Part 11

Még érzem a két kezem ujjai közt melegét és vékonyságát a kicsi Márta tiz ujjacskájának, mert ugy beszélgettünk, hogy a két kezünk ujjai össze voltak fonódva és karjaink párhuzamosan és gyengén hintáltak együtt, mint az otthagyott hinta két kötele. Mártát kinevezték betegnek, mert egy kicsit meghült, Márta tehát az ágyban fekszik és nagyon jól érzi magát. Mártával, mikor nevetésének csilingelése időt engedett, igen fontos dolgokat beszéltünk meg. Például egyszer csak azt kérdezte:

– Én miért vagyok Márta?

– Mert te vagy Márta – mondtam tehetetlenül és fölényesen.

– Mi az: Márta? Márta? Márta? – csufolódott tátogatva szájacskáját.

– Márta az Márta. Az egy ilyen kis lány.

– Én nem vagyok Márta.

– Hát mi vagy?

– Semmi vagyok. Puty-puty-puty… és elkezdett kacagni. Aztán kérdi:

– Lili az mi? Az liliom?

– Lili az liliom.

– Hát mi az Róza? Róza az rózsa?

– Róza az rózsa.

– Milyen rózsa?

– Milyen? Olyan piros. Mint a kertben van.

– A kertben nincsen, csak nyáron volt.

– Hát mint nyáron.

– De volt fehér is, meg sárga is, rózsaszin is. Milyen van még? Van kék is?

– Van kék is. (A nyugati pályaudvar előtt is árulnak kék rózsát a katonáknak és a cselédeknek. Drágább mint a többi, mert festve van.)

– Minden rózsát ugy hinak: rózsa? Nekik nincs mindnek nevük? Nekik nem kell?

– Nekik nem kell. (Dehogy nem. A kertészetben egy ojtott rózsának a nyakába kötötték egy fatáblácskán a nevét: Mme Caroline Weiss.)

Márta fölnézett és elgondolkozott. Még csak néhány éve él a földön s ahogy drága merengő feje nyugodott a pufók párnában, mint egy lágy fehér felhőben, egy kis igazságérzettel angyalnak nézhettem Mártát. A hallgató gyermekszobának fehér butorocskái ragyogtak a lámpafénytől, s egy kis karosszéken váró karokkal ülő nagy hajas babának kék szemei is ragyogtak, s a polcon ülő barna plüss medvének, posztó kutyának, fehér gyapju báránykának, teveszőr-tevének, fekete kamgarn-kutyának s sárga oroszlánnak és vörös majomnak szemei is mind ragyogtak. A pallón ragyogtak fivérének pingált bádog katonái, akik közül néhányan hanyatt feküdtek és fénylettek a lámpától, a padlón egy Richter-féle abbanhagyott, vagy szétdult székesegyház piros és szürke kövecskéi. Legjobban a Márta nagy szemei fénylettek.

– Mit gondolsz most Márta?

Elmosolyodott és megszólalt:

– Ha meghalunk, ugy-e sötét lesz. Jaj én ugy fogok félni.

– Ne félj, nem halunk meg. Nem igaz az.

– Nem oltják el a lámpát?

– Nem, világos lesz.

Márta visszanézett, föl a lámpába, a lámpa fölé és ugy tetszett, mintha a jó istenkével nézne farkasszemet.

Aztán elnevette magát és más dolgokról beszéltünk.

DE KÁR

ADY ENDRÉNEK

De kár a szőke szűzekért, De kár az édes ízekért, Hűvös homályos hajnalért, Kakasszóért, füttyért, dalért.

A melegért, a hidegért, A sok-sok fínom idegért, Az álomért, az óhajért, A mosolyért, a sóhajért.

A színekért, a szavakért, A tiszta téli havakért, A záporért, a szelekért, Lelebbenő levelekért.

A zúzmaráért, harmatért, Jégért és forró-gyarmatért, A Szaharáért, tengerért, Szigetekért, vademberért.

Pillangókért és méhekért, És minden hernyó-céhekért, A nyárfának rezgéseért, A lécek sűrű réseért.

A kukorica-selyemért, Répáért, petrezselyemért, Lila kalarábéfejért, Mezőknek minden fűveért.

A fényes, csúszós halakért, A százezer madarakért, A tűnő felhőalakért, A napsütötte falakért.

A kikötőkért, Párisért, A korallért, a klárisért. Az aranyért, az üvegért, A hosszu cukorsüvegért.

De kár a kandi rímekért, A szép komoly könyvcímekért, Aranyba pingált képekért S a szobrokért, a szépekért.

A hosszú fasorért de kár, Ahol az ember maga jár Boldogtalansággal teli S a végtelent elképzeli.

Leírom mert eszembe jut, Hogy szép az égen a tejút Lombok közt lámpasugarak, Húnyó szentjánosbogarak.

De kár a jégvirágokért. A nem tudott világokért, A ködökért, az árnyakért, Éjfélbe szálló szárnyakért.

A rózsaszínü bábukért, Tág szemükért, pötty lábukért, Elbűvölt bábruhájukért És eszméletlen bájukért.

A cigarette-ek füstjeért, A mozdonygőz ezüstjeért, Megfüstölődött üstökért És mind a kéményfüstökért.

De kár a friss lehelletért, A bűvös-bájos balletért, Tüllért, csipkéért, csokrokért, A holdimádó bokrokért.

De kár a bíbor alkonyért De kár repkényes balkonért, S a holdért, mert oly esztelen Lebeg felhők közt estelen.

De kár az első évekért, Tudatlan tiszta élvekért, Bárányért mely mezőre jár De kár, de kár, de kár, de kár.

A csöndért, jaj a viharért, A szinházi zenekarért, Fehér arcú pojácokért S a husvéti tojásokért.

A lépcsőkért, a hídakért, Hajoló hattyúi nyakért, A szép szivárvány-ívekért, A szívalaku szívekért.

Ugy-e milyen furcsa a csend, Mikor az ember füle cseng, Az élet tűnik, tovahal, Egy más világ emléke csal.

De kár a sárgás könnyekért, A fekete göröngyekért, Irtózatért, csodálatért, De kár a hervadt bánatért.

Kis kockákért ha a napon Tündöklenek az ablakon. A szemfényért, mely jár, jelez, Melyben az élet tűnedez.

Csengettyűkért, harangokért, Kántáló gyermekhangokért, Orgonasíp sápadt sora, Oh hegedű, oh zongora.

Oh cello, hárfa, oboa, Caelesta, flóta, furulya, Oh mandolin, banjo, gitár, Citera, oh mindért de kár.

Trombita, dobszó, tambura, Tárogató, kolomp, duda. A clavecin oh mily anda volt, Az is szivem visszhangja volt.

Cimbalom és üvegharang, Triangle, harmonika-hang, Gong, castagnette, kürt és aeol Nyárfák közt távol valahol.

Hangvilla mely hosszan mereng, Gummi mely kifeszítve peng, Akáclombról tépett levél. Mely kis fiúk száján zenél.

De kár hajóért, vonatért, Omnibuszért és fogatért, Repülőgépért, autóért, De kár a vágtázó lóért.

Hí minden, minden menni hí, A szán, szekér, korcsolya, shi, Sikló mely kúszik a hegyen, Ringlispil, hinta, mind megyen.

De kár a báli láncokért, El-elhullámzó táncokért. Óh-kért, bókért, hajbókokért, Hattyúnyakú kézcsókokért.

De kár a csókért, a csodás Csókért, kívánt dulakodás Vagy lázas egyezés után, De kár csak a csókért csupán.

A csók, te nagy isten a csók Jobb mint az összes földi jók, Az édeseknél édesebb, És mézeseknél mézesebb.

Csokoládé, bonbon, bibor Vanilia, malagabor, Forró jamaikai rum, Tokaji, absinth, opium.

Nincs muskotály, must és eper Mely édes csókkal érne fel, Nincs Mozart-dallam, anyai szó Mely hozzá volna fogható.

Nincs théa, mák, méreg, fahéj, Édesgyökér és tiszta téj, Nincs ananász, nincs kakaó, Hogy volna hasonlata jó.

Piskóta, torták, naspolya, Alvó babának mosolya, Nincs mazsola se datolya, Füge, narancs, soha, soha.

Édesebb mint a málna, sőt Mint minden émelyült befőtt És édesebb a bosszunál S a sóhajnál, a hosszunál.

Nincsen puncs, grog, likőr, hasis, Akármilyen mélyen hat is. Pergetett mézzel tele tál, Hóban való álomhalál.

Nincs ájulat, nincs képzelet Mely annál édesebb lehet, Oly édes, édes, képtelen, Oly véghetetlen végtelen.

Cseresnyepár, csali csere, Ajk ajk felé virít: gyere. Mily csacsiság, mily oktalan, Mily borzasztó boldogtalan.

Oh lefogott karmos kacsók, Oh csucsorított csacska csók, Oh elrévült csókízü szók, Fulladt, borúlt, vak, néma csók.

Oh rózsázás, szőllőszedés, Szenvedélyes szép szenvedés, Mézes-mázos marakodás, Oh túlvilági hasadás.

Égő szirup, ízes parázs, Vidám, vadúlt, véres varázs, Napnak langalló kelete, Éji tengerek feneke.

Iny csikland, csíp, fog él, gyulad, Nyelven vonagló indulat, Lehellet, sóhaj, hang elegy Alélva csókkal összemegy.

Piros csók, csordúl, zeng, ragyog, Tűzcsengők, olvadt csillagok, Oh fájó menny, boldog pokol, A szívben száz szív bujdokol.

Egymásba két-két szem mered, Bennről mosoly s halál ered, Pillák lankadva lejtenek, S elúsznak éjbe a szemek.

De kár a csókért istenem, Mert itt volt, itt van idelenn, Világ világra föllehel S bolond sikolylyal kapja el.

Csók, csókolnám papirra, csók, Csak nem fogadnak szót a szók, Egy más világra elviszem, Ott elmondom majd, azt hiszem.

Jó vón mint felhő lengeni, Mint égitest kerengeni, Mint angyalarc merengeni, Mint kagyló zengni, zengeni.

Oh szállni, szállni, szállni csak, Mint halvány álommadarak, Tűnni mint árnyék mely nem él, Itt járni mindig mint a szél.

Csak lenni mint egy szem homok. Kit érnek hullámostromok, Kit szél gázol, gyermek kever, Ki mégis a parton hever.

Nem tudom, év, év, év halad, Ő itt marad az ég alatt, Felcsillan mert süti a nap S az óceánnál boldogabb.

II. SZERBIA 1914

ÁGYÚSZÓ

Az a...i erdőben hallottam meg. Az erdőn jönni milyen szép volt. A nagy erdő nagy cserfáinak terebélyét félig lefosztotta már az ősz és a csudálatos rajzu fekete ágazat közt a fakó arany leveleket itt is, ott is hangtalanul tépik és eresztik lefelé a november láthatatlan sovány ujjai. A hosszu-hosszu uton az erdőn keresztül jobbra-balra mészszel mázolt stráfok világitanak a fák derekán és a lassan zörgő katonaszekér lovai oly furcsa zajjal mennek a száraz levélben, mintha vizben gázolnának. Ameddig ellát az ember maga körül, nem látszik ki a föld a lehullott falevelek alól, mintha sápadt arany álomföldön járnánk.

A kis fák kopasz ágacskái és a leveletlen bokrok olyanok, mintha fátyol húzódna köröskörül az erdőben s a fátyolon néhol kis piros pontok ugrálnak a szemünk elé, piros bogyók, amelyek naivul mosolyognak a halódó erdőben. A magas fa lombjában egy sötét szarkafészek, mint egy régi bánat a szivben. Fönn az erdő fölött az ég kék, mint az ég. Megállitom a szekeret, leszállok, egy kicsit járni a hervadt leveleken. Milyen csönd lett. Mintha a szekér illetlen zörgése hátrafordult volna és elillant volna. Lélegzek. A királynéknak kellene parfume-t desztillálni az elhervadt erdő hüvösségéből. A fák hallgatnak. A levelek szállonganak. Egyszerre mintha megdöbbent volna az erdő.

Szól az ágyú, – mondja a katona a szekéren.

Egy mélységes dobbanás távol, távol, tul az erdőn, tul a világon talán. Megint. Megint. Egymásután döbben, morajlik, borong ez a hang. Az erdő némaságát nem sérti ez a hang, a fák a földbe gyökerezve állanak, egyenesen és magasan, egymás mellett és egymás mögött, végtelenül, hatalmas lemondásban, előkelő szelidségben. Megmondhatatlan, mennyire tisztelem az erdőt. Dmm… dmm… ez a távoli mély, tünődő és muló döngés mintha ehhez az erdőhöz tartozna, mintha hervadásában ünnepélyesen, szinte idvezülten álló erdő gondolatát hallanám. Milyen ünnepélyes, milyen nyugalmas, milyen jó ez a hang.

– Mindig, mindig, az isten verje meg, – bánkódik az őszülő szakállu katona a szekéren.

Oh, el is felejtettem, hova iparkodok és vajjon mi lesz velem. Lépéseim zörrennek a szekér felé.

– Gyerünk.

A szekér rázza magát előre, nem hallok egyebet, mint a zörgést, az egyforma és csudálatos erdő huzódik folyton visszafelé, oldalt egy elhalt fatörzs mult el, száraz és lapos volt, mintha festve lenne a szinpadon. A szekér zörgésén át megint megszállják fülemet ezek az egyforma borongó hangok. Megyünk. Hallom. Hallgatom. Mintha távolból, történelmi könyveim régen ellapozott lapjai mögül, egymásra dült idők alól ez a lassu, elborult szó hangzana mindig: háború. Megy a szekér, szemem a hátrafelé vándorló fák közt révedez s a sárga, barna, violaszin levélkék tétova hullását kapkodja. Megint hallani, egyenként, egymásután… egy kolosszális sziv dobog valahol boldogtalanságában. Az erdei utnak látszik a vége: egy függőleges kék hasadás. Szalma szóródott el itt-ott a fák alatt. Rm… brm… mintha egy messzi lakodalomból a bőgő brummogását hallanám.

– Merre szól ez az ágyú?

– Arra ni. Sabác táján.

A katona jobbkéz felé mutat az ostorral és arra forditja fáradt profilját. A bőgő brummog. A kék hasadás kijebb ereszt, a két kis pejló szaporábban kavarja maga alatt a száraz levelet, mintha örülnének a kinyiló szabad égnek. Bümm. A délutáni homály belehelte már az a...i erdőt, nem látni el messzire az erdőben, a fák összefutnak. A nyiláson egy csóka száll be az erdőbe, aggódva emelgetvén két fekete szárnyát. Hirtelen megnyilik és elmulik az erdő, a kék eget látom s a kék égen az este rózsaszin pirkadása nyulik. A lovak kemény göröngyön kocognak.

– Bumm-bumm-bumm… bumm-bumm.

Az ég alatt lenn egy falu kushad. Legelől egy fehér ház látszik. Teteje nincsen. A fala fönt kormos. A fal fölött egy nagy fekete kémény, az alja széles. Kétszer olyan hosszu, mint az olyan kémény, amelyik a házak tetejéből áll ki, mert ennek a kéménynek szabadon van az alsó fele is, amit a háztető el szokott rejteni. A fehér fal mellett egy kék katona áll egyenesen, jobb keze a puska szijját markolja.

– Bumm-bumm-bumm-bumm.

Valami borzasztó nagy cirkusz vonul a világon faluról-falura, egy fehérre mázolt, pirossal pontozott homloku óriási bohóc megy elől éktelen nagy lován, az üti a rettentő nagy dobot:

– Bumm-bumm-bumm-bumm.

SZALMA

– Jó estét, emberek.

Zörren, zizeg, mozog a szalma. Mintha a szalma beszélne:

– Jó estét, jó estét, jó estét, jó estét…

Istállóba jöttem be. A vakablakban lámpás ég, a sarokban egy láda tetején meg gyertya. A láda mellett uri nádszéken ül egy ember, körbehasalják, a fal mentén két hosszu sorban egyforma valamik fekszenek, hasalnak, könyökölnek a homályban. Emberek. Katonák. A fejük alatt a bornyu, minden ember mellett egy-egy puska dül a falnak, mintha állva aludnának, kimerülve a harctól. A szuronyok árnyéka felszalad a gerendákig.

… Rákötötte a piros galamb lábára a cédulát, akire ráirta vót az izenetet, hogy hát tiszteltetem, csókoltatom idesanyámat a burgundiai királynét, meg kedves nővérjeimet a burgundiai grófnőket, a varázsló Kamilló herceg várkastélyába vagyok zárva, de semennyiért se busuljanak sorsomért, mert mire háromszor fordul a hold az égen, Gotfréd lovag által elnyerem szabadulásomat. Nahát elrepül a kis piros galamb…

Aki a nádszéken ül, az mesél. Molnár őrmester. Két ökle a combján nyugszik. Ajkai eresztik a kedves beszédet. A hallgatók közül egy csomót megvilágít a gyertya lángja. Egyik hason fekszik, a két tenyerébe emeli arcát, szakálla van. Egy másik az őrmester lába előtt ül a földön, a két lábát törökösen maga alá szedte, mint a kis diák a csoportképen. Nagy szemei az őrmester arcára célozódnak, mint két merev fekete lencse. Nyitva van a szája, mindig azt mondja: aha, aha. Az állán ezüstös borotválatlanság. Egy a falnál ül, valamint varr, fölemeli a fejét, a keze megáll a levegőben a tüvel. Egy hanyatt fekszik, a két karját a nyaka köré kulcsolta, felfelé néz nyitott szemmel. Egyik cigarettet sodort fekete dohányból, lassan nyalja végig a papirost. Egy oldalt fekszik, könyököl, félrehajtja a fejét.

Az istálló másik végéből, messziről hortyogás hallatszik. Különös dolog a hortyogás. Az emberi test durva és misztikus monológja. Egy ember az őrmester háta mögött ül, figyeli az őrmester sötét hátát s két keze szórakozottan tördel egy szalmaszálat. Folyton zördül a szalma.

… Elgyön a reggel, Kamilló a varázsló herceg megint csak felhivatja maga elébe Florentinát, hát szeretsz-e már szépséges Florentina? Nem szeretlek gonosz varázsló, se testemnek nem kellesz se lelkemnek tegnap sem ma sem mindörökké kimondtam nem szeretlek tégy bár malomkő közé, nem szerethetlek Kamilló…

A pipákat szijják az emberek: pap, pap, pap, pap…

A vakablak alatt, az istálló közepén, a fal mellett levelet ir a dobos a dobon. Nagyon lehajtja a fejét, mert több a sötétség, mint a világosság. Igy gyengén hallatszik egy-egy szó a meséből. Szép sorban fekszenek az emberek, alszanak vagy hallgatnak. A szalma zizzen mindig, egy láb emelkedik és a másik lábra tevődik, egy test fordul, egy kéz mozdul. Egy ember ül, eszik. Nagy darab kenyeret farag, a kenyér mellett szalonna fehérlik.

Csámcsog.

– Jól élnek?

– Jól ílünk, csak fílünk.

Előveszem cigarettetárcámat:

– Kell egy tokos cigaretta?

– Megköszönöm igen szípen.

Elveszi, a füle mellé dugja. Egy percig beszélek vele, Karikának hijják, nyolc gyermeke van, többet nem adott az isten. Hátrább nevetgélnek ketten, hárman. Hallga.

– Te meg vésztüi vagy komám?

– Hát osztán.

– Csak azt hallottam, hogy tik Vésztün a sárga kutyát meglékeltétek dinnye helyett.

Nevetnek.

– Tik meg Fődesen ürgével kereskedtek. Egy tucetet adtok egy hatosér.

Nevetnek.

– Te meg komám ugy meghíztál, hogy ha hazasegít az isten, nem ismér meg a kutya, oszt te ugrol űrá, nem ű terád.

Nevetnek.

– Ne jajgass testvér, több az annál, hogy tik a sárga kutyát meglékeltétek.

Ezt megint megnevetik. Csend lesz egy kicsit. Nagyot sóhajt egy ember. A szalma zörren, zörren. Mennyi minden szag van itten. Ha az ember szivogatja az orrát, az istálló savanyu, nyomott, bizalmas meleg szagából részletesen érzi mindenféle dolgok illatát. Külön szaga van a szalmának. Szaga van az emberi testnek. Szaga van a pipafüstnek. Szaga van a csizmának. Petróleumszag van. Az avas szalonna szagát is érzem. Külön szaga van a szurony vasának. Az ócska ujságpapirnak. A hájnak, amivel a bakancsot bekenték.

Oh Istenem, ennek mindnek szaga van, nem tagadhatom le, hogy ezek a szagok is lengenek a világon. Ugy állok tünődve e szagokon, ahogy a parfumerie-kben szoktam, mikor a kedves droguista megmutatja az uj parfumök üvegecskéit, amelyeknek a formáiban és tartalmában a Houbigant, a Pinaud, a Roger et Gallet, a Monna-Vanna, a Guerlain, a Coty izlései küzdenek ájult versenyben s a kéjes üvegecskék nyakából sejtődő illatok alatt behunyván szemeimet, a tenger alatt álmodó virágokhoz merül képzeletem, vagy tul vágyódom a világon, ahol egy fantasztikus rács mögött egy végtelen kertben az ismeretlen virágok nyilnak, amelyek közt sétálván én boldog leszek.

A mese felé lépegetek vissza. Molnár őrmester ugy tartja a két öklét még a combjain, mint az imént, az emberek éppen ugy nézik és a gyertya világit a mesének.

… nagyon reszketett a szegény Florentina az oroszlányok közt, meg a tigrisek közt, meg a farkasok közt, meg a párducok közt, meg a jegesmedvék közt, mert tiszta pucéron állott ott köztük a hóba, gyönyörü szép hosszu arany hajával takargatta magát, oszt ugy félt, hogy a nyavalya majd kitörte, gondolhatjátok. Gotfréd lovag isten hozzád, én már tiéd nem leszek, ezek engemet széjjelszakítanak, igy magába.

De az oroszlány meg a tigris meg a jegesmedve meg az összes vadállat mind látta, hogy reszket a lelkem, oszt hogy csordul a könyve kifelé a szemibül, oszt összenéztek, oszt mind odamentek közel hozzá, de nem bántották egy se, hanem ezt hallgassátok mán, kitátotta az mind a száját oszt ugy lehelték a meleget a szép Florentina gyenge testire, hogy meg ne vegye az isten hidege.

– C, c, c,… – csóválgatja a fejét a két ökle közt egy hasaló ember. Csendben hallgatnak. Egy sercentés repül ki a pipa mellől. A szalma zizzen itt-ott. A mese vándorol arany ösvényén. A magyar beszédet, a debreczeni szavakat ugy érzem hangzani a szivemen, mint a csókokat. Hallgatom, nézek körül, hirtelen fájni kezd valami, szeretnék mindent elfelejteni és leheverni ide közéjük és el nem válni többé tőlük.

Bizony Isten nem azért jövök be a közkatonák közé az istállóba, hogy majd irok róluk, csak azért, mert szeretem őket. Nem azért szeretem őket, mert katonák, mert a háborúban vannak, mert bátrak, mert szenvednek, mert itt feküsznek messzire, messzire a háztól, asszonytól, gyerektől, mindegyik egyedül a maga külön világától, hanem mert magyarok, nem is azért, mert magyarok, csak azért, mert emberek. Mert beszélni tudnak és éreznek. Mert szegények és tehetetlenek és jók és kedvesek.

Zzz… zzz… a szalma szól. Mennyi szalmát látok a háborúban. Szalma van a szekereken, a sáros utat szalmával szórják teli, a lovak kengyelvasát szalmával fonják be. Szállásainkon a matrácainkban szalma van. Szalmával tüzelnek. Az üvegeket szalmába kötötték. A sarat a lovak lábáról szalmával tisztogatják. Mennyi sárga szalma, mennyi.

… Na lett erre nagy öröm. A bélpoklos Gotfréd odaborult Kamilló herceg térgyei elé, az meg csak rítt oszt azt hajtotta: Fiam, fiam, egyetlen szerelmes fiam, ha én azt tudtam volna, hogy te vagy az én igaz gyermekem, nem Magnéziusz, dehogy is vertelek volna meg bélpoklossággal. Akkor előjött Florentina, oszt akkor már tiszta volt Gotfréd orcája, mint a fényes nap, oszt ráösmert, nagyot sikót, oszt annyi csókot adott néki kétfelől, hogy nem az a két pofa, de száz pofa se győzte volna elrakni…

Z… z… ezek az emberek itt szalmán hálnak. Milyen jó barátja az embernek a szalma. Puhitja a fekvést. Meleget ád. A csizmát kitömhetik vele. Fénye van, mint az aranynak. Hangja van, szórakoztat, vigasztal, biztat. Zz… zz… zz… A fogakat piszkálják vele, egy szálat simogatni lehet, gyürni, törögetni apróra, hasogatni hosszában vékonyan, finoman. Segitsd meg az embereket szegény, olcsó, áldott szalma. Jó éjszakát, emberek, sok-sok szalma, jó éjszakát.

OBRENOVÁC

Hosszu, hosszu utcába buvik az ezred az országutról. Obrenovác. Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma disztelen, piszkos, fáradt házak. Köves ut, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló feltartja a fejét, szivesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állanak, stájer porcellán-pipa a mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K. Kommando. A tetőről egy rudból sürü drótok indulnak rézsut a levegőbe. Ez volt az obrenováci posta. Egy sarkon befordul a társaság egy közbe. A kis közön tul megint ég és mező. Nini, vasut! Két fekete vonal fut, egy helyen nyitott teherkocsik állanak. Sárga ház, rá van pingálva: Obrenovác. A fekete betük alatt halvány cyrill-betük látszanak. Raktárbódé, teli zsákkal. Az állomás előtt egyenruhába öltözött aggastyán sétál. Kapitány. Estig pihenő. Négyezer ember boldogan lerogy a mezőre.

*

Sétáljunk Obrenovácon. Az udvarokban katonaszekerek. Német és szerb nyomtatvány a falon: a lakosság szolgáltassa be fegyvereit a Kommandóhoz. Egy korcsma nyitva van, benn hosszu asztal körül katonák, egy-egy nagy ököl csap le az asztalra, a piszkos kártyák hullanak. A sarokban szerb katona fekszik, az egyik lába a rongyokból kibuvik: lefagyott. A falon egy bibor, kövér, mosolygó Gambrinuus emeli söröspoharát, amelyről lefut a hab. A feje fölött durva reklámbetük. Mellette ügyetlen szinnyomaton Petár a két fiával. Egy rozsdaszin szerb jön a járdán, magyarul köszön: Jonapot kivanom. Egy kis ablakból nők néznek ki rám, egy öreg asszony s három sápadt barna leány. Se nem szépek, se nem csunyák. Belülről varrógép hallik. Mit gondolnak ezek a homályos szobában összehuzódott nők, akik ki-kitekintenek az ablakon? Mit gondolnak a háborúról? És mikor nincs háboru, mit gondolnak az életről? Akkor is igy jár a varrógép s néha az ablakhoz jönnek és kinéznek. Egy csapat szerb parasztot kisér egy pár baka. Befordulnak a posta kapuján. Egy szakasz huszár csattog végig az utcán. A patkók elhangzanak, mint egy kedves hosszu káromkodás. Szekerek jönnek, szekér, szekér, szekér, szalma a szekéren, sebesültek a szalmán. Négy-öt ül egy szekéren, némelyik szekérben kettő fekszik hanyatt. Egy szekéren egy állig letakart test, a fején tisztisapka. A fiatal szőke arc az égre néz.

– Mi baj?

– Golyót viszek a nyakamban.

A szekerek mennek, mennek, elmentek. A kocsisok lógó fejjel szunyókáltak. Mintha gyolcsos tótok vonulnának a vásárra.

*

Egy bolt, az ajtaja zárva. A szük kis kirakatablakban téglarendben egymásra tett szappanok, poros csészék, gyöngyvirágos és betüs poharak, sárga gyerekbocskor. Az ablakon belátni a boltba. Kirángatott fiókok, a pulton is ül egy pár fiók, horpadt skatulyák, egy vég tarka vászon a pulton kibomolva s a pultról a padlóra folyik egy piros galand, mintha vére folyna a megsebzett világkereskedelemnek.

*

Furcsa, keleti hangulatu koldusbódék itt-ott az utcán, amilyenekkel teli van a Balkán. Alul kő, felül fa a bódé fala, egy nagy deszka tárul belőle az utcára, két kötélkar tartja. A deszkán sülttök, málé, kenyér, füge, disznótepertő szokott lenni. Itt a bódék elhagyottak most, a deszkák üresek. Csak egynek maradt itt a gazdája, egy keménykalapos vén ember, a bódéban ül és egy cső sülttengerit árul.

*