Part 14

Milyen csend… Még reggel micsoda lárma volt és most ebéd után milyen csend van. Csata után. Valami ünnepélyes és óriási csend. Befagyott oceán. Ugy-e, most ebéd után van? Még nem is ebédeltünk. Lenn főz a konyha és szürke gőze mint a béke kéményfüstje gurigázik fölfelé. Ide kiültünk a gerincre. Jó messze tőlünk a domb gerincén, a fedezék tetején ül egy katona, tárogatózik. Egyszer-egyszer elrántja a derekát, egyik könyöke fölmegy, másik könyöke lemegy, a nagy fekete sip ezüst billentyüi megcsillannak. Csinom Palkó, Csinom Jankó gyöngyös karabélyom… rikolt, kurjongat, bujkál, rezeg a tárogató, teli örömmel és öröme fájdalommal. A domboldalon a növendék telefonfákat emelgetik ki a földből a telefonoskatonák és a spárgákat huzzák és göngyölgetik. Tüzek égnek, emberek bolya üldögél, hever, mászkál. Odalent a sárban szekerek jönnek, jönnek az elcsöndesült hegy alá, csigák deputációja. Ártatlan kiabálás hallik erre-arra. Egy huzómuzsika is rákezdte valahol. Itt sorba ülünk a földön és hallgatunk és nézegetünk és hallgatjuk a tárogatót és a huzómuzsikát és a zörgést és a csendülést, ami a bokrok közül jön, ahol a katonák a tört fegyvereket szedegetik és rakosgatják. A sebesültek, akik a kis házban meg a szinben heverésztek és hallgattak, most indulnak és a szekerek lassan mennek ki velük a pocsolyában, s a kék betegek, akiknek a fejük vagy karjuk külön tiszta fehérbe öltözött, a hátukon feküsznek és az eget nézik vagy ülnek egymáshoz dülve a rázás ellen és ingatják a fejüket és lenéznek és hallgatnak. Ők már öt vagy hat nap mulva otthon lesznek a magyar parton és lefeküsznek a tiszta kórteremben Mitrovicán vagy Ujvidéken, ahol hely van. Akinek lefagyott a lába, azt is föltették a szekérre és akinek a belső része fáj, sárga arcával a maródivizitre megy és a pitvarban áll, mig rákerül a sor. Idefönn járkálnak hajlott hátu katonák, akik két napig igy lehuzott fejjel jártak a golyók szunyog-röpködésében és megszokták ezt a testtartást. Zene hallik, beszélgetés, tesznek-vesznek, szekerek nyikorognak, mégis milyen csend van. A domb, a fák, a tüz körül az ember-bolyok, a messzi kék táj hullámai, ez a torony meg a fehér fellegek mind tünődni látszanak azon a dolgon, ami itt történt két éjjel és két nap egész ma délig, mikor a patrouille-csapatok, amelyek hason csusztak át a szemben boruló dombokra és egyenesen járva jöttek vissza és jelentették, hogy a szerebek mind elmentek már. Milyen különös csönd, barátom. Te, kedves K. hadnagy, a naplódat irod mellettem és mindig megforgatod a kis plajbász hegyét a fogaid közt. Milyen nap is van? kérded. Nem tudom. Hányadika van? Kérdezd meg a felhőket, azok se tudják. Megakadsz irás közben és lefelé nézel a két sáros gamásnid közé, ahol föld van. Te, kedves F., lyukat csinálsz a szerb karabély szijján vastag tábori zsebkésed kis szuronyával. Öklöd lassan forog, s mintha oda se figyelnél. M. doktor, te tábori postát irsz megint és te, szelid K., kenyerezel, te mindig eszegetsz, mert szerinted az evés elvonja az embert gondolataitól, de nagyon szaporátlanul harapdálsz és a jobb kezed lelóg a térdedről és hintálja a bicskát és elmerülten nézed a félkenyeret az öledben. Olyan, mint egy nagy fekete sajt. M., te mindig ilyen mozdulatlanul ülsz és lesütött fejjel és álló szemmel nézel magad elé és ha szólnak hozzád, csak egy perc mulva emeled föl a fejed: parancsolsz, kérlek? R., te botot faragsz megint, mert mindig elhagyod és a késed megállott az ág végében és nem mozdul a karod és te, Z., hunyogatod a szemed, mert nappal folyton alhatnál és te, T., kis ollóval a körmöd fölött nyesegeted a bőrt, nagyon szórakozottan… Ki sóhajtott? Barátom, milyen csend van, pedig rendezkednek, mászkálnak, pakolnak, vontatnak. Barátaim, mindnyájan H. hadnagyra, meg Sz. hadnagyra, meg P. hadnagyra gondolunk, akik nem ülnek itt és a tüzeknél se ülnek odalenn, se a hegy alatt a fehér házban nincsenek, ahol az ezredes ur az iroda személyzetével a jelentéseket csináltatja. V. és B. és Cs. és L. hadnagyok a szekereken ülnek már, s mennek a hátunk mögött hagyott vidéken visszafelé, mert ők megsebesültek. Még láthatjuk őket az életben és hallhatjuk megszokott s rokonszenves hangjaikat. Mindenkinek más-más hangja van és mindenkinek megvan a maga szavajárása. De H. és P. és Sz. hangjai elmaradnak a fülünkből és arcuk elmarad a szemünkből. Ők a földön többet nem mutatkoznak. Ha majd elmult a délután és a csapatok fölkészültek s ti kipihentétek itt magatokat és az egész társaság vonul az ellenség után a ragadós, nehéz, mély sárban, amelyben épp olyan lassan megy az üldözés, mint a menekülés, akkor ez a táj itt elhagyott és üres marad s ezt a nem tudom már milyen számu Kotét megszállja az éjszaka, a néma nagyhatalom. Akkor sötét lesz és a sötétben előballag egy nagy, magas, száraz katona, sovány karján vörös kereszttel, mert szanitéc-katona. A Halál. Ide jön és itt járkál majd erre balra, ahol délelőtt az emberek annyit dolgoztak az ásóval. Lehajlik a lécek fölé s az ágakból való keresztek fölé, melyeket levertek és leszurkáltak a földbe a dombon meg lejebb a völgyben s amelyekre az altiszt ácsplajbászszal ráirogatott egyet-mást, a nyomtatott betüket imitálván áhitattal. Ő itt lépeget majd és lehajol és megint lehajol és a furcsa kis fák alól feljönnek a honvédtisztek, de olyan óvatosan, hogy a lécek és ágak meg se mozdulnak a helyükön és indulnak a Halál után. Mindjárt megállanak, mert a Halál is megáll és a sötét éjben a lábával kitapogatja a hosszu lövőárkokat is, amelyeket délelőtt betemettek és onnan a fagyásban összeállott göringyek közül is fölemelkednek a mezitlábas katonák, akiknek az ugynevezett temetés előtt lehuzták a bakancsait. Ez a nép, amely a földből fölkel, a közönséges népfölkelők. Fölkeltek és régi kék ruhájukban a tiszt urak után sétálnak nesz nélkül, mert mezitláb vannak. A nevüket nem tudjuk, se hogy hányan vannak, mert a lista csak estefele készül el. Mennek és a fejükön nincsen sapka. Látják a csillagok, hogy a népfölkelők kopaszok meg őszesek és hogy födetlen fővel és takaratlan lábbal, ahogy a világra jöttek, ugy érintik most az eget és a földet. Fegyver egynél sincsen. Se a tisztek derekán nincs ott a revolvertáska, se a népfölkelők jobbvállát nem huzza a puska. Ugy vonulnak, mint a sebesültek, csakhogy ő közöttük senki se pipál és senki se cigarettezik. Fölfelé mennek a dombon a nagy száraz szanitéc után, látják maguk előtt, mert a sötétben látszik a karján a vörös kereszt. Mindig följebb járnak, mert emelkedik a domb, ugy megszokták ezt már Szerbiában és talán már nincs is hegy a lábuk alatt, de tovább haladnak fölfelé, mindegy már a lábuknak, van-e alatta hegy vagy nincsen. Ugy tapodnak a sötétben, a semmiben, sülyedezve és ringva, mint a gyerekek a dunyhában, oly puha, rendkivüli és jóleső a lépés. Igy mennek hang és kiváncsi nézelődés nélkül, ahová a Halál vezeti őket, ő tudja az útat. Egyszer csak elalszanak a csillagok és ők vastagabb sötétségbe jutnak s lassabban mozog a menet egy kicsit, mig a felhőkön átalhatolnak. Itt a Halál hátranyujtja a kezét, azt megfogja Sz. hadnagy, aki mindjárt utána megy, mert századparancsnok, ő is hátraadja a kezét, azt megfogja H., aki a zászlóaljához tartozik, a H. kezét megfogja P., a P. kezét egy őrmester, az őrmesterét a kürtös, a kürtösét a káplár, a káplárét egy közönséges népfölkelő, igy fogják osztán mind egymásnak a kezét, mint az iskola udvarán a gyermekek, mikor azt a szelid és merengő játékot járják: Bujj, bujj, zöld ág… Hirtelen, mikor már nagyon be volt borulva sötétségbe a csapat, tiszta virradat ragyog és zendül előttük és fölöttük és körülöttük, s a csillagok a lábuk alatt szóródnak, mint valami égő tövisek az uton. A népfölkelők kapkodják a lábukat, mert megijedtek, de a tisztek tovább haladnak a Halál után, ők mindig bátrak és értelmesek. A Halál elereszti Sz. hadnagy kezét, hátrafordul és végignézi a csapatot hosszában egy tekintettel, mert olyan magos. Egy nagy-nagy fehér ház aranylik előttük. Aranylik, mondom, mert arany is, nemcsak fehér. Fény az, amivel ezt a nagy házat meszelték. Tán a napba mártogatták a meszelőt. Egy sor nagy ablak megy végig a ház fényes falán, de nem látni keresztfát az ablakokban, és mintha az üvegje se üvegből lenne, ugy világit a ragyogó falban. Az ujulás legszebb tiszta holdfényéből van ez az ablak, az esthajnalcsillag gyémántjával vágták. Ez az egyszerü és fényes ház földszintes, de olyan magos, mint a négyemeletes kórházak, vagy még magosabb. A ház közepén ajtó van semmiből, a Halál odaáll a küszöbre, szalutál befelé, egy percig ott áll, azután visszafordul, közelébb inti Sz. hadnagyot. Sz. indul, H. utána és P. és a népfölkelők mind. A Halál egyenként beküldi őket, a válluk szélét érintvén kezével. Mikor mind benn vannak, a Halál a szeme fölé tartja tenyerét, körülnéz és elindul. Nem tudni hová, csak lefelé ballag és a csillagok alatt a homályban eltünik. Sz. hadnagy és társai bevonulnak a terembe és látják, hogy kórházban vannak. A falak mellett két sor hófehér ágy megy végig, de annyi ágy, hogy a két sor összeér messze és elvész.

Másik terem is nyilik ebből a teremből, ott is két sor ilyen ágy s azoknak se látni a végét. Harmadik terembe is belátni innét, abban is ugyanez a kép nyilik. Kivülről sejteni se lehetett, hogy ennyi számtalan beteget lehet elhelyezni idebe. Minden ágyon katona fekszik, szépen fésült fővel, sima, derült orcával beszéd nélkül. A kórteremben aranyos világosság terjed és a világosság közepén egy fönséggel teljes fehérköpenyes aggastyán sétál hátratett kézzel, tán nem is aggastyán még, csak annak tetszik, annyira méltóságos az alakja, a tartása, a járása. Mintha haja felhőjének tündöklésében el-eltünne orcája és szakálla ugyanolyan mint haja, nem tudhatni, ősz szakáll-e voltaképpen, mert mintha aranynyal dicsőitett hóból lenne, mint a nyári délután boldog felhői. Ő bizonyára a kórház főtörzsorvosa és parancsnoka egy személyben. Sz. hadnagy elé odaáll egy sugár szelid nőalak tiszta fehérben, a balkarját vöröskeresztes szalag öleli. A legelőkelőbb és leggyönyörübb ápolónőkhöz hasonlit, csak a két vállából szökell két fehér szárny és lankad onnan le a sarkáig. Az ápolónő kapcsos arany könyvet tart a kezében és kérdi sorba a sebesültektől, hogy hivják őket, oly bájos hangon, amilyet álmában hall az ember, hogy a nevén szólitja az embert. És irja lehajtott fővel: Sz. hadnagy, fejlövés… és igy tovább a legutolsó népfölkelőig. Ezalatt pedig más ilyen kellemes ápolónők suhantak és lengtek el a sebesültek körül és csak mert szárnyaik közel jártak a katonákhoz, a kopott, szakadt, sáros, véres egyenruhák hirtelen meggyógyultak, mocsoktalanok, vadonatujak lettek és a gombok elkezdtek rajtuk csillogni. Azután elvezeti és egyenkint, sorjába, egy arany karszékbe ülteti őket az ápolónő a terem közepén. A méltósággal teljes aggastyán lehajlik és megvizsgálja elsőnek Sz. hadnagyot, egyetlenegy jóságos tekintettel csupán és homlokát megsimitja szép és érezhetetlen szelid kezével és mosolyogva int neki, hogy fölkelhet. Sz. hadnagy fölkel a karszékből, mintha alélna vagy ébredezne, csudálatos enyhe szédülés fogja el. Az ápolónő megfogja a karját, a homlokát nézi és nevet mint az arany csöngettyü és tudtára adja, hogy megvolt az operáció s az agysérülésnek még a nyoma is eltünt a homlokáról. Igy megy a többi operáció is és lassan, sorban egy-egy ápolónő vezeti a betegeket a karjukon a szomszéd terembe, ahol lefektetik őket pihenni. Patyolat ágyukon olyan jó fekvés esik, talán virágok pihéjével vagy a mennyország bárányairól nyirt gyenge gyapjuval töltötték a matrácot. Feküsznek a hátukon, pihennek, könnyü reggeli ámulattal néznek kifelé az ablakon. A kertbe látni. A kertben az ablakok alatt fellábadt katonák sétálgatnak el párosával, mindenféle furcsa uniformisokban, szürkében, kékben, feketében, zöldben és pirosban. Nem hallani be, hogy beszélgetnek, valami elérhetetlen gyönge és mégis üdvözülten tiszta zene száll, száll be kivülről, azt lehet sejteni, hogy ennek a zenének csak édessége van, hangjegyei nincsenek. A folyton némán sétálgató katonák nem látszanak unatkozni, mindnyájuk orcáján öröm és meglepődés fénye delel és tiszta, nagy szemeikből gyermeki ártatlanság és végtelen értelem ragyog.

EGY VIZSLAKUTYA

Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda.

Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból, ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és:

– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan.

Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt, mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se látszott, csak a hangja hörgött mindig:

– Hüh, hüh… hüh, hüh…

Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett. Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya.

– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki?

Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel. Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla ott kinlódik egyedül a faluban.

– Milyen szivtelen az ember – mondta lehangolódva G.

NI PIROS VIRÁG…

Domb alatt mentünk volt, azaz meneteltünk, egy ember a másik után, botolva, csuszva, ingadozva a sárban, kövek, gödrök, fatörzsek istenadta akadályain át és csukott szemmel és tátott szájjal heverő holt lovakat és egy-egy temetetlen felejtett szerb katona testét kerülgetve. Ugy mentek a fáradt bakák egyik a másik háta mögött, mintha minden pillanatban össze akartak volna rogyni, de mégse rogytak össze, mert olyan fáradtak voltak, hogy már nem is érezték, az emberben a fáradtság is elfárad végre, az ember csak engedi magát előre szállitani két elfásult lábán, szinte elmámorosodva a kimerültségben, és valami mélységes és földöntuli honvágy lehet az, ami a képtelen testet és gondolattalan fejet ilyenkor csak viszi tovább, előre, messzire. Mind görnyedten vánszorogtak a bakák a bornyuk és torniszterek alatt és néztem, néztem és ugy tetszett, mintha ezekben a megrakott bornyukban és torniszterekben az élet terhét cipelnék a katonáknak öltözött emberek és vinnék a halál elé és akkor majd kipakolják és előpanaszolják és elhallgatnak és azután megkezdik a pihenést.

Egyszer csak szó hallatszott:

– Ni piros virág…

Egy bakát láttam elől kiegyenesedni. Megállott, mászni kezdett a dombra fölfelé. Előtte is, utána is megállottak egy páran, nyujtogatták a nyakukat. A dombon erdő kezdődött, a legszélső fák alatt csakugyan valami kis piros dolog tünedezett. A baka a puskájával, bornyujával, baltájával, ásójával, sátorlapjával, köpenyegével, pokrócával, kenyereszsákjával és a nyakában egy pár csizmával vergődött fölfelé a dombon, gyökérbe, földbe és hóba kapaszkodva. December volt. Fölért a fák alá. Négyen, öten, hatan másztak még utána hason, vonaglottak és gyötrődtek föl a domboldalon. Fönn szaladni kezdtek, lekuporodtak, aztán vigan ugráltak egymásután lefelé. Mind hozott a kezében egy kis pirosságot.

Hallom, hogy veszekednek:

– Paszulyvirág, – kiabálta Sápi Sámuel népfölkelő.

– Paszuly? Tél van most te jámbor, te!

– Rózsabogyó! Én megösmerem, rózsabogyó.

– Ez bogyó, ez? Virág ez, marha.

– Olyan, mint a tátogató.

– Fene aki megeszi.

– Én megeszem, add ide.

– Tán neve sincs. Névtelen virág.

– Szerbiai virág.

Igy vitatkoztak és mentek tovább az árok mélyén és osztogatták és forgatták és emelgették az orrukhoz a piros téli virágocskát, magam is kaptam, én sem ismertem. Azt mondták előttem:

– Szaga sincs, de azért szép virág.

Egy baka előttem messzire mintha danolni kezdett volna. És mind, a nehéz, fáradt, éhes, szomjas, álmatlan emberek mintha könnyebben, szaporábban, elevenebben lépkedtek volna előttem. Egy kis virágot találtak.

TARTALOM

I. Élet, halál.

Imádság 7 Háboru 9 Délibáb 12 A trombita 17 Páris 19 Honvágy 22 Az izsai koldusasszony 24 Sebesült 25 Majd a háboru után 27 Zuboly elesett 31 A repülők 34 Testvér, édes testvér 37 Árva Pál 40 A mosoly 44 A torma 46 Muszkák 49 Világtalan katonáknak 52 A sóhajról 54 Falevelek közé 62 Agárdi Róza zsebkendője 65 Kop-kop-kop… 67 Irigyelnék egy polgárt 70 Hüvös este 74 Villamoson 77 Egy piros felhőt 80 Az orchidea 84 Szivből 88 Hálát adok neked 90 Az üzér meg a katona 93 Müvészet 99 Ki tudhatja 102 A karácsonyesti csengő 104 Nap nap után 107 Lengyelország 109 Imádkozó zsidó a vonaton 111 A halál 113 Az élet 116 Et vous?… 119 Hivójel 121 A fák tegnap este 123 Lemberg 127 Hant 129 Álmodtam 132 Rózsika 138 Mi ujság 140 Válasz 143 Add a kezed 147 Áprilisi napon 148 Kis Marosffy 155 Magnolia 158 Oh D’Annunzio 161 Iván 166 Park 168 Háboru játék 171 Emléksorok 174 Az északi tenger 177 Junius 16. 179 Hazatérő nyáj 181 Falusi utca 184 Egy öreg ember 187 1915, augusztus 24. 190 Husz éves fiúk halála 193 Esernyők 195 Napraforgó 198 Őszi reggel 203 Levél magyar hadifogolyhoz 205 Október 209 Piactér 212 Masiroznak idegen országba… 215 Gyenge János 218 Az idők gyermekei 222 Irnivaló 225 A moszkvai vidám tél 227 Messze, messze, messze 232 Legenda 233 Egy kis jóféle hazai 237 Beszélgetés egy kis Mártával 240 De kár 243

II. Szerbia 1914.

Ágyuszó 253 Szalma 257 Obrenovác 264 Sár 270 Szerb asszony 281 Hideg éj 291 Segélyhely 298 Hadi tudósitás 304 Egy vizslakutya 313 Ni piros virág… 316