Part 12

Egy borbélymühely. Az ajtó fölött tábla, a táblán név, kibetüzöm unalmamban a cyrill irást: Kosta Pristinovic. Az ajtó zárva van. Kétfelől a falon a két borbélyideál képe, egy feketekabátos, szakállas, bodorhaju ur, a másik egy Vilmos császárválasztéku szőke ifju, kis bajusza van. Világoskék kabátja van, virágos mellénye mély kivágással, magas dupla-gallérjában rózsaszin csokor, a csokorban nyakkendőtü, nagy piros csillag, bizonyára rubint. Szórakozott tekintetem elmulat e hitvány és naiv pingáláson, nézek az ünnepélyes balkáni fiatalember hig szemébe, melyben valami élettelen ábránd panaszkodik, valami idegen, árva külvárosi kéj és bánat s mintha gitárhang pendülne e kék és merev és ostoba szemek mögött mélyen valahonnét, talán a divattalan, izléstelen pingált mellény alul, a láthatatlan szivből. Most veszem észre: virágot is mázoltak a gomblyukába. Egy udvarban, hátul a sárban lesülyedve egy rettenetes kövér fehér disznó röfög. Ez lehet a szerb disznók közt a Pasics.

*

Az utca közepén két train-tiszt áll és tanakodik. Kenyérről, lisztről, szalonnáról, borról, birkáról van szó. Bőrkabátjukban, breechesükben, bottal a kezükben ugy festenek, mint két bérlő vagy ispán, akik bejöttek a pusztáról és a piacon találkoztak. Csakhogy katonasapka van a fejükön.

*

Egy udvaron távirdászok főznek. Bemegyek venni tőlük feketekávét a kulacsomba. Morvák. Egy nagy kövér veresszakállu ember fölkel a földről, beszalad a házba, poharat hoz, széket ad, forró feketét önt a pohárba, egy bádogpikszisből öt kockacukrot tesz bele, megiszom. Azután telitölti a kulacsom. Azután egy legénynyel kisuvickoltatja a csizmám. Azután egy fél kenyeret hoz. Azután egy almát kerit. Azután mosdótálat hoz, vizet, szappant, megmosom a kezem. Fizetni akarok ennek a tündérnek, nem veszi el a pénzt, nem és nem. Csak egy pár cigarettet fogad el. Elmeséli, hogy őneki egy kis fogadója van Brünn mellett és hogy ő már egy fél esztendeje nem szolgált ki egy vendéget sem és olyan boldog, hogy most kiszolgálhatott valakit. Elbucsuzom, megyek. Utánam lohol, a kapu alatt utólér, kefe van a kezében, megfog, lekeféli rólam a sarat. Azzal az öntudattal kell tovább mennem, hogy valami nagyon jót tettem.

*

A tábor a mezőn hever az alkonyat alatt. A táboron tul a homályból sürü báránybégetés hallik. Bárányokat vágnak. Odamenjek, megnézzem? Nagyon fájna a szivem. A fekete, zömök mozgókonyhák szája piroslik. Tüzek melegszenek a földön. Az ég Obrenovác fölött is fönségesen müvészi. Messzi a hegyek hátán hó. A mezőn messze egy sor sötét, vékony fa nyulik fel. A fák nem nőnek az égig, de azért jó magasra nőnek. Minden vidék szép. Sipolás, kongás, gőzkehelés: az ütközetvonat vaggonjait tologatják, kapcsolják. A mozdony idehuzza az állomás elé a hosszu vonatot. Csupa nyitott félkocsi, olyan, amilyeneken fát, kőszenet szoktak szállitani. A homályosságban lassu sötét vándorok közelitenek az állomás felé arról a lenyugvó nap felől, lehajtott fejü egyforma alakok, fegyvertelen katonák. Fehér foltok tünnek elő rajtuk és szaporodnak és nagyobbodnak. A kötések.

*

Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vaggonon végig sürün ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy tudjam, merre van. A katonák várnak a vaggonokon, esik rájuk az eső. A csizmám csuszkál, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhuzzák. Az emberek a fejükre huzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassu alföldi nótát dalolnak. Sipolás. Az első zászlóalj indul. Mulnak a vaggonok a sötétben, mulnak a mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, sirnak, küzködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember szivében, egyik a másik után.

SÁR

Egy kicsit elvesztem volt az ezredtől. Másfélnapi tévelygés Zabresttől Piromanig. Minden Kommandónál bekopogtam, nem tudják-e, hova ment ez meg ez az ezred? Mindenütt mást mondtak. Itt Piroman alatt a trainszekerek oceánjában megtaláltam P. urat és az ezred trainjét. Oh, drága P. ur. A kenyérért jött tiz szekérrel, mindjárt indul vissza. Az ezred harcban áll a konaticei dombokon. Merre van az? Arra. Ez az unalmas ágyuzás, amely onnan hallatszik, őket ugatja. Ez a falu itt közel Piroman. Minden ilyen szomoruan álló házcsordának tudtak nevet kitalálni. P. ur összekurjantja az embereket. Földijeim, szoboszlaiak, debreczeniek. Jó napot adjon isten, jó napot. Hogy megszoktam őket fáradt honvéd-uniformisukban, puskáikkal. Mintha soha fehér gatyában, félujju szürben, magas bottal otthon a pallón nem kocogtak volna. Az otthoni cseréppipát lógatják a mellükre, egypárnak ostor a kezében, ők a kocsisok. P. ur mellé ülök az első szekérre. Mögöttünk két puskás ember heveredik el a ponyvával letakart kenyerek hátán. A többi szekér utánunk. P. ur csettint, megcsapja a két lovat, indulunk ki a szekerek nagyvásári táborából. Nehéz a szekér, lágy a mező, rossz a két ló, lassan kiérünk. Megállunk. Az utra nem lehet fölmenni, municiós szekerek huzódnak a pocsolyában. A többi szekér is megáll mögöttünk. Állunk, várjuk mig vége lesz. Két sor lőszerkocsi vonul az uton, az egyik sor előre, a másik sor visszafelé. Mind egyforma szürke lövőszereskocsi, mind egyforma sáros pejló, mind egyforma vörös-szakállu katonák. El fogok szédülni, ha sokáig nézem ezt az egymás mellett forditott irányban vánszorgó egyformaságot. P. ur mintha a levegőbe támasztaná mereven előre tartott két öklét. A két ökölből a gyeplő lehajlott fekete ivei mennek a lovak fejéig. P. ur kék kabátujjain a dupla sárga stráfok viritanak. P. ur önkéntes volt, de elmulasztotta, hogy tiszt legyen belőle. P. ur egy debreceni takarékpénztár főkönyvelője. Egy kis birtoka is van. P. ur nagyon ért a paraszthoz meg a lóhoz. P. ur nem harcol. P. ur menázsi-őrmester. Éjjel-nappal talpon van, lovat hajt, számadási füzetek szoronganak a zsebében, a konyhára vigyáz, kenyér után jár, marha után jár, sok pénzt biznak rá, az irodának, a gazdasági tisztnek, a századparancsnoknak, az ezredesnek és minden tisztnek felelősséggel tartozik és szalutálgat, mint egy kis ujonc. Most hátrabeszél a parasztoknak, nézem negyven éves szakállas profilját, komoly szép szemeit, szabályos és tiszta fülét s hallgatom szavait s beszédéről és hangjáról a jó buzakenyér ize jut eszembe.

Egy kis rés támadt a lőszerkocsik közt.

– Gyüre! – mondja P. ur. De már megint összefut a municiós train s a szekér beszorul.

– Varten bite, varten! – P. ur átvág. A vörösszakálluak kiabálnak, P. ur rájuk se néz, átvezérli a szekereket az ut hig sarán.

– Itt vattok mind?

– Itt vagyunk, P. ur! – kiáltanak egymásután hátulról.

A két ló lépésben megy s a farukon az izmok minden lépésnél behuzódnak és kifeszülnek. Előttünk megint szekerek másznak, jobbra is szekerek huzódnak előre és visszafelé, balra is, meg itt is, ott is ágyúkat vontatnak. Köröskörül és messziről valami fáradt és szenvedélytelen lárma hallik folyton, az emberi hangok mintha nagy távolságokból beszélgetnének és nem értenék egymást. Üüü-hó-ó-ó-háá… Hájde! – jön ki tisztán néha a zürzavarból. Meg ezt hallani messziről: prrr! prrr! Az előttünk huzó idegen szekerek közül magyar káromkodás száll fel a lárma ködébe, mint egy darumadár. Megállunk. Elől valami baj van. A csizmám csupa sár megint, a keztyüm is sáros, a térdem is. P. ur arcán is sár-csillag. Áll a szekér. Odább, balra tőlünk egy nagy bronzcsövü ágyú áll. Nyolc ló huzza. A balfelől fogott négy lovon négy tüzér ül, korbácscsal verik a lovakat. A lovak a fejüket előre nyujtogatják, a hátsó lábaikat feszitik hátrafelé, az első lábaikat egy-egy ütésre néha fölemelik.

– Hü-ü-ü-hóóó-nye-e-e… üüü…

A hajtók jobbkarjukat folyton csavargatják s a korbács vonaglik és suhog és cserdül. A kövér, néma ágyu meg nem mozdul, a csöve hátul közömbösen bámészkodik a föld felé. A nagy kerekeknek csak a felső fele látszik ki a sárból. A tüzérek teste előre-előre hajbókol a nyeregben, balkezük ráncigálja a kantárt, jobbkarjuk forgolódik, orditanak, üvöltenek, a korbács kigyózik, az egy helyben erőlködő lovak kis téli ködöket fujnak, farukon görbe folyókákat csinál az izzadság. Haj, haj, jajj – acsarkodik egy tüzér és hányja-veti magát a nyeregben, mintha meg akarna háborodni. A korbácsokat nézem a kezükben s mintha régi-régi háborus képet látnék s a világháborunak s az egész világ minden háborujának vonaglását érzem szivemen.

– Miért nem megyünk?

– Mindig baj van – sóhajt P. ur. – Hogy várják már ezt a kenyeret.

Előttünk valamelyik szekérnek eltört egy kereke. Ott bajlódnak most. A zsákokat látom, hogy hordják le róla és hozzák hátrább más szekerekre. Kitérni nem lehet, szembe is vonulnak ekhós szekerek, az isten tudja, mi minden van sötétjükben. Egyikbe egy ló mellé ökröt fogtak. Egy másikban egy szamár jön meg egy öszvér. Egész kis borzasszőrü csikókat is látni, hogy kinlódnak előre a sárban. A lovakból behivták már a legfiatalabb korosztályokat. Az ekhó homálya alatt sorba mulnak előttem a kocsisok, különös, piszkos, öreg vadszakállu emberek, gubákba, bekecsekbe huzódva s magas báránybőr süvegekben, némelyiknek két füle vizszintesen mered kétfelé a lehuzott sapka alatt. Tartják a gyeplőt, nem néznek le a sárba és fejük erre-arra inog folyton valami üres kábulatban. És nincs vége-hossza ennek az ekhós-szekérsornak. A train vonulása mindig felkölti lelkemben a végtelenség nosztalgiáját és fájdalmát.

A szekerek megmozdulnak előttünk, P. ur csettint, mi is rázódunk tovább. A sár a mellemre ugrál. Megyünk, megyünk, a lovakat ütni kell, mert mély a sár. A lárma kábit. Messze, messze, a lárma végén mintha sirnának. Egy pukkanás ugrik bele a fáradt zajba. Messze, elől, egy shrapnell csapott le. Fölállok, katonákat látok leugrálni egy szekérről. Egy lovat fognak ki, vezetik. Fönn a pici kerek felhő, most oszlik el. Mintha csupa vér csüngene a ló nyakáról lefelé. Lassan lép egypárat, amerre kevesebb a tolongás, a katonák eleresztik, a ló letérdel és oldalt borul. Egy traintiszt lovagol oda, a karját kinyujtja, egy kis dördülés hallik, a ló fölemeli a fejét és leteszi és meg nem mozdul. A traintiszt ellubickol onnét előre. Állva maradok s körülhurcolom tekintetemet e mondhatatlan rendetlenségen, vánszorgáson, embernek, állatnak értelmetlen össze-vissza kinlódásán a végtelen puszta föld fekete sarában és tükröződő pocsolyái közt. Messze a halmok felől piros szin lep meg. Szerbek hurcolkodnak errefelé. Asszonyok jönnek szekerek mellett piros szoknyában és barna fiualakok. A szekereken piros, sárga cihák és pokrócok és kis lányok ülnek a rikitó holmin és fehér és sárga tehenek sétálnak a primitiv szekerek előtt. Hová mennek? A sáros földön itt-ott szalma szóródik, a szalmán emberek feküsznek. Néhol a sárban is ülnek, feküsznek kék és szürke katonák. Nem messze, balra egy csuf szőkeszakállas osztrák katona ül a sárban övig, a puskáját maga mellé szurta, röhög, mutogat és gajdol: Holláriooo… Két trainhadnagy csatakol el sáros lovakon oldalt, P. ur szalutál, az első hadnagy szemén cvikker, borotválatlan, lenéz s mondhatatlan fásultság az arcán. A második fiatalabb, ennek is cvikkere van, minden szekér mellett leszól:

– Mozgás. Mozgás.

Rekedt a hangja, s nem néz sehová, inkább magának mondja. Megint megáll a két ló. P. ur gorombán kiabál az előttünk álló szekérre. A szekér nem felel, áll. Mennyi ideje utazom itt, egy félórája, vagy egy éve? P. ur megpróbál kitérni.

– Gyüre! Gyü na! Gyü! – Ráncigálja oldalt a gyeplőt, a két ló kapkodja a fejét, lábát, az ostor suhog, csap, a lovak kivergődtek a sárból.

– Zurück! Zurück! Vagabund! – Ágyuszekerek jönnek szembe. A tüzér németül szidja P. urat, P. ur magyarul szidja a tüzért, áll mind a kettő, a többi szekerünk utánunk sorakozik, a többi német is ordit és a többi magyar is káromkodik. Dobbannak, gurgulyáznak az ágyuk a dombok felől. P. ur egy lemondással telt káromkodással visszaforditja a szekeret a sorba, az elcuppogó, elzörgő tüzérek gyülölettel és morgással néznek rá.

– Gyü! Hó! Az a jó isten… A rud beleütődött az előttünk álló szekérbe, eltört. A két ló egymáshoz dörgölődzik. P. ur leveszi a sapkát a fejéről, megsimitja a homlokát, hátraszól:

– Jéri, szálljatok le, vágjatok rudnak való ágat.

Kovács Jerémiás népfölkelő lemászik a szekérről, a másik utána, elmennek. P. ur egy embert hiv, a lovakat kifogják. Leszállok, ide-odajárok a sárban, mély fekete lyukat csinál minden lépésem. Egy fához megyek, nekidülök. Mennyi ember mozog itt, mennyi ember. Amoda messze a szekérsor előtt utászok lapátolják a sarat két sorban, karabélyaik az ut mentén hármasával egymáshoz borulnak. Görnyedtek, a karjuk egyformán hintál s a lapátokról egyforma nehéz fekete foltok röpködnek. Egy pár lépésre tőlem egy idő előtt ellett parányi csikó teste a sárban. Már patái is voltak, finomak, gyöngék, mint a halvány gyöngyház. Amott egy lófej a ló teste nélkül. Nem az anyjáé vajjon? Oh, szegény kis valami, akit a jó isten élni rendelt, és aki nem élsz mégsem. Még csak kis csikó se lehettél egy napig sem, hogy eget és a mezőt megérintsd gyönge nagy szemeiddel és remegő karcsu lábaidon futkározz az örvendő háznép előtt és egy boldog mély ösztönnel szeliden álló anyád hasa alá bujtasd kedves piros fejecskédet, amelynek homlokán tán fehér folt is lett volna. Az emberek elpusztitottak téged, mert háborut csináltak. Ők magukat is elpusztitják, de ők már éltek… Oh, Istenem, ha engem fölvilágositanál a világ felől, amelyet teremtettél. Csak engem, magamat, egyszer, hogy tudjam, mit gondoljak és nem mondom meg senkinek, ha ugy parancsolod.

Előttem is, mögöttem is és keresztbe is és mindenfelé vánszorognak az üres és teli szekerek. Egy lovat látok lerogyni egy szekér elől. Próbálják fölverni, fölsegiteni, aztán leveszik róla a szerszámot s félrehurcolják. Az ágyu nyolc lovával még ott háboruskodik egy helyben. Hosszu sor szekér huzódik, sebesültek feküsznek a szekereken a szalmán, merengő szemük az eget nézi.

A lovak huznak, lenéznek a sárba, folyton jár a fejük föl-le, föl-le, mintha valamire örökké igent intenének. Igen, igen, igen, igen…

Hivnak, kész a rud. P. ur lehangoltan hajt, szeretne legelől lenni. Panaszkodik, hogy az emberei éheznek, négy nap óta várják ezt a kenyeret. Nem való magyar embernek a cvibak. Megint másfajta train huzódik mellettünk. Csupa oláh kocsis. Ebben az örökös hühózásban itt, e rengeteg nyüzsgésben egy pillanatig azt képzeli az ember, hogy ez itt a háboru és a harcra már nem jut ember. És mennyi harcol. És mennyi fekszik a kórházakban. És mennyi van, aki nem katona. Mennyi ember van a világon. Hangyák az emberek vagy micsodák? De itt ül mellettem P. ur. Épp olyan magas, mint én. Milyen jó és derék ember és milyen élvezet hallgatni magyar beszédét. Eszembe jut, hogy szeretem P. urat. Némán megsimogatom a hátát. Nem tudja, miért kapta, rám néz, elmosolyodik, azután sóhajt egyet. Vánszorog a szekér, nézem a lovak lesülyedő és felbuvó vizes szürke lábait, s lábaik alatt a sarat, a rettenetes szerb sarat, a semleges anyaföld durva és fájó hideg sarát, a lágy és konok és izzadó feketeséget, amelyben folyton változó és folyton hasonló gyürődéseket, árkokat, sineket, lyukakat nyomnak és vágnak a lábak, paták, kerekek s amelynek hangjai vannak, szörtyögő, cuppogó, csámcsogó és locspocsoló hangjai, amelyeket lehajtott fővel hallgatok, mintha valami élő hangok lennének, az élő Föld hangjai, amelyről nem tudom, szeret-e, vagy un-e bennünket, s a sárnak ez oktalan és rejtelmes hangjaiban sirat-e minket, vagy alattomosan, magában kacag rajtunk. Egy pillanatban mintha a rengeteg szekér, ló, ember fölött egy vonaglás menne végig és mintha minden sülyedne és el akarna merülni a sár alá mélyen.

Az utászok gályarab-csapatja közepén rekedten kiabál egy lovastiszt, az imént láttam arra lovagolni, őrnagy. A lovaglóostorával mutogat és csapkod és a görnyedt lapátos katonák széjjelebbhuzódnak, azután megint összébb, azután tovább lapátolnak, megint megállanak, tovább huzódnak, lehajolnak. A dombok nőnek, az ágyuk közelebb dörrennek s valami groteszk és tragikus hatása van a kiabáló és mutogató homályos szürke őrnagynak, aki a sár ellen visel háborut. Talán mert alkonyodik, s a dombok fölé Liberty legdrágább selymei bontódnak. Az alkony legszebb selymei és névtelen szinei. Az őrnagy elhallgat, talán az eget vette észre. Megáll a szekerünk. Előttünk is, utánunk is, oldalt is minden szekér áll. Nem tudom, miért. Mintha a gyü is meg a hó is megcsöndesedett volna. Mintha az egész vánszorgás valami csalódásban és bánatban föleszmélt volna itt és megdermedt volna mind ez az összevisszaság és céltalanság a fölénk omló esthomály alatt s az ég mennyezetének fényétől és a naplemente csodálatos, csodálatos zászlódiszétől kétségbeesve és elámulva és fölrajongva állanának némán és mozdulatlanul a föld teremtményei. Oh nem, lassan vonulnak az elsötétült szekerek és a fekete lovak huzzák magukat és ejtegetik nagy fejüket mindenfelé. A két katona alszik mögöttem a kenyereken. P. ur is kis tajtékpipáját szívja. Itt-ott a távolban tanyázó fuvarosok, katonák piros tüzei égnek a földön. Messziről egy vöröskeresztes fehér zászló tünik elő, egy ház fehérlik mögötte s három-négy betegkocsi áll egymás mögött nem messze tőlünk és letakart nagy szekerek. Van valami gyászos ezekben a rideg ponyvás szekerekben s a zárt betegkocsik az alkony borulatában oly komorak és ijesztőek. Nagy lámpáik vannak kétfelől s nagy kerekeik, s olyan az alakjuk, mint a régi rokonszenves utazó hintóké, amelyket berline-nek hivtak. De esteledik és a lámpáik mellett a nagy sötét kocsik oldalán a fehér körben oly erősen vöröslik a vörös kereszt.

SZERB ASSZONY

– Istenem, segits meg… Istenem… jaaaj…

Azután nyög ugyanez a hang a hátunk mögött: ööh, ööh, ööh. Egy hadnagy hátrafordul a sötét csapathoz:

– Melyik jajgat itt?

– Nem birom már a lábom, hadnagy ur. Feldagadt a lábom. Jaj istenem!

– Hát az én lábom. Csak gyere, ne jajgass.

– Ööh, ööh…

Hajnal óta jövünk, most este van, tiz óra. Kék ég, csillagok, barna halmok. Most uton járunk, a lépések csámcsognak a sárban. Senki se beszél, igy jobban birja az ember az ugynevezett menetelést. Egy szerb ember vezet bennünket, elül megy az ezredes úr előtt. Ha jól vezet, kap egy tizkoronás papirt, ha nem, egy hétfilléres golyót. Valószinü, hogy jól vezet.

Az előttünk vánszorgó század megáll. Mi is megállunk. Völgyben vagyunk. Előttünk magas domb, az ezred eleje már ott áll. Egy pár homályos fehér kocka a dombon össze-vissza. Házak. Az előttünk álló század megindul. Mi is. Fölérünk a dombra. A domboldalon letört kukoricás. Mindenütt kukorica, mindenütt. Ezeknek a kukorica a buzájuk, ligetjük, Bakonyjuk. A dombon áll az egész ezred. Átlátunk az előttünk boruló hegyekre, az oldaluk teli tüzekkel, mintha lángokból való csendes nyáj legelészne. Egy másik ezred tábortüzei. Fejszecsapások hallatszanak át. A távoli puskalövéseknek is ilyen hangja van.

– Zbogom… Zbogom…

A báránybőrsipkás szerb ember jön visszafelé, nyájasan bucsuzik a bakáktól. Most fizették ki, a tizkoronás papirpénzt föl-fölemeli a kezében, forgatja a holdvilágnál. Megy, hallatszik távolodó hangja, még mindig köszönget az ötforintos hazaáruló: Zbogom… Zbogom…

Meglátjuk a segédtisztet, aki kvártélyt szokott csinálni.

– Miska, hol alszunk?

– Várjatok, gyerekek, rögtön…

Elszalad. A zászlóaljak különválnak, a századparancsnokok összegyüjtik a hadnagyokat, rendelkeznek. Jóska te idemégy, Laci tik amoda. A bakák csendesen állanak, köhögnek. Az őrségek egymásután elballagnak előre, hátra, jobbra, balra. A tábornak olyan lesz a formája, mint a pókháló. Barátaink a hátaslovak, pártfogóink az ágyuk és szövetségeseink a trainszekerek, nem jöttek el velünk. Csak a géppuska öszvérei álldogálnak köztünk.

– Miska!

– Gyertek, gyertek!

Megyünk vagy nyolcan. Egy meszeletlen négyszögletes vályogház, üvegtelen ablaka mögött gyertyafény.

– Itt?

– Ide az ezredes urat tettem. Ez a másik.

Ez is olyan, csak sötét az ablak. Hat-hét házat látni, mind egyforma négyszögletes, meztelen vályog, magas cseréptető borul rajtuk. Szerteszét állanak, valami néma civakodásban. Durva, szegény, kedvtelen, oktalan házak. Ez egy szerb falu. Ics vagy vics, ác vagy vác.

Bemegyünk. Három szoba vagy micsoda. Semmi sincs bennük, semmi, semmi. Négy fal, tető, sötétség. Az ablakon belehel a hideg. Mind a három szoba ilyen.

– Jó lesz itt, gyerekek?

– Nagyszerü! Elragadó.

Az ajtóba állanak, előkurjantani a tisztiszolgákat.

– Gábor!

– Varga!

– Sápi!

– Imre!

Már itt is van mind, rogyásig tele hátizsákokkal, bőrtáskákkal s mind egy öl szalmát karol. A kutyák hüsége és szimatja van ezekben a katonaruhás cselédekben. Egy perc alatt bebutorozzák a három sötét cellát szalmával. Egy perc alatt ég a tüz az első szobában, amely a ház konyhájának bizonyult. A füst felömlik a nyitott fekete padláson a kéménybe. Már a fal hosszában sorban ülünk, heverünk a tüzzel szemben, süttetjük az arcunkat, kezünket. Hogy ég. A lángok valami ragyogó és forró és karcsu és mondhatatlan hajlékony és misztikus és boldog tangót járnak. Hogy szereti a szalma a tüzet. Hogy szereti a tüz a szalmát. Mintha csókjaik pattognának oly rendetlenül és szenvedelmesen. A pernyét mind a szivemre érzem gyülni, a pernyét. Az urak eszegetnek, kinek mije van. Szalonna, sajt, szalámi, kenyér, cakes, csokoládé. Egy hadnagy kockacukrot eszik kenyérrel és gondolkozva bámul a tűzbe. Evés közben csereberélünk az elemózsiával, mint az iskolás gyerekek a tizpercben. Mindenki ad a másiknak abból, ami neki van. Akinek semmije sincs, abból is adna valamit, ha lehetne. A kulacsok is szájról-szájra járnak. Egyikben hideg tea kotyog, a másikban feketekávé, a harmadikban bor, a negyedikben viz, az ötödikben szilvórium. Micsoda gyomorbaj lenne mindebből civilben.

A füstöt vissza-visszanyomják a fekete ürességből felülről valami boszorkányok. Ki ismeri a nyitott tetejü parasztkonyhák babonás sötétjét. Egy tiszt már horkol. Az orvos a sarokban a falnak dül, rózsaszin tábori lapot ir ceruzával. Minden este ir, másnap mindig megyünk, nem lehet föladni. Megirja, beteszi a kabátja bal belső zsebébe. A szivével levelez. A tisztek egymásután rágyujtanak, szivnak, hallgatnak, hunyogatják lejebb-lejebb a szempillájukat, dülnek hátra. Szegény jó fiuk. A zászlóaljparancsnoknak, a kedves kis szőke kapitánynak a legénye egy ölelet szénát hoz be. Szerezte. A feje alá nyomja a kapitánynak, a szalmára, mint a caprice-ot a párnára. Csipi a füst a szemem. Fölállok, kinézek egy kicsit. Az ajtóba állok, behuzom magam után, de az ajtó visszamegy. Micsoda kép ez idekint. Száz tüz lobog a dombon, vagy mennyi. Minden tüz körül nyolc-tiz ember ül, hever, mozog, jó magyar képüket fénynyel tüntetik ki a lángok. Az alakok rezegnek a füstben. Egy-egy szikra megy föl, csillag szeretne lenni. Csutka ég meg szalma. Köröskörül csapkodják a domb alatt a fákat a fejszék, azt is hallani, hogy a bajonetok és ásók hogy hasogatják az ágakat. Hol a fáradtan álló ezred a sötétben? Mintha egy szinházban fátyolfüggönyt vontak volna fel és a kész uj képet adnák elében. Két hadnagy jön.

– Szervusz, van még itt hely?

– Van, szervusztok. Egy szoba még üres.

– Szalma is van?

– Szalma is.

– Akkor szüret.