én ember vagyok, mint a paraszt. Odamegyek az első tüz mellé.

– Te vagy az, Nagy Gábor?

– Én vagyok. Sütjük a tengerit.

A bajonetjükre szurtak egy-egy cső tengerit, forgatják a lángban, mintha gyönyörködnének benne, hogy ragyognak egymásután a sárga gyöngysorok. Egy-két cső már feketedik.

– Vigyázzatok, ettől kapni a vérhast.

Egy pipás ember az mondja:

– Annyi baj legyen, kérem.

Mindenütt fenn vannak, üldögélnek, pipálnak az emberek. Inkább nem alusznak, csak melegedhessenek. Az apró téli csillagok nézik az égről a háboru pásztortüzeit. Ágyulövések hangzanak tompán jobbkéz felől valahonnét. A szomszéd tüznél egy ember a bakancsát varrja, s egyik meztelen lábafejét a tüznek tartja.

– Idefekszem közétek, jó?

Kedveskednek, huzódnak széjjel, Nagy Gábor elszalad, csutkát hoz, szalmát kapar, megy be a pokrócomért, kihozza.

– Asszony van odabe.

– Miféle asszony?

– Szerb asszony. Ott cicáznak véle.

Nézzük meg. A konyhában a tüzön bágyadtan ölelkeznek kis lángok s vonaglik alattuk a gyönge parázs. Az ajtó mellett a falnál áll egy piros és sötét némber. A félvállával a falnak dül. Ránézek és két barbár fekete szem néz vissza rám. A kapitány beszél vele, a kapitány tud szerbül, mert ujvidéki. Leülök a szalmára. Itt hárman horkolnak már, a másik szobából is horkolnak, mintha az alvók titkos beszélgetése lenne. Egy hadnagy ül még, meg az orvos.

– Micsoda asszony ez?

– A másik házból jött, hogy ne bántsuk az apját.

– Ki bántotta az apját?

– Nem bántották, csak megtalálták a padláson. Most aztán félnek.

Mig magyarul diskurálunk, a szerb nő nyugodtan nézeget bennünket. A fejét is a falnak hajtja, egyik sáros bocskorát áttette a másikon s a bocskor orrát görbiti a földön. Nem fél, mert asszony, ezek itt a földön nem ellenség, nem katonák, nem hóditók, csak férfiak. A kapitány tovább beszél vele szerbül s forditgatja nekünk.

– Hol az urad?

– A háborúban.

– Fivéred nincsen?

– Van három.

– Azok is a háboruban vannak?

– Azok is.

– Mióta?

– Nem tudom.

– Melyik hónapban mentek el?

– Nem tudom. Nem jártam iskolába.

– Miért nem jártál iskolába?

– A lányoknak nem kell iskolába menni. Az öcsém járt helyettem.

– A lányoknak nem kell tudni irni meg olvasni?

– Minek azt tudni.

– Maradt még valaki a faluban?

– Csak az apám meg én. Az apám fél a háborutól. Mindig a padláson van. Nem akartam itthagyni.

– Szereted az apádat?

– Ne lőjjék agyon.

– Hát Péter királyt szereted?

– Ne süssön rá a nap.

A kapitány nevet.

– Hát haragszol Péter királyra?

– Nyáron se süssön rá a nap.

A kapitány elhallgat. Hangzanak a távol ágyulövések egymásután. Mintha a háborúnak, az emésztő szörnyetegnek a nyugodt szivverése volna. A szerb asszony az ajtó felé forditja a fejét:

– Rat… rat… rat…

Háború, háború, háború. Az asszonyt hirtelen villámlás világitja meg. A hadnagy villamos zseblámpája. Barna arcán a borzadály grimace-a.

– Gyere közelebb.

Közelebb jön. A villamoslámpa megint fölvillan. Az asszony összehuzza a szemét, neveletlen félelemmel nézi a ragyogó kis masinát, mint a vadállat. Vörös harisnyája van, rozsdaszin durva szoknyája, sárgacsikos vörös ujjasa, fekete kendő a fején. Vastag, kiálló hasu, magas nő. Lehet negyven éves, lehet huszonöt. Durva barna arcában valami cigányszépség. A kapitány megkérdi:

– Hány éves vagy?

– Nem tudom… azt nem tudom… de már régóta élek.

Mosolyog. Fehér a foga, mint a kutyáé.

– Mutasd a hajad.

Hátrahuzza a kendőt a fején. Mint az elégett szalma, olyan a haja. Egyet simit rajta. Nagy barna kezén három ezüst gyűrü sápad.

– Hadd nézzük azokat a gyűrüket.

Leereszti a jobb kezét, ideadja. Kis török ezüstpénzekből csinálták a gyürüket.

– Hol vetted ezeket a szép gyürüket?

– Obrenovácban a vásáron.

– Belgrádban voltál már?

– Nem. Obrenovácot se láttam, csak a vásárt.

– Nem sokat láttál a világból.

– Nem, goszpodin…

A villamoslámpa elfordul az asszony nyugtalanul néz utána. Azután kinéz az ajtón.

A kapitány elereszti a nő kezét. Ásit.

– Elmehetsz.

A szerb asszony végignéz rajtunk mély fekete tekintetével.

– Nem lövik agyon az apámat?

– Ne félj semmit, menj haza.

A zseblámpa fénye megint az arcára röppen. Fölszisszen, összehuzza a szemét, elkapja a fejét. Fél tőle, utálja, s mintha asszonyi szemeinek sértés lenne, hogy valami jobban tud ragyogni.

Behuzta az ajtót maga után, de az ajtó visszajön. Kinn tüzek és a csillagok. A kapitány, a hadnagy, a doktor hátradülnek a szalmán. Sóhajtott valamelyikünk. Csodálatosak a csillagok az égen. Milyen ritkák most. Itt egy, ott egy, amott… Fényjelek a mennyországból.

HIDEG ÉJ

Hüh, de fázom. Hordágyakra feküdtünk le a hegy tetején, egy kis lapos helyen egy bokor tövébe, mert fú a szél. Balról a két doktor fekszik, jobbról a százados meg a segédtiszt. Mind háton fekszünk, végtelen hálószobánk plafondja a csillagos ég. Sapkánkat legomboltuk az állunk alá, a bundagallért az orrunkig hajtottuk, derékig két-két pokróccal pólyáltak be szolgáink, két kezünk vastag keztyüben a zsebünkbe zártuk. Mindenki behunyta a szemét. A fáradtság leszoktatott az esti beszélgetésről. Itt a tetőn tüzet rakni nem szabad, mert a másik dombról meglátja a partner. (Partnernek hivják az ellenséget.) Dombtól-dombig megy ez az erőszakos társasutazás Szerbiában. A legénység itt fekszik a tisztáson, meg lenn a lejtőn a fák közt. A hadnagyok a tisztás szélén vermekbe bujtak. A szerbek ásták nekik. Ez a domb még tegnap a szerbeké volt.

A dombtető szélén az őrszem áll, a puskára támaszkodik és néz a halál felé. Milyen megrenditő a magában mozdulatlan álló sötét katona. Lehet, hogy a tehénről gondolkozik, aki otthon van a meleg kis ólban.

Egypár percig fekszünk igy, egyszer csak elkezd rezegni a lábam. Rezeg először a bal, azután a jobb, azután megint csak a bal. Azután megint megrándul a jobbláb és rángatózik, mintha rángatnák. A bal is rákezdi. Most, mintha hideg hullámmal öntöttek volna végig. A szám kinyílik és alsó ajkam reszketve veregeti felső fogsoromat és azt mondja: hföföföföfö… Minden lélegzetvételnél: hföföföfö, roppant szaporán. A fejem tagadólag rázódik. Kinyitom a szemem, a doktor lábafeje ugrál a pokróc alatt, a kapitányé is. A kulacs a mellükön, mint az alvó csecsemők cuclija. A kapitány megszólal, nem az ő hangján, a fázás hangján:

– Hühühü, gyerekehek… Nem fá-házol?

– Fá-á-házom.

Mind fázunk. Egypár szót didereg mindenki, megint csönd lesz. Behunyom a szemem. Az erdőn tulról valamerről géppuska kezd ropogni. Azután sortüzek, mint meg-megálló vonat zakatolása. A háboru sivár és kimondhatatlan unalmas hangjai. A két kezem is rázódni kezd a zsebemben. Az orromat ugy érzem, mintha valami hideg tárgyat tettek volna a helyére. A karom ugy rángatózik, mintha villanyozógép két fogantyuját tartanám. A vállam föl-fölugrik a nyakamba. H. doktor, balról a második szomszédom, nagyot köhög és mormog és sóhajt. A hordágy alatt mintha a Jeges-tenger hullámzana. A levegőben a szél vigasztalan kérdéseit hurcolja jobbra-balra. A lejtőn ló kehel. Kukorékolás hallik végtelen távolról. Kutyák ugatnak isten tudja merre. Egy percre békén hagy a rázás, azután hirtelen megkapják megint a lábamat és huzgálják, ráncigálják. Egész testem mintha szuró porzóval szórnák. Érzem, a belső részem hogy remeg. A jégzajlást képzelem. Fejem, vállam, karom, lábam össze-vissza rándul, derekam néha jobbra-balra vonaglik, ajkam folyton szürcsöli a hideget, egy végtelenségig hütött izetlen italt. Mintha rostában ráznának. Egy percig aludtam. Arra ébredek, hogy jégszilánkkal borotválnak. A fejbőrömön meleg hullámok osonnak. A térdem reszket, a lábam nem érzem. E. doktor fogvacogását hallom mellettem. A lejtőről a fák közül zördülés, koppanás hallik. A bokor sóhajt, apró rezzenés, halk tördelés neszel folyton. Fölöttünk valami szárnysuhanás, s rebbenés, s valami emberivel rokon hang révül, mintha a szél mondott volna egy szót. Mennyi élet van a világon az emberi életen kivül.

Lépések jönnek. Egy görnyedt sötét alak hajol az első hordágy fölé, azután a másikhoz megy, lehajol:

– Doktor. Doktorkám.

E. doktor morog.

– Doktor. Adj valamit.

E. doktor:

– Ki az?

– Én vagyok.

A géppuskás hadnagy.

E. doktor:

– Mi kell?

– Éhes vagyok. Adjatok valamit kérlek.

E. doktor az, akinek mindig van enni, inni, szivnivalója. Vagy husz apró zsák, bőrtáska csüng a lován.

– Nincs nálam semmi. Majd reggel. Hüh, de hideg va-a-an.

A géppuskáshadnagy egyik lábáról a másikra ugrál, a két keze a nadrágzsebben, a könyökei rázódnak.

– Adjatok már valamit, éhen halok.

H. doktor a szélen nyög, kaparász, feltartja a karját:

– Gyere ide. Nesze.

A géppuskáshadnagy odanyul, elveszi.

– Köszönöm, szervusztok.

H. doktor:

– Hol alusztok?

– Sátorban. Megfagyok, barátom. Bövövövövö.

Elszalad. A hátam nagyon fázik, felülök.

Szemben velünk a tisztás szélén két hosszu sor fehér valami a fekete földön. Csomagok. Zsákok. A fehér téli pokrócba göngyölődzött emberek. A fejük se látszik ki. Ezek a katonák ugy hevernek itt, mint a sorba teritett vadászzsákmány. Egy pillanatra a Halált képzelem a hátuk mögött állani, mint egy főurat, akit vadászat után fotografálnak.

Hátradülök. E. doktor megszólal:

– Mit adtál neki?

H. doktor: – Egy kis darab csokoládét.

E. doktor:

– Mara-hadt még ne-heked?

– Nincs. Tudod, hogy ez az egy darab volt.

– Mé-hér adtad oda? Mit e-heszel reggel?

Csönd. E. doktor didereg és tovább beszél:

– A-hazt hiszed a-hadok?

Csönd.

– Majd le-heszoktatlak erről a jó-hóságról.

– Mit csináljak, ha éhes. Én most nem vagyok éhes.

– Már me-hegint veszekedni akarsz. Négy hó-ónap alatt nem tudtalak re-hendre szoktatni. Én spó-hórolok, ő meg osztogat. Sziva-harunk sincs már, tudo-hod? Ki ad sziva-hart mindenkinek? Szi-hi-szisziszi…

H. doktor hallgat, mert bünös.

– Jó le-hett volna az a csokolá-hádé reggel. Én nem adok. Ne-hem, barátom.

– Ne bánts már. Neked nincs szived.

– Nekem va-han szi-hivem, fukar se vagyok, de az életben, az é-héletben…

A többit nem hallom. Elaludtam. Rángatják a karomat. Kinyitom a szemem. E. doktor rángat.

– Kelj föl járkálni.

Igaz. Ha a szabadban alszunk, minden órában fölkelünk járkálni. A kapitány jár már, a segédtiszt is. H. doktor is lehajtott fővel, a két kabátujját egymásba nyomva. A kapitány a fehér zsákok mellett lépeget, toszit a lábával rajtuk:

– Auf! Auf! Megfagytok! Auf!

A zsákok egymás után kibomlanak, a sötét emberek fölnyulnak, mind járni, topogni kezdenek. A fehér pokrócok maradnak a földön meg a puskák mellettük. A tisztáson különös néma ődöngés támad az éj hidegében és homályában. Ha egy ember közel van hozzám, látom lehellete ködjét.

Áááá… hááá… – hallatszik folyton, mintha erős pálinkából kortyoltak volna az emberek. A fejek jobbra-balra inganak, vagy a mellekre huzódnak, a vállak rázódnak, a lábak bokáznak, vagy egy helyben topognak. A fák közül lennről is ez a topogás hallik és zörgés. Karok csapódnak széjjel és vissza és mintha hangtalan vernék a melleket. Tenyerek a füleket veregetik. Egy-egy alak körbeszaladja magát. Egy a holdat nézi és föl-fölkapja két karját. Szó nem szól, csak köhögés, és háh, háh, s a csillagok alatt a téli éjfélen ez idegen és névtelen hegyen a mindenfelől boruló erdőség közt mintha valami vademberi szertartást látnék. A dsungel jut eszembe, s benne az elefántok éjféli tánca, amelyet jelenlegi ellenségünk, a lehajló bajuszu és sima homloku Kipling regélt.

Vagy tiz percig tart a hidegnek ez az istentisztelete, azután a sötét katonák visszamásznak pokrócaik alá, mi visszafekszünk a száraz vérfoltos hordágyakra, betakarózunk, behunyjuk a szemünket. E. doktor oldalt fordul, felém, sóhajt és halkan morog:

– Egy egész darab csokoládét… majd leszoktatlak, megállj… me-hegállj…

SEGÉLYHELY

Egy domb alatt. Rendetlen, buta lövöldözés három oldalról. Egynéhány bekötözött baka fekszik és üldögél. Kiabálnak a fák közül fentről, két sebesültvivő fölkap egy hordágyat, mennek föl. A két doktor dolgozik a bakák körül. Ópiumot csöpögtetnek. Gaze-t bontogatnak, hosszu fehér csikokat hasogatnak. A fák közül mindig előjön egy ember. Támolyognak. Közelebb érnek: mind vérzik valahol. Szemük ijedt, szórakozott, szelid. Ugy jönnek ki a fák közül, mint az álmodozók. Egy katona négykézláb csuszik erre, ja-a-a-a-aj, ja-a-a-a-aj… A bekötözöttek fáradtan nyögnek, hallgatnak, az orrukat szivogatják. Golyók szállnak el, sijjj… huijjj… fuijjj… fijúú… fiú… A sebesültek néznek fölfelé, behuzzák a nyakukat, lefektetik magukat. Tapogatják félénken a kötés alatt karjukat, fejüket. Shrapnell jön: uijjuijjuijjuijjj, vonit, szüköl, sivalkodik, mintha ő félne. A fák közt robbant. Recseg-ropog, utána a fák csóválják a fejüket sértődötten, szenvedőn. A száraz levelek sokáig hullanak aztán, lassu leszállásuk közben ragyognak egy pillanatig a napsütésben. V. hadnagy szalad le az erdőből, a két karját feltartja s rázza a kezeit, mint a spanyol táncosnő a castagnette-ekkel.

– Doktor! Doktor! Ide nézz!

Közelebb ér, mind a két tenyeréből vércsöppek esnek. Forgatja a kezeit, nevet. Valami lámpaláz van az arcán, gyorsan beszél:

– Láttatok már ilyet? Kérlek, lefekszem, a gukkeremet fölemelem, hogy szétnézzek, abban a pillanatban átszalad a golyó mind a két kezemen. Nem is láttam semmit kérlek. Kérlek, mikor fog fájni?

– Nem fog fájni, ne félj semmit.

– Kérlek, én nem félek.

H. doktor felköti a nyakába a két karját. V. áll, egy pár lépést megy, nevetve ugrik egyet:

– Nem olyan vagyok, mint egy kenguru? Tegyetek a számba egy cigarettát. Itt a tárca a bal zsebemben.

P. hadnagyot hozzák hordágyon. A pucerja jön a hordágy mellett a karabélylyal, köpenynyel, hátizsákkal. E. doktorhoz hozzák. Halkan beszél:

– Hármat kaptam barátom. A tüdőm is meg van lőve. Barátom, ne engedjetek itthagyni. Nehéz vagyok. Ne hagyjatok itt. Cvikkere alól bánatosan és bizalmasan néz föl a szeme.

H. doktor egy öreg szakállas bakához térdel le. A bakának leesik a sapkája: kopasz. Ragyog a feje. H. doktor felhasitja ollóval a kabátja ujját. Vér.

– Jézus Isten! Az ujjasom…

– No, csak csendesen galambom…

– Jézus Isten… Felvágják az ujjasom…

Vérben a felső kar. Shrapnelltől.

– Ne sajnáld az ujjasodat.

– Jézus Isten! Jézus Isten!

Mossák, törlik, kötözik.

Egyszer csak százan vannak már itt. Az egész kis völgyben mindenütt feküsznek, ülnek sorban és összevissza, és mindig jönnek, jönnek hordágyak és kettesével és magukban tántorgók. Hemzseg a völgy, a halálból menekültek riadt rejteke. A sebesült-vivők erre-arra szaladnak, nyögések, sürgető kiáltozás, egy szelid sirás uszkál a hangok közt.

– Tekintetes orvos ur, a nyakam…

– Várjál fiam, várjatok sorotokra.

– Kedves egy felesígem… jaj, kedves felesigem…

– Mit ríssz? Nem szégyelled magad? Ejnye, ejnye.

– Nem rívok, főorvos ur kérem, nem rívok.

– Az ollóm! A kis ollóm, Pista!

A golyók füttyei, zizzenései, finom sikolyai, szellő-fuvásai folyton szállnak felettünk. Egy gránát vonul a levegőben: huuu… huuu… huuu… A rettegés hatalmas és kifejező hangja. Messze robbant. A vak dördülés után minden zaj elsülyed, egy kicsit kábult csöndben van ég és föld.

Már három orvos dolgozik, idejött M. doktor is, mert az ő zászlóalja erre vonult a többihez. Egy hóember feje jön felém honvédhadnagy vállai fölött… ugy megrémültem tőle, mint egy kisértettől. W. hadnagy. Az orrát és a két ajkát furta át a golyó. Az egész fejét bepólyálták, csak egyik szeme látszik ki s a szája szélén hagytak egy kis nyilást. Megfogja a kezemet, megrázza, le és föl hajtogatja óriási fejét, mintha azt mondaná: Mit szólsz ehhez, hát mit szólsz ehhez…

Hat baka buvik ki a fák közül, utánuk vagy husz ellenséges katona botorkál engedelmesen. A bakák lelkendezve emelgetik a puskát, jönnek vigan mesélni a szenvedés nyüzsgése közé:

– Itt nyomtuk meg űket az árokban…

A földszinü ellenséges csapat fegyvertelenül áll, pislognak nyugtalanul, mint a kiöntött ürgék, egy perc mulva már a hadifoglyok közönye és unalma bámészkodik belőlük. Egy baka odamegy hozzájuk, a hátába vág egyiknek:

– Na, nye bojsze! Kell kenyér? Ne!

Egy karéjt vág neki a prófuntból. A nagy sötét szerb elveszi a kenyeret, hálás mosolylyal int a bakának, enni kezd. A másik mellette cigarette-papirt egyenget, a zsebéből fekete port szed elő, végigszórja a papiron.

M. doktor buzgó hangja hallik:

– Ezek meg mit ácsorognak itt? Adjatok hordágyakat nekik!

Az ellenség egy pár perc mulva már cipeli lefele a mi hordágyainkat az országutra. Ketten-ketten visznek egy sebesültet, vigyázva, gyöngéden a cserjék közt, a sárban, mintha a testvérüket vinnék. Rögtön otthon vannak az emberséges munkában.

A három orvos áll, hajlong, letérdepelget, kapkod a földön fekvő, ülő, térdepelő tömeg vonaglásában. Karjaik folyton mozognak, nyulkálnak, hajladoznak, valami fáradhatatlan és önfeledt versenyben. Kis ollóik csillognak, a rózsaszin tapaszok tünnek és mulnak kezeik közt olykor egy katona karja öleli vállukat, akinek a lábát kötik. Fehér foltok ugrándoznak a levegőben körülöttük, vatta, gaze. Néha nagy ivben, gyorsan bontják, tekerik a geze-t, ilyenkor mintha fehér glória lengené körül a fejüket. A géppuska kattogása ritkul, a sortüzek unottan tördelik a csöndet… mint a gyár a munkaszüntetés perceiben. Egy-egy shrapnell jön még, mint egymás után menekülő jajveszékelések. A sebesültek még mindig jönnek, jönnek. Nem merném és nem is tudnám megolvasni őket e vonagló zürzavarban. A három doktor dolgozik, agyukkal, izmaikkal, idegeikkel, szivükkel, a szavuk folyton futkos:

– Kutyabajod lesz!

– Tartsd magad szépen.

– Ki vette el az ópiumot?

– Gaze-t! Még gaze-t!

– Mossátok meg ennek a lábát!

– Vatta! Vatta!

– Vizet hozzál, nem hallod? Hát kerits!

Kis ládák feküsznek nyitva, apró szerszámok csillognak, vatta szóródik, gyülik a földön. Piros foltok a vattacsomókon. A bekötözött emberek fehér kötésén is előbuvik ez a piros szin. Vér. A kék és szürke ruhákon piros pettyek teremnek, szabálytalan foltok terjednek, mint a viz az itatópapiroson. Vér. Bluzok szétnyilnak, szintelen ingek széthuzódnak, szőrös mellek látszanak, fehér nyakak a barna fejek alatt. Egy nagy feketeszakállas baka félmeztelen ül a földön, a felsőteste gyönge és fehér, mint egy gyereké. A doktorok keze vörösen és nedvesen vibrál. A földön, a giz-gaz közt, a göröngyök közt vékony folyókák tétováznak, indulnak, sétálnak, és összefolynak és vastagabban mennek. Piros vér. Erős savanyu szag terjeng a levegőben. Össze-vissza bolyongó szememet elfutja egy-egy pillanatban ez az elszórt pirosság és nem látok mást az egészből, mint kéket és pirosat: eget és vért.

HADI TUDÓSITÁS

_(Egy ütközet után, 1914 november.)_