Part 7

Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat, megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A villamoskalauz azt hiszi, hogy ő villamoskalauz, szegény! Szegény, szegény, szegény villamoskalauz. Ha azt hinném, hogy ő csakugyan épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet dobogó szívvel, hát meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek, ezek álmodó álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én látni valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit.

ILYEN VAGYOK

Eséseim, reménytelenségeim közt mások tragédiáival vigasztaltam magam. Igen, rajtacsíptem sokszor magam, hogy így jár az eszem: ni ennek meg hátgerincsorvadása van, mit akarsz, ennek mennyivel rosszabb! Akkor biztos örültem is annak, hogy ilyen férfit látok.

Igaz, ez így van. Hányszor, de hányszor gondoltam messzire, hol vonatkatasztrófa történt. Meg, ahol tűz volt és emberek bennégtek. Meg, ahol tébolydába vittek egy fiatal férfit. Milyen jó, hogy nem én voltam! Milyen jó, hogy nem voltam ott!

Hullarabló vagyok. Az, az. A háborúban néztem a lelőtteket a mezőn, mint a sorba lefektetett nyulakat. Gondoltam, persze, hogy gondoltam mindig, hogy: én is fekhetnék így itt. Ni én élek, én legalább élek. És igaz: éltem a háború alatt. Itt voltam! Itt köszöngettem majom mosolyintással, cigaretliztem, csókolóztam és jószagú faleveleket is szagolgattam. El tudtam aludni éjjel és álmodtam is hűtelen álmokat.

ISMERLEK

Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton azt nyávogod: één, ééén! Elmázoltad a képed sárral és a tenyereden kínálod a szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold úgy ragyog itt a te arcod és szép perceket áldozol a fotografiád bámulásának. Reszketsz, hogy a dühös szegények kikapják a szívet a tenyeredből, igen, mert te azt egy ábrándhoni leánynak tartogatod. Ismerlek. Mikor csókot srófolnak a szádba, akkor nem tudsz semmit sorstársaidnak, másolataidnak, az embereknek szerencsétlenül járt életéről. Önző vagy, mint a színészek, kéjenc vagy, mint a kutyák, hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az ideálod, hogy az ég fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy csillag legyen benne: – te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig is volt időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél és hogy egyáltalán volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki halva összeesni és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó én tudom, ki vagy! Előlem nem fogsz elbújni.

SZIV

Az lesz a baj, hogy rossz szívem van. Igen; akinek jó gyomra van, az jól emészt, az nem érez sohasem émelyt, sem égést a gyomrában. Akinek jó foga van, az jól rág, annak sohase szúr, sohase sajog a foga. Akinek jó szíve van, az nem is érzi, hogy szíve van. Az egészséges fog nem érez se meleget, se hideget. A jó szív nem ad életjelet.

Nekem rossz szívem van. Mindig érzem a szívemet. Kellemetlen vagyok a szívemmel a világnak, amint nem kellemes a rosszfogú vagy rosszgyomrú ember a többi embernek. Panaszos arcot csinál, keserveskedik; nem jó rá se nézni az ilyen nyavalya emberre.

Ha jó szívem volna, jó volnék én is a világnak, igen, vak mosollyal tenném a sétám az életen átal, nem látnék, nem hallanék, nem szólanék. Nem árulnám el az embereknek az alkonyatot, sem a kegyetlenséget. Nem tudnák meg, mi az a búbánat, mi az a szenvedés, igen, mi az, hogy itt élet helyett letartóztatást kaptak, válogatott kínzásokkal. Nem tudnának semmit. Jajtalanul múlnának el, mint a giliszták, akiket eltapos a cipő.

MICSODA BESZÉD AZ

Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol kaptam el ezt a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzek, és ilyen törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya? Vagy, hogy az esős nap nem szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én órámnak, az én életemnek? Letagadom, mint az adósságot, azt a művészetet, amit élveztem a zuzmara arabeszkjén, a sár Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én mindig csak szégyellettem a galléromat, nyakkendőmet és mondatom szavait is, mert másoktól tanultam, utánozom, lopom. Hiszen mindig azt prédikálta bennem a hiúság, hogy nekem nem szabad lopni, mert én rá nem szorultam senkinek semmijére. Mindenki lophat itt, csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik neki; nekem nem szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a sár nem kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így éreztem, mielőtt érezni tanítottak.

Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem érdeklődtem bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat, az azaleát, a kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak udvarlok. Látok fűféléket, szegénysorsú ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb jelmezeket látni, komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus plumosus, akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány, iskolátlanul álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig, egy bók nélkül, én durva fráter, aki még annyit se tud, hogy lábujjhegyen kell a tavaszban járni s a csillagok alatt le kell venni a kalapot.

GYANÚ

A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba. Nem bűn az én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom? Nem? És nem bűn a halálra, mint botra való támaszkodás és az úgynevezett humor, amitől mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt rossz példa vagyok. Én félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis bűnöm minden perc, melyben édesen elfáradtam az élet fájdalmától, és aztán azt képzeltem, hogy ez az édesség megéri azt a keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre kötést csavartam a szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg virágágyra fekszem álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az ellenséggel.

Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy, mint akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem kell magam. Félnem kell.

NINCS GYERMEKEM

Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni, szenvedek őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom, játszom velük. Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és könnyen társalognak velem. Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a játszótéren, ha a bonne megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt nőttek fel velem és megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan pajtásom és ismerősöm is van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg az életbe. Én ellene voltam a gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket kívánt tőlem. Félek a gyermektől.

Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az érzésem, hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni. Olyan kérdéseket tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok válaszolni. Csodálkozom a mások nyugalmán, biztonságán, örömén és büszkeségén, akiknek gyermekük van. Annyit koncedálok, hogy ha véletlenül nekem is volna gyermekem, én is éppen így nagyra volnék a gyermekemmel.

De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert még magam is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza; álmodozom, mert az emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el engedem andalítani fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő visszafordul velem, mint a kocsi, mely elhozott szülőtájamról és megérkezem egyszer legitím gyermekkoromba, oda, hol nincs verés, nyomor, sírás, veszekedés és betegség. Azután meg azt is mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról lemondani, s ha gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak magamat. Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés; nem tudom honnét kaptam.

EZ MIND RÁM TARTOZIK

Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak esernyői a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok életének véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy eszméletnyit sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt korallvirágok, ezek a szétfutott falevelek, az emberek.

A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt nézőnek a tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki mily képesen tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon a nézőtéren a taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két tenyerének a cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos, szíve májusi ballón; a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző, igen, szereplő művész ő is, mikor tapsol. És ezt az ünneplő állapotját az ember a többinek köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:

mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi koncertjére megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos teára, mind az a százszázalékos egoista dáma s gavallér azt gondolja, azt érzi: milyen sokan lesznek ott! a publikum milyen kellemes lesz, milyen mulatságos! én is ott leszek köztük!

Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne, nem kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak a hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón meditatiója! Ha a Ritzben egyesegyedül kéne tangot, bluest rajzolnia testével, mint a bolondnak egyedül a bolondok házában… mi?

Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult éjfélen szűk uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást a lámpafényben elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön, úgy-e, kellemetlenül érezné magát s talán nem is merne magában arra járni a gyilkosság kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől iszonyodó puskaporos szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik járnak, akik élnek…

Mért nem szóltam soha nékik!

SOHA, DE SOHA

Úgy készültem, hogy soha senkire közönyös arccal rá nem nézek, csak mosolyogva. És arra készültem mindig, hogy mindenkinek köszönök, akit meglátok, akár ismerős, akár nem, és hogy idegen országokban és vasúton is minden férfival és asszonynyal és gyermekkel egy szót váltok, hogy meghalljuk egymás hangját és elbúcsúzom egy könnycseppel örökre tőlük, mert meghalunk. Eldöntöttem magamban, hogy soha senki előtt nem fogok semmiről panaszkodni, hanem hazudok kellemeset, ha magamról kell beszélnem és azt is elhatároztam, hogy a valóság témáihoz emberek között hozzá nem szólok, én csak mindig az én szívemet fogom beszélni, hogy elandalodjanak, mint a zenétől az én beszélésemtől és hogy nevessenek az örömtől, mikor én beszélek és oda legyenek a meglepetéstől és rajongjanak föl és ébredjenek az álom könnyű reggelére az élet nehéz éjszakájából. És úgy számítottam, hogy minden ablakot megkocogtatok és az elbújt lakosoknak jó napot kívánok. És minden zsebembe élő virágot akartam tömni, ibolyát, gyöngyvirágot, meg apró jószagú mezei margarétát, hogy az uccákon minden ismeretlent megdobhassak virággal.

Nem tettem meg.

TARTALOM

Nem merem a szám kinyitni 3 N. N. 4 Tisztátalan lettem 5 Szégyelhetem magamat 7 A szívem nem repedt meg 8 Tükörbe nézek 9 Bűnöm, hogy nem vagyok én is gyilkos 12 Áruló vagyok 14 Nyugtalan érzésem van 16 Képtelen vagyok 17 Nem vagyok bezárva 18 Néma 22 Ezer bocsánat 23 Végig nézek magamon 25 Nem igen értem 28 Nem szabad, nem szabad 29 Mondjuk hogy 30 Az alkonyt hallgattam 31 Most ők jutottak eszembe 33 Önzetlenség 35 Hát ki az az én? 36 Szabad-e nekem is boldognak lenni? 38 Jaj, megint nem vettem el a reklám-cédulát! 40 Meghalni, milyen bűn 41 Ruhatárosné, pincér etcetera 43 Nem vagyok őszinte 44 Micsoda szörnyeteg vagyok 46 Első, de nem utolsó bűn 48 Az úgynevezett halottak 49 Ócska cipő 52 Beléakadtam a koldusba 53 Megint csak a koldus 55 Még mindig 57 Nincs nyugtom tőle 59 Nem szabad adni 61 Bűn, bűn, bűn 62 Mégis adok a végin 65 Hogy mertem boldogtalan lenni 66 Nem válogatom meg a szavaimat 68 Állatkínzás 69 Hogy nem kacagok hangosan 70 Én haszontalan 71 Siketnémákkal nem beszélek 72 Pfuj! 74 Sok mindenről hallgatok 76 Azt olvastam Shakespeare-nél, hogy nincs olyan koldus, akinek valami fölöslege ne volna 79 Fáj 81 Én vagyok az oka 82 Támadás fényes nappal 83 A költemények 84 Bűnös tudatlanság 85 Én 87 Szemeim és szemtelenségem 88 Hogy szomorú vagyok 90 Hold 92 Látom 94 Kisértetek 95 Mit tettem 97 Sajnálom 98 Csak én, csak én, csak 99 Most is sóhajtottam 100 Én megcsalom szegényeket 101 Csak ámulok, csak bámulok 103 Röstelem 105 Nem vagyok valami ártatlan, nem 106 Mint mindenki 108 Meghallom a hangomat 109 Mennyi könyvet olvastam 110 Valakinek adósa vagyok 112 Szeretlek 113 Levelet kapok 115 Emlék 116 Súlyos mulasztások 117 Ásítok 119 Bocsássanak meg, akikkel valami jót tettem 120 Én, én, én 122 Nem szólok senkinek 123 Ilyen vagyok 124 Ismerlek 125 Szív 126 Micsoda beszéd az 127 Gyanú 129 Nincs gyermekem 130 Ez mind rám tartozik 132 Soha, de soha 134