Part 6

Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha elmegyek a kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek állani, engem üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni a beszélgetőknek, ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel kellene függeszteni, ha véletlenül bemegyek: én szólaljak meg! Érthetetlen előttem, hogy nem hívnak meg az udvari ünnepélyekre, hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz nem érvényes az az ünnepély, hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni, hogy maradhatott ki ma is a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy én most hol tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének el kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy temetésre, fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül vidámságot kérek? Hogy lehet az, hogy nem minden nő engem szeret? Lépten-nyomon látok szép leányokat fiúkkal suttogni s szép asszonyokat férjük és szeretőjük közt jóllakottan sétálni, mintha én itt se volnék a világon! Talán nem látnak? Vakok? Hogy hogy nem bolondultak még meg mind értem? A földön kéne nékik úszni felém, mint a tenger színén a heringeknek, végtelen sűrűn! Az égig kéne lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik kimaradtak karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az ostobák a világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat és olyan búvársisak fejeket hordani, hát megkérdeztek engem, hogy megfelel-e az az én ízlésemnek? Hogy mernek nevet nyomtattatni névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az? mi az? értem én azt? kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan véleményt mondani, hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy: szerintem, azt mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én azt? Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom, felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni. Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a kövér szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek, hogy eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a buta homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá! ugrándozzatok! éljenezzetek!

Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem! Hogy mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az, hogy szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok képedve, a lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem értem, hogy politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben, hogy nem félnek engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ forog, akiért így lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és a föld alatt és a tenger alatt!

RÖSTELEM

Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy üttessem el magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban a pillanatban! Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat. Kinek az arcát legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam arcát. Kinek szívom szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne fulladjon? Magamnak. Kit borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit öltöztetek? Magamat. Kinek a fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat, mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát? Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki érezné a rám ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha más valaki látná az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha más valaki érezné azt a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a kezemmel megölelem, mint egy poharat.

Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a magam szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a magam szívére helyezem.

NEM VAGYOK VALAMI ÁRTATLAN, NEM

Ha nem lennék, az én térfogatommal több hely volna a villamoson. Az a kenyér, amennyit az én életem lefoglal, az másnak jutna, tán két személyre is elég volna, vagy többre is, a szegénység gyermekei közt, hisz azok oly kevés kenyérre vannak szoktatva. Ha nem lennék, az a dohány, amennyit pusztítok, az felszabadult volna s abból a nagy-nagy kazal dohányból, amit eddig elhamvasztottam, abból egy pár szállal több vagy jobb jutott volna sok sok férfinak, vagy talán valamennyivel, amennyit nem tudok kiszámítani, annyival olcsóbb lenne a szegény legényeknek a cigaretli, ha én nem élnék. Igen, az is bizonyos, hogy a szövet, az ingnek, zsebkendőnek való vászon, a harisnyának való cérna és a nyakkendőnek való selyem, a cipőnek és a kesztyűnek és a bőröndnek és a papucsnak való bőr, ez mind egy sejtelemnyivel olcsóbb volna, mert több volna, mert én nem kérnék belőlük, ha nem lennék itt. Ha nem lennék, talán egy milliméterrel kevésbbé volna lehajolva a háta nem tudom melyik szabósegédnek, aki a mezzanínon varrja a mellényt. És a szeme is talán egy órával, vagy egy perccel tovább lehetett volna el pápaszem nélkül életében. Aki gallért vasal, aki cipőt krémez, aki cigarettepapírt fehérít a gyárban, aki kéziratot ver a szedőgépen, aki a tartozást könyveli a divatáruboltban, aki a darabot szerepezi a színháznál, aki takarít, aki főz, aki a telefonközpontban fülel és szól, aki a postán öklözi a leveleket, aki az uccán a szemetet sepri, mindaz, aki dolgozik, mind ez az úr és mind ez a hölgy valamennyivel könnyebben szabadult volna a földről, ha legalább én nem lennék. A levélhordó kevesebb lépcsőt hágott volna, úgy szeretném tudni hánnyal kevesebbet! Azok a lányok, akik az én alakomat találták ölelgetni, más férfit ölelgettek volna az én helyemben, ha nem lennék. Itt vagyok és azok a hímek, akiknek a helyét elfoglaltam az ölelő karok közt, azok megnyúlt vén arccal néznek rám távolról, egy-egy csillagos könnycseppet ejtve, és megmaradt csókjaik, mint száraz falevelek szállanak le szájukról. Ha nem lennék, a lapokban az én versem helyett és az én tárcám helyett mindig más nevek tárcái, versei jelentek volna meg és azoknak a neveknek a zsebébe ment volna a honorárium. Azok a versek, amelyeket olyankor én szorítottam ki, hol vannak azok? Mi sérelem, mi sóvárság, mi ujság, mi madárszín van azokban? Szeretném azokat tudni s úgy érzem, azoknak az érzékeny poétáival a számadásomat egyszer rendbe kéne valahogy hozni. Az volt a képzeletem, hogy ajándékba jöttem ide s az lett belőle, hogy terhére vagyok a világnak.

Ha szégyenemben a föld alá bújtam volna már, legalább a szegények ellophatnák a fejfámat egy estére befűteni.

MINT MINDENKI

Azt mondom magamról: én. Mindenki ugyanezt mondja önmagáról. Mindenki: én! Ha kiadom ezt a neveletlen szót, akkor mindig elismerem, hogy nem különbözök itt senkitől, én is csak ennyi vagyok: én. Nem vagyok valami magasabb, valami vízszintesebb, valami mélyebb, valami nehezebb és tartósabb. Mindenki mondhatja itt hogy: én. Pfuj! Egy tábornok is azt mondja: én, egy bolha is mondhatná, ha beszélni tudna, mint a tábornok.

Az autok minden percben el akarnak gázolni. A multkor este világítatlan udvarban csúszkáltam és kicsi híja volt, hogy a pincébe le nem zuhantam! Ha vissza nem rántott volna valaki, egyszer az uccán bele léptem volna a felnyitott csatornába. Keresztül estem a lovam fején, majd kitörtem a nyakamat. Egy gyalogsági lövedék éppen a fülem mellett repült el. Kicsi koromban majdnem elpatkoltam torokgyíkban én! Én! Én! Ééén!

Hogy elvihogtam magam egyszer egy kis gömböc színésznőn, mikor mesélt és a vizes fogait néztem szavai mögött és egyszer, mikor azt a szót hallottam: én, nem állottam meg, szemen kacagtam, oly kómikus volt, hogy ez azt mondja: én! Mit gondolhatott abban a pillanatban, mikor azt mondta: én. Mit látott szemei mögött odabenn? Igen, azt látta, hogy nevetek és azt gondolhatta, hogy hátha valami szellemeset talált beszélni s ő is elkezdett kacagni velem.

MEGHALLOM A HANGOMAT

Mikor beszélek néha fölébred bennem az én életem, fölébred a hangomtól, mint egy csecsemő a bölcsőben. És akkor hallgatom hangomat és olyan sajnálat fog el önmagam iránt, hogy sírhatnám. Nyelnem kell keményet és el kell hallgatnom folyton egypár másodpercre s el kell nevetnem magam, hogy a sírás át ne törje hangomat és szememet.

MENNYI KÖNYVET OLVASTAM

Mennyi könyvet olvastam és mennyi eleven emberrel nem beszéltem. Hiszen az is olvasmány, ha hangos szavak sorakoznak előttem. Mennyi embert, mennyi életet nem olvasok! Ezek az emberbőrbe kötött könyvek, amelyeket fel se nyitottam, ezek el fognak veszni, ezeket elmulasztottam örökre, mert ezek csak egyetlenegy példányban jelentek meg.

A könyvforma könyvek közül is mennyit, de mennyit nem olvasok. Látok a könyvesboltban és a könyvesbolt kirakatában könyveket, amelyekre nem is vagyok kíváncsi. Tudom, hogy ezeknek a könyveknek a fedeléről az író neve utánam néz, mikor elmegyek a kirakat elől. Népes Pantheonban merengenek képzeletemben azok az írók, akiknek könyveit nincs figyelmem elolvasni. Pedig minden szó nekem íródott le, hogy olvassam, igen, el kellene olvasnom az úgynevezett rossz írók minden szavát is, hiszen éltek vagy élnek ők, mint emberek és amit ők műveltek, az is reám tartozik. Beszédes vagyok írókkal, olyanokkal, akiknek egyetlenegy írott szavát nem ismerem se könyvből, se színészek szájából. Bókolok nékik, tiszteletet és csodálatot mutatok szemük előtt és igazán tisztelem is őket, mert élnek és igazán csodálom is őket, mert írnak, pedig látni a szemükön és hallani a hangjukon, hogy nincsen erre való kötelességük. Csak az ilyen írót csodálom, az ilyent, aki valami olyat ír, amilyet nem szoktam olvasni. Csodálom és megbámulom. Hol az ő melegforrása, milyen alakú az ő szíve, milyen színű az ő napja az ő egén, merre sétál az ő alkonyati útja, milyen illatú az ibolya és a száraz levél, meg a száraz kenyérhaj az ő orra alatt, minemű gázak és gőzök fulladoznak az ő létének csöveiben? Az ilyen író idegen előttem, izgató, csupa titok, csupa embertől messzevalóság. Mi lehet az, ami írói tehetség helyett van benne s ami az ilyent írni uszítja, hiszen az is tehetség! de milyen az? honnan való az? mi az? Zavarba esem az ilyen író előtt, szorongást érzek őelőtte s olyasmit, amit áhitatnak szoktak mondani. Idegeimet kemény kötelek kezdik szorítani, tüdőm malomkővé válik, homlokom ólom borítja, szemem fáj, hangom botlik és elhallgatok. Ilyen bámulattal bámulom a fegyvergyárban a gépeket, mert nem értem a szerkezetüket. Ilyen bámulattal bámulom meg az ostoba vastag úriembert is, mert nem tudom követni, nem tudom képzelni őt, nem tudom el se hinni őt. Elgyöngülök és térdre esem előtte, ajkaim összeverődnek, imádkozom.

Bűnöm, hogy kívánt könyvekben gyönyörűséggel úszom és utazom és szállok és alszom. Az életről, az élők életéről megfeledkezem olvasás közben, nem tudok róla, elpártoltam attól, hűtelen vagyok. Az író üldözött életére se gondolok olvasás közben, csak gyönyörködöm, mert még a fájdalmat vető olvasmány is csupa gyönyörűség. Igen, és költők és írók könyvéről beszéltem nővel, férfival, és a versek és a regények szépségeit és érvényességeit idéztük és áldottuk együtt, és nem jutottak eszembe a költőnek meg az írónak saját szíve s eseményei.

VALAKINEK ADÓSA VAGYOK

Hol lehet az az agg rikkancs asszony, az, aki olyan szürke s oly száraz volt, mint a fejfa? Az ott állott a nyugati pályaudvar előtt és már nem áll ottan. Egyszer vettem egy kétkrajcáros uccai lapot tőle s nem volt apróm, csak egy krajcár és a másik krajcárral adós maradtam neki holnapig. És elfelejtettem ezt is, mint minden adósságomat a földön és mikor ez az egy adósságom eszembe jutott, valami két hét mulva, már akkor nem találtam meg azt a nőstényarcú aggastyánt ott a nyugati pályaudvar előtt. Nem láttam sehol azóta, nem lelem. Meglehet, hogy az alatt a két hét alatt elutazott a pályaudvarról, a föld alá. Avval a csalódással ment el a világról, hogy énbennem csalódott. Hátha soha, de soha senkiben és semmiben nem csalódott, csak énbennem egyedül. Megcsaltam. Tartozom egy krajcárjával és nem tudom, hol a sírja, hogy letehetném oda azt a krajcárt törvényes kamatjaival, meg egy szál szalmavirággal, a szegények halottas virágjával.

SZERETLEK

De hallom, hogy távol és távol egy holdtalan tenger kérdez: hát engem nem szeretsz? Millió millió millió leány kérdez egyenként: mért nem engem szeretsz? Én megcsalom őket, mert csak Te előtted hajtom meg a lángot, aki szívemből felcsapott. Én megcsallak Téged, mikor azt merem kimondani, hogy szeretlek, mert én őket is szeretem, a többit is, mindet de mindet, igen! Én rosszul érzem magam, én lesütöm a fejem, én nem merek a szemedbe nézni, én nem merek a többieknek sem a szemökbe nézni. Az én szívemben egy másik szív is van, úgy fáj mind a kettő! Én ilyen szerencsétlen vagyok, látod. Én bűnnek érzem, hogyha azt mondom, hogy: szeretlek. Az ég le akar szakadni rám, a föld el akar nyelni. Mit mondtam? Hiszen én nem tudok felelni az én szavamért. Ki vagy Te? Én eltűnök majd innét, én nem tudlak megszöktetni Téged betegség és szerencsétlenség és pusztulás elől. Én nem tudok Érted semmit tenni. Én nem tudok semmit adni Neked. Én nem tudom igazolni magam Előtted. Én nem ismerlek Téged. Én nem vagyok idevaló.

Én ködből beszélek, én forró vagyok, mint a most sült krumpli, gőzölgök még, gőzömtől nem látok tisztán. Én minden leány helyett egyetlenegynek mondom azt a szót, hogy: szeretlek, Te vagy előttem. De szabad nekem egyetlenegyet választani s a többit a halálra bízni? Hátha van még egy másik is a tengerben, a vetésben, a kerítés mellett a gyom közt, a szemétdombon a paréj közt, még egy példány, aki énrám várt, aki az én hangomért nyitotta ki a fülét és az én csókomért húnyta le ajkait?

Nem tudom, mit mondtam, mikor azt mondtam, hogy: szeretlek. Úgy-e nem is hallottad? mondd, hogy nem hallottad! felejstd el! bocsáss meg! Én nem tudom mennyi a különbség a szerelem közt, meg a szeretet közt, nem tudom, nem mértem még meg, nincs olyan lázmérőm, nincs olyan ürmértékem, se hosszmértékem, se távcsövem nincs olyan, akivel azt a különbséget beláthatnám és kiszámíthatnám és megmérhetném. Nem tudom mennyi az a szerelem és mennyi az a szeretet, nem tudom, mivel tartozik a szívem egyiknek is, másiknak is, még nem tudtam megtudni. Senki nem tanít engem, senki nem vizsgáztat, senki nem old fel. Nem tudom, honnan kezdve szerelem. Nem tudom, honnan kezdve szeretet. Nem tudom hányadán vagyok. Úgy félek élni s meghalni. Nem tudom, mi jogon vonom el egy púpos lánytól a vágy pillantását, amelyet az élet a szemembe tűzött, hogy azt a nőnek nyujtsam?

LEVELET KAPOK

Levelet kapok. Kinek írták ezt? Mi dolgom lehet nekem magamnak külön valakivel? Minek ragasztom be a borítékba a levelet, mikor én írok másnak? Mi titkom lehet nekem? Ki előtt titkolózom? Ki ellen van kifogásom? Kit akarok eltolni magam mellől?

Mért tartom ajkaim begombolva a járdán az emberek közt? Mért nem mondom meg, hova megyek?

Micsoda kulcs van a zsebemben? Mit zártam el? Mikor találtam fel a kulcsot? Miért? Nem emlékszem. Mi az én történetem? Mik az én saját emlékeim? Talán tőlem függöttek sorsom eseményei? Kötelező rám nézve az emlékezet? Ki kéri számon tőlem? Mindazt, ami történik velem, nem dobálhatom messziről a halálba?

Mit jelent ez a névjegy? Miféle karcsú fekete halott fekszik itt a fehér havon? Ki ez a név? Szeretném a homlokomról levakarni a nevet. Szeretném a számból az én külön életemet kifújni, mint a füstöt.

Mit ábrándozik a monogram a zsebkendőmben?

Mi az a bűn? Amitől rosszul érzem magam, az mind bűnöm.

Nem divat az rajtam, hogy embertárs akarok lenni? Úgy rémlik, hogy mindig jelentkezni akartam, de aztán elbújtam mindig. Nem külső kényszer az, amit itt belül érzek, amit szívnek szoktak mondani?

A karom kihajt, hogy a földet a szívemhez szorítsam vele. Nem egy tolvaj karja ez, nem lopni akar?

EMLÉK

Úgy megsajnáltam ma egyedül sétáltomban lógó kezeimet. Odanéztem mások lógó karjaira is, hogy hintálnak, a jobb kar előre, a bal kar hátra, a bal kar előre, a jobb kar hátra. A szívemet éreztem. Eszembe jutott az a játék, amelyiket gyermekkoromban az iskolaudvarban legtöbbet játszottunk. Kinn a bárány, benn a farkas. Mind a két kezem fogta egy-egy másik fiú, jobbról is, balról is és azoknak is mind a két keze egy-egy másik fiú kezében volt, így állottunk nagy kört. Gyermekek voltunk, együtt voltunk. Az orrom hegye viszketni kezdett és emeltem a kezem, és a másik kis fiú öklével dörzsöltem meg az orrom hegyét. Észre se vettük a tévedést, sem én, sem ő.

SÚLYOS MULASZTÁSOK

Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy úgy fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre gondol az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban, mikor elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.

Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék, kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a csodálkozás kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom, az igazságom, a hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és mindenem! És van nap, amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig nem csodálkoztam! Mikor elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha koromsötét lett volna.

Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor felkapom a számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen másodpercemben közel vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj! Látom, hogy elvesztem itt, elbuktam, bele vagyok a földbe fulladva.

És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az én édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat. Félek, hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy engem a csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy elhagyja a szépség, mint a hím reszket, hogy elhagyja az ifjúság, mint a rotschild reszket, hogy elhagyja a milliárd.

Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes csodálatosság. Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság, milliom gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató, repítő és szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett ártatlan! Édes kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy tyúklépés nyoma se látszik azon.

ÁSITOK

Ásítok, mert fáradt vagyok. Talán unatkoztam is, azért ásítom el magam? Tagadom, de lehet, hogy unatkoztam. Ááááh. S míg unatkozni méltóztatom, azalatt itt köröskörül öt földön az élet tajtékzik, mint az őrültség, mint a haldoklás. Nem tudom, melyik hídról ki ugrott a vízbe éppen akkor, mikor ásítottam, mikor unalmamat énekeltem. Engem ásításom élvezetében semmi aggodalom nem zavart.

A világ, mint a színház, leégett, az emberek beleégtek. A felhők leestek az égről, a virágok megkövesedtek. A fák elhagytak bennünket, mint a feszületek és a szobrok. Csalódtam az állatokban is. A levegő megdöglött és itt terjed temetetlen. Én úgy teszek, mintha semmi se történt volna, igen, éppen úgy. Úgy viselkedem. Mutogatom testszín arcomat az emberek közt. Mintha élnék még. Mintha mindenhez hozzájárulnék.

Kezet fogok olyanokkal, akikről tudom, hogy a fegyvert elsütötték. Lesem jellemtelenül a homlokom alól, hogy nem látta-e valaki, egy valaki, egy nem tudom ki, egy tisztatestű, tisztaszájú, tisztakezű szép néma férfi, ki ellenőrzi, hogy hogy viselem magam életemben? Azt diktáltam magamnak, hogy nem lesz szabad majd kezet adnom a fertőzötteknek, akiket a halál felhasznált. Mégis hozzáértetem a kezemet a kezükhöz.

BOCSÁSSANAK MEG, AKIKKEL VALAMI JÓT TETTEM

Akik ellen valami jót találtam tenni életemben, azoktól messze magamban mindig bocsánatot kérek. Látom, hogy nem szabad jót tenni senki ellen, mert az sértés az ember ellen. De mindig rövidlátóvá teszem magam, s úgynevezett barátságot és úgynevezett szívességet teszek, mert akárkinek az akut szenvedése viszont én rajtam való sérelem és ezt a sérelmet jól esik visszautasítanom. Tudom, igenis, hogy önzés az, ha másokkal úgynevezett jót teszek. Ezt azok is sejtik, akikkel jót tesz az ember és azt az antipátiát érzik, amit érezni szokás a kimutatott önzéssel szemben. Magam is éreztem már émelyt olyanok iránt, akikre rá voltam életemben szorulva s akiknek a jóságát el kellett szenvedni magamon. Az úgynevezett jóság sokszor nem egyéb, mint egy morzsa, amit visszaadunk annak, akitől egy egész kenyeret loptunk. A jóság csalás. A jóság tolakodás. Nincs jogom egy hasonlómat, egy embert úgynevezett jósággal alattvalómmá nyomni, szerénnyé, megalázkodóvá, figyelmessé, vagyis lekötelezetté tenni magam mellett. Az a csepegős szó: köszönöm, az olyan, mint a véres gennyes köpés a foghúzás után. Az a nyálas kifejezés, hogy: nagyon hálás vagyok, az oly üres, mint a paszuly hüvelye, mikor kiestek a szemek belőle, s az oly hamisan hangzik! azt teszi sokszor, hogy: útállak, teher vagy rajtam, bárcsak soha se látnálak többet. A jóság fertőzés bennem, a levegőt terhelő boldogtalanság fertőzte meg a lélekzetemet. Lehet, hogy a jóság érzése endogén érzés; lehet, hogy fölösleges, fárasztó, embertelen. A jóság reakció, nem akció. A tisztaság éghajlata alatt a jóság bacillusa elhal, a távol örökkévalóságban a jóság dudváját nem találják majd az érzések veteményes ágyán. A jóság most elveszi a helyet az örök emberben valami más érzés elől. Ha nem lesz szükség jóságra, akkor a jóság cserepében csodálkozás fog nyílni vagy vidámság.

Akikkel úgynevezett jót merészelek tenni, tudom, olyan vétkem van azokkal szemben, amit nem tehetek soha jóvá. Álljanak rajtam bosszút, könyörgöm, legyenek ők is jók hozzám: felejtsék el azonnal, ha jóságot követtem el rajtuk. Engedjék, hogy én is elfelejtsem, segítsenek nekem. Ne válasszon el a jóság szöges drótkerítése bennünket, akik összetartozunk.

ÉN, ÉN, ÉN

Roppant meg vagyok sértve. Csak úgy nézek ki, mint az emberek. Ez az alak itt, aki az én ajkaimon át lélekzik, ez nem az én művem. Az egész kompozícióhoz nem tudom, mi közöm. Hol van itt az én saját külön programom, az én egyéni ízlésem, az én fantáziám és érdekem? Ez az: az én? Akármelyik liftes fiúnak joga van hasonlítani hozzám. Én velem ugyan elbántak. Nagyon szégyellem a dolgot. Én, én, én. Borzasztó. Ha kinyitnám a szám az uccán vagy a koncertteremben a csöndben és rájuk kiáltanám, hogy: én! hát biztosan a szemembe kacagnának. Hát hogyne.

Én, én. Mit tudok én? Próbálnék például más módon mozdulni, mint az emberek vagy mint mondjuk a libák. Azt se tudom, hol kezdjem. A két lábam nem működik máskép, mint az övéké. Bal jobb, bal jobb; nem is tudom, hogy csinálom, csak járok. Ez nem én vagyok. Éppen úgy tátog a szám, mikor eszem, mint az állatoké s mint az embereké. És eszem, mint mindenki, nem tudok egyebet e helyett kitalálni, pfuj! És megfázom, mint mindenki s egyszer csak kijelentem, hogy: – Hapci! – Nem, ez nem lehetek én. Kikérem magamnak.

NEM SZÓLOK SENKINEK

Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki megöregszik, beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én nem, én nem. Én ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én nem tudom elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az lehetetlen.